Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)

1971-09-10 / 37. szám

HÍREK A NAGYVILÁGBÓL , NEM JÓ A SZOVJET Hold-rakéta, amivel embereket is tudnának a Holdra küldeni. Nemrég dicsértük meg a szovjet tudományta kitűnő rakétáiért, most azutánkiderült, hogy ez sem jó. Mi jóakkor? Kidolgoztak egy hatalmasrakétát, ami az amerikai Saturn 15-nél is erősebb, bár a teherbíróképessége körülbelül egyforma ésaz első próba-fellövésnél a földönfelrobbant és óriási krátert vájt ki a Tyuratom-i orosz űrközpontban. •Hogy mennyi volt a halottak száma, nem tudni. Ezt sem a Szovjet közölte, hanem az amerikai felderítés állapította meg. Sőt, vagy három, esetleg négy további rakéta nem működött, amit az első után próbáltak ki. A szovjet kitartást dicséri, hogy mindezek ellenére istovább dolgoznak a nagy rakétán, ■hátha egyszer felszáll és az űrben robban szét. Ezért írta lapunk, hogy a Szovjetnek ezzel a hiányos technológiai készültséggel sem volna szabad embereket küldeni az Űrbe, pedig akkor még úgy hittük, hogy legalább a rakétákhoz értenek. Éppen ezért a legmesszebbmenően ellene vagyunk annak a különben is értelmetlen együttműködésnek, amit a naív amerikai űremberek az oroszokkal terveznek. Dokkolás a Szovjet űrállomáson? Egyetlen amerikai űrhajós életét sem szabad ilyesmivel veszélyeztetni! Dokkoljanak ők magukban, persze, ha tudnak... GEORGE MEANY és a többi szakszervezeti vezér mintha máris visszatáncolt volna az ár-bér befagyasztás támadásában. Részben bizonyos politikai nyomásra is, amit a Kongresszusnak azok a tagjai gyakoroltak, akikre Meany hallgat, részben a tipikusan demokrata közgazdászok tanácsára is, akik általában helyeslik a befagyasztást, főleg azonban azért, mert a szakszervezeti munkások túlnyomó része a Nixon-terv mellett áll. Egy poll szerint, amit a Time magazin végeztetett, már a szakszervezeti ellenzés után, 73% jónak találta az Elnök intézkedését és csak 16% nem helyeselte azt. De, ami a legérdekesebb, hogy miközben a nem-szakszervezeti háztartásoknak 72%-a, addig a szakszervezetieké 74%-a állt a befagyasztás mögé- Ugyanez a tapasztalat a Fehér Házba érkező postánál is. Itt a helyeslő levelek, táviratok, telefonok száma 10% az 1 arányban áll a nem-helyeslőkkel szemben. Ami a legfontosabbnak látszik: Meany és a szakszervezetek láthatólag hajlandók részt venni a november 12-én lejáró 90 napos befagyasztás utáni szabályozásban, aminek döntő fontossága lesz. A három hónap után ugyanis nem lehet az árakat és béreket minden további nélkül felszabadítani, mert az robbanásszerűen fokozná az inflációt. Valószínűleg egy sokkal enyhébb, de még mindig kemény ellenőrzés alá veszik a bérek és árak alakulását és ehhez a szakszervezetek, a vállalatok és a kormány együttes közreműködésére lesz szükség. Úgy néz ki, hogy ez az együttműködés létrejön. Meany máris ebben az irányban nyilatkozott. MIÉRT MONDTA LE a Szovjet a bulgáriai nagy hadgyakorlatot, amivel Romániát akarta megfélemlíteni? Kelet-Európa-i diplomaták szerint azért, mert ezzel Romániát magához akarta édesgetni, miután „csehszlovák-szerű” támadást amúgy sem indíthatott ellene, tekintve a világ közvéleményének intenzív érdeklődését. Azt hiszik, hogy Moszkva azzal mondta le — vagy halasztotta el — a bulgáriai hadgyakorlatokat, hogy megüzente Bukarestbe: ennek ellenében a balkáni kooperáció feladását várja és ami ennél is fontosabb: Csu Ealáj beharangozott látogatásának elmaradását