Czegléd, 1914 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

STar­ilmnchatodik évfolyam. 1­80 H/ám. Czeszléd, 191fejanuár 4. TÁRSADALMI ES VEGYESTARTALMU HETILAP, MEGJELENIK MINDEN VASARNAP ELŐFIZETÉSI EU 1 Helyben házhoz hordva egész évre 6 kor., négy hór­a 2 kor. Vidékre egy évre 8 kor. Egyes szám ára 1-1 fillér. 1 prorin • Szerkesztőség : 85- sz­­­eresok­. Kiadóhivatal : 4.sz LED Felelős szerkesztő: dr. Hübner Emil. Főmunkatárs: Túri Károly. Kiadótulajdonos : Sebők Béla cég. sJRök s£la PAP)KKEA£ö**EDC8 KÖNYVNYOMDA aiROETMEHTEE * * nyiltterek, valamint hirdetési díjak közvetlen a kiadó­hivatalhoz küldendők. Nyilttér sora 1 korona. Kiadóhivatal : SEBŐK BÉLA könyvkereskedése. Jótékonyság jegyében. Régi szálló igévé vált mondás: Ne tudja meg a bal kéz, amit cselekszik a jobb kéz. Ennek azonban most már elmúlt az ideje. Nem azért, mintha ma nem Volná­nak adakozó, könyörületes szivek, hanem mert egészen szokássá vált, hogy minden adományt nyilvánosan nyugtázzanak, min­den jótéteményért nyilvános köszönetét módjának. Nemcsak nálunk, hanem más város­ban is szokásban Van ez s mintegy arra szolgál, hogy másokat is buzdítson hasonló nemes tettre. Nem célunk ez ellen küzdeni, mert hiszen ez teljesen hiábavaló volna, de el akarjuk mondani azokat a módozatokat, melyek alkalmat adnának a jótékonyság gyakorlására Eddig, különösen az utóbbi időben nál­a megvételre ajánl kisebb Versgyűjte­ményeket, melyek 4—5 oldal terjedelmük dacára 50—100 fillérért jutnak az illetők birtokába. Ezeken a füzeteken legtöbbször rajta van a hangzatos felírás: »Segítsük a sze­gény gyermekeket«, »Szegény gyermekek karácsonyfájára« stb. Az illető árusítók elegáns öltözékben, hatósági engedéllyel végzik az árusítást s a lakosság a kényszer hatása alatt egyre­­másra vásárolja a füzeteket, gyűlnek az 50 fillérek és koronák, de az adakozók közül senki sem tudja, hogy a begyűlt ösz­­szeg miféle jótékony célra lesz fordítva. Olykor-olykor aztán egy-egy újdonság lát a lapokban napvilágot, mely beszámol, hogy a könnyözadományt­ gyűjtő nem a ki­talált és lépten-nyomon hirdetett célra, ha­nem saját fentartására fordítja az összeget. Lehet-e aztán csodálkozni, ha közön­ségünk bizonyos gyanakvással fogadja az ilyen házalókat s nem egy helyen rideg el­utasításban van részük. Lakosságunk annyi terhet visel úgyis, hogy az alatt már-m­ár roskadozik s ha még ehhez hozzávesszük, hogy a kierősza­kolt jótékonyság is újabb terheket ró reá, elérkezettnek látjuk az időt, hogy az ille­tékesek ezt a kérdést akár szabályrendeleti, akár törvényhozási úton Végre-Valahára ren­dezzék. A ■­­ különböző pe -folyót s s­egélyezni. Csakhogy ezeknél az egyleteknél az a baj, hogy fő céljuk a Vagyongyűjtés, ho­lott azok a fillérek segélyezésre volnának szánva. Segélyezésre legtöbbször csak a tőkésített összeg kamata fordíttatik, ami nem ritkán oly csekély, hogy az a nyomor pillanatnyi enyhítésére is alig elegendő. Elismeréssel adózunk az ilyen egyletek Vezetőségének, akik minden díjazás nélkül vállalják magukra a fáradtságot, sőt még magukat hü­ön is megadóztatják a jóté­konyság oltárára de az volna a helyes, ha a begyűlt összeg nagyobb részét fordíta­nák segélyezésre s csak egy kis részt tő­késítenének arra az esetre, amikor majd nagyobb mérvű segélyezésre lesz szükség. Most, amidőn a Leállott tél megakasz­totta a külső munkát, igen sokan lehetnek olyanok, akik hideg szobában s éhesen ten­getik életöket. Mily jól esik ezeknek", ha olykor-olykor egy kis segedelmet kapnak. Csakhogy itt is arra kell vigyázni, hogy ab­ban azok részesüljenek, akik saját hibáju­kon kívül estek a nyomorba s elsősorban azok a családos szülők, kiknek gyermekei is nélkülözésnek vannak kitéve. Mindesetre fontos, hogy legyen ellen­őrzés, hogy a segélyt csakugyan úgy hasz­nálják fel a segélyezettek, ahogy a segé­lyező óhajtja. Mert, fájdalom. Van rá eset, hogy a gyermeknek juttatott ruhát a szülő -----o n rii­ormpU tnvlahhrn ic (\ir]pre¡d­ •«•••• ·}wbuvtvu muvijui u vV/lilC t­l LMZ.UliyUb összeget s azt használná fel