Ceglédi Hirmondó, 1924 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1924-04-27 / 17. szám

Ara 1000 korona Czegléd, 1924. II. évfolyam, 17-ik szám.­l­asárnap* április 27 CZEGLÉDI HÍRMONDÓ POLITIKAI LAP • MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER, SZOMBATON DÉLUTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. ker., fötvös*tér,rég! Járásbíróság! épület Felelős szerkesztő: SIMON JÁNOS Előfizetési dij: negyedévre 10.000 K Nyilttér garmoncs sora 1000 korona wiamiciimni-i­v 9 LMBi»a~10Tiinn,iiii uni » Az örök béke A népszövetség néven ismert sóhivatal a nemzetek közötti örökbéke fentartásáról sza­val s el akarja hitetni az emberiséggel, hogy a népek egymás közötti háborúja a történe­lemből kiküszöbölhető. Azok, akik a nép­­szövetségen belül ezt az álláspontot oly lelkesedéssel hangoztatják, nem azért hirdetik ezeket az igéket, mintha hinnének is abban, amit állítanak, hanem hirdetik azért, hogy beleszugerálják a legyőzött országok népeibe azt a balga hitet, miszerint a defetizmus mellett is megtalálhatják igazságukat. Ezek a világgá kürtött békés szólamok nekünk legyőzötteknek szólnak csak, mert hogy a népszövetség igéi a népszövetség urainak nem szólnak, azt legfényesebben bizonyítják az általuk képviselt országok hadikészülődései, szövetségkötései. Anglia, Amerika, Franciaország, Olaszor­szág erősítik flottáikat, tökéletesítik hadifel­szereléseiket, olyan robbanóanyagokkal kí­sérleteznek, amelyekkel egy repülőgépről egész vidékeken az életet teljesen meg lehet ölni, ágyúval, munícióval, aranyakkal tömik meg a kisantantot bizonyára azért, hogy az örökbékét megteremtsék. A katonai kiadások egyre növekednek, a hadászat céljaira egymás ellen készítik a gyilkolóbbnál gyilkolóbb fegyvereket, kémek egész tömegével tartják egymás államait s minket, legyőzötteket megszállva s reszketős ajkukat a béke áldásainak dicshimnuszai hagyják el. Ők tehát készülnek, mi pedig hála zsolozsmákat zengedezünk az alakos­­kodóknak. — Ők nem hisznek abban, amit hirdetnek, a mi defetizmusunk pedig kéjeleg abban, hogy ezután a hazáért még a kis­­körmünket sem kell veszélyeztetni, az orrunk vére sem fog érte folyni. Az örökbékét hirdetik, hogy segítsenek velünk felejtetni a múlt dicsőségét, hogy törődjünk bele mostani állapotunkba, hogy lelkünket átgyúrják, átformálják úgy, hogy a békés boldogságba vetett reménnyel felejt­sük el örökre, hogy valamikor mi is számot­tevő tényező voltunk. S mi derekasan megfelelünk az ő kíván­ságuknak. Mi jó tanítványaik vagyunk, hiszen mi többet is akarunk tenni, mint amit ők óhajtanak, mi már arra is hajlandók vagyunk, hogy a nagy kegyesen engedélyezett néhány ezer zsoldos katonánkat is szélnek eresszük. Igen, mi erre is hajlandók vagyunk, mert ha nem lennénk, nem követelhette volna senki sértetlenül, hogy katonáinkat szabad­ságoljuk. Bizony, nagyot sülyedtünk. Minket a sze­münkbe szúrt mákony elaltatott. Mi nem keresünk jóbarátot, mi nem kötünk szövet­séget, mert mi bízunk a boldogító örökbé­kében. Nálunk sokaknak sok még a mai kis zsoldos hadsereg, mert az örökbéke fényes­­ ígéretei elhomályosították szemeiket, süketté , tették füleiket s nem veszik, nem akarják sokan észrevenni, hogy az új háború szele csapkodja arcunkat. Füleiket ki nem nyitja, szemükről a há­lyogot le nem rántja még az a dörgedelmes hang sem, amellyel az orosz szovjet az ál­talános hadkötelezettség elrendelésével hona, hazája védelmére parancsolja mindazokat, akik az orosz röghöz vannak kötve, nem érti meg az orosz szovjet világgá kiáltott­­ szavát, hogy nekik joguk van Besszarábia­­ földjéhez. A hazát, országhatárokat nem ismerő szovjet számonkéri az ő Besszarábiáját bi­torlóitól, mi nacionalista magyarok pedig azon az uton vagyunk, hogy mindent, de mindent felejtsünk, a szülőföldet, melyen az életet nyertük, az iskolát, amelyben nevelkedtünk, a házat, amelyből kikorbácsoltak. Tépjük le a hályogot szemünkről, nyissuk ki füleinket, hadd tudjuk meg, mire készül itt angol, amerikai, francia, olasz, orosz, mire készülnek azok, akik megraboltak. Legyünk résen, legyünk