Czegléd, 1911 (29. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-01 / 1. szám

Harmincharmadik évfolyam. 1-w ixáni Czcegléd, 1911. január 1. CZEGLÉD TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMÚ HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI dír: Helyben házhoz hordva egész évre 6 kor., négy hóra 2 kor. Vidékre egy évre 8 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Szerkesztőségi telefon 4. szám. Felelős szerkesztő: dr. Hübner Emil. Kiadótulajdonos : Seb­ők Béla cég. SEBŐK BÉLA ■ £5 -1»£P!HljlER£9KEDC" KÖNYVNYOMDA :CZ£Qt£DJ HIRDETJ2EHZES : nyiltterek", valamint hirdetési díjak közvetlen a kiadó­­hivatalhoz küldendők. Nyilttér para­­ korona. Kiadóhivatal: SEBŐK BÉLA könyvkereskedése Újévkor. Az idő kereke fáradhatatlanul forog. Egyre tipeg, halad, míg ismét egy fordu­lóhoz ér. Az imént még a múlt eseményei foglalkoztattak bennünket, még a jelen dolgai kötötték le figyelmünket, de már a következő pillanatban a titokzatos, rej­télyes jövő foglalkoztatja elménket. Minden különös átmenet nélkül beju­tunk az újévbe, a­melytől mindig többet remélünk, jobbat várunk, mint a­miben az előző évben részünk volt. Hiába­­ em­beri gyarlóságunknál fogva soha sem tu­dunk megelégedni azzal, a­mivel bírunk , az ismeretlen jövőtől, az új esztendőtől várjuk mindenkor sorsunk javulását. Pedig hát manapság már csodákat ne várjunk, hanem egyedül magunktól remél­jük a lényegesebb változásokat. Hiszen a tartja : Segíts magadon Ha az elmúlt évben elégedetlenked­tünk, hassunk oda, hogy az újévben ezt az érzést legyőzzük. Erős akarattal, szívós kitartással és Istenbe vetett hittel munkál­kodjunk azon, hogy fáradozásunk nyomán áldás fakadjon, hogy munkánknak igaz gyümölcse legyen. Boldog újévet pedig csak akkor fog látni ez az ország, ha a vágy minden egyes embert nagy cselekvésre sarkal, ha szeretettel megbecsüljük embertársainkat s azok munkáját, ha nem áskálódik testvér a testvérre, rokon a rokonra, barát a ba­rátra, hanem az ország boldogulásának előbbre vitelét szolgáljuk minden tettünk­kel s minden törekvésül­,­­ oda irányul, hogy az állam, az egyház, a kultúra, az ipar, kereskedelem s különb­öző társadalmi in­tézmények a mai kor kívánalma szerint előbbre haladjanak. Addig azonban, a­mig embertársaink boldogulásához csak a sablonos üdvözlés­sel járulunk s előttünk az üzleti érdek áll, nem várhatunk igazi boldog újévet. Különösen ne feledjük el, hogy azoké a jövő, a­kik hisznek, bíznak, remélnek és dolgoznak. Az elégedetlenek, hitetlenek, s a panaszkodók élhetetlenek, a siránkozók gyávák, a jajgatok pedig irtóznak a mun­kától. Munka nélkül manapság nem lehet megélni tisztességgel­­- becsülettel. Azon­­ bar [i? otyru: rut" ’ A fölmunka, a melyet nem folytatni k örumml, od­aadás­­sal és jókedvvel. S várjon mit várunk mi az élettől, miért epedünk ? Egy szóban elfér: boldog­ságot. Csakhogy keveseknek adatott meg az igazi boldogság, holott valamennyien könnyen elérhetnék azt, mert ott van a közelünkben, ott tanyázik mellettünk. Az a baj, hogy mi egyre hajszoljuk, egyre kergetjük a boldogságot, de nem tudjuk megtalálni, nem bírjuk elfogni mert mi előttünk kutatjuk akkor is azt, mikor követ bennünket. A boldogság alapja a megelégedettség,­ mely a legszebb, de egyben a legnehezebb erények egyike. Korunk azonban ezt nem akarja megérteni. Mindenki többre vágyik, többet akar mert látja, hogy némelyeknek több van, holott azt nem tudja, vagy nem­ akarja megérteni, hogy a gazdag és va­gyonos nem mindenkor boldog. A boldogsághoz nem elegendő csupán a pénz. Hiszen mennyi szegény gazdag van a világon. Hányan vannak olyanok, a­kiknek van pénzük, de nincs egészsé­gük. S viszont mennyien vannak ép testű és ép érzékű emberek, a­kik pénz szűké­ben szenvednek ugyan, de nem cserélné­nek egyetlen beteg milliomossal sem. A beköszöntött újévben tanultunk megelégedettséget még akkor is, ha talán a múltban elégedetlenek voltunk; ha eddig m munkánkat, kedvetlenül végeztük, ezután teljesitsük minden dolgunkat örömmé, . Ha eddig nem hittünk és reméltünk munkánk eredményében, ezentúl a hit és remény adjon erőt a küzdelemhez. Mindenhez azonban Isten áldását kér­­jük. Adjon énekes dalos mezőt, hol dús kalászos földön hálát ad a földművés, termékenyítse meg a hegyes-völgyes szép határ gyeppel ékesített erdejét, szántóföld­jét, adjon be szőlőtermést s óvjon meg t­a b­c­a. fl mesebeli királyfi. A „Czegléd“ eredeti tárcája. — Irta: L. MERRICK.