Ceglédi Ujság, 1908 (18. évfolyam, 2-52. szám)

1908-01-12 / 2. szám

Cegléd, 1908._____________ XVIII. évfolyam. —­2-ik szám. Vasárnap, január 12. P­O L­ITI­K­A­I H­ETIL­A­P ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 korona. Négy hóra 2 korona. Egyes szám ára 14 fillér. Megjelenik minden vasárnap reggel. Felelős szerkesztő : DR. HALÁSZ LÁSZLÓ. Előfizetéseket és hirdetési díjakat, továbbá a lap hirde­téseit a kiadóhivatal, I. kerület, Rákóci­ utca 100. szám alatt veszi fel.­­ Najdi­tér garmond sora 1 korona. Packázás. Zágrábot a magyar tengerparttól ter­méketlen sziklák, meredek hegylánco­­latok zárják el. Egyetlen útvonal, mely a tengeri kereskedelmet megnyitja előtte: a Budapest—fiumei vasút, melyet Kos­suth Lajos új­konalapító politikája te­remtett meg. Politikájának egyik sark­köve volt, a német világuralmi törek­vésekkel szemben a délszlávok megerő­sítése Magyarország vezetése mellett. Ezért, míg egyrészről közvetlen kap­csolatba hozta a magyar tengerpartot az ország középpontjával, másrészről ez útvonallal a horvát-szlavón tartomá­nyok gazdasági fejlődését mozdította elő. Ez a politika vetette meg alapját a horvátok mai gazdasági fejlődésének. Ezért viszonzásul a horvátok fegyveres erővel törtek Magyarország ellen akkor, amikor ezt a Habsburgok beolvasztó politikája ismét meg akarta fosztani állami önállóságától. Az árulás kicsavarta kezünkből a kar­dot. Az orosz haderő legyőzött s velünk együtt a horvátok is szolgaságra jutottak. Negyven éve, hogy visszaszereztük tartományi önállóságukat, amely bizto­sította politikai fejlődésüket is. E negy­ven év a bárgyúságok naiv nemtörő­dömségnek csöndes kér­ődzésével múlt el felettünk, míg a horvátok alaposan kihasználták e helyzetet. A vasút­vonal utat nyitott előttük az Adria partjaira.­­ S mintha a­ tengertől tanulták volna el,­­ mely a széles öbölben lassan hömpölyög s csak a partok közelében üti föl fehér tarajját, hogy habos hullámaival meg­­ostromolja a szikla-partot, úgy dolgoz­tak csöndesen, titokban a Magyarország­tól való teljes elszakadáson. És most, mikor azt hiszik, hogy partot érnek, célhoz jutnak , tajtékozó düh­­el ronta­nak neki nemzeti egységünknek, állami önállóságunknak. S ha vakmerő szilaj­­ságuk megtörik ellentállásunkon, mo­rajlik, zúg és tajtékzik az egész tarto­mány, mint a sziklapartnak neki vágódó hullámok. E hullámok tetején úszkálnak a horvátok vészmadarai, mint a sirályok, melyek olykor partra szállanak, hogy a magyar nagylelkűségnek életet tápláló, jogokat osztó, szabadságot biztosító ke­nyerét fölemésszék. A magyar nemzetnek a horvát tarto­mányokban előretolt őrszeme, hullám­törő gátja: a horvát bán. Rakodoayt már lesodorták a hullámok őrhelyéről. Most báró Rauch Pál az uj bán. Körü­lötte tornyosulnak a hullámok. Egy em­bert már megemésztettek s azt hiszik, hogy a személy megbuktatásával sike­rült olyt mélyedést várni állami egysé­günkön, mely szétrepeszti Szent­ István birodalmát és kiszakíthatják ez ország területéből azt a tartományt, melyen képzelt jogokat bitorolnak. Ha ez megtörténik, ha e tartomány­ból a magyar hivatalos nyelvet kiszorít­ják, vagy ha csak a vasutakon a hor­vát nyelvet egyen­jogúvá teszik , ez nemzeti önállóságunk teljes megsemmi­sítését jelenti. De ha ez be nem is kö­vetkezik, már maga a puszta lehetőség és a mai helyzet mélyen megalázó, melynek oka az, hogy a Habsburgok e nemzet jogos függetlenségi törekvésé­vel szemben ma is a horvátokra szá­mítanak. Megrendszabályozásukat ezért ellenzik. Hathatós föllépésünkből hiány­zik az erő, mert nincs magyar hadse­regünk. Ezért packázhatik velünk e hazának minden nemzetisége s ezért van bátor­ságuk állami egységünk ellen lázítani és cselekedni. S hogy ne tennék, mikor nagynevű politikusaink is