Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-30 / 18. szám

Béldy Béla: Harc—Amerika ellen... A demokraták, sőt a renegát republikánusok is új csatakiáltással ugrottak az elnökválasztási po­rondra. „Dump Nixont” — dobd Nixont a szemét­dombra! A hatalmon kívül rekedt párttól ezt majdnem természetesnek tartja az ember, de a „republi­kánus” Jacob Javíts, Brooke stb. szenátoroktól és McCloskey kaliforniai „republikánus” képvise­lőtől és társaitól már egy kicsit érthetetlenebb. De a kritika — amelyre ezt a Nixon elleni haj­szát alapítják —, még érthetetlenebb! Mondhat­nánk: teljesen érthetetlen, ostoba és ellentmond a tényeknek. Két fő „érvük” van Nixon ellen. Az egyik az, hogy nem takarodik ki Dél-Vietámból holnap­­utánig. A másik a „tragikus” közgazdasági hely­zet. E sorok írója nem Nixon-imádó, már gyakran megbírálta Nixont és ma sem ért teljesen egyet a „lábujjhegyen” végrehajtott bel- és külpolitiká­jával. De ... A vietnámi háborút — azaz: Fulbright szená­tor Tonkin-öböl határozatát — ha jól emlékszem, az azóta kibukott Morse szenátor kivételével min­denki (!) megszavazta. Ez tehát legfeljebb John F. Kennedy, majd Lyndon Johnson, de legfőkép­pen: magának a Kongresszusnak a háborúja volt. Semmi esetre sem Nixoné, aki akkor nem is ,volt a Kongresszus tagja. Az 540 ezerre felduzzasz­tott haderőt 1969-ben — elnöki beiktatása után — kezdte el csökkenteni és hogy ebből októberre csak 184 ezer marad — az az ő érdeme, nem Kennedyé, nem Johnsoné és nem­ Muskie, Bagh, Hughes, Jackson, Humprey, McCloskey és tudja Isten még hány ellenjelölté. Mi a hiba ebben? Hogy nem hajlandó pánikba esni, mert a rejtett­ szocia­lista ultraliberálisok és médiájuk azt akarja, hogy ne is holnap, hanem már ma, tehát menekülés­­szerűen likvidálja a Kennedy—Johnson—Kong­resszus háborúját? Tudják ezek a szájhősök, hogy legalább kilenc hónap kellene ahhoz, hogy a most ott levő had­erőt „azonnal” elszállítsák? Ez folyamatban van. Hogy képzelik ennek az egésznek a logisztiká­ját? Leépíteni a nagy támaszpontokat, kiüríteni vagy elosztani a hadianyagot, az embereket — nem csupán a katonákat, hanem a civilszolgálatú amerikaiakat is — igen nagy időt igényel! Most nem is beszélünk a dél-vietnámiak becsapásáról és a Hanoi-hadifoglyok aljas cserbenhagyásáról! Tudják ezek a szájhősök, hogy mit követelnek? Persze, hogy tudják: a lehetetlent! Ezért köve­telik ezt a maguk politikai és hírverő gettójának biztonságából, mert pártpolitikai előnyt akarnak elérni a lehetetlen nem­ teljesítése által. A demok­rata párt azonban nem egész Amerika, csak az amerikaiak egyik pártja, amelynek tagjai 1968- ban jórészt nyilván a saját pártjelöltjük ellen szavaztak, mert különben ki választotta meg Ni­xont? A republikánus párt tudvalévően kisebbségi párt. A másik érv a közgazdasági visszaesés. Ki idézte fel az árinflációt és mivel? A demokrata többségű Kongresszus az esztelen jóléti túlköltekezéssel és — Johnson elnökkel karöltve — a vietnámi há­ború adóbevételből nem fedezhető költségvetési deficitjeivel. Nixon ezt is tőlük örökölte és azóta is igyekszik küzdeni ellene. Az ebből eredő visz­­szaesés igen gyenge volt. Az indexek máris fel­felé mutatnak és valószínű, hogy az 1972-es el­nökválasztásig már teljes prosperitás alakul ki. Mi lesz akkor az issue? Hogy nem hozta le a Holdat ,a welfare-gyerekeknek játszani? De miért csatlakoznak ehhez a szemtelen párt­­politikai hazudozáshoz a „republikánusok”? ....Itt van az egész kérdés igazi válasza. Nixon személye nem tetszik nekik! Miért nem? Mert Nixon igyekszik a konzervatív, hazafias amerikai többségbe öntudatot venni. Mert harcol az ultra­liberálisok politikai szocializmusa és erkölcsi zül­­lesztése ellen. Mert végre egy bensőleg is konzer­vatív, feddhetetlen tisztaságú ember ül az Egye­sült Államok elnöki székében. A Nixon elleni harc ma­­ Amerika elleni har­cot jelent. A tradicionális amerikai lelkiség elleni támadást, az ultraliberális-kommunista érzelmi szövetség kétségbeesett Tet-offenzíváját, hogy destruálják Amerikát és megnyissák a kapukat a barbárok forradalma előtt Nem párt­harc ez, hanem a Károlyi Mihályok buta és öngyilkos aláfekvése a vörös forrada­lomnak, amely már haldoklik és csak a felfordu­lás által kiszolgáltatott amerikai termelő­erő tud­ná megmenteni. Nixon ellen a baloldal harca folyik, ezért csatlakoznak ehhez a „republikánus” Javitsok, Brooke-ok, McCloskey-k is. Egyetlen szó fejezi ki a tisztességes ember vé­leményét erre a destrukcióra: Fuj! Az események nyomában Gábor Áron skandináviai megfigyelései Rátóth Im­re, Tóth­ Imre. A ,,Rá”-t Tollas Tibor ragasztotta rá a Nemzetőrben, mert a „török” Tóth Imre, kitűnő zenepedagógu­sunk rangidősebb az emigráció­ban, Imre viszont fiatal és ahogy mondják, előtte a jövő. Tényleg? Nehéz kérdés. „övé a jövő?" '11 alan • •« Pontosan senki sem tudja meg­mondani, milyen tényezők nyitnak ajtót valakinek abban a világban, ahol a háromszobás, kényelmes la­kásig, a tóparti nyaralóig, az ele­gáns Volvoig, az évenkénti olasz­­országi kirándulásig, a szomszédok nívójáig, a­ svéd életstandardig az állami, társadalmi, emberi megért­­tés segít, aztán.. ? Itt kezdődik az, amit az Egyesült Államokban és Kanadában is láttam: a segítés, m megértés helyébe olyan érzelmek lépnek, amelyek.. ? Mondjuk, ért­hetők, hiszen egyetlen társadalom sem szereti, ha „idegenek” észre­veszik a réseket, amelyeket a né­pi és emberi önkritika hiánya év­századokig eltakar. Sehol sem sze­retik, amikor a „jövevény ördög” túllép a szomszédon, a munkatár­son, a hivatali főnökön. Ez a je­lenség mindig volt, létezik és lesz. Ebből merített odahaza az összes „anti” szemlélet Ez nem tartozik kutatás­ körünk­höz: mi és a nagyvilág? Sajnos, vagy hála isten, igen. Az évezredes életszemléletéből külföldre vetett magyarság néhány évtized alatt észrevette a réseket a skandináv, vagy amerikai „falon”, átbújt raj­tuk, környezete fölé nőtt és termé­szetesen különböző anti-érzelmek­­be ütközött Ma még anekdóta-íza az amerikai megállapítás: a ma­gyar hátul lép a forgóajtóba és elől jön ki, de holnap? Az anekdó­­ta-íz elmarad és valamilyen „anti” lép helyére. Antiszámitizmus? Ez tréfa, de egy-két generáción belül elválik, hordozunk-e olyan adottságokat amelyek hosszabb távon is észreveszik a réseket az idegen elemben, vagy megszűnünk idegennek és magyarnak lenni? Mind odahaza, mind külföldön mindinkább arra kényszerül a ma­gyarság, hogy idegen életszemlé­letekben, ideológiákban keressen­­találjon lehetőséget ahol sajátsá­gos igényvilágát kielégítheti Újra elérkezett történelmünkben a pil­lanat, amikor,, Játszunk, vagy nem játszunk a szumlr elmélettel, de kiderül: hordozunk-e olyan ha­gyatékot, amely területtől, időtől, környezeti hatástól függetlenül életben tart egy népet Ha igen, életben maradunk, ha nem.