Ceglédi Kisgazda, 1939 (20. évfolyam, 1-19. szám)
1939-01-01 / 1. szám
2. oldal. CEGLÉDI KISGAZDA 1. szám legcélszerűbb kihasználását biztosíthatjuk. A földkérdés tehát gyakorlati és egyetemes feladat Megoldásának súlypontja nem a tulajdonjogi viszonyok megváltoztatásán van, hanem a mezőgazdasági üzemek célszerű újraszervezésén. Az újraszervezés munkájában pedig részt kell vennie minden vidéknek s a magyar földművelő társadalom minden rétegének. Határozott különbséget kell tennünk a mezőgazdasági ingatlan és a mezőgazdasági üzem között. Nincsen olyan óriásbirtok, amelyen ne lehetne a kis- és középüzemeknek egész seregét megszervezni, ha a célszerűség úgy kívánja. Angliában, Írországban, sőt Hollandiában és a Skandináv államokban is akad nagybirtok fölös számmal, nagyüzem ellenben jó, ha mutatónak maradt egy kettő. Pedig nincs is a földbirtok nagysága sehol sem korlátozva, viszont azonban törvény tiltja az üzemek összevonását, vagy egymásbaolvasztását. Nálunk se ott a legnagyobb hiba, hogy sok a nagybirtok, hanem, hogy egyes országrészeken a föld kihasználása úgyszólván kizárólag nagyüzemekben történik. A bajt tetézi még a nagybérletek túltengése, nem egy esetben több kisebb birtoknak egy közös nagyüzemben való egyesítése által. Ha nem akarunk hinni haladó szellemű magyar szakembereink megállapításainak, tekintsünk szét Nyugat- és Közép Európa akármelyik sűrűbb népességű országában, s meggyőződhetünk róla, hogy a mezőgazdasági nagyüzem immár a múlté, a földnek nagybérleti rendszerrel való hasznosítása meg éppenséggel kihívó korszerűtlenség. Magyarországon tehát a helyesen értelmezett földreformnak elsősorban a nagyüzemek megszüntetésére és a kis- és középüzemekkel való helyettesítésére kell irányulnia Ezen az alapon tehát joggal tarthatjuk a készülőben lévő kisbérleti törvényt egészséges kiinduló pontnak. A földbirtok kisajátítása helyett ugyanis olcsóbb és gyorsabb — s a nagybirtokosok iránt is méltányosabb — eljárás, a tulajdonjognak intézményes korlátozása. De csak éppen a kiindulópont egészséges. Mert a kisbérletrendszert megtenni az elkövetkezendő földpolitika tengelyének s ugyanakkor megfeledkezni arról, hogy nincsen földbérlői törvény, kiáltóan árulja el a szakszerűség hiányát azokban a körökben, ahonnét éppen az irányítást várnák. Igen Az ezer esztendeje földrzivelő Magyarországon nincs bérlőtörvény. A földbérlés módozatainak és lehetőségeinek intézményes szabályozása teljesen hiányzik. Lakást bérelni pl. csakis a törvényerejű lakásbérleti szabályrendelet alapján lehet, a vele ellenkező kikötések önmaguktól érvénytelenek. A földhaszonbérleti szerződésekbe viszont a legesztelenebb kikötések is belekerülhetnek, s nem egyszer bele is kerülnek, mert hiányzik a szabályozó törvény. Sürgős szükség van a bérleti jogviszony olyan törvényes szabályozására, hogy a földtulajdonban fekvő tőkevagyon hozadéka illethesse meg csupán a bérbeadót, a bérlő számára pedig minden körülmények között csorbítatlanul megmaradjon vállalkozói tevékenységének (vagyis tőkebefektetésének és munkájának) minden haszna és termelt vagyonértéke. Éppen így szükséges a bérösszegnek ármutató számokhoz (indexhez) való kapcsolása, hogy ezáltal a terményértékek eltolódásának kockázatát bérbeadó és bérlő egyformán viselhesse. Ma még a mezőgazdasági élet a termények árhullámzása