Czegléd, 1884 (2. évfolyam, 1-40. szám)
1884-01-06 / 1. szám
B második évfolyam. 1884. Czegléd, Január 6. i-sőssim . Előfizetési árak : Egész évre 4 fiz. — kr. 1 Félévre 2 „ — „ T Évnegyedre 1 , — „ 1 Egyes szám — „ 10 , : Szerkesztőség: Vasut-utczíín, Gebey J. nyom- j Y dájában. Ide küldendők a kézi- 1 ^ rátok, — melyek viasza nem ^ X adatnak. *,y* 1 YEGYESTARTALMU HETILAP. INk megjelen. l-xetexxTiérit egjssor, Vasárnap. Hirdetések:x X K?y hasábos petit sor 10 kr. 'f Húsz nyomott sornál többre terjedő magán hirdetések 1 hasábos térben centiméterenként t I0 kr. —Nagyobb és többszöri X hirdetéseknél tetemes árben- A ged*s. Minden beiktatásnál külön 30 kr bélyegdij fizetendő. 4 — NTyilt-tér : petitsora 30 kr, f Előfizetési pénzek, reclamátiók a kiadóhivatalhoz (vasfit- ^ utcza) küldendők. tr~«\ i y Felhívás előfizetésre a „Q 33“ 2-ik évfolyamára. Zletiyíizn -Vázatioz~ fiozdva vag j. vidófizévoltán tüüídve. Egész évre . . 4 frt. Fél évre .... 2 frt. Negyed évre ... 1 frt. Kérjük a „Gzegléd“ barátait, hogy lapunknak ismerőseik körében járatokat szerezni szíveskedjenek A szerkesztőség. Gzegléd, 1884. január 6. A lefolyt megyei választások fölött elzengték hattyú dalukat a nagyobb lapok kimondván egyhangúlag, hogy ez volt az utolsó megyei tisztújítás. Ha a jelek nem csalnak, ama búcsúztató alighanem korai volt. Elismerjük,, hogy nagy és nyomós érvek harczolnak a választási rendszer ellen akkor, mikor a választók nagyobb részének még anynyi qualificátiója sincs, mennyivel a választandó tisztviselők tehetségét mérlegelni tudná. Eliszael cjuk, hogy súlyos okuk van a tisztviselők ívok panaszkodni a választási rendszer ellen, góckor, mikor házról-házra kell mendiálniok szavazatért, s minden obscurus potentát melldöngetve ráförmedhet, hogy szavazatomtól függ állásod. Elismerjük, hogy a választott tisztviselők ellen nagy és súlyos érvek hozhatók föl akkor, mikor a lapangó szavazatok erélyüket folyvást sakkban tartják, tehetségüket megzsibbasztják. A ki tudja közvetlen tapasztalásból hogy mi az, mike egyik faluszéli körben négy négyszögöl területű szobában 40 ke0 ember összejön kertes vacsorára, s mint ünnepelt jelöltnek a hazatérők közt az utolsónak kell lennie, és a ki tudja, hogy a népszerűségnek ez még a legkellemesebb oldala, az bizonyára föltétlen elitéli a választási rendszert. De mi nem mernénk oly határozottan „feszítsd meg“-et kiáltani e rendszer ellen mint tették a nagyobb lapok, mert a kinevezési rendszer ellen nem csekélyebb súlyú érvek harczolnak, mint a választási ellen. A történelem legújabb lapjai is ijesztő érveket tárnak elénk a kinevezési rendszer ellen. Hogy egyik sem jó azt tudjuk, látjuk, tapasztaltuk. A választási rendszer a czélnak meg nem felel. A kinevezési meg épen veszélyes. Viszonyaink közt — már ismert alakjában — egyik sem alkalmazható. Amaz közigazgatásunk épületfalaira kicsiny tető beesik a falak közé, emez pedig nagy: elborítja az egész épületet. De minthogy más rendszert nem ismerünk, a meglevőt kell javítanunk. Úgy látszik felsőbb helyen is érzik ezt, s a meglevő rendszer javítására megtették az első lépést. Legalább erre mutat a qualificationális törvény. Nagyon helyesen történt. Aki mint hivatalnok a közjóra szenteli magát, az tanulja meg először hivatását. De ezzel még nincs elérve a czél. Ez csak az első