Bár sohasem volt arról szó, hogy maga Csu jönne Romániába, majd Jugoszláviába és Albániába, mert nyilván nem is hagyhatja ott a most nagyon komplikált kínai külpolitika irányítását, de egy magas színtű delegáció várható. És elvileg még Csu is jöhet mert ezzel csak Ceausescu pekingi látogatását viszonozná. De Moszkva urai ezt olyan diplomáciai pofonnak tekintenék, hogy alig viselhetnék el komoly következmények nélkül. — Mi a tanulság? Hogy a Szovjet már nem játszhatja azt a dühös bikát, amely a legkisebb mozdulatra is támad. Kína puszta megjelenése a világpolitikában és különösen a Nixon-látogatás erősen összezsugorította a lehetőségeit. PÁRIZSBAN ÜLÉSEZIK az Interparlamentáris Unió, s erre egy 22 tagú amerikai kongresszusi delegáció is elutazott A delegáció vezetője, Edward Derwinsky, illinoisi képviselő azt a bizalmas tanácsot adta a delegáció tagjainak, hogy tekintettel a dollár értékcsökkenésére, ne használjanak drága limuzinokat a hivatalos útjaikon, hanem utazzanak autóbusszal. Ez igen okos tanács volna, ha a delegáció nem a méregdrága Crillon hotelben szállt volna meg, amely előtt nem is szabad autóbusznak megállni, nehogy megzavarja a Rolls Royce-ok, Cadillacok és egyéb luxuskocsik mozgását. A Capitol Hill-en most kaján mosolylyal várják, hogy Mike Mansfield, aki valamiféle nemzeti intézménynek számít és Hugh Scott republikánus kollégája elgyalogolnak-e a legközelebbi buszmegállóhoz, hogy spóroljanak? Valaki megjegyezte, Párizsban nincs deszegregációs probléma, minek a „buszoztatáshoz” folyamodni.. ? JAPÁN HIRTELEN úgy érzi, hogy kiűzték a Paradicsomból, ahol eddig nyugodtan gazdagodhatott Száte miniszterelnököt kétszer is úgy érte az Egyesült Államok elhatározása, mint derült égből a lecsapó villám. Az egyik a pekingi út, amiről csak 3 perccel Nixon bejelentése előtt értesült és most a dollár szabad árfolyama és a 10%-os vámtöbblet Szátó őszinte, jó barátja Amerikának, de ez megrendítette a pártban elfoglalt helyzetét és mivel máris a lemondás gondolatával foglalkozott ezt most előbbre akarja hozni. Ugyanakkor a kínaiak különös — bár bizonyos mértékben érthető — félelemmel beszélnek Japán katonai újrafegyverkezésének lehetőségéről. ASzovjettel még mindig nem kötöttek békét így a szegény gazdagok nem találják most helyüket a nagyvilágban. Mindezt azért érzik ennyire súlyos csapásnak, mert eddig úgyszólván semmi sem akadályozta gazdasági terjeszkedésüket Fegyverkezésre szinte semmit sem fordítottak és Amerikába bármit olcsón bevihettek. Nem szoktak hozzá a versenyhez, amin pedig a nyugati gazdasági élet alapszik. De a levertség érzése nem sokáig fog tartani, s közgazdaságuk sem megy tönkre azért, mert az USA dollár leértékelődik, a 10 százalék vámtöbblet pedig ideiglenes, nem tesz tönkre senkit. Nixon — a legújabb hírek szerint — pekingi útja után ellátogat Japánba is, hogy az addigra már kivasalt egyetértést végleg, személyesen is megerősítse. U THANT, az ENSZ főtitkára tudvalévően többször és igen határozottan bejelentette, hogy nem vállal újabb 5 éves, terminust és az év végén végleg elbúcsúzik a főtitkári tisztségtől. Erre elsősorban gyenge egészségi állapota készteti, de a következő ülés is annyira tele van kényes kérdésekkel (Kína beültetése, a középkeleti kérdés, stb.) hogy nem akar már ezekkel foglalkozni. Ugyanakkor azonban erős nyomás indult meg a tagállamok részéről, hogy ha nem is egy teljes 5 éves terminusra, de