szerint állandóan a bérlő kiuzsorázása vagy a bérbeadó megrövidítése között hánykolódik. Hol a készpénz bérnek terményszolgáltatássá való átváltoztatását követeli egyik vagy másik fél gazdasági lehetetlenülés címén, hol megfordítva : a termésszolgáltatást kívánja készpénzbérré átalakítani. A földbérlés általános érvényű és maradandó szabályozása nélkül csak üres szófecsérlés örökbérletekről beszélni. Pedig az örökbérleti rendszer megteremtése egycsapással biztosítaná a legtöbb holtközi birtok sorsát s a hitbizományok fennmaradását vagy megszűnését jórészt az érdekelt családok belső ügyévé tenné. Tőkében szegény ország részére valóságos áldás az örökbérleti rendszer általánossá tétele. Nemcsak azért, mert el lehet kerülni vele a kényszerkisajátítást, ezáltal a földárak általános zuhanását, hanem még két más, eddig kellőképpen nem méltányolt okból is. Hazánkban a kisbirtok, azaz kisüzem hajlamos a törpebirtokká való elmorzsolódásra s ez közgazdasági meg társadalmi tekintetben is veszedelmes jelenség. Az örökbérleti üzem természeténél fogva tovább nem osztható,tehát akár öröklik, akár az örökösöktől megveszik, a rajta élő család megélhetését mindenkor biztosítja. Aki a magyar vidéken él, csak az tudja igazán, milyen nehéz és bizonytalan a kisbérlő sorsa — éppen a földbérlés törvényes szabályozásának hiánya miatt, s hogyan nyilvánul meg a jövő bizonytalanságának érzése sokszor egész észszerűtlen földszerzési vágyban. Hányszor csábítja rá a földszerző vágy a kisbérlőt, hogy jól jövedelmező bérgazdaságát feláldozza egy kapóra jövő ingatlan kedvéért, s vállalja érte az adóssággal való küzködés során a külterjesebb gazdálkodást és életszintjének tartós leszorítását. Az örökbérleten gazdálkodóknál ez az eset sokkal ritkábban fog megtörténni. Csakhogy mindezek a szép kilátások az örökbérleti rendszer általánosítására semmivé foszlanak, ha tovább is megmarad a kormányzat terveiben az az elvi tévedés, amely a legújabb tervezeteket is elékteleníti, a kisbérletek örökáron való megválthalásának ígérete által. Nem szabad a földnek bérlet útján való hasznosítását átmeneti állapotnak tekinteni abban az esetben, ha maga a tulajdonos kíván örök- vagy hosszúlejáratú kis- és középbérgazdaságokat alapítani, a gazdasági üzemek céljaira szükséges épületeket megépítteti és bérlőit a meginduláskor kellő támogatásban részesíti. Sem a politikai, sem a gazdasági ésszerűség nem kívánja, hogy a földreform során ne tarthassák meg birtokállományukat azok a földesurak, akik hallgatnak a haladó idők parancsszavára és a követelményeknek megfelelő üzemek alakítása által tulajdonjogokat önkéntesen korlátozzák. A magyar társadalomnak semmi oka sincs arra, hogy a nagybirtokosok társadalmi együttérzésétől valami túlságosan el legyen ragadtatva, de viszont annnak se látja senki sem hasznát, ha a földreform törvényeket ugyanaz a szellem hatná át, mint az 1938 u a. zsidótörvényt. Elvégre nemcsak sorrendi különbség van mondjuk a ciszterci rend uradalma és a textilforgalmi bank ingatlanosztálya, vagy a Teleky grófok és Weinrekh Izidor között. Az sem közömbös a földreform sikere szempontjából, hogy kétségbeesett ellenállás után lehet-e csak kicsikarni a földet az eddigi birtokosok kezéből, vagy pedig meg lehet nyerni tevőleges közreműködésüket abban az átalakító munkában, amelyet a magyar