Ceglédi Ujság, 1910 (20. évfolyam, 2-52. szám)

1910-01-09 / 2. szám

XX-ik évfolyam. CEGLÉDI ÚJSÁG 2-ik szám. A vízvezetékekről. Háztartásunkban megbecsülhetetlen kincs a jó ivóvíz. S minthogy városunknak igen sze­rencsés talajviszonyai vannak, ezzel a jó ivó­vízzel bőségesen el is lehetne látni városunk lakosságát. Természetesen nem egy csapásra, mert iszen a munkálat is nagy, a vele járó költség is sok volna egyszerre. Igaz ugyan, hogy semmiért sem hoznánk szívesebben áldozatot, mint a jó ivóvízért. Kü­lönösen, ha lakásunkhoz minél közelebb, avagy épen házunk udvarán kaphatnánk azt. Valóban ideális állapot volna, ha a közegészségre és köztisztaságra oly rendkívül fontos ivóvízhez mindenki bármikor — későn, korán — a le­hető leggyorsabban hozzá­juthatna. És ez nem volna lehetetlen, nem volna keresztülvihetetlen annyival inkább, mert mindenki belátja, hogy ez közös érdek. Meg lehetne ezt csinálni a víz­vezetékeknek olyan formán való létesítésével, mint ahogy már a múltkoriban megírtuk, hogy t. i. vízkörzetekre osztanánk a város belterü­letét. Minden körzet kapna egy-egy ártézi ku­tat, amelyből azután vékony csőhálózattal min­den egyes ház udvarára be lehetne vezetni az ártéri vizet. A vízvezeték ügyének a megoldását meg lehetne kezdeni a városi mérnöknek jelenleg a v. tanács előtt fekvő ama munka és költ­ségtervezetével, illetve a terv elfogadása után a kivitellel kapcsolatosan, amely a még fel nem szerelt kutak felszerelésére, a víznek bi­zonyos helyekre leendő elvezetésére és egy új kút fúrásra vonatkozik. Ezt a tervezetet múlt számunkban részletesen ismertettük és arról elismerőleg nyilatkozunk, mert az eddigi pa­naszokat figyelembe véve, azokra a helyekre javasolja elvezetni az ártéri vizet, ahol arra tényleg a legnagyobb szükség van. A tervezet a tanács előtt fekszik s aminek régen meg kellett volna történnie, az — legalább rész­ben — innen-onnan megvalósul, ha ugyan a tanácsbeli urak is úgy akarják. A közönség mindenesetre óhajtja. Sőt még ennél többet is óhajt ! Vízvezetéket! Nevezetesen azt szeret­nénk, ha a város a tervbe vett kútfelszerelési és vízelvezetési munkálatokkal egyidejűleg — vagy ha később is — megengedné, hogy azok a lakosok, akik a vízelvezetés vonalai mellett, illetve azok közelében laknak, az ártézi vizet — saját költségükön i­s bevezethessék há­zaikba, illetve az udvarukra. Ez egy cseppet sem merész kívánság, mert iszen ha egy ártézi kútból 10 helyre vezetjük is el a vizet, azon kút vizének még mindig rozgatják. Tudjuk, hogy az angol a legnagyobb hajósnép a világon. De hogy ingyen hajókáz­­zanak, azt nem kívánhatjuk tőlük, azért fizet a világ mindenféle árukban 2—3 milliárd koronát évente Angliának. Miután az angolok adósságait sikerült tisz­tára mosnunk, még csak az előbb említett óriási számoknak, más szóval Anglia mérhetetlen gaz­dagságának óhajtom magyarázatát adni s ezzel be is fejezzük. Angliát földrajzi fekvése a világ minden egyébb pontjánál alkalmasabb világkereskedelmi központtá avatja. Enyha és szélsőségektől mentes klimája pedig, kapcso­latban szigeti elzárkózottságukkal a szó szoros értelmében kitenyészti a felolvasásomban már jelzett előnyös tulajdonságokat, melyek az angol társadalmat vezérszerepre képesítik. Erényeik és hibáik annyira összefüggenek hazájukkal és fajukkal, hogy azokat más népek bármennyire törekszenek is, mégsem képesek utánozni. Az angol kereskedőnek erényeit is azért hangsú­lyozom újból, mert ez az angol gazdagságának legerősebb bástyája. A higgadt és szélsőségek­től irtózó vérmérséklet, az egészséges mérték­letes élet, pontosság, absolut tisztességérzet, praktikusság: ezek azon tulajdonságok, melyek az angol kereskedőt mint embert és mint