­­ ? Tör­ténészek és komputerek vitatkoz­nak majd: miért szűnnek meg erők, amelyek évezredekekig éltették egy óriás­ nép leszakadt hajtását? Amikor feléled az „anti" Rátóth Imre már a veszély­zó­nába került. Néhány év alatt beér­te, néhány év alatt túlfutott svéd környezetén. Ahhoz a ponthoz ér­kezett, ahol a környezet „anti”-ja erősebb a svéd alkotmány szelle­ménél és a svéd állampolgári jo­gok betűjénél. Amikor, mindegy, milyen környezetben mérjük ezt a jelenséget, a szomszéd, a munka­társ, a hiavatalfőnök, a benzínkút­­kezelő észreveszi, hogy az idegen „visszaélt” a vendégszeretettel, az emberi, vagy intézményes segít­séggel és egyharmad generáció alatt olyan igényvilágba lépett, me­lyet nem irányzott elő a svéd, vagy bármilyen más társadalmi „elren­dezés”. Legyünk őszinték: a svéd megértés és emberszeretet Tóth Imre idom-műszerésznek szorított helyet 1956-ban és szó sem esett arról, hogy a fiatal szakmunkás éjszakánként tovább tanul és egy­szer mérnöki diplomát kap. Arra sem gondolt senki, hogy Rátóth Imre azon az életszemléleten is ta­lál rést, amely Európa legmaga­sabb színtű jólét­ államát hozta­­lét­re és fellázad az új világjelenség ellen, ahol a komputer előre meg­határozza az ember helyét, munká­ját, gondolatát, igényét, az életét Hátha még azt is tudnák a szom­szédok és munkatársak, hogy Rá­tóth Imre igénye nem állt meg a modern, kényelmes bútoroknál, hanem német angol, svéd, magyar könyvekkel rakta félle a polcokat és az íróasztalifiókban egyre nő a kézirathegy, amelynek csak kis töredékét kapja hetente a „Kana­dai Magyarság” olvasótábora. Egy­előre arról sincs fogalmuk a derék svédeknek, hogy néhány hónap múlva a mérnöki „státus” falán ta­lál repedéseket és átbújik rajtuk. Aztán? Rátóth Imre életének ez a része nem egyedi sors. Pontosan abba a jelenségbe vág, amelyet New York­ban, Torontóban, San Franciscó­ban, vagy Los Angelesben is meg­csodáltam. A fiatal magyar mene­kült az amerikai mögött lép a for­góajtóba és... Társadalmi státu­sokat ugrik át és ha szükséges, azonnal új irányba vált Figyel, lát, villámgyorsan cselekszik és lassan megszokja, hogy ugyanolyan „an­ti” veszi körül mint amilyennel ősei fogadták az élelmes zsidókat, szor­galmas svábokat. Mindenkit, aki észrevette a rést és átbújt rajta. Rátóth Imre sorsa ott szűkül ki­sebb körre, amikor felvetődik a kérdés: meddig gyűlik a kézirat csomó az íróasztal mélyén? Mikor jelenik meg az első verseskötet, novella-füzér, vagy az a régen ese­dékes kortörténeti regény, amely­ben fiatal magyarok mondják el svéd, dán, amerikai kortársaiknak, hogy milyen erők vették el otthon­ról, milyenek azok, hogy réseket keressenek új környezetükben és területtől, időtől függetlenül ment­senek át valamit abból, ami évez­redekig életben tartotta népünket Új kiadóvállalat kellene A Rátóth-riport most kezdődik: mi az orvossága annak, hogy vi­lági hódításunkban ne veszítsük el önmagunkat És? Mit érünk törté­nelmünkben, ha a Rátóth Imrék világlátása, világértékelése az író­asztalban marad és örökre elveszik a legértékesebb dokumentum­­anyag: tényleg sok-sok ezeréves örökséggel indultunk útnak? A hel­­singborgi kéziratcsomó újra felve­ti a kérdést: mikor döbben rá az emigrációs magyarság, hogy a fia­tal tehetségek újszerű-korszerű írá­sai nélkül az egyetemes magyar irodalom hiányos marad. A legér­tékesebb veszik el belőle, amikor..? A régi és az új környezet vonzása­­taszítása, formál­ása, torzítása kö­zött vergődő ember évezredes sze­mekkel néz és