Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-30 / 18. szám
Béldy Béla: Harc—Amerika ellen... A demokraták, sőt a renegát republikánusok is új csatakiáltással ugrottak az elnökválasztási porondra. „Dump Nixont” — dobd Nixont a szemétdombra! A hatalmon kívül rekedt párttól ezt majdnem természetesnek tartja az ember, de a „republikánus” Jacob Javíts, Brooke stb. szenátoroktól és McCloskey kaliforniai „republikánus” képviselőtől és társaitól már egy kicsit érthetetlenebb. De a kritika — amelyre ezt a Nixon elleni hajszát alapítják —, még érthetetlenebb! Mondhatnánk: teljesen érthetetlen, ostoba és ellentmond a tényeknek. Két fő „érvük” van Nixon ellen. Az egyik az, hogy nem takarodik ki Dél-Vietámból holnaputánig. A másik a „tragikus” közgazdasági helyzet. E sorok írója nem Nixon-imádó, már gyakran megbírálta Nixont és ma sem ért teljesen egyet a „lábujjhegyen” végrehajtott bel- és külpolitikájával. De ... A vietnámi háborút — azaz: Fulbright szenátor Tonkin-öböl határozatát — ha jól emlékszem, az azóta kibukott Morse szenátor kivételével mindenki (!) megszavazta. Ez tehát legfeljebb John F. Kennedy, majd Lyndon Johnson, de legfőképpen: magának a Kongresszusnak a háborúja volt. Semmi esetre sem Nixoné, aki akkor nem is ,volt a Kongresszus tagja. Az 540 ezerre felduzzasztott haderőt 1969-ben — elnöki beiktatása után — kezdte el csökkenteni és hogy ebből októberre csak 184 ezer marad — az az ő érdeme, nem Kennedyé, nem Johnsoné és nem Muskie, Bagh, Hughes, Jackson, Humprey, McCloskey és tudja Isten még hány ellenjelölté. Mi a hiba ebben? Hogy nem hajlandó pánikba esni, mert a rejtett szocialista ultraliberálisok és médiájuk azt akarja, hogy ne is holnap, hanem már ma, tehát menekülésszerűen likvidálja a Kennedy—Johnson—Kongresszus háborúját? Tudják ezek a szájhősök, hogy legalább kilenc hónap kellene ahhoz, hogy a most ott levő haderőt „azonnal” elszállítsák? Ez folyamatban van. Hogy képzelik ennek az egésznek a logisztikáját? Leépíteni a nagy támaszpontokat, kiüríteni vagy elosztani a hadianyagot, az embereket — nem csupán a katonákat, hanem a civilszolgálatú amerikaiakat is — igen nagy időt igényel! Most nem is beszélünk a dél-vietnámiak becsapásáról és a Hanoi-hadifoglyok aljas cserbenhagyásáról! Tudják ezek a szájhősök, hogy mit követelnek? Persze, hogy tudják: a lehetetlent! Ezért követelik ezt a maguk politikai és hírverő gettójának biztonságából, mert pártpolitikai előnyt akarnak elérni a lehetetlen nem teljesítése által. A demokrata párt azonban nem egész Amerika, csak az amerikaiak egyik pártja, amelynek tagjai 1968- ban jórészt nyilván a saját pártjelöltjük ellen szavaztak, mert különben ki választotta meg Nixont? A republikánus párt tudvalévően kisebbségi párt. A másik érv a közgazdasági visszaesés. Ki idézte fel az árinflációt és mivel? A demokrata többségű Kongresszus az esztelen jóléti túlköltekezéssel és — Johnson elnökkel karöltve — a vietnámi háború adóbevételből nem fedezhető költségvetési deficitjeivel. Nixon ezt is tőlük örökölte és azóta is igyekszik küzdeni ellene. Az ebből eredő viszszaesés igen gyenge volt. Az indexek máris felfelé mutatnak és valószínű, hogy az 1972-es elnökválasztásig már teljes prosperitás alakul ki. Mi lesz akkor az issue? Hogy nem hozta le a Holdat ,a welfare-gyerekeknek játszani? De miért csatlakoznak ehhez a szemtelen pártpolitikai