Ceglédi Ujság, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-01 / 1. szám

201. AUG 2­7 Cegléd, 1906. XVI. évfolyam e­l­ső szám. január 1. P­OLITIKAI HETILAP. Előfizetési árak: egész évre 6 k., négy hóra 2 k. Egyes szám ára­­14 f. Főszerkesztő: Szerkesztőség I. kerület, Vasút-utca 1(M). szám. Dr. MOLNÁR ALBERT: Ide kérjük a kéziratokat és nyilttereket küldeni. Kiadótulajdonos: a szerkesztőség. Előfizetéseket és hirdetési díjakat, továbbá a lap hirdetéseit a kiadóhivatal, I., 100., dr. Molnár Albert irodája veszi fel. •• Kéziratokat nem adunk vissza.­­........■ ■ Újévi gondolatok. (S. N. D.) „Megnehezült az idők járása felettünk!“ Talán sohse illett jobban rá a költő szava erre a sokat szenvedett nemzetre, mint épen most. Ismét egy eltelt esztendő hazám­es­­gyéjén állunk, de nem tudunk jól eső érzéssel gondolni a múltra, nem tudunk hivő szívvel reménykedni a jövőben. Nemzeti önállóságunkért, független­ségünkért, jogainkért foly a küzdelem. Fegyerünk az igazság ereje, s a törvény szava és mégse tudunk diadalra jutni. Nem, mert ki akarják csavarni kezünk­ből utolsó védelmi eszközünket, hogy aztán leülhessenek megtorlás nélkül. Nincs széles e világon egyetlen egy nemzet is, amely annyit tűrt és szenve­dett volna, mint a magyar. Nincs egyet­len egy nemzet is, amelyet annyiszor sújtott volna végig korbácsával az, akinek az lett volna hivatása, hogy népének atyja legyen. És nincs egyetlenegy nem­zet se, amely mégis jobban tisztelné, be­csülné felkent királyát, mint a magyar. Mennyi vér, mennyi köny omlott ki a hármas halom és négy folyó mentén! Mennyi bitófa, rabbilincs nyoma feketé­­lik nemzetünk vérrel írott történet­­könyvében ! És mégis hányszor megismétlődött a „vitám et sanguinem!“ Hja, de hát ezt elfeledik. Csak a mi bolondos lelkünk álmodozik róla, csak a mi szivünk telik meg keserűséggel, hogy annyi vér, annyi köny után is nemzeti önállóságunkért, függetlenségünkért kell küzdeni s attól kell várni, kérni (és nem követelni, oh mert azt nem szabad, azt tiltja lojali­­tásunk), akit egykor a mi kardunk tett úrrá s aki a mi vállunkon emelkedett fel fel a magasba, ahová nem ér el a népek sóhaja! Mert egy éve is elröppent a király ajkáról újévi ajándékképen, hogy nem akarja azt, amit mi óhajtunk, s amit kérni is jogunk van. Nem akarja, mert hát a nemzet se akarja. Az az óhajtása csak hóbortos idea, elérhetetlen illúzió. És a király az újév alkalmával megkérdezte a nemzetet, hogy akar-e önálló, függet­len és szabad lenni. Mert ő nem hiszi, hogy ilyen bolondokról álmodozzon az a magyar nemzet, amely évszázadokon keresztül tűrte, hogy a hátán táncoljanak. És a nemzet csodák­ csodája mást akart és máskép felett, mint ahogy az a királynak tetszett volna. Azóta harag­ban van a nemzettel és nincs is remé­nyünk, hogy az újév beálltával elmúl­jon haragja. Lojális nép vagyunk s mindent meg­teszünk a király kedvéért, csakhogy éppen ne haragudjon. De hát még egé­szen nem ment el az eszünk és nincs hajlandóságunk, hogy nyakunkat bele­dugjuk az igába, kezünkre bilincset te­gyünk s igy aztán vezekelve bűnein­kért, az abszolváció zálogául oda adjuk függetlenségünket. Bármennyire is sze­retjük királyunkat, de már ilyen drága ajándékot nem adhatunk neki a beállott új esztendőben. No hát ilyen kilátások mellett ugyan milyen érzéssel állhatunk meg az újév határai e­gy­éj­én? Hitünk, mely annyi meg­próbáltatáson ment keresztül, bizodal­­munk, amelyet úgy megnyirbáltak, hogy alig maradt belőle valami — vájjon mi­féle jóval biztatt az újévben? Semmivel. Hadúr rég elfordult az ő népétől s mióta az utolsó Árpád sírján virágot fa­kasztott a tavaszi napsugár, azóta Ha­dúr nem könyörül az ő népén. Turul madarunk ott ujjong a kétfejű sas kar­mai között s szemeink előtt fogja meg­fojtani. De nem ! Hisz mi