e nemzet füg­getlenségi törekvései ellen nyilatkoznak s célul tűzik ki, hogy a 67-es kiegye­zés békéival örök időkig Ausztriához csatoltassék. Ezért nem jelszó a függetlenségi párt pro­grammjához való ragaszkodás, hanem a nemzet életszükséglete. Mert ez adja meg nemzeti önállóságunknak s önrendelkezési képességünknek telj­ességét, amit a 67-es kiegyezés alapján — ha 40 évig meg nem szereztünk — soha meg nem szerezhetünk. A 67-es kiegyezés érintetlen szentsé­gének hirdetése s a közösség fönntar­tása olyan dogma, mely ellenkezik a nemzet életcéljával, rendeltetésével. A politikusok közt lehet eltérés — a nem­zeti önállóság, az állami függetlenség v­ e­r­ése írj. Akit szeretsz, ne írj annak levelet, El se fogadd, hogyha ő küld te neked... Ha jön az ősz, elvirul a kikelet, — Egész erdő levele se menti meg . . . [fa szivetek elhidegül egymástól. Egész levélendő tüzén se lángol. Szerelmetek napja után jön az est S gondot ad, hogy a levelet összetepd, vagy tűzbe vesd ?... írnák. A ló kötő. — A­­Ceglédi Ujság­ eredeti tárcája. — Jó hatvan esztendővel ezelőtt történt. Zava­ros idők jártak akkor. Egész falukat végig le­hetett járni úgy, hogy egy épkézláb embert sem találtunk volna otthon. Csak itt-ott, elha­gyatott országutakon, csalitokban, rengetegek­ben lehetett találkozni egy-egy lesoványodott, lerongyolódott alakkal. Messziről mindenki rab­lónak, futóbetyárnak gondolta volna s csak kö­zelebbről lehetett észrevenni, hogy ez is egy azok közül, aki otthagyva apját, anyját, fele­ségét, gyerekeit, elment hazát védeni, sza­­­­badságot szerezni, ha mindjárt élete árán is. Úgy történt különben a dolog, hogy egy­­ szép, csillagos augusztusi éjszakán a darusi ménesből eltűnt a Szellő. Eltűnt úgy, ho­­y még a lába nyomára sem akadtak rá, pedig 1000 pengő forint volt kitűzve annak a javára, aki meg tudja mondani, hogy melyik utón ve­zették el az öreg Bárdy Gábor egyetlen büsz­keségét. Mert rettenetesen büszke volt az öreg arra a 8 éves csikóra, amelynek hűlt helyét találták hajnalhasadáskor a csikósok. Mikor aztán reggel a nevezetes úr szokása szerint lement az udvarba, hogy gyönyörköd­jék az ő saját nevelésű csikója fickándozásá­­ban, akkorra már az egész környék népe ösz­­szegyűlt a legújabb hír hallatára. Mintha csak világraszóló dolog történt volna, úgy tárgyal­ták az esetet. Az egyik azt találgatta, hogy ugyan ki le­hetett az a vakmerő lókötő, aki dacára min­den gondos őrizetnek, úgy elvezette azt a csi­kót, hogy még neszét sem hallották. A másik viszont azt magyarázgatta, hogy az eltüntetéshez nem­ is kellett valami nagy tudomány, mert hát a Szellő nem is volt igazi ló, hanem olyasféle valami, aminek a régi his­tóriák szerint pegazus a neve.­­ Csak egyetlen egy valaki húzódott meg a­­ háttérbe. Rózsás arcú, tüzes szemű, bátor te- t­kintetű, büszke magatartású, daliás legény­­ember. Afféle igazi férfiszépség, a teste tele életerővel, a lelke nagyravágyással, a szíve elszántsággal. Aki nem kérdezi, hogy mit kell neki tenni, de amit elvégez azért felelni akar és tud is. Nem szólt egy szót sem, csak ajka ránga­tózott. Izzó gyűlölettel tekintett szét maga kö­rül. Szemeiből a dac, a gyűlölet villámlott s ha valaki a sokaságból véletlenül feléje for­dult, elég volt egy pillantása, hogy a vizsgá­lódó szem sugarát magáról elhárítsa. Oly egye­nesen állt ott, mint egy nádszál s csak akkor roppant meg egy kicsit a dereka, mikor az öreg Bárdy elébe állt. De ez csak egy másod­percig tartott! A következő pillanatban kiegye­nesedett s mint akinek legtisztább a lelkiisme­rete, jelentette ki, hogy helyre jószágnak kerül gazdája ! Került is nemsokára. Alig egy pár nap múlva azt jelentették az öreg Bárdynak, hogy eltűnt már a csikós is. Még a kapufélfának sem mondott búcsút!

Next