hazudozáshoz a „republikánusok”? ....Itt van az egész kérdés igazi válasza. Nixon személye nem tetszik nekik! Miért nem? Mert Nixon igyekszik a konzervatív, hazafias amerikai többségbe öntudatot venni. Mert harcol az ultraliberálisok politikai szocializmusa és erkölcsi züllesztése ellen. Mert végre egy bensőleg is konzervatív, feddhetetlen tisztaságú ember ül az Egyesült Államok elnöki székében. A Nixon elleni harc ma Amerika elleni harcot jelent. A tradicionális amerikai lelkiség elleni támadást, az ultraliberális-kommunista érzelmi szövetség kétségbeesett Tet-offenzíváját, hogy destruálják Amerikát és megnyissák a kapukat a barbárok forradalma előtt Nem pártharc ez, hanem a Károlyi Mihályok buta és öngyilkos aláfekvése a vörös forradalomnak, amely már haldoklik és csak a felfordulás által kiszolgáltatott amerikai termelőerő tudná megmenteni. Nixon ellen a baloldal harca folyik, ezért csatlakoznak ehhez a „republikánus” Javitsok, Brooke-ok, McCloskey-k is. Egyetlen szó fejezi ki a tisztességes ember véleményét erre a destrukcióra: Fuj! Az események nyomában Gábor Áron skandináviai megfigyelései Rátóth Imre, Tóth Imre. A ,,Rá”-t Tollas Tibor ragasztotta rá a Nemzetőrben, mert a „török” Tóth Imre, kitűnő zenepedagógusunk rangidősebb az emigrációban, Imre viszont fiatal és ahogy mondják, előtte a jövő. Tényleg? Nehéz kérdés. „övé a jövő?" '11 alan • •« Pontosan senki sem tudja megmondani, milyen tényezők nyitnak ajtót valakinek abban a világban, ahol a háromszobás, kényelmes lakásig, a tóparti nyaralóig, az elegáns Volvoig, az évenkénti olaszországi kirándulásig, a szomszédok nívójáig, a svéd életstandardig az állami, társadalmi, emberi megérttés segít, aztán.. ? Itt kezdődik az, amit az Egyesült Államokban és Kanadában is láttam: a segítés, m megértés helyébe olyan érzelmek lépnek, amelyek.. ? Mondjuk, érthetők, hiszen egyetlen társadalom sem szereti, ha „idegenek” észreveszik a réseket, amelyeket a népi és emberi önkritika hiánya évszázadokig eltakar. Sehol sem szeretik, amikor a „jövevény ördög” túllép a szomszédon, a munkatárson, a hivatali főnökön. Ez a jelenség mindig volt, létezik és lesz. Ebből merített odahaza az összes „anti” szemlélet Ez nem tartozik kutatás körünkhöz: mi és a nagyvilág? Sajnos, vagy hála isten, igen. Az évezredes életszemléletéből külföldre vetett magyarság néhány évtized alatt észrevette a réseket a skandináv, vagy amerikai „falon”, átbújt rajtuk, környezete fölé nőtt és természetesen különböző anti-érzelmekbe ütközött Ma még anekdóta-íza az amerikai megállapítás: a magyar hátul lép a forgóajtóba és elől jön ki, de holnap? Az anekdóta-íz elmarad és valamilyen „anti” lép helyére. Antiszámitizmus? Ez tréfa, de egy-két generáción belül elválik, hordozunk-e olyan adottságokat amelyek hosszabb távon is észreveszik a réseket az idegen elemben, vagy megszűnünk idegennek és magyarnak lenni? Mind odahaza, mind külföldön mindinkább arra kényszerül a magyarság, hogy idegen életszemléletekben, ideológiákban keressentaláljon lehetőséget ahol sajátságos igényvilágát kielégítheti Újra elérkezett történelmünkben a pillanat, amikor,, Játszunk, vagy nem játszunk a szumlr elmélettel, de kiderül: hordozunk-e olyan hagyatékot, amely területtől, időtől, környezeti hatástól függetlenül életben tart egy népet Ha igen, életben maradunk, ha nem. ? Történészek és komputerek