Ceglédi Ujság, 1904 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-01 / 1. szám

Cegléd, 1904. XIV. évfolyam e­l­ső szám -­ POLITIKAI HETILAP. — MEGJELENIK VASÁRNAP REGGEL. Előfizetési árak: Egész évre 6 kor., négy hóra 2 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Szerkesztőség: I. ker. Vasút-utca 100. sz. Ide kérjük a kéziratokat és nyilttereket küldeni. Felelős szerkesztő: Dr. Molnár Albert. Kiadótulajdonos: a szerkesztőség. Péntek, január 1-én. Előfizetéseket és hirdetési díjakat, továbbá a lap hirdetéseit a kiadóhivatal. I. ker. 100. sz., Dr. Molnár Albert irodája veszi fel. Kéziratokat nem adunk vissza. Számoskodás. (s. n. d.) Ismét eltelt egy év. Éle­tünk fájáról újból lehullott egy levél. Az emberi életben egy év is tengernyi sok idő. Egy nemzet életében azonban elenyésző csekély. És az elmúlt évről mégse mondhatjuk ezt, mert a magyar nemzet életében a lezajlott év oly nagy­­fontosságú volt, hogy évtizedek óta tartó szakadatlan küzdelem se tudott még annyi eredményt is felmutatni, mint ennek az egy évnek viharokkal s küzdelmek­kel tarkított napjai. Most, hogy az elmúlt esztendő határ­­mesgyéjén állunk, mielőtt köszüntenék az újév h­ajnalpirkadását, vessünk egy rövid pillantást a múltba, csináljunk egy kis számoskodást, várjon az elmúlt év mérlege veszteséget vagy nyereséget mutat-e nemzetünkre nézve. A magyar nemzetet önálló, függet­len nemzetnek írták be a népek milliói­nak történetébe.Van alkotmánya, melyre esküt tesz a magyar király s az a föld, melyen a magyar nép lakik ezer s né­hány év óta — vérrel szerzett s vérrel megtartott jogos tulajdona Árpád népé­nek, melyen jogszerint csak egy ur lehet — a magyar. És mégis évszázadok óta szakadat­lan küzdelmet folytat ez a szabad nép szabadságáért, függetlenségéért s évszá­zadok óta tördeli annak a bilincsnek lán­cait, melyet maga kovácsolt magának s akkor, amidőn magyar kard úrrá tette a Habsburgokat ott a Morva mezőn. A történelem számot ad arról a sok nemes küzdelemről, mely hol a csata­tereken, hol a parlamentijén zajlott le s mely küzdelmeknek mindig egyetlen célja volt: önállóvá, függetlenné lenni. Nem szándékunk azonban évszáza­dok küzdelmeit sorolni fel s most, hogy az elmúlt esztendő újonnan hántolt sír­jánál állunk , vessünk egy rövid pillan­tást csak a múlt évre s vizsgáljuk meg, vajjon volt-e eredménye, hogy újból le­morzsoltunk egy évet. A nemzeti akarat, a nép lelkesedése ritkán nyilvánult meg olyan impozáns módon, mint az elmúlt év folyamán. Parlamentünk szakadatlan küzdelem után elérkezett arra a pontra, ahol nem­zeti követeléseinket, alkotmány biztosí­totta jogainkat nemcsak óhajtás alakjá­ban fejezte ki, hanem követelte s azoknak megadásáért egy évig tartó szakadatlan küzdelem hosszas és üdvös csatáit vívta meg. A bécsi kéz, az osztrák kamarilla, melynek működése véres hetükkel is be van jegyezve imitt-amott (?) nemzetünk történetébe , újból megmozdult s polip­karjait a nyakunkra fonta, hogy egy baráti ölelés színezete alatt megfojtson minket. És sajnos, de való, hogy a bécsi kéz céljai elérésére a magyar kormányt használta fel; csakhogy a hazafiatlan kormányok sakkhúzása csődöt mondott a népakarat elementáris megnyilatkozása s a függetlenségi párt törhetetlen h­aza­­fisága miatt. Kormányok jöttek , kor­mányok mentek anélkül, hogy alattomos céljukat elérték volna. Az újonclétszám felemelésének átkos tervezete belesodorta az országot egy év óta tartó obstrukcióba, melynek meg­volt az az üdvös hatása, hogy a kor­mány kénytelen volt lemondani erről a tervről s levette napirendről a javaslatot. A függetlenségi pártnak segítségére sietett a nemzet s a törvényhozó palota oszlopcsarnokaiban ezrekre menő ma­gyar hazafi tiltakozó szava zúgott végig, mint a végítélet harsonája. És a kormá­nyok buktak , a kormányok jöttek. A­­küzdelem során a függetlenségi