legalább 3 évre maradjon még, mert egyszerűen nincs utódjelölt. Beszélnek ugyan egy ceyloni diplomatáról, de azt Senki sem ismeri, másrészt eddig! Íratlan szokás szerint felváltva töltötték be ezt a tisztet egy nyugati (Hammerskjöld) és egy keleti diplomatával. Nyugaton pedig nincs senki, akit mindenki elfogadhatna. Van ugyan egy finn diplomata, Jakobson, de ezt a nyugati országok kissé szovjet hatás alatt állónak tartják, így nem valószínű, hogy elfogadnák. U Thant azonban nem akar maradni és ezzel egy minden másnál nagyobb válság fenyegeti az ENSZ-t. MOSZKVÁBAN ÉLŐ amerikaiak szerint az orosz fővárosban az égvilágon semmi jele sincs annak, hogy a Szovjet és Amerika között bármiféle „enyhülés” volna. Ellenkezőleg! A moszkvai hatóságok, pártemberek, stb. még zárkózottabbak, vagy kifejezetten még ellenségesebbek, mint valaha voltak. Ez a kínai „megértés” következménye. Ha a hivatalos tárgyalásaikon talán egy kicsit engedékenyebbek is, ezt csak politikai kényszerből teszik, de a szakadék sokkal nagyobb, mint bármikor Sztálin ideje óta. Az „enyhülés” csak vágyálom — az amerikai közvélemény részéről. FANTASZTIKUS, józan ésszel teljesen érthetetlen, hogy milyen cirkuszt csinál az amerikai liberális sajtó a rabló és gyilkos George Jackson fekete bűnöző halláda ügyéből! Ez a 16 éves kora óta állandóan börtönökben üldögélő vérszomjas fekete most már mártír, politikai fogoly és gyilkosság áldozata lett. Az anyja azzal vádolja a hatóságokat, hogy szó sem volt menekülésről, ami közben Jacksont lelőtték, hanem előre kitervezett gyilkosság történt. A liberális sajtó nem állítja ezt ugyan, de nagyon közel áll ahhoz, hogy elhigyje. Ha Jacksont úgy gyilkolták meg a börtönőrök, vajon, vele együtt le kellett gyilkolni két fehér foglyot és — ami a legellentmondóbb! — őrt tehát saját embereiket is? Az egész dolog a legnagyobb aljasság, amivel le akarják járatni a hatóságokat. Nem történt más, mint hogy egy notórius közönséges bűnöző szökni akart és szökés közben lelőtték. (FIGYELŐ) Csathó Kálmán: Bajor Gizi Csathó Kálmán, a kitűnő író, hosszú ideig volt a Nemzeti Színház főrendezője és már ezen az alapon is jól ismerhette a legnagyobb drámai művésznőt, aki valaha magyar színpadon szerepelt. De véletlenül egy házban is lakott BAJOR GIZI családjával, így már kamasz csitri korában megismerhette a későbbi művésznőt, akinek ő is — ki nem? — örök csodálója és tisztelője lett. Ez adja meg Csathó írásának a különleges emberi értékét. Ez a kivételes tehetség, aki egyetlen mozdulatával többet tudott kifejezni, mint az egész együttes — Csathó szemei előtt nőtt fel a színpadi világ csúcsára. — Olvasóink közül nyilván nagyon sokan emlékeznek rá, aki tragikus haláláig (1893—1951) a magyar lelki és szellemi elit egyik felejthetetlen képviselője volt. Ezeknek az emlékeknek felelevenítésére és a fiatalsággal való megismertetésére néhány folytatásban kö-zöljük Csathó Kálmán — a legilletékesebb ti szemtanú — megfigyeléseit BAJOR GIZIRŐL. Mi ehhez képest a fölvevőgép előtti visszhangta- lan, kimért, hideg pózolás, tizedrészeire szabdalt jeleneteivel és negyed mondataival, amelyekbe nem szabad lelket önteni? Mit kezdhetett egy ilyen mesterséggel Bajor Gizi, aki jóformán egyedül csak a lelkével játszott? A technikai eszközök fejlődése beláthatatlan, és lehet, hogy a film is eljut odáig, hogy hű és tökéletes tükörképe lesz az igazi színjátszó művészetnek, de több, mint tükörkép, azaz