vitatkoznak majd: miért szűnnek meg erők, amelyek évezredekekig éltették egy óriás nép leszakadt hajtását? Amikor feléled az „anti" Rátóth Imre már a veszélyzónába került. Néhány év alatt beérte, néhány év alatt túlfutott svéd környezetén. Ahhoz a ponthoz érkezett, ahol a környezet „anti”-ja erősebb a svéd alkotmány szelleménél és a svéd állampolgári jogok betűjénél. Amikor, mindegy, milyen környezetben mérjük ezt a jelenséget, a szomszéd, a munkatárs, a hiavatalfőnök, a benzínkútkezelő észreveszi, hogy az idegen „visszaélt” a vendégszeretettel, az emberi, vagy intézményes segítséggel és egyharmad generáció alatt olyan igényvilágba lépett, melyet nem irányzott elő a svéd, vagy bármilyen más társadalmi „elrendezés”. Legyünk őszinték: a svéd megértés és emberszeretet Tóth Imre idom-műszerésznek szorított helyet 1956-ban és szó sem esett arról, hogy a fiatal szakmunkás éjszakánként tovább tanul és egyszer mérnöki diplomát kap. Arra sem gondolt senki, hogy Rátóth Imre azon az életszemléleten is talál rést, amely Európa legmagasabb színtű jólét államát hoztalétre és fellázad az új világjelenség ellen, ahol a komputer előre meghatározza az ember helyét, munkáját, gondolatát, igényét, az életét Hátha még azt is tudnák a szomszédok és munkatársak, hogy Rátóth Imre igénye nem állt meg a modern, kényelmes bútoroknál, hanem német angol, svéd, magyar könyvekkel rakta félle a polcokat és az íróasztalifiókban egyre nő a kézirathegy, amelynek csak kis töredékét kapja hetente a „Kanadai Magyarság” olvasótábora. Egyelőre arról sincs fogalmuk a derék svédeknek, hogy néhány hónap múlva a mérnöki „státus” falán talál repedéseket és átbújik rajtuk. Aztán? Rátóth Imre életének ez a része nem egyedi sors. Pontosan abba a jelenségbe vág, amelyet New Yorkban, Torontóban, San Franciscóban, vagy Los Angelesben is megcsodáltam. A fiatal magyar menekült az amerikai mögött lép a forgóajtóba és... Társadalmi státusokat ugrik át és ha szükséges, azonnal új irányba vált Figyel, lát, villámgyorsan cselekszik és lassan megszokja, hogy ugyanolyan „anti” veszi körül mint amilyennel ősei fogadták az élelmes zsidókat, szorgalmas svábokat. Mindenkit, aki észrevette a rést és átbújt rajta. Rátóth Imre sorsa ott szűkül kisebb körre, amikor felvetődik a kérdés: meddig gyűlik a kézirat csomó az íróasztal mélyén? Mikor jelenik meg az első verseskötet, novella-füzér, vagy az a régen esedékes kortörténeti regény, amelyben fiatal magyarok mondják el svéd, dán, amerikai kortársaiknak, hogy milyen erők vették el otthonról, milyenek azok, hogy réseket keressenek új környezetükben és területtől, időtől függetlenül mentsenek át valamit abból, ami évezredekig életben tartotta népünket Új kiadóvállalat kellene A Rátóth-riport most kezdődik: mi az orvossága annak, hogy világi hódításunkban ne veszítsük el önmagunkat És? Mit érünk történelmünkben, ha a Rátóth Imrék világlátása, világértékelése az íróasztalban marad és örökre elveszik a legértékesebb dokumentumanyag: tényleg sok-sok ezeréves örökséggel indultunk útnak? A helsingborgi kéziratcsomó újra felveti a kérdést: mikor döbben rá az emigrációs magyarság, hogy a fiatal tehetségek újszerű-korszerű írásai nélkül az egyetemes magyar irodalom hiányos marad. A legértékesebb veszik el belőle, amikor..? A régi és az új környezet vonzásataszítása, formálása, torzítása között vergődő ember évezredes