készen a nagy útra, hogyha majd hívnak a Kárpát, Erdély, a Délvidék­­ és a Lajta, azonnal indulhassunk, hogy ide­jében odaérhessünk. És azután ! Igen, azután beszélhetünk az örökbékéről, de addig . . . ? Addig nem sza­­bad még csak gondolni sem békére. A belföldi kölcsön és a kisipar írta : Somló Jenő. Az államháztartás egyensúlyának helyre­­­­állítását célzó az a rendelet, mely állami kölcsönelegek felvételére jogosítja fel a pénz­ügyi kormányzatot, a kölcsönelőleg felvételé­­­­nek szükségességét azzal indokolja, hogy a­­ korona romlásának megakadályozását biz­­­­tosító törvényjavaslat a nemzetgyűlés által nem fogadtatott el s így rendkívüli állami ér­­­­dekekre s a kért felhatalmazásra utalva a­­ jövedelem és vagyonadó alanyait az 1923.­­ évre kivetett, illetve kivetendő jövedelemadó­t tízszeresének s a vagyonadó tizenötszörösé­­■ nek fizetésére kötelezte. A kibocsátott ren­­­­delet alapján a jövedelemadó négyszeresét é­s a vagyonadó hatszorosát kellett volna elő­­s­­egként befizetni. Ez a rendelet olyan időben látott napvi­­­­lágot, amikor a mesterségesen előidézett pénzszűke károsan éreztette hatását a gaz­dasági életre, amikor a tőzsdén a papírok aláértékelődtek, megszűnt a közönség vásár­lóképessége s tomboló drágaság mellett csak arra igyekezett mindenki, hogy élelmiszer­szükségleteit fedezhesse. Közvetlen a rendelet kibocsátása előtt zu­hant le a korona árfolyama Zürichben s nyilvánvalóvá vált, hogy a korona stabilizá­lása nem sikerülhet a kontemplált nívón, amelyet pénzünk belső vásárlóereje a zü­richi értékcsökkenést megelőzően elhagyott, amennyiben az országban kisebb vásárló­ereje volt a koronának a zürichi értéknél. Ilyenformán kudarcot vallott az a törek­vés, mely egy meghatározott ponton kívánta állandósítani a korona értékelését s közvet­len a kölcsöntárgyalások előtt igyekezett szilárdabb alapokra helyezni az ország pénz­ügyi helyzetét. A helyzetet még jobban összekuszálta a takarékkorona bevezetése. A takarékkoroná­val a papírkoronának egy újabb értékelési lehetősége keletkezett. Még nagyobb baj az, hogy a takarékkorona értékviszonya a pa­­pírkoronához olyan bonyolult módon álla­pítható csak meg, hogy a kereskedelmi és ipari vállalkozások képtelenek voltak az új értékmérőt nyomban eszkorzálni. Súlyos sérelme a kisiparnak, hogy akkor, amikor az építkezés szünetel s amikor a nagy drágaság miatt a közönség vásárlása úgyszólván kizárólag élelmiszerekre és nél­­külözhetetlen közszükségleti cikkekre szorít­kozik csupán, s amikor munkahiány miatt az üzemek üzemüket redukálni kénytelenek, az állami kölcsönelőleget takarékkoronában köteles fizetni. A valóság pedig az, hogy kész ipari termékeket lehetetlen ma napiáron eladni, a kisipar képtelen amellett takarék­koronában kalkulálni, s ha prolongálni akarja immár csak vegetálásnak nevezhető létét, áron alul kell értékesítenie produktumait. A gazdasági életnek eme válságos napjai­ban elégedetlenséget váltott ki az, hogy a 2400 milliárdos kölcsönelőleggel a városi polgárságot, az ipart és kereskedelmet sújt­ják ahelyett, hogy a progresszivitás elvének megvalósításával azokat igyekeznének teher­vállalásra bírni, akik a korona romlását milliárdos vagyonok gyűjtésére használták ki. Ezenkívül azokhoz kellene a kölcsönelő­leg befizetése végett fordulnia az államnak, akik a jelentékeny valorizálatlan állami hi­teleket élvezték. Méltánytalan ugyanis, hogy az a réteg viselje az állami közterheket ki­zárólagosan, mely réteg termelő munkája megkönnyítéséhez nem kapott és a jelenben sem kap állami hitelt. Az ország újraépíté­séhez fűződő érdekek szem előtt tartásával a társadalom minden rétegének progresszív kirovás alapján részt kellene vennie a köz­terhek viselésében, még­pedig lehetőleg egy­formán. Ebben az esetben pedig, ha ez a pro­gresszivitás nemcsak szavakban, hanem a gyakorlatban is és az egész vonalon meg­valósíttatnék, megszűnne az osztályoknak és társadalmi rétegeknek egymás elleni harca s a lakosság összességének teherviselése adná meg a lehetőséget az államháztartás egyensúlyának helyreállítására.

Next