ke­reskedőt oly magas piedestálra állítják a világ minden népe előtt. (Vége.) csak egy csekély hányadát tudjuk elfogyasz­tani, a legnagyobb része pedig elfolyik haszon­talanul. Ezt a fölösleges vizet az egyes házak­hoz való bevezetéssel okosan felhasználhat­nánk, a vízpazarlást, — mert ez idő szerint pazaroljuk a drága ártézi vizet — a minimumra redukálnánk és nem táplálnánk a békás göd­röket és nem szaporítanánk a városban a po­­csolyás árkokat. Ellenben mily rendkívül elő­nyös munka-, idő- és pénzmegtakarítás, vala­mint egészség és köztisztaság szempontjából is megfizethetetlen volna, ha házunknál úgy a magunk, mint házi állataink ellátására állan­dóan ott volna a tiszta, friss ivóvíz. Ha elöljáróságunk igazán szívén viseli a la­kosok érdekét, akkor lehetetlennek tartjuk, hogy a vízkérdésnek ezen praktikus módon való rendezésével komolyan ne foglalkozzék. Természetesen a város a vízbevezetési en­gedélyt minden felelősség és kötelezettség nél­kül, sőt annak a kikötésével adná meg, hogy amennyiben az ártézi kút vize csökkenne, újabb elvezetést nem engedélyez, sőt ha a for­rás apadna, vagy a kút csőre bedugulna, s e miatt a víz kevés volna, a város a vízvezeté­keket redukálhatja, vagy épen el is zárhatja. Szolnok város milliókat áldoz, hogy a lakos­ságot — minden egyes házat — ellásson víz­vezetékkel. A mi költségünk a vízvezetékek létesítésére vonatkozólag, áldozatnak nem is nevezhető. A városi hatóság fő gondja csak az volna, hogy a város területén annyi ártézi kút — 20—22 — legyen, amennyi kielégítheti a lakosok vízszükségletét. A vízvezetékeket pe­dig szívesen megcsináltatja magának mindenki. Drágaság. Legégetőbb szociális kérdésünk : a piac drá­gasága. Hivatalnok, kereskedő, iparos, iparos munkás, mezőgazdasági munkás, sőt merjük mondani, a termelő közönség is szörnyű nyo­mását, sokak még nyomorúságát is mélyen ér­zik ennek a drágaságnak. A kernes állandóan aktuális és a haladó idővel egyre jobban zsibbasztja a köz- és társadalmi életet. Hogy mégis ezt a mindig aktuális kérdést vetjük most fel, arra két jelenség adott okot. Az egyik az, hogy a nagy alföldi metropolisban, Szege­den nagyobb bolgár rendszerű kertészeti tele­pet rendeznek be. Hírt adtunk arról is, hogy Darányi földművelésügyi miniszter, a szegedi bolgár telep létesítését ötvenezer korona állam­­segítséggel tette lehetővé. Azt is olvastuk, hogy a helyi értelmiség megkönnyebbülve sóhajtott föl, hogy talán a piac elviselhetetlen drágasá­gán a nagyobb szabású zöldségtermelő telep segíteni fog. És ha Szeged így gondolkozik, mit szóljon akkor Alsókubin, Turócszentmár­­ton, Eperjes vagy hogy ilyen messze ne kalan­dozzunk,­­ mit szóljunk mi ? Hiszen Szeged népe kertész nép, közelében Makó, Nagykőrös, mint eminenter zöldségtermelő telepek isme­retesek, amelyek nagy külföldi exportra is dolgoznak. Talán helyes rámutatni a termelés ferdesé­­gére, hogy míg itthon méregdrágán élünk, nyersterményeinket pedig külföldre viszik. De a kérdésnek egyébként nem erre a fon­tos részletére kívántunk mutatni. A fő, a­mi minket a kérdés feszegetésére bírt, az, hogy a szegedi példát minél előbb követnünk kell. Vajha nekünk is lenne oly széles látkörű pol­gármesterünk, elöljárónk, aki minél előbb si­kerre vinné a városi piac olcsóbbá tételére való ezen áldásdús alkotást s kezdeményezné ilyen termelő telep létesítését. A másik, amivel a piac olcsóbbodását elér­hetni, a legfőbb tápláléknak a kenyérnek gyár­tása. Célzatosan használtuk ezt a kifejezést, hogy kenyérgyártás, mert a székesfőváros fé­nyes példával igazolta, hogy a kenyérgyár sokkal olcsóbban képes termelni, mint a pék­­műhely. A székesfőváros kezdeményező alko­tását már a vidék is utánozni kívánja. Igen