évezredes reflexek­be kapaszkodik. Hálás, vagy hálá­­datlan példa: a zsidó szellemiség terület és idő­fölöttiségét az biz­tosította, hogy egyetlen korban, egyetlen élettérben sem maradt ki­adatlan egyetlen olyan kéziratcso­mó, amelyben sokezeréves gondol­kodásmódjukon látták meg és ad­ták vissza mindenkori kapcsolatu­kat a környező világgal Világhó­dításunk karrierek összefüggés telen halmaza marad, ha a Rátóth Imrék kéziratai nem tudatosítják, hogy a karriereket nem a véletlen hozta, hanem tényleg olyanok, va­gyunk, amilyennek hisszük, álmod­juk magunkat Nagyon régiek, na­gyon korszerűek,­­ időtállóak. Ki­csit egyszerűbben, miért nem ala­kult még olyan kiadóvállalat mely nem állít sorompót a törvénysze­rűség elé: a fiatal írónemzedék környezet­látása nemcsak a hatá­rokhoz nem kötött szellemtörténel­­münk igen értékes része, hanem egyetlen biztosíték, hogy unokáink is észrevehessék a réseket és své­dül, angolul, németül beszélő ma­gyarok maradhassanak. Itt újra ki­hasa­pod­ik a téma, mert a környe­zet­­értékeléséből, ítéletmondásá­ból évszázadok múlva sem fog hiá­nyozni az a levakarhatatlan, leta­gadhatatlan „sallang”, hogy Herr X, Mr. Y. — magyar. Nem az anya­nyelve, hanem az a nem tudni mi­csodája, amellyel akkor is megje­löltük magunk környezetében a zsidót, svábot, szlávot, románt, amikor már régen magyarok vol­tak. Szóval, miért ne tartsuk meg magyarságunkat, mikor csak hisz­­szük, hogy levethetjük és miért ne mondjuk el magyar könyvben azt, amit svédül, angolul, németül sok­kal nehezebb visszaadni: hogy vet­tük észre a réseket és, hogy búj­tunk át rajtuk? Nincs kerete a ma­gyar könyvnek, vagy nem tudunk konkurálni az otthoni írókkal? Egyik sem igaz. Lajos megmond­hatja, milyen gyorsan kiürült a csomagtartó és hány példány kel­let volna még. Ebben nem az ját­szott szerepet, hogy az „Évszá­zados emberek” jó, vagy rossz könyv, hanem... A külföldi ma­gyarság egyre jobban igényli év­ezredes, mindig rések után kutató látásmódunkat, amellyel a világje­lenségeket figyeljük. Az ilyen mon­danivalókban az otthoni írók nem konkurensek. Részben előttük áll a szocrealista típus­gondolat, más­részt az ilyen jelenségek otthonról éppoly kevésbé látszanak, mint az ő kínlódásuk, amikor­­ rést keres­nek a­ gondolat-falon innen. És még valami: az otthoni élmény­anyag egyre messzebbre kerül és sokszor két vállra fekteti az új, amelyben egyelőre még magyar át­­tételezésben, de-ahár az új környe­zet eseményei, jelenségei játszák a fő szerepet Tehát? Szellemi kör­képünk csak akkor lesz teljes, ha az otthoni írók mellett, a Rátóth Imrék világlátása, értékelése is be­kerül az egyetemes magyar iroda­lomba. "Lajoska", a bíborba öltöztetett kopott vendég . Különben Rátóth Imre nemcsak kitűnő idom-műszerész, kitűnő író, kitűnő házigazda, de kollega is. A házigazda-vizsgából Lajos járt jól. Mocskosan, sárosan elfoglalta a méregdrága Volvo helyét a fűtött garázsban. Észreveszik kedves Ol­vasóim a régi magyar vendégsze­retet korszerű áttételét? A vendég kocsié az elsőség. Hogy­ a vendég­tiszteletben mennyi szerepet ját­szott Lajoska német rendszáma, ütött-kopott karosszériája, lényeg­telen. Hiszen? Ki tudja, nem azért öltöztették-e bíborba, bársonyba őseink a vendéget, hogy a szom­széd ne lássa, milyen ágról szakadt csavargó állított be. Modernebbül: egy ócska kis autó ne rontsa a sta­tus-hitelt, amelyet olyan nehéz megszerezni és olyan könnyű el­veszteni. Végeredményben