lépés a választási rendszer javítására, mert csak félig oldja meg a feladatot. Tudjuk, hogy minden hivatal egyszer és mind kenyérkereset is. Ma már nem vagyunk olyan gazdagok, hogy hivataloskodásunk mellett, a kereset gondjaitól emanczipálhatnánk magunkat. Az a hivatalnok, aki csekély , de egész vagyonát arra költötte, hogy a szükséges qualificatiót megszerezze valamely hivatalhoz, amely tőkéjének kamatai fejében — bizony sokszor csak száraz fekete kenyeret ad, az a hivatalnok még a qualificationalis törvény mellett is csak ideiglenesnek tekintheti állását, mert akár erélyes, akár gyönge, akár szorgalmas, akár hanyag — mindig ott kis ért elméjében a jövő választás és a szavazatok ingatag mérlege. A qualificationális törvény tehát nem a választási rendszer elfojtására — ellenkezőleg annak nagyon üdvös módom fejlesztésére hozatott. Csakhogy még egy lépéssel tovább kellett volna menni. Ki kellett volna még azt is mondani, hogy a tisztviselők élet hosztiglan választandók. A tisztviselő csak igy szentelheti minden erejét hivatalának és csak igy szabadulhat meg attól a minden erőt elzsibbasztó nyűgtől, mely szerint fölülről is függ, alulról is függ állása mégsem biztos. Csak ebben az iskolában lehet jó tisztviselőket nevelni. Nem kecsegtetjük magunkat azzal, hogy hangunk oda is eljut, ahol az érveket súlyuk szerint mérlegelik; nem is azért vettük föl az eszmét, hogy az rögtön törvényalakot öltsön, hanem csak úgy eszünkbe jutott abból az alkalomból, hogy az alkapitányi hivatal megüresedett, s annak betöltése már komolyan foglalkoztatja az elméket. Hát mi is csak az az alkapitányi hivatal ? Föl kell vetnünk a kérdést, mert jeleket látunk, melyek arra mutatnak, hogy némelyek azt csak afféle szabóműhelynek tekintik, ahova nem kell egyéb mint egy nagy olló, egy A „GZEGLÉD“ TÁNCZÁJA. Ií I N T O K K A, Lágy üdvözölve „boldog újév“ ! Éltem siralmas reggele, Melyen szobám élősdiekkel Kilincs kopásig van tele. Tagadhatatlan „drága“ reggel! A. sok megihlett várva vár, Láttodra költő lesz a bakter Szakad belőle a halár. A múzsa, mint vásári kenner Nem győzi mérni rigmusát; A kéményseprős lámpagyűjtó Vív a poézissal tusát. Régész lesz a levélhordóból : Szed össze ócska viezeteket; Az utczakoldus szónokol, hogy . . . A nagy miséig elreked. Kereskedelmi tudományunk Számlák írásában halad . Hízik a magyar ipar a sok Névjegy — csináltatás alatt. Légy üdvözölve kedves újév ! Én komolyan köszöntelek: Mert igy talán — mint pályatársát. Nem bánt a gratuláns — sereg @Ceglédiaás év saulva Nem hiába mondják, hogy a tudományos emberek a gyakorlati életben szörnyen esetlenek, folyvást arról értekeznek ami történt, ami volt, egynek sem jut eszébe arról beszélni, ami lesz. Leírják bájos érthetetlenséggel a világ állapotát az imber előtti időben — csak legyen, aki hiszi. — Elmondják például, hogy a diluviális korban a hippopotámus olyan nagyra nőtt, mint egy templom hogy az óriás kígyó míg szájával Egyiptomban falta a vasúti bakterház nagyságú kecskéket, addig a farka valahol Arábiában játszott gőzmalom kemény hosszúságú viperákkal. Vagy a történetből eme tudósok nyomán úgy ismerjük a régi királyok minden fiát — fiát, mintha csak keresztkomáik lettünk volna. Tudjuk, hogy Zenobiának — Palmyra királynőjének — milyen volt a kötője madzaga, hogy Kleopátra az alexandriai