szemekkel néz és évezredes reflexekbe kapaszkodik. Hálás, vagy háládatlan példa: a zsidó szellemiség terület és időfölöttiségét az biztosította, hogy egyetlen korban, egyetlen élettérben sem maradt kiadatlan egyetlen olyan kéziratcsomó, amelyben sokezeréves gondolkodásmódjukon látták meg és adták vissza mindenkori kapcsolatukat a környező világgal Világhódításunk karrierek összefüggés telen halmaza marad, ha a Rátóth Imrék kéziratai nem tudatosítják, hogy a karriereket nem a véletlen hozta, hanem tényleg olyanok, vagyunk, amilyennek hisszük, álmodjuk magunkat Nagyon régiek, nagyon korszerűek, időtállóak. Kicsit egyszerűbben, miért nem alakult még olyan kiadóvállalat mely nem állít sorompót a törvényszerűség elé: a fiatal írónemzedék környezetlátása nemcsak a határokhoz nem kötött szellemtörténelmünk igen értékes része, hanem egyetlen biztosíték, hogy unokáink is észrevehessék a réseket és svédül, angolul, németül beszélő magyarok maradhassanak. Itt újra kihasapodik a téma, mert a környezetértékeléséből, ítéletmondásából évszázadok múlva sem fog hiányozni az a levakarhatatlan, letagadhatatlan „sallang”, hogy Herr X, Mr. Y. — magyar. Nem az anyanyelve, hanem az a nem tudni micsodája, amellyel akkor is megjelöltük magunk környezetében a zsidót, svábot, szlávot, románt, amikor már régen magyarok voltak. Szóval, miért ne tartsuk meg magyarságunkat, mikor csak hiszszük, hogy levethetjük és miért ne mondjuk el magyar könyvben azt, amit svédül, angolul, németül sokkal nehezebb visszaadni: hogy vettük észre a réseket és, hogy bújtunk át rajtuk? Nincs kerete a magyar könyvnek, vagy nem tudunk konkurálni az otthoni írókkal? Egyik sem igaz. Lajos megmondhatja, milyen gyorsan kiürült a csomagtartó és hány példány kellet volna még. Ebben nem az játszott szerepet, hogy az „Évszázados emberek” jó, vagy rossz könyv, hanem... A külföldi magyarság egyre jobban igényli évezredes, mindig rések után kutató látásmódunkat, amellyel a világjelenségeket figyeljük. Az ilyen mondanivalókban az otthoni írók nem konkurensek. Részben előttük áll a szocrealista típusgondolat, másrészt az ilyen jelenségek otthonról éppoly kevésbé látszanak, mint az ő kínlódásuk, amikor rést keresnek a gondolat-falon innen. És még valami: az otthoni élményanyag egyre messzebbre kerül és sokszor két vállra fekteti az új, amelyben egyelőre még magyar áttételezésben, de-ahár az új környezet eseményei, jelenségei játszák a fő szerepet Tehát? Szellemi körképünk csak akkor lesz teljes, ha az otthoni írók mellett, a Rátóth Imrék világlátása, értékelése is bekerül az egyetemes magyar irodalomba. "Lajoska", a bíborba öltöztetett kopott vendég . Különben Rátóth Imre nemcsak kitűnő idom-műszerész, kitűnő író, kitűnő házigazda, de kollega is. A házigazda-vizsgából Lajos járt jól. Mocskosan, sárosan elfoglalta a méregdrága Volvo helyét a fűtött garázsban. Észreveszik kedves Olvasóim a régi magyar vendégszeretet korszerű áttételét? A vendég kocsié az elsőség. Hogy a vendégtiszteletben mennyi szerepet játszott Lajoska német rendszáma, ütött-kopott karosszériája, lényegtelen. Hiszen? Ki tudja, nem azért öltöztették-e bíborba, bársonyba őseink a vendéget, hogy a szomszéd ne lássa, milyen ágról szakadt csavargó állított be. Modernebbül: egy ócska kis autó ne rontsa a status-hitelt, amelyet olyan nehéz megszerezni és olyan könnyű elveszteni. Végeredményben