Ceglédi Hirmondó, 1924 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1924-04-27 / 17. szám
Ara 1000 korona Czegléd, 1924. II. évfolyam, 17-ik szám.lasárnap* április 27 CZEGLÉDI HÍRMONDÓ POLITIKAI LAP • MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER, SZOMBATON DÉLUTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. ker., fötvös*tér,rég! Járásbíróság! épület Felelős szerkesztő: SIMON JÁNOS Előfizetési dij: negyedévre 10.000 K Nyilttér garmoncs sora 1000 korona wiamiciimni-iv 9 LMBi»a~10Tiinn,iiii uni » Az örök béke A népszövetség néven ismert sóhivatal a nemzetek közötti örökbéke fentartásáról szaval s el akarja hitetni az emberiséggel, hogy a népek egymás közötti háborúja a történelemből kiküszöbölhető. Azok, akik a népszövetségen belül ezt az álláspontot oly lelkesedéssel hangoztatják, nem azért hirdetik ezeket az igéket, mintha hinnének is abban, amit állítanak, hanem hirdetik azért, hogy beleszugerálják a legyőzött országok népeibe azt a balga hitet, miszerint a defetizmus mellett is megtalálhatják igazságukat. Ezek a világgá kürtött békés szólamok nekünk legyőzötteknek szólnak csak, mert hogy a népszövetség igéi a népszövetség urainak nem szólnak, azt legfényesebben bizonyítják az általuk képviselt országok hadikészülődései, szövetségkötései. Anglia, Amerika, Franciaország, Olaszország erősítik flottáikat, tökéletesítik hadifelszereléseiket, olyan robbanóanyagokkal kísérleteznek, amelyekkel egy repülőgépről egész vidékeken az életet teljesen meg lehet ölni, ágyúval, munícióval, aranyakkal tömik meg a kisantantot bizonyára azért, hogy az örökbékét megteremtsék. A katonai kiadások egyre növekednek, a hadászat céljaira egymás ellen készítik a gyilkolóbbnál gyilkolóbb fegyvereket, kémek egész tömegével tartják egymás államait s minket, legyőzötteket megszállva s reszketős ajkukat a béke áldásainak dicshimnuszai hagyják el. Ők tehát készülnek, mi pedig hála zsolozsmákat zengedezünk az alakoskodóknak. — Ők nem hisznek abban, amit hirdetnek, a mi defetizmusunk pedig kéjeleg abban, hogy ezután a hazáért még a kiskörmünket sem kell veszélyeztetni, az orrunk vére sem fog érte folyni. Az örökbékét hirdetik, hogy segítsenek velünk felejtetni a múlt dicsőségét, hogy törődjünk bele mostani állapotunkba, hogy lelkünket átgyúrják, átformálják úgy, hogy a békés boldogságba vetett reménnyel felejtsük el örökre, hogy valamikor mi is számottevő tényező voltunk. S mi derekasan megfelelünk az ő kívánságuknak. Mi jó tanítványaik vagyunk, hiszen mi többet is akarunk tenni, mint amit ők óhajtanak, mi már arra is hajlandók vagyunk, hogy a nagy kegyesen engedélyezett néhány ezer zsoldos katonánkat is szélnek eresszük. Igen, mi erre is hajlandók vagyunk, mert ha nem lennénk, nem követelhette volna senki sértetlenül, hogy katonáinkat szabadságoljuk. Bizony, nagyot sülyedtünk. Minket a szemünkbe szúrt mákony elaltatott. Mi nem keresünk jóbarátot, mi nem kötünk szövetséget, mert mi bízunk a boldogító örökbékében. Nálunk sokaknak sok még a mai kis zsoldos hadsereg, mert az örökbéke fényes ígéretei elhomályosították szemeiket, süketté , tették füleiket s nem veszik, nem akarják sokan észrevenni, hogy az új háború szele csapkodja arcunkat. Füleiket ki nem nyitja, szemükről a hályogot le nem rántja még az a dörgedelmes hang sem, amellyel az orosz szovjet az általános hadkötelezettség elrendelésével hona, hazája védelmére parancsolja mindazokat, akik az orosz röghöz vannak kötve, nem érti meg az orosz szovjet világgá kiáltott szavát, hogy nekik joguk van Besszarábia földjéhez. A hazát, országhatárokat nem ismerő szovjet számonkéri az ő Besszarábiáját bitorlóitól, mi nacionalista magyarok pedig azon az uton vagyunk, hogy mindent, de mindent felejtsünk, a szülőföldet, melyen az életet nyertük, az iskolát, amelyben nevelkedtünk, a házat, amelyből kikorbácsoltak. Tépjük le a hályogot szemünkről, nyissuk ki füleinket, hadd tudjuk meg, mire készül itt angol, amerikai, francia, olasz, orosz, mire készülnek azok, akik