mind­egy, hiszen a társadalmi illemsza­bályok történelmében úgyis „ke­gyesen” könyvelik el az ilyesmit. Felebaráti, emberi megbecsülés, vendégszeretet lesz a neve. Szóval: nemcsak Lajoska, hanem a végén mindenki jól járt. Nyíregyházy Pál: Vörös Háry Jánosok Tavaly ünnepelte a magyar­­országi kommunizmus 25 éves évfordulóját. Mindenüvé keres­tek egy-egy vörös Háry Jánost, aki elbeszélte hőstetteit a „fel­­szabadítási” harcok során. Ta­láltak ilyet az én nyomorgó szülővárosom számára is. Levélben jelentkezett a vá­rosi tanácsnál Iván Ivanovics Jefimovskij, Szovjetunió, Vla­­dimirszkaja terület Gusz-Hrusz­­tálnij város, Kahovakova utca 36 szám alatti lakos. Így írta le vérfagyasztóan csodálatos tör­ténetét: — Én annak a légi deszant hadosztálynak a felderítő tiszt­je voltam, amely részt vett ha­zájuk felszabadító hadművele­teiben. Mint ilyennek abban a szerencsében is részem lehe­tett, hogy nekem és felderítőim csoportjának sikerült elsőként bevonulni a hitleristák által megszállt Nyíregyházára 1944. október 20-án. — Először a színház mellett mentünk be egy házba. Egy lány, aki szüleivel lakott ott, elvezetett minket a Városba és megmutatott mindent, hogy­ mit csináltak a németek a vá­rossal. Megmutatta a számunk­ra akkor a legfontosabbat, a né­met védelmi állásokat, amellyel tűz alatt tartották Nyíregyhá­za és környékét. A lány sok mindent ismert, s nekünk min­dent elmondott, az ellenséges kaszárnya fekvését is leraj­zolta. Ebből a leírásból úgy tetszik nekem, mintha a színház vala­hol a kültelken volna, hiszen innen vezette el ez a csúf le­ányzó a légideszant felderítő különítményt a városba. Most jön aztán egy olyan történet, amit talán a televízió buta né­met filmjeiből másolt le Iván Ivanovics Jefimovskij szovjet nemzeti hős: — Megkértük a leányt, men­jen el a német ezredparancs­­noksághoz és hívja ki az ezred­parancsnokot az utcára. Na­gyon jól játszotta a szerepét, a „szeretőt”. Amikor a német ezredes megjelent az utcán, fel­derítőim lefegyverezték, meg­kötözték és a száját betömték ronggyal. Aztán felvették a vál­­lukra és átvitték a frontvona­lon. A nyíregyházi lányok nevé­ben tiltakozom ez ellen a ha­zug rágalom ellen. A némete­ket pedig talán nem is kell vé­denem. Amikor a front csak né­hány száz méternyire volt a várostól, a parancsnokság épü­lete elől csak úgy el lehetett hurcolni a német ezredest? A lány nevét nem sikerült megtudnom, mert Ivan Ivano­vics Jefimovskij így folytatja a városi tanácshoz intézett üze­netét. — A kislány, akinek nem tu­dom a nevét, aki akkor se ne­vezte meg magát, nagyon nagy szolgálatot tett ezzel a szovjet hadseregnek és hazájának is. Szívélyesen megköszöntük a segítséget és hazakísértük az októberi éjszakában. Nem sokat harcolhatott ez a hős katona, mert aztán részt vett hosszú hónapokon át Nyír- ■ egyházán minden városi ese­ményben. Így ír erről a városi tanácshoz intézett ostoba leve­lében: — Most 25 év múltán is a legszebb barátsággal gon­dolunk az egyszerű munkások­ra, dolgozókra. Ők azonnal el­határolták magukat a Szálasi fasisztáktól, s mellénk álltak. Későbbi emlékem, hogy a vá­ros központjában, a Kossuth téren gyűlésen bélyegezték meg a hitlerista hóhérokat. Ta­núja voltam annak is, hogy a lakosság nagyon, szívesen dol­gozott az újjáépítésen, hogy termeljenek a gyárak, legyen újra kenyér. (Ma sincs. A szerk.) Ott voltam, amikor a város egyik terén a magyar hazafiak felállították