földnek magyar emberek által való legcélszerűbb kihasználása érdekében kell indítani. Ne feledjük el, ha a földreformban csupán a politikai kényszer parancsol, a gazdasági célszerűség pedig hallgatásra van kárhoztatva — az eredmény mindig végzetesen rossz lesz — mindig csak az történik, hogy a megélhetőség határán tengődő kisbirtokok vagy törpebirtokok alakulnak. Akkor is, ha a nagybirtok ellenállása sikeres és minél kisebb területi veszteség árán minél több igénylőt ráz le a nyakáról — még akkor is, ha a tömegszenvedély minden ellenállást elsöpör és a legsilányabb földmunkás is érvényesíti jogát a haza testéből ráhasított három vagy négy hold földekre. Már pedig a legkisebb üzemnek is kell lennie legalább akkorának, hogy rajta egy család otthont és emberies megélhetést találjon — és azt sem kell külön bizonyítani, hogy okvetetlenül szüksége van az országnak nagyszámú 50 —100 —150 holdas kis középgazdaságra is. A földreform sikerének, vagyis a nagyüzemi rendszer zökkenőmentes felszámoltatásának nagyon fontos tényezője, hogy a munkába az egész magyar földmíves társadalom belekapcsolódjék. Végzetes tévedés ezt a dolgot csupán a nagybirtokra rátelepítendő vállalkozók elszigetelt külön ügyének tekinteni. Nemcsak azoknak kell illeték- és adómentesség-hitelnyújtás stb. alakjában külön támogatást adni, akik elmennek, hanem azoknak is, akik otthon maradnak, az elmenők helyébe lépnek. Mert a telepesek vállalkozásának sikere jórészt attól függ, hogy milyen áron és milyen ütemben tudják otthoni házukat, telküket, szőlőjüket stb. értékesíteni. Most már csakugyan eljött az ideje annak, hogy megszűnjék az a példátlanul kegyetlen illetékrendszer, amely állami és városi illeték — szerződésírási költség stb. címén a birtokszerző kisemberrel is megtoldatja a szerződött vételárat kerek 10% - t — és jelent ilyenképen befektetett tőkéjéből esetleg 20—25% os ingyondézsmát. Eddig is bűn volt a kisember ingatlanforgalmát ilyen módon gúzsba kötni, ezután még nagyobb bűn lenne. Nem lehet sikere semmiféle földreformnak, míg teljes illetékmentességet nem kap az üzemi átalakulások éveire, kivétel nélkül minden házhelyes — törpe- és kisbirtokos legalább 25 hold birtoknagyságig — akár lesz közvetetlenül érdekelve a telepítésekben, akár nem. Teljes illetékmentesség nélkül se a földműves társadalom belülről feszítő erejének igazán hatásos működésére nem számíthatunk, se pedig nem várhatjuk a földreform okozta birtokeltolódások során a belső kiegyenlítődés gyors bekövetkeztét. Vannak Magyarországnak, főképen a Duna- Tisza közén olyan nagy kiterjedésű vidékek, ahol nagyüzemi rendszer vagy sohase volt, vagy már évtizedek óta megszűnt, s ahol a többi európai országokéhoz hasonló kis- és kis középüzem a legtermészetesebb gazdálkodási módozat. Ezeknek a vidékeknek sűrű népessége, pezsgő élete, vállalkozói készségük és képességük ezer alakban való megjelenése kettős tanulsággal szolgál. Egyfelől lemérhetjük általa a jövő fejlődésének irányát és nagyságát azokon a vidékeken, amelyeket ma még a nagyüzemi rendszer zsibbadásban tart. Másfelől megnyugtató biztosítékot ad arra, hogy az ilyen vidékekről elkerülő telepes — legyen bár kisbirtokos, kisbérlő vagy középbérlő ura lesz annak, amire vállalkozik és nem kell tőle félteni egyetlen nagyuradalom termelési színvonalát sem. Hartyáni Zoltán