sok azoknak a városoknak száma, ahol a vá­rosi üzemben kezelendő kenyérgyár kérdését napirendre hozták és hihetőleg megvalósítják. Azt hisszük, hogy ide-oda nálunk is megérle­lődik ez a kérdés. A középosztálynak elvisel­hetetlen társadalmi terheit múlhatatlanul orvo­solni kell. A tisztviselőosztály minden vonalon azt emlegeti és tegyük hozzá joggal emlegeti, hogy a fizetésrendezés a tisztviselő helyzetét egyáltalában nem javította. Mert amivel a tiszt­viselő ma fizetésben többet kap, azt az évek során át ijesztő mérvben felnövekedett drága­ság következtében nemcsak ki kell adnia, ha­nem a megjavított fizetésű tisztviselőnek ajta­ján minden hónap második felében már a de­ficit réme jelentkezik. Egészséges, szociális helyzet csak úgy teremthető, ha minden em­ber igényeit redukálja, másrészt ha legalább az élet fenntartására szükséges táplálékoknak mai, hallatlan beszerzési árait olcsóbbá teszik. Ennek pedig sok módja van. De minden mód oda vezet, hogy a hatóság lépjen föl kezde­­ményezőleg városi üzentek létesítésére. A köz­gyűléstől pedig elvárjuk, hogy­ magasabb köz­tekintetek lebegjenek szeme előtt; a közlakos­ságnak érdeke, hogy ilyen szociális szű kez­deményezések történjenek. Az utóbbi években városaink egy része e téren sikeres működést folytat! Kedvezményekkel nyeri meg a nagyobb gyári vállalkozókat arra, hogy gyárukat az ő városukban létesítsék. Ezt kell tennünk, hogy az élet mai nyomorúságaiból kimenekedjünk. Taplózás. Városunk fejlődése az elmúlt évben évtize­des mulasztásokat pótolt némely téren. Rég megvalósításra váró közintézmények létesítése az elmúlt év történetéhez fűződik. Mégis nem vehetik tőlünk rossz néven, hogy ha nem en­gedjük polgártársainkat zavartalanul pihenni a múlt babérain, hanem újabb közszükséglet ki­elégítésére, újabb közintézmény létesítésére sarkaljuk. A múltnak is az volt hibája s ez okozta részben nagy elmaradottságun­kat, hogy telcint idők politikai dicsőségének babérain szende­­regve nem tartottunk lépést a haladó korral. Most aztán pótolnunk kell a múlt idők mulasz­tásait s eleget kell tennünk a jelen kor köve­telményeinek is. Kétszeres áldozat, melynek előnyeit az utódok is élvezik. Méltányos a költ­ségek fedezéséről is úgy gondoskodni, hogy annak terhét az utódok is viseljék, ha már pénzünk nincs.­­ Ismerjük a magyar ember konzervativizmu­­sát, mely sok nemes hagyományt tartott fönn s adott át utódról utódnak. De a napnak is vannak foltjai. Társadalmi, közművelődési, gaz­dasági téren a konservativizmus maga a meg­­kövesült maradiság. Elmaradottságunknak má­sik lényeges oka az ősi — s nem mindig he­lyes — szokáshoz való merev ragaszkodásban keresendő. Földmivelő népünk idegenkedik a házi ipartól. Pedig nemzetgazdasági szempont­ból is, az egyéni boldogulás szempontjából is megbecsülhetetlen kincs pusztul el földmivelő népünk téli tétlenségében. Csak egy módon lehetne ezen segíteni: ha a hatóság létesítene háziipari tanfolyamot. Az áldozat megtérülne a gyártmányok árából. A fölösleget meg le­hetne osztani a munkások között. Ezek jöve­delemhez jutnának s másokat is ösztönözne a munkának érdem szerint való jutalmazása. Ez­zel az osztrák ipari cikkek egy részét kiszori­­tanák s a télen munka nélkül zsugorgó mun­kásnak jövedelmező tisztes foglalkozást adnánk, mely nem csak sorsát enyhítené, hanem egy­úttal erkölcsi s társadalmi fölfogását is ne­­mesbítené. * Lapunk e számában egy cikk a vízvezeték­kel foglalkozik. Nem akarunk e helyen is an­nak érdemi részeivel foglalkozni. Csak úgy öt­­letszerűleg eszünkbe jut az a „kis hölgy”, aki azért nem állott be cselédnek egy házhoz, mert nem engedték — nem volt rá szükség — hogy a kútra járjon. Mert tudnivaló dolog, hogy a

Next