a felszabadító szovjet harcosok emlékművét. Még talán ideírom a levél aláírását, mint egy szovjet hős szerénységének bizonyítékát. — Tisztelettel a volt felderí­tő csekista, a Vörös Zászlórend négyszeres tulajdonosa, a Szu­­vorov-rend és a Bogdan Hi­­meljeckij-rend kitüntetettje, a légi gárda hadosztály főhadna­gya, Ivan Ivanovics Jefimovs­­kij. * Mindezt most azért keres­tem elő, mert nemcsak otthon, de itt a szabad világban is rém­történetek jelennek meg sze­gény városom múltjáról. A to­rontói kommunista Új Szó idei április 10-i számában olvasok „Eltűntek a vérbíróság iratai” címen egy nyíregyházi történe­tet, mely szerint 1920 augusz­tus elején véres csata zajlott le a helyőrség katonái és a város­ba küldött tiszti lovas csapatok között. • A Proletár című lap tudósí­tására hivatkoznak, mely sze­rint a katonaság soraiban elé­gedetlenség mutatkozott és kommunista támadásra lehe­tett számítani. A Nyíregyházá­ra vezényelt székesfehérvári huszárok röpiratokat terjesz­tettek az országban uralkodó fehérterror borzalmairól.­­ Augusztus 4-én este a helyőrség katonái Csatáry hu­­szárőrmester vezetésével kivo­nultak az utcára és Horthy Mik­lós ellen tüntettek. A katoná­kat a lakosság mindenütt éltet­te s az akció megindulása után alig egy órával már a városhá­za és a rendőrség épületét is megszállták. Nem sokkal az­után tiszti lovascsapatok ér­keztek a városba s a katonaság és a tisztek között véres harc fejlődött ki.­­ A harcok során Csatáry őrmester nyolc bajtársával el­esett. A tiszti lovascsapatokat újabb debreceni tiszti század­dal erősítették meg s az így ke­letkezett túlerővel szemben a fellázadt katonák ereje meg­tört, menekülésre kényszerül­tek.­ 22 katonát elfogtak és másnap a budapesti helyőrség fogházába szállították őket. Azután így folytatja az Új Szó: — Augusztus 17-én állították a katonákat hadbíróság eé. Az ítéletet titokban tartották, a hadbírósági tárgyalás iratai el­tűntek, a lázadó katonák sorsa azonban nem kétséges. A la­poknak pedig a cenzúra nem engedte meg, hogy a nyíregy­házi lázadásról bármit is írja­nak. Nem igaz ebből egy szó sem. Hiszen én ott éltem akkor Nyíregyházán, már városi tiszt­viselő voltam s állítom, hogy a városházát augusztus 4-én este semmiféle lázadó katonaság nem szállta meg. Teljes rend, személy- és vagyonbiztonság volt a városban. Az oláh hor­dák kitakarodása után már 1920. március 14-én a nemzeti hadsereg egy teljes ezrede ér­kezett a városba. A pozsonyi 13. honvéd gyalogezred Bugsch Aladár ezredes dandárparancs­nok vezetésével bevonult és át­vette a helyőrséget. Kállay Miklós köszöntötte a bevonuló ezredet s a lakosság virágokat szórt lábaik elé. Már április havában megláto­gatta a várost nagybányai Hor­thy Miklós kormányzó, a lakos­ság kitörő lelkesedéssel fo­gadta. Ott voltam a városháza közgyűlési termében és büsz­kén hallgattam, amint Kor­mányzó Urunk boldogan dicsérte meg Szabolcs népét, mint a nemzeti érzés és a magyar faj szeretetének példamutató kép­viselőjét. Mindenütt újból mo­soly jelent meg a fásult arco­kon, vidámabb lett a szó, s a szívekben megint remény­etett tanyát. Június 27-én már a legna­gyobb rendben országgyűlési képviselőt választott a város, amikor a trianoni csapás or­voslására Dvorcsák Győzőt küldte a parlamentbe. Vörös Háry Jánosokat keres a kommunizmusé, hogy a szov­jet megszállás kegyetlenségét romantikus „hősi” történetek­kel felejtesse el. Mi nem felejtünk.

Next