Czegléd, 1911 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1911-01-01 / 1. szám
Harmincharmadik évfolyam. 1-w ixáni Czcegléd, 1911. január 1. CZEGLÉD TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMÚ HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI dír: Helyben házhoz hordva egész évre 6 kor., négy hóra 2 kor. Vidékre egy évre 8 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Szerkesztőségi telefon 4. szám. Felelős szerkesztő: dr. Hübner Emil. Kiadótulajdonos : Sebők Béla cég. SEBŐK BÉLA ■ £5 -1»£P!HljlER£9KEDC" KÖNYVNYOMDA :CZ£Qt£DJ HIRDETJ2EHZES : nyiltterek", valamint hirdetési díjak közvetlen a kiadóhivatalhoz küldendők. Nyilttér para korona. Kiadóhivatal: SEBŐK BÉLA könyvkereskedése Újévkor. Az idő kereke fáradhatatlanul forog. Egyre tipeg, halad, míg ismét egy fordulóhoz ér. Az imént még a múlt eseményei foglalkoztattak bennünket, még a jelen dolgai kötötték le figyelmünket, de már a következő pillanatban a titokzatos, rejtélyes jövő foglalkoztatja elménket. Minden különös átmenet nélkül bejutunk az újévbe, amelytől mindig többet remélünk, jobbat várunk, mint amiben az előző évben részünk volt. Hiába emberi gyarlóságunknál fogva soha sem tudunk megelégedni azzal, amivel bírunk , az ismeretlen jövőtől, az új esztendőtől várjuk mindenkor sorsunk javulását. Pedig hát manapság már csodákat ne várjunk, hanem egyedül magunktól reméljük a lényegesebb változásokat. Hiszen a tartja : Segíts magadon Ha az elmúlt évben elégedetlenkedtünk, hassunk oda, hogy az újévben ezt az érzést legyőzzük. Erős akarattal, szívós kitartással és Istenbe vetett hittel munkálkodjunk azon, hogy fáradozásunk nyomán áldás fakadjon, hogy munkánknak igaz gyümölcse legyen. Boldog újévet pedig csak akkor fog látni ez az ország, ha a vágy minden egyes embert nagy cselekvésre sarkal, ha szeretettel megbecsüljük embertársainkat s azok munkáját, ha nem áskálódik testvér a testvérre, rokon a rokonra, barát a barátra, hanem az ország boldogulásának előbbre vitelét szolgáljuk minden tettünkkel s minden törekvésül, oda irányul, hogy az állam, az egyház, a kultúra, az ipar, kereskedelem s különböző társadalmi intézmények a mai kor kívánalma szerint előbbre haladjanak. Addig azonban, amig embertársaink boldogulásához csak a sablonos üdvözléssel járulunk s előttünk az üzleti érdek áll, nem várhatunk igazi boldog újévet. Különösen ne feledjük el, hogy azoké a jövő, akik hisznek, bíznak, remélnek és dolgoznak. Az elégedetlenek, hitetlenek, s a panaszkodók élhetetlenek, a siránkozók gyávák, a jajgatok pedig irtóznak a munkától. Munka nélkül manapság nem lehet megélni tisztességgel- becsülettel. Azon bar [i? otyru: rut" ’ A fölmunka, a melyet nem folytatni k örumml, odaadással és jókedvvel. S várjon mit várunk mi az élettől, miért epedünk ? Egy szóban elfér: boldogságot. Csakhogy keveseknek adatott meg az igazi boldogság, holott valamennyien könnyen elérhetnék azt, mert ott van a közelünkben, ott tanyázik mellettünk. Az a baj, hogy mi egyre hajszoljuk, egyre kergetjük a boldogságot, de nem tudjuk megtalálni, nem bírjuk elfogni mert mi előttünk kutatjuk akkor is azt, mikor követ bennünket. A boldogság alapja a megelégedettség, mely a legszebb, de egyben a legnehezebb erények egyike. Korunk azonban ezt nem akarja megérteni. Mindenki többre vágyik, többet akar mert látja, hogy némelyeknek több van, holott azt nem tudja, vagy nem akarja megérteni, hogy a gazdag és vagyonos nem mindenkor boldog. A boldogsághoz nem elegendő csupán a pénz. Hiszen mennyi szegény gazdag van a világon. Hányan vannak olyanok, akiknek van pénzük, de nincs egészségük. S viszont mennyien vannak ép testű és ép érzékű emberek, akik pénz szűkében szenvednek ugyan, de nem cserélnének egyetlen beteg milliomossal sem. A beköszöntött újévben tanultunk megelégedettséget még akkor is, ha talán a múltban elégedetlenek voltunk; ha eddig m munkánkat, kedvetlenül végeztük, ezután teljesitsük minden dolgunkat