párt olyan eszméket vitt bele a küzde­lembe, mely eszmék nemzeti életünk, fej­lődésünk s haladásunk szekerét a vesz­­­tegelés kátyújából egy óriási lökéssel kizökkentették. Az általános választói jog kiterjesz­tése olyan vívmány, mely megbecsülhe­tetlen s habár a küzdelem ex-lex-álla­­potba és obstrukcióba sodorta az orszá­got — de az ellenértékűl kapott vívmá­nyok igazolták az obstrukció jogosságát. A nemzeti és erő, az ellentállási képesség, mely a múlt évi küzdelem során megnyilvánult, meggyőzhette a bécsi kezet, hogy az a „néptörzs“-nek­­ nevezett magyar nemzet még­se olyan dróton táncoló báb, a kit kénye-kedve T A R O A.... A Galambos Lidi gyűrűje. Irta: Forgács E. — A „Ceglédi Újság“ eredeti tárcája. — (Folytatás.) Nem volt ennek a vőlegénynek jó dolga, mert külömben vigasztalta volna az amúgy is kesergő leányt s nem hasogatta volna a szivét. Az apa és a vőlegény abban állapodtak meg, hogy a Lidika gyűrűjét vissza kell szerezni attól a léha embertől. Csakhogy ki megy érte ? Most is ott mulat a „polgári főtanoda“ — akarom mondani a nagykocsmában. Kint az őszi délutánra a sápadt napfény terítette rá szomorú, fehér ködös fátyolét, de bent vig muzsikaszó jár. Gyömbér Gergely fokossal veri a taktust az asztalon, míg a nótáját húzzák: „Kis pej lovam nem szereti a zabot, Mert azt bizon csikó korán nem kapott, Kisangyalom szoktatta az árpára, Engemet meg maga mellé divánra.“ Ácsi more­­ üt az asztalra, frissebbet: „Jaj Istenem, hogy éljek meg, hogy a világ ne tudja meg? Megélnék én a bú nélkül, De a bú nem nálam nélkül “ Ez igy ment majd minden nap a Gergely részéről. Késő éjjel dalolva botorkált haza a korcsmából lakására, de azon az utcán nem volt a kutyáknak jó ízlésük, mert sohasem ugatták meg. ... A napok pedig teltek Lidikától sírás­sal, aggódással, a szülőktől bosszúsággal, Ger­gelytől mulatással és hitvány dicsekvéssel, mert azt mondta, hogy nem engedi a szép leányt kivinni a községből. De hát mi lesz már? Mit rejt még az idő számomra ? töprengett a szép leány. Hát azt pedig senki se tudja. Az idő olyan, mint a pók : szövi, szövi a maga hálóját hol arany, hol fehér, hol fekete szálakból és ránk borítja látatlanul. Egy hét múltán azonban nagy dolog tör­tént. A gyűrűt vissza kell szerezni ez volt a jelszó. A leány kétségbeesett lépésre szánta magát. Tudni való, hogy a gyenge lyuk a két­ségbeesés állapotában neki repül az örvös eb szájának, néha le is győzi jellemének heves­sége által. Este volt. Galambos uram ilyenkor a polgári körben szokott tartózkodni, ahol ott be­szédek történnek az obstrukcióról, újoncozásról, miniszterekről és egyéb országos nyavalyáról. Lidika egy nagy kendőt terített magára, csak az orrahegye látszott ki és elindult, a szíve nem vert többet percenként háromezernél. A hó apró pelyhekben pánikéit, a kéményekből vékony füstszálak kígyóztak fölfelé. Csöndes, szomorú őszi este volt, olyan, mint egy bánat­tól hervadó asszonyi szív. Ellenben a nagy­korcsma zajos, hívogató fénycsíkok vetődnek ki onnan az utcára. Lidika gyorsan odasiet, de az ajtónál megáll, elkerül az ablakra, ott lesekedik be s látja, hogy Gergely ott ül az ivó közepén egy hosszúasztalnál, szemben vele egy rongyos alak. Sör és pálinka van előttük. A Gergely inggalléra ki van gombolva, hom­lokán apró verejtékcseppek csillognak, kihal­­latszik amint harsányan kiáltja: Inni akarok a hajam száláig! A kapadohány és pálinka szag kiszűrődik a bezárt ajtón is. Mikor Gergő fel­áll s közel jut a kijáráshoz, a leány nagy el­­szánással felszakitja az ajtót s meglöki vállon a nagy legényt: — Gyömbér Gergely, adja vissza a gyű­rűmet, a gyűrűmet ... — Mit, hám . . . lép hátra döbbenve a legény, aztán visszajön: Maga az, aranyos Lldika, szép paradicsommadár, engem keres?! — A nagy Istenre kérem, adja vissza a gyűrűmet, hogy jutott az a kezébe ? (Vége köv.l

Next