mindegy, hiszen a társadalmi illemszabályok történelmében úgyis „kegyesen” könyvelik el az ilyesmit. Felebaráti, emberi megbecsülés, vendégszeretet lesz a neve. Szóval: nemcsak Lajoska, hanem a végén mindenki jól járt. Nyíregyházy Pál: Vörös Háry Jánosok Tavaly ünnepelte a magyarországi kommunizmus 25 éves évfordulóját. Mindenüvé kerestek egy-egy vörös Háry Jánost, aki elbeszélte hőstetteit a „felszabadítási” harcok során. Találtak ilyet az én nyomorgó szülővárosom számára is. Levélben jelentkezett a városi tanácsnál Iván Ivanovics Jefimovskij, Szovjetunió, Vladimirszkaja terület Gusz-Hrusztálnij város, Kahovakova utca 36 szám alatti lakos. Így írta le vérfagyasztóan csodálatos történetét: — Én annak a légi deszant hadosztálynak a felderítő tisztje voltam, amely részt vett hazájuk felszabadító hadműveleteiben. Mint ilyennek abban a szerencsében is részem lehetett, hogy nekem és felderítőim csoportjának sikerült elsőként bevonulni a hitleristák által megszállt Nyíregyházára 1944. október 20-án. — Először a színház mellett mentünk be egy házba. Egy lány, aki szüleivel lakott ott, elvezetett minket a Városba és megmutatott mindent, hogy mit csináltak a németek a várossal. Megmutatta a számunkra akkor a legfontosabbat, a német védelmi állásokat, amellyel tűz alatt tartották Nyíregyháza és környékét. A lány sok mindent ismert, s nekünk mindent elmondott, az ellenséges kaszárnya fekvését is lerajzolta. Ebből a leírásból úgy tetszik nekem, mintha a színház valahol a kültelken volna, hiszen innen vezette el ez a csúf leányzó a légideszant felderítő különítményt a városba. Most jön aztán egy olyan történet, amit talán a televízió buta német filmjeiből másolt le Iván Ivanovics Jefimovskij szovjet nemzeti hős: — Megkértük a leányt, menjen el a német ezredparancsnoksághoz és hívja ki az ezredparancsnokot az utcára. Nagyon jól játszotta a szerepét, a „szeretőt”. Amikor a német ezredes megjelent az utcán, felderítőim lefegyverezték, megkötözték és a száját betömték ronggyal. Aztán felvették a vállukra és átvitték a frontvonalon. A nyíregyházi lányok nevében tiltakozom ez ellen a hazug rágalom ellen. A németeket pedig talán nem is kell védenem. Amikor a front csak néhány száz méternyire volt a várostól, a parancsnokság épülete elől csak úgy el lehetett hurcolni a német ezredest? A lány nevét nem sikerült megtudnom, mert Ivan Ivanovics Jefimovskij így folytatja a városi tanácshoz intézett üzenetét. — A kislány, akinek nem tudom a nevét, aki akkor se nevezte meg magát, nagyon nagy szolgálatot tett ezzel a szovjet hadseregnek és hazájának is. Szívélyesen megköszöntük a segítséget és hazakísértük az októberi éjszakában. Nem sokat harcolhatott ez a hős katona, mert aztán részt vett hosszú hónapokon át Nyír- ■ egyházán minden városi eseményben. Így ír erről a városi tanácshoz intézett ostoba levelében: — Most 25 év múltán is a legszebb barátsággal gondolunk az egyszerű munkásokra, dolgozókra. Ők azonnal elhatárolták magukat a Szálasi fasisztáktól, s mellénk álltak. Későbbi emlékem, hogy a város központjában, a Kossuth téren gyűlésen bélyegezték meg a hitlerista hóhérokat. Tanúja voltam annak is, hogy a lakosság nagyon, szívesen dolgozott az újjáépítésen, hogy termeljenek a gyárak, legyen újra kenyér. (Ma sincs. A szerk.) Ott voltam, amikor a város egyik terén a magyar hazafiak felállították