vagyunk vére még a vérnek, melyet ontott a szent hét ve­zér ! Ha lelkünkből ki is ölték a hi­tet, de karunk ereje még megvan. Ha szivünkből kioltották is a szeretet tü­­zét, de a gyűlöleté ott lobog. És ez erőt ad nekünk az újév küszöbén. Erőt ad és mi azzal a tudattal lépjük át az év határvonalát, hogyha vérünk hull is, hogyha elvérzünk is, de a szabadság napja fog ragyogni az utolsó magyar kihűlő teteme fölött is. TÁRCA: A hanyatló félhold. — A „Ceglédi Újság“ eredeti tárcája. — Irta: Bozsik Andor. Molah Khalil szomorú estéje. Az alkonyat véres lángja ég nyugat felhői­ben, az esti szél sóhajtoz a Temes habjai fe­lett, vizi vadak lármája hangzik a parti náda­sokból s az ég csillagos palástját ölti fel nem soká. Jó efendim, Ali Riza bocsáss ki engem szobám erkélyére, hadd gyönyörködjem az est szépségeiben. Bár kakukfű és bazsalikum illa­tot lehelnek a hárem fényes termet s arany­­kalitkákban délszaki madárkák zengenek, mégis zord börtön ez nekem, mihelyt az alkonyt érzem közeledni. A tilalom dacára szerezz nekem örömet viszontszolgálat fejében. Így szólt Zulima, a szép odaliszk, a hárem ajtaja előtt őrködő eunuch­hoz. — Vagy engem nézel bolondnak, vagy te vagy az, kegyes úrnőm — felelt az őr egykedvűen. Nem Allah orcája, az örök természet csalogatna ki téged, hanem szökésen töröd a fejedet. Le­­ugranál az erkélyről a Temesbe, onnan szépen kiúsznál a partra s aztán meg sem állnál Sze­gedig, ahol a te hitetlen szappanfőző apád lakik. Molah Khalil bég háreme mennyország neked s te mégis visszavágynál apádhoz, ki­nek piszkos műhelyétől nemcsak az ő hajléka, de az egész utca büdös. Milyen bolondok is ezek a nők, milyen bolondok ! Ellenben annál tökéletesebbek a férfiak s köztük különösen én. Brak Allah szeverszen! (hagyj el az Istenért) arra kér alázatos hú szolgád, különben úgy belöklek, hogy Mihri, a vén ördöngős duéna félévig egyebet sem tesz, csak a te fájós tag­jaidat kenegeti. Zulima felelet helyett egy nagy üveg bort vett elő, mit köténye alá takarva rejtegetett s Ali Riza orra elé tartotta. Az ablakon be­ömlő véres alkonyfény rásütött az üvegre s mintha lángragyulladt volna, csábítóan izzott a nemes nedű. A török egyszerre megváltozott, harcias in­dulata eltűnt, alázatos vágyódás ömlött el arcán s dünnyögve szolott: Jaj de az eleve­nemre tapintottál, te álnok teremtés! Jól tu­dod, hogy a szegény eunuch számára nincs nő, csak bár, ha azt is el nem tiltotta volna hívei­től a Próféta. Titkon azonban minden élelmes muzulmán nagyokat kortyant, ha teheti. Allah kegyelmes és nagy! Bocsásd meg vétkeinket! Most is, kövér ürühússal laktam jól délben s oly bűnös vágyak ostromolnak, hogy itt unal­mamban elszunnyadva kobakszámra ittam a bort álmomban. Hej gonosz esek-kafali (tök­­filkó) az a Hamaliel (álmok angyala), hogy nem átal a jámbor muzulmánnal ily csalfa álmot űzetni. Jaj, elcsordul a nyálam ! Hanem ne is fitoktasd az orrom előtt azt a fiaskót, mert ki­kapom a kezedből s addig le nem veszem a számról, mig egy árva csöpp lesz benne. — Jó, hogy őszinte vagy, becsületes Ali Riza — szólt Zulima meghökkenve s ismét köténye alá rejté. Ha kieresztesz az erkélyre, ihatsz, ha nem, koppan a fogad. Olyan dőreség meg ne is aggasszon, hogy én megszökni is akar­nék innen, a menny pitvarából, Molah Khalil háreméből. Felelj Ali Riza: áll-e az alku vagy nem ? A török sokáig küszködött önmagával, míg határozni tudott. — Már mindegy, hálódba jutottam — düny­­nyögte. Hiába: a csábítás a nők mestersége. Teljesüljék kívánságod. De, ha mégis eszedbe­jutna a szökés, szólj mielőtt leugrasz, hogy Ali Riza legalább dárdáját jól hátadba döfhesse. Különben ha ép bőrrel szabadulsz ki innen, Molah Khalil leütteti a fejemet. A következő percben nyikordult a hárem egyik termére nyíló színes üvegajtó, mely az

Next