örömmé, . Ha eddig nem hittünk és reméltünk munkánk eredményében, ezentúl a hit és remény adjon erőt a küzdelemhez. Mindenhez azonban Isten áldását kérjük. Adjon énekes dalos mezőt, hol dús kalászos földön hálát ad a földművés, termékenyítse meg a hegyes-völgyes szép határ gyeppel ékesített erdejét, szántóföldjét, adjon be szőlőtermést s óvjon meg ta bca. fl mesebeli királyfi. A „Czegléd“ eredeti tárcája. — Irta: L. MERRICK. — Angolból fordította: B. GrY. — (Folytatás). Még lentebb két francia ifjú lakott, az egyik verseket irt, a másik rajzokat készített lapok számára. Volt azután még egy amerikai, aki azalatt költözött be, míg Niblett kisasszony Londonban tartózkodott. Nagyon szép fiú ! Körülbelül 27 éves lehetett és aholyan kopottan járt. Fájt a szívem, ha ócska ruháit láttam, pedig itt nem volt éppen ritkaság a kopott ruha. Olykor-olykor találkoztam vele a kútnál, akkor mindig makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye föl a kancsómat. Olyan nehezen esett beleegyeznem. Úgy sejtettem, nem valami jól táplálkozik s elég neki, ha csupán a maga kantáját kell is fölcipelnie. Nem mintha a gyöngeségnek csak árnyékát is láttam volna rajta. Olyan vígan jött föl mellettem, mintha nagyon ínyére való lett volna e feladat, korsóm pedig könnyű, mint a pehely. Erősnek és boldognak látszott, azt már említettem ugye, hogy milyen csinos volt. Azt csak nem engedheti meg egy leány, hogy valamely fiatal ember 98 lépcsőn vigye a korsóját s még köszönetet se kapjon érte. Úgy érzem, hogy lehetetlen volt csupán ennyit mondanom : köszönöm , mintha csak vizet töltött volna ebéd közben, vagy napernyőmet adta volna fel. Természetes, hogy beszélgettünk fölfelé menet. Ő elmondta, hogy ő is művésznövendék s én úgy gondoltam, hogy sohasem volt olyan szegény ifjú, aki bátrabb és sorsával — azaz balsorsával — elégedettebb lett volna nála. Úgy beszélt, mintha tetszett volna neki ez az életmód. Őt elhallgatva azt képzelhette az ember, hogy a szegénység — ő bohémségnek nevezte — valóságos gyönyörűség, a választottak előjoga. Egészen elfeledkeztem szánakozni rajta, míg ruhájára nem esett a tekintetem. Egyszer nem állhattam meg, hogy így ne szóljak hozzá. Azt hiszem, ön nagyon bátor ember. — Bátor — kiáltott. — U°gyhogy ? Hol itt a nélkülözés? Én azt tartom, hogy éppen ez a férfinek való élet, hogy maga vigye haza kenyerét s egy frankért ebédeljen, ha t. i. van pénze. Pompás dolog ez, függetlenségre tanít. Hát kegyed — folytatta más hangon. — Kegyednek nagyon nehéz ? — Óh, én a vagyonok osztályhoz tartozom ezidő szerint — nevettem. — Én még most dúsgazdag vagyok. — S mit fog csinálni, ha eltékozolta millióit?—A mi kutunknál nem sokat adnak az emberek a ceremóniára. — Hát festek — válaszoltam. — Senkije sincs, aki gyámolítja ? — A jobb kezem. Szomorúan nézett rá . — A jövendő nem olyan csábító, mint ez a kéz — mormogta. — Pompás dolog az, mikor a lány maga viszi haza a kenyerét s egy frankért ebédel, ha t. i. van pénze. — Nem éppen. A leány másféle portéka. Meg fogja bocsátani, ha ellenmondok. Aztán a frankot is meg kell keresni, ha az ember nem kap pénzt hazulról. — Majd eladom müveimet. — Akkoriban müveimet mindig nagy M-mel mondtam. — Ha nem csalódom, a festmények hébehóba nem egykönnyen akarnak elkelni. — Ön nyilván arra céloz, hogy nem hiszi, hogy én jól tudjak festeni. — Még sohasem láttam öntől semmit. Hogy tehetnék hát ilyen célzást. De idefent vagyunk. Ajtónkhoz értünk, Niblett kisasszony kint állt — a rosszalásnak kis, merev szobraként. Tekintettel arra, hogy én csak egyszerű udvariassággal viszonoztam az ifjú rendkívüli szívességét, kénytelen vagyok azt mondani, hogy a Niblett kisasszony későbbi megjegyzései nem álltak kellő színvonalon. Niblett kisasszony kijelentette, hogy ezután maga fog lejárni a korsóval. Mikor másnap jött felfelé, csupa figyelem voltam. Várjon egyedül van-e ? Nincsen, mert hallom a hangját. Aztán léptek zaja ütötte meg a fülemet s valaki