a felszabadító szovjet harcosok emlékművét. Még talán ideírom a levél aláírását, mint egy szovjet hős szerénységének bizonyítékát. — Tisztelettel a volt felderítő csekista, a Vörös Zászlórend négyszeres tulajdonosa, a Szuvorov-rend és a Bogdan Himeljeckij-rend kitüntetettje, a légi gárda hadosztály főhadnagya, Ivan Ivanovics Jefimovskij. * Mindezt most azért kerestem elő, mert nemcsak otthon, de itt a szabad világban is rémtörténetek jelennek meg szegény városom múltjáról. A torontói kommunista Új Szó idei április 10-i számában olvasok „Eltűntek a vérbíróság iratai” címen egy nyíregyházi történetet, mely szerint 1920 augusztus elején véres csata zajlott le a helyőrség katonái és a városba küldött tiszti lovas csapatok között. • A Proletár című lap tudósítására hivatkoznak, mely szerint a katonaság soraiban elégedetlenség mutatkozott és kommunista támadásra lehetett számítani. A Nyíregyházára vezényelt székesfehérvári huszárok röpiratokat terjesztettek az országban uralkodó fehérterror borzalmairól. Augusztus 4-én este a helyőrség katonái Csatáry huszárőrmester vezetésével kivonultak az utcára és Horthy Miklós ellen tüntettek. A katonákat a lakosság mindenütt éltette s az akció megindulása után alig egy órával már a városháza és a rendőrség épületét is megszállták. Nem sokkal azután tiszti lovascsapatok érkeztek a városba s a katonaság és a tisztek között véres harc fejlődött ki. A harcok során Csatáry őrmester nyolc bajtársával elesett. A tiszti lovascsapatokat újabb debreceni tiszti századdal erősítették meg s az így keletkezett túlerővel szemben a fellázadt katonák ereje megtört, menekülésre kényszerültek. 22 katonát elfogtak és másnap a budapesti helyőrség fogházába szállították őket. Azután így folytatja az Új Szó: — Augusztus 17-én állították a katonákat hadbíróság eé. Az ítéletet titokban tartották, a hadbírósági tárgyalás iratai eltűntek, a lázadó katonák sorsa azonban nem kétséges. A lapoknak pedig a cenzúra nem engedte meg, hogy a nyíregyházi lázadásról bármit is írjanak. Nem igaz ebből egy szó sem. Hiszen én ott éltem akkor Nyíregyházán, már városi tisztviselő voltam s állítom, hogy a városházát augusztus 4-én este semmiféle lázadó katonaság nem szállta meg. Teljes rend, személy- és vagyonbiztonság volt a városban. Az oláh hordák kitakarodása után már 1920. március 14-én a nemzeti hadsereg egy teljes ezrede érkezett a városba. A pozsonyi 13. honvéd gyalogezred Bugsch Aladár ezredes dandárparancsnok vezetésével bevonult és átvette a helyőrséget. Kállay Miklós köszöntötte a bevonuló ezredet s a lakosság virágokat szórt lábaik elé. Már április havában meglátogatta a várost nagybányai Horthy Miklós kormányzó, a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta. Ott voltam a városháza közgyűlési termében és büszkén hallgattam, amint Kormányzó Urunk boldogan dicsérte meg Szabolcs népét, mint a nemzeti érzés és a magyar faj szeretetének példamutató képviselőjét. Mindenütt újból mosoly jelent meg a fásult arcokon, vidámabb lett a szó, s a szívekben megint reményetett tanyát. Június 27-én már a legnagyobb rendben országgyűlési képviselőt választott a város, amikor a trianoni csapás orvoslására Dvorcsák Győzőt küldte a parlamentbe. Vörös Háry Jánosokat keres a kommunizmusé, hogy a szovjet megszállás kegyetlenségét romantikus „hősi” történetekkel felejtesse el. Mi nem felejtünk.