megraboltak. Legyünk résen, legyünk készen a nagy útra, hogyha majd hívnak a Kárpát, Erdély, a Délvidék és a Lajta, azonnal indulhassunk, hogy idejében odaérhessünk. És azután ! Igen, azután beszélhetünk az örökbékéről, de addig . . . ? Addig nem szabad még csak gondolni sem békére. A belföldi kölcsön és a kisipar írta : Somló Jenő. Az államháztartás egyensúlyának helyreállítását célzó az a rendelet, mely állami kölcsönelegek felvételére jogosítja fel a pénzügyi kormányzatot, a kölcsönelőleg felvételének szükségességét azzal indokolja, hogy a korona romlásának megakadályozását biztosító törvényjavaslat a nemzetgyűlés által nem fogadtatott el s így rendkívüli állami érdekekre s a kért felhatalmazásra utalva a jövedelem és vagyonadó alanyait az 1923. évre kivetett, illetve kivetendő jövedelemadót tízszeresének s a vagyonadó tizenötszörösé■ nek fizetésére kötelezte. A kibocsátott rendelet alapján a jövedelemadó négyszeresét és a vagyonadó hatszorosát kellett volna elősegként befizetni. Ez a rendelet olyan időben látott napvilágot, amikor a mesterségesen előidézett pénzszűke károsan éreztette hatását a gazdasági életre, amikor a tőzsdén a papírok aláértékelődtek, megszűnt a közönség vásárlóképessége s tomboló drágaság mellett csak arra igyekezett mindenki, hogy élelmiszerszükségleteit fedezhesse. Közvetlen a rendelet kibocsátása előtt zuhant le a korona árfolyama Zürichben s nyilvánvalóvá vált, hogy a korona stabilizálása nem sikerülhet a kontemplált nívón, amelyet pénzünk belső vásárlóereje a zürichi értékcsökkenést megelőzően elhagyott, amennyiben az országban kisebb vásárlóereje volt a koronának a zürichi értéknél. Ilyenformán kudarcot vallott az a törekvés, mely egy meghatározott ponton kívánta állandósítani a korona értékelését s közvetlen a kölcsöntárgyalások előtt igyekezett szilárdabb alapokra helyezni az ország pénzügyi helyzetét. A helyzetet még jobban összekuszálta a takarékkorona bevezetése. A takarékkoronával a papírkoronának egy újabb értékelési lehetősége keletkezett. Még nagyobb baj az, hogy a takarékkorona értékviszonya a papírkoronához olyan bonyolult módon állapítható csak meg, hogy a kereskedelmi és ipari vállalkozások képtelenek voltak az új értékmérőt nyomban eszkorzálni. Súlyos sérelme a kisiparnak, hogy akkor, amikor az építkezés szünetel s amikor a nagy drágaság miatt a közönség vásárlása úgyszólván kizárólag élelmiszerekre és nélkülözhetetlen közszükségleti cikkekre szorítkozik csupán, s amikor munkahiány miatt az üzemek üzemüket redukálni kénytelenek, az állami kölcsönelőleget takarékkoronában köteles fizetni. A valóság pedig az, hogy kész ipari termékeket lehetetlen ma napiáron eladni, a kisipar képtelen amellett takarékkoronában kalkulálni, s ha prolongálni akarja immár csak vegetálásnak nevezhető létét, áron alul kell értékesítenie produktumait. A gazdasági életnek eme válságos napjaiban elégedetlenséget váltott ki az, hogy a 2400 milliárdos kölcsönelőleggel a városi polgárságot, az ipart és kereskedelmet sújtják ahelyett, hogy a progresszivitás elvének megvalósításával azokat igyekeznének tehervállalásra bírni, akik a korona romlását milliárdos vagyonok gyűjtésére használták ki. Ezenkívül azokhoz kellene a kölcsönelőleg befizetése végett fordulnia az államnak, akik a jelentékeny valorizálatlan állami hiteleket élvezték. Méltánytalan ugyanis, hogy az a réteg viselje az állami közterheket kizárólagosan, mely réteg termelő munkája megkönnyítéséhez nem kapott és a jelenben sem kap állami hitelt. Az ország újraépítéséhez fűződő érdekek szem előtt tartásával a társadalom minden rétegének progresszív kirovás alapján részt kellene vennie a közterhek viselésében, mégpedig lehetőleg egyformán. Ebben az esetben pedig, ha ez a progresszivitás nemcsak szavakban, hanem a gyakorlatban is és az egész vonalon megvalósíttatnék, megszűnne az osztályoknak és társadalmi rétegeknek egymás elleni harca s a lakosság összességének teherviselése adná meg a lehetőséget az államháztartás egyensúlyának helyreállítására.