indokolt eset­ben segélyezésre, ilyképen azt a polgárok aránylagosan viselnék s nem történnék meg az az eset, hogy pl. egyik ember egész életében sem áldoz jótékonyságra annyit, mint amit egy szerényebb anyagi viszonyok között élő egy évben kiad se­gélyezésre és könyöradományra. A sokszor hangoztatott egyenlőség is T il R C1. A/V A/V A/V AlVA/VAJVAJV A/VA/VA/V* */VA/VAflrA/V-AJVAJVA/V-AnrA)V A/l - AOA/V A/V AT A/V A/V A/V A/V A/V AJV A/l AJVt-t A/V A/VAIV Halma. Irta: Tábori Róbert. A szerencsejátékról folyt a beszélgetés és arról, hogy minő befolyással van az ember lel­kére és jellemére. Egy öreg úr kiről tudtuk, hogy soha sem megy a játékasztalnak még a közelébe sem, nagyon merész dolgokat mondott nekünk. A többi közt azt is mondta: — Hogy olyan kevésre becsüli a modern em­ber a felebarátját és önmagát, annak is a játék­­szenvedély az oka. Nem vették még észre, hogy játékban eltöltött éjszaka után, gyűlöljük azokat, kik elnyerték a pénzünket, lenézzük a vesztes félt és olyan önmegalázásfélét érzünk, ami határos az undorral ? — Honnan tudja ? — kérdeztük csodálkozva — hisz sohasem vesz a kezébe kártyát. — De azért mégis játszom — mondta ő kü­lönös mosolylyal, mely tele volt szomorúsággal, bánattal. — Nem múlik el nap, hogy egy órát ne töltenék a Halma mellett. — Hát az meg mi az isten csodája ? Soha sem hallottuk a hírét sem ! — Angol játék, egy kicsit hasonlít a sakhoz, csakhogy egyszerűbb, — mindenki megtanulhatja­­ egyszeri látásra. Afféle jámbor családi játék, ritka eset, hogy pénzbe megy. — Akkor hát . . . hogyan lehet veszedelmes. — Mert hasonlít az élethez, még­pedig annak legcsúnyáb részéhez. Egész tudománya abban áll, hogy előbb foglaljuk el az ellenfél házát, birtokát, domíniumát, mint ő a mienkét. A stréberség isko­lája, mert minden attól függ, hogy melyik fél tud nagyobbakat lépni. Mindenik játékos rendelkezé­sére tizennyolc kocka van adva, ugyanannyi töké­letesen egyforma figurával. Egyik annyit ér, min a másik és valamennyinek az a veleszületett joga, hogy a fegyvertárs épp úgy, mint az ellenség feje fölött átugorhat, ha egy pillanatra szabad a pálya. Harc, küzdelem nincs is ebben a játékban az egész csupa cselvetés és alakoskodás és egész bölcselete abban áll, hogy feladva azt, ami a miénk, elfog­laljuk azt, ami az ellenfélé. — Ebbe még nem látunk veszedelmet . . . — Gondolja ? Nos hát hallgassa meg az én történetemet. * — Hogy le nem mondtam a Halma-játékról bármint undorodom is mindentől, ami játék, vegyék olyanba, mintha súlyos penitenciát mértem volna magamra, mely bűnhődés akar lenni azért, amit sok­­ esztendővel ezelőtt vétkeztem. Három ember elve­szett boldogsága terheli a lelkemet . . . Volt egy ikertestvérem, ki úgy hasonlított rám, mint egyik vízcsep a másikhoz. Még az ösztöneink, a jó és rossz indulataink is azonosak voltak. Va­­­­lami különös hiúság arra vitt minket, hogy külső eszközökkel is fokozzuk ezt a nagy hasonlatossá­got. A járásunk, a viselkedésünk ugyanaz volt, egy szabónál dolgoztattunk, sőt mikor én rákaptam a szivarozásra, a fivérem is megszokta és mindig ugyanazt a szivarnemet fogyasztotta. Pedig nem is laktunk e­gy városban : ő a vidéken hivatalnokos­­kodott, én pedig a fővárosban. De minden hónap­ban találkoztunk, csak azért, hogy megfigyeljük egy­mást, és ha valami különbség támadt közöttünk, addig csiszoltunk egymáson, míg újból megvolt a tökéletes és teljes hasonlatosság. Egy ilyen alkalommal azt mondta nekem a hasonmásom : — Testvér, itt az idő, hogy különváljunk. Elég sokáig űztük ezt a komédiát, ezentúl nagyon is veszedelmes volna rám nézve. — Ugyan miért? — Szeretek egy leányt és nőül fogom venni. — Hát aztán ? — Hát aztán! ? Ugyan, hogy is lehet még ilyesmit kérdezni? Tegyük föl, hogy az a leány meglát minket egyszerre . . . hogy csak egy pil­lanatig is haboz, ki vagyok én és ki vagy te . . . Ez a gondolat pokol nekem! — Úgy hát nincs egyéb hátra, mint hogy én is megnősüljek. Az ikertestvérem megfogta a kezemet és szenvedélyesen megszorította. Éreztem, mint lük-

Next