művészet akkor sem lesz belőle, mert a színpadi játékok forró valóságát, az élő lélek sugárzó és sugalló erejét alig képzelhető, hogy valaha érzékeltetni tudja. Ezért nem remélhető az sem, amit pedig sokan hittek, mikor a mozgófénykép mint új találmány megjelent, hogy a film véget fog vetni a színjátszó művészet múlandóságának, és az egyes színészi alakításokat megörökíti majd az Utókor számára. Azóta már látjuk, hogy a film éppen azt nem tudja a színjátszó művészetből megörökíteni, ami időtlen és örök értékű benne: a lélek csodálatos rezdüléseit. A színész hát egyelőre megmarad a mindenkori Ina művészének, és alkotása vele együtt múlik ei továbbra is, mert műve szoros kapcsolatban áll saját testi létével. De busás kárpótlásul az utókor, csodálatáért, minden másművésznél közvetlenebbül és intenzívebben részesül műve sikerében: ott, helyben és tüstént kapja a tapsot és az ünneplést, azon melegében. Ha most, mindezeket számba véve, felállítjuk Bajor Gizi színészi pályájának mérlegét, arra az érdekes eredményre jutunk, hogy ő volt az a kivételesen szerencsés és boldog teremtés, akinek egész, mintegy harminchat éves, színészi pályáján végig igazán nem lehetett semmiféle oka panaszra. Sikerben és tapsban aránylag több része volt, mint színésztársai közül bárkinek; pályagondok sohasem bántották, mellőzés sohasem érte, és ő volt pályatársai közül az a csodálatos kivétel, aki attól fogva, hogy a kezdés első nehézségein átesett, színésznősége utolsó pillanatáig kényeztetett és ünnepelt kedvence volt nemcsak minden igazgatójának, színésztársának és a közönségnek, hanem a kritikának is. A színészi irigység ugyan titokban fenekedett ellene, de olyan népszerű volt, és művészetében annyira kikezdhetetlen, hogy még azok sem merték a háta mögött sem kisebbíteni, akik úgy érezték, hogy őmiatta éri őket mellőzés. Hosszú pályámon sokszor fordultak hozzám aggódó szülők és nagyszülők, hogy a színészi pálya remélhető kilátásairól, valószínű esélyeiről és fenyegető nehézségeiről meg veszélyeiről kérdezősködjenek. Felvilágosításaimat éveken át mindig azzal toldottam meg, hogy egyet bizonyosan mondhatok: boldog és elégedett színésznőt nem láttam az ismerőseim között egyet sem, valamennyi tele volt mindig panasszal és elkeseredéssel; a legnagyobbak, a legtehetségesebbek is, akik legtöbbre vitték, mint Jászai, Márkus, Szacsvay, Csillag, Mihályfi Károly — valamennyien. Ám aztán, hogy telt-múlt az idő, egyszer ráeszméltem, hogy van egy, akit sohasem hallottam panaszkodni; sem amiatt, hogy nem játszatják, hogy mellőzik, sem azért, hogy rosszul fizetik, sem, hogy intrikálnak ellene vagy a játékát elrontják, és ez Bajor Gizi. De nem azért nem panaszkodik, mert fegyelmezi magát, és nem akar mást terhelni a bajaival, hanem mert valóban nincs semmi oka panaszra. Ettől kezdve aztán éppen úgy elmondtam a színészi boldogságról való megfigyelésemet minden kérdezősködőnek, de kötelességszerűen hozzátettem mindig, hogy kivéve Bajor Gizit, de hát ahhoz Bajor Gizinek kell lenni. Később — lehet — úgy módosítottam volna, kivéve Bajor Gizit, míg meg nem vénült, ámbár valószínűleg akkor sem lett volna rá oka, hogy panaszkodjék, mert öregen — mint kamika és jellemszínésznő __ talán még nagyobb lett volna, sőt — a Balatoni regegiójából és Ásvainéból következtetve —, akkor futotta volna úti igazi formáját. Életregényének első nagy eseménye a Vajda Ödönnel hosszú mátkaság után végre megkötött házasság volt, amely nagy harmonikus és boldog lehetett volna, ha azt a gondtalan anyagi jólétet is sikerült volna meghoznia, melyre a művésznő lemondásban eltelt leánysága után és előkelő színészi pozíciójában — úgy érezte, joggal — kívánkozott. Vajda Ödön kitűnő jogász volt, és ügyvédi irodája jól is ment, de tiszta keresetének nagy része évekre le volt kötve volt principálisa számára, amiért átadta neki irodáját. Ebben az időben Gizi is meszsze állt még attól a kivételesen nagy, függetlenséget biztosító fizetéstől, melyet aztán később élvezett, így aztán nem csoda, ha a családi terhek meg az inflációs idők nyomása nagyon is rájuk nehezedett. Gizi már nagyon belefáradt a filléreskedő szegénységbe. Torkig volt a matrózruhával, mely sehogy sem illett többé művészi rangjához, ízlése kifinomodásával megnőttek az igényei, öltözködni, ragyogni, tündökölniszeretett volna; a szűkös kispolgári viszonyok közül a nagystílű életbe vágyott, erre azonban nem nyílt számára út, nem kínálkozott lehetőség, hiába kereste. Pedig kereste. Óvatosan ,persze, hogy senki meg ne sejtse, és vigyázva, hogy holmi erkölcscsőszöknek a megbotránkozásra alkalmat ne adjon, főképpen pedig,hogy férjének fájdalmat ne okozzon. De hogy a gazdagabb élet járt eszében, azt önkéntelenül elárulta azzal a tréfás mondásával is, melyet, mikor ezekben az években egy nyarat velünk töltött Balatonfüreden, programként többször hangoztatott: — Együnk-igyunk, és költsünk tenger pénzt! Ekkoriban egy nagy tekintélyű és sokpénzű, de erősen skót érzelmű udvarló forgolódott körülötte, aki — azt hiszem — valami olyasmit hitetett el önmagával, hogy megbántaná a művésznőt, ha egy fagylaltot vagy egypár süteményt fizetne helyette a cukrászdában, vagy, pláne, egy üveg pezsgőt bontatna a vacsorához, és eltávoztatta magától még a gondolatot is, hogy a Gizi „költsünk tenger pénzt” programja — bár tréfaként került napfényre — a művésznő szívének legfreudibb mélységeiből fakad. Nevetett egyet a tréfán, s vele nevettünk mi is, de nem azon, amin ő, hanem őrajta. Erről azonban őneki nem volt, persze, sejtelme sem. Udvarlók ugyanis ekkoriban éppen úgy környékezték Gizit, mint leánykorában, s talán volt is pillanat, mikor erről a skót érzelműről azt képzelte, ő az, aki megunt helyzetéből ki tudná ragadni. De egyrészt kora (éppen harminc évvel volt nála öregebb), másrészt szűkmarkúsága miatt elejtette ezt a kombinációt, és végnélküli, holdvilágos tóparti sétákra korlátozta a flörtöt, amelyben feleségemnek meg nekem a gardedám szerepe jutott, ami ugyan elég unalmas volt, de utána annál jobban mulattunk, mert közös lakosztályunkba érve — melyben az ő szobájába csak a mienken át lehetett bejutni —, Gizi mindig előadta, mivel szédítette és húzta öreg lovagját. Vajdával való házassága aztán mégiscsak felbomlott. Simán, csendesen, vita és harag nélkül, a legjobb barátságban váltak el. Vajda elköltözött a Baross utcai lakásból, de azután is feljárt oda naponként, s Gizinek minden ügyes-bajos dolgát ő intézte továbbra is. A válásnak, természetesen, rögtön híre futott, sőt, hamarosan annak is, hogy a művésznő nemsokára ismét férjhez megy, amiről valóban volt is szó, és Gizi a vőlegényjelöltet össze is barátkoztatta volt férjével, úgyhogy attól kezdve többnyire együtt lehetett látni hármójukat. Az új férjjelölt izgatottabb és nyugtalanabb ember volt sokkal, mint Vajda Ödön akár vőlegény, akár férj korában. Talán szerelmesebb is. Sok vita, izgalom, féltékenykedés — mégpedig kölcsönös féltékenykedés — tanúi voltunk, feleségem is, én is, sőt, letéteményesei mindkét részről elhangzó panaszoknak, amelyekre mi persze csak hümmögtünk, a volt férj azonban nyugodt bölcsként rendesen ki tudta békíteni a szerelmeseket, lelkére beszélve Gizinek is, a vőlegénynek is. Vajda nagyon kedves és okos ember volt mindenképpen. Lehet ugyan, hogy ebben az időben való fölényes és tárgyilagos, amellett azonban Gizivel szemben való, szeretetteljes viselkedése sokak szemében különösnek látszik, de mindjárt meg lehet érteni ezt is, ha tudjuk, hogyszegény még kisfiú korában, egészen korán elvesztette atyját-anyját, testvére nem vett, s azt a családi melegséget, amit annyira nélkülözött, s amire talárt jobban is vágyott, mint a szerelemre, a Gizi családjában, a Beyerék otthonában találta meg. Szerelemben ugyanis volt része, ha nem is elég, de sok, mert szép és nagyon kedves ember volt, és sokkal több gondot okoztak neki azok a nők, ülőkkel szakítani akart, mint akiket meg akart hódítani. Gizi — az a gyanúm — eredetileg szerelmesebb volt „Duciba”, mint ez obelé, aki mintha inkább csak forró testvéri szeretet érzett volna iránta, mint szerelmet. Ez lehet a magyarázata nemcsak annak, hogy harag és sértődés nélkül egyezett bele a válásba, hanem annak is, hogy volt feleségének azután is szíves-lélekkel gondját viselte minden bajában-bajában, és testvéri jó viszonyban maradt vele haláláig. Annyira, hogy harmadik házasságából született fiának Gizi lett a keresztanyja. De ebből lehet megérteni azt is, hogy volt felesége vőlegényjelöltjét is barátságába fogadta, s később annyira megszerette, hogy össze is költözött vele , époltfaliuk). Mi lesz az állatkertekben komoly földrengés esetén ? Ez a kérdés nem csak felmerült, hanem rendkívüli fontosságúvá is vált a kaliforniai állatkertekben, amelyeket bármikor érhet komolyabb földrengés. Ez esetben az állatok könnyen kiszabadulhatnak és még akülönben nyugodtak is veszélyessé válhatnak az izgalom hatása alatt. Emellett van néhány állatfajta, amely akkor is megbízhatatlan és félelmetes, ha nyugodt, hát még, ha olyan izgalom éri, amilyen a komoly földrengés. * 6 ezer állat szabadulhat ki! A San Diegó-i állatkertben 6 ezer állat van, s így a vezetőség előre felkészült, hogy szükség esetén miképpen legyen úrrá a helyzeten. Ennyi vadállat rászabadulása a környező emberi közösségre valóban tragikus következménnyel járna. A san diegóiak hármas tervet dolgoztak ki erre. Az egyik terv az általában jóindulatú, szelíd állatokra vonatkozik, amilyen például az elefánt. Ezeket az ápoló személyzet igyekszik különleges ketrecekbe beterelni. * Melyik a legveszedelmesebb? A második terv a pánikba esett állatok tranquilizerrel való megnyugtatásán alapszik. Különleges fegyverekből kis dárdaszerű nyugtató-orvosságot lőnek az állatokba, általéiban a hátsó testükbe. Itt az a nehézség, hogy majdnem minden állat más fajta, vagy más adagú nyugtatót folyat. .Van, ami az egyiknek éppen megfelelő, de amásikat megölné. De megfelelő felkészültséggel és személyzettel rendelkeznek ahhoz, hogy minden állat a megfelelő adagot kapja. Melyek a legveszedelmesebb állatok? Mind között a leopárd, amely még akkor is veszedelmes és megbízhatatlan, ha nyugodt. Ha egy leopárd kiszabadul, elhitik egy bokor mögé és megtámad mindenkit, minden provokáció nélkül is. Igazi vérengző