­­ — Angolból fordította: B. GrY. — (Folytatás). Még lentebb két francia ifjú lakott, az egyik verseket irt, a másik rajzokat készített lapok szá­mára. Volt azután még egy amerikai, aki azalatt költözött be, míg Niblett kisasszony Londonban tartózkodott. Nagyon szép fiú ! Körülbelül 27 éves lehetett és ah­­­olyan kopottan járt. Fájt a szívem, ha ócska ruháit láttam, pedig itt nem volt éppen ritkaság a ko­pott ruha. Olykor-olykor találkoztam vele a kút­­nál, akkor mindig makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye föl a kancsómat. Olyan nehezen esett beleegyeznem. Úgy sejtettem, nem valami jól táplálkozik s elég neki, ha csupán a maga kantáját kell is fölcipelnie. Nem mintha a gyön­­geségnek csak árnyékát is láttam volna rajta. Olyan vígan jött föl mellettem, mintha nagyon ínyére való lett volna e feladat, korsóm pedig könnyű, mint a pehely. Erősnek és boldognak látszott, azt már említettem ugy­e, hogy milyen csinos volt. Azt csak nem engedheti meg egy leány, hogy valamely fiatal ember 98 lépcsőn vigye a korsóját s még köszönetet se kapjon érte. Úgy érzem, hogy lehetetlen volt csupán ennyit monda­nom : köszönöm , mintha csak vizet töltött volna ebéd közben, vagy napernyőmet adta volna fel. Természetes, hogy beszélgettünk fölfelé menet. Ő elmondta, hogy ő is művésznövendék s én úgy gondoltam, hogy sohasem volt olyan szegény ifjú, aki bátrabb és sorsával — azaz balsorsával — elégedettebb lett volna nála. Úgy beszélt, mint­ha tetszett volna neki ez az életmód. Őt elhall­gatva azt képzelhette az ember, hogy a szegény­ség — ő bohémségnek nevezte — valóságos gyönyörűség, a választottak előjoga. Egészen elfeledkeztem szánakozni rajta, míg ruhájára nem esett a tekintetem. Egyszer nem állhattam meg, hogy így ne szóljak hozzá. Azt hiszem, ön nagyon bátor ember. — Bátor — kiáltott. — U°gy­hogy ? Hol itt a nélkülözés? Én azt tartom, hogy éppen ez a férfinek való élet, hogy maga vigye haza ke­nyerét s egy frankért ebédeljen, ha t. i. van pénze. Pompás dolog ez, függetlenségre tanít. Hát kegyed — folytatta más hangon. — Kegyed­nek nagyon nehéz ? — Óh, én a vagyonok osztályhoz tartozom ezidő szerint — nevettem. — Én még most dús­gazdag vagyok. — S mit fog csinálni, ha eltékozolta mil­lióit?—A mi kutunknál nem sokat adnak az em­berek a ceremóniára. — Hát festek — válaszoltam. — Senkije sincs, aki gyámolítja ? — A jobb kezem. Szomorúan nézett rá . — A jövendő nem olyan csábító, mint ez a kéz — mormogta. — Pompás dolog az, mikor a lány maga viszi haza a kenyerét s egy frankért ebédel, ha t. i. van pénze. — Nem éppen. A leány másféle portéka. Meg fogja bocsátani, ha ellenmondok. Aztán a frankot is meg kell keresni, ha az ember nem kap pénzt hazulról. — Majd eladom müveimet. — Akkoriban müveimet mindig nagy M-mel mondtam. — Ha nem csalódom, a festmények hébe­­hóba nem egykönnyen akarnak elkelni. — Ön nyilván arra céloz, hogy nem hiszi, hogy én jól tudjak festeni. — Még sohasem láttam öntől semmit. Hogy tehetnék hát ilyen célzást. De idefent vagyunk. Ajtónkhoz értünk, Niblett kisasszony kint állt — a rosszalásnak kis, merev szobraként. Tekintettel arra, hogy én csak egyszerű udvarias­sággal viszonoztam az ifjú rendkívüli szívességét, kénytelen vagyok azt mondani, hogy a Niblett kisasszony későbbi megjegyzései nem álltak kellő színvonalon. Niblett kisasszony kijelentette, hogy ezután maga fog lejárni a korsóval. Mikor más­nap jött felfelé, csupa figyelem voltam. Várjon egyedül van-e ? Nincsen, mert hallom a hangját. Aztán léptek zaja ütötte meg a fülemet s valaki

Next