patikából hordatta a púdert, hogy Nagy Sándor lovát Bucefalusnak hittük, (ami végtelen fontos) hogy mikor a magyar ősök bejöttek, nem hoztak magokkal sem tornyos nyoszoját, sem paplant. Elmondják a tudósok, hogy milyen rettentőképen való módon vitézek voltunk mi s a közönség, mint pók a hálóban olyan szépen ringatja magát az emlékekben s az ízes múltnak csontjain rágódva egy lehanyatlott időszak szegett szárnyának hegyét szopogatja. Hát ilyen esetlenek ezek a tudósok, mindig azt tárják elénk, ami lett s nem azt ami lesz. Mennyivel háládatosabb a czigány asszonyok eljárása, kik a jövőről tartanak nem tudományos de annál valószínűbb előadást, mikor kérges, markukba fogva a Panka szolgáló érdes kezét — bízón néha patyolat kacsákat is oda fognak — egy marék liszt, vagy pár krajczártól ihletve elmondják, hogy nagy szerencse áll a leányasszonynak, hogy az a szőke, vagy az a barna, vagy biztosság kedvéért az a szőkebarna fiatal stb. Milyen háládatos foglalkozás ez. A tudósok is jobban tennék, hogy valamely nemzet, ország, város jövőjét festenék le előttünk. Mit használ, hogy Torma Károly kiokumlálja Ó-Budán az aquincumi régiségeket; megmondja, hogy milyen volt a rómaiaknál a gyalogút, miféle mosdótálat használtak, vagy hogy mint nézett ki abban az időben a német színház? Mit ér mindez, ha azt nem tudja megmondani, hogy néhány évtized múltán mienk lesz-e még az az Ó-Buda, Új-Buda, Mike-Buda, vagy pedig azt mondja a muszka: „idz do pekla magyar , nem oda Buda“. Mit használ, hogy Galgóczi bebizonyítja, miszerint a Krisztus előtti időben, a mai Czegléd helyén lakó csuvasz és cseremita nép nagyban foglalkozott az indigó tenyésztéssel s jövedelmes kereskedést űzött a feniczaiakkal, ha mindezek daczára ma már az indigó tenyésztése vidéken a legtudományosabb embernek sem sikerül ? Efféle tekintetekből kiindulva ez alkalommal én Czegléd várost a jövőben fogom feltüntetni előre is tiltakozván azon föltevés ellen, hogy engem ezért akár czigánynak, akár asszonynak deklaráljon valaki. A Bernát Gazsi káplánja egyszer úgy jóllakott, hogy mikor felkelt az asztaltól azt hitte magáról : püspök, hátha az olvasó is azt fogja gondolni, hogy száz esztendővel előbb van a mozgó időben. Hunyjuk be azért a szemünket, ugorjunk át száz évet. Rúgjuk ki magunk alól ezt a földet. 1984-ben vagyunk. Nagyon hosszú távollét után megérkezem a vaspályán. Kiszállok. Szemem káprázik, fülem zsong, szavam eláll a bámulás miatt. Mintha valami világkiállítás volna sürög, forog a nép. Széles keblű kofák, deszka képű handlerozók, vásott kucséberek igyekeznek egymást túlkiabálni Oldalt forgó komédiában (magyarul Ringelspiel) lovagol és kocsikázik mindkét nemű fiatalság. Bérkocsik szakadatlan zörgése, lóvonalú vasutak kocsijának trombitálása teszi sikerítővé a zajt. Megfagyva állok az ámulástól. Egy gőzkeleten nyargaló kofa már már elsodor, ha egy csengő hang nem figyelmeztet : „Uram áljon félrebb, elgázolják„. Oda nézek. Egy markotányos féle egyenruhában diszelgő nő állt ott, fején takaros frigiai sapka, nemzeti szín szalaggal, piros vizitke rajta, derekán széles fehér pántlika. Ott rendezi a sokadalmat. „Nem hallja uram, áljon félrebb, mit keres ? — Ez én . . . Czeglédet keresem. — Hiszen itt van. Benne van. — Lehetetlen. Theseus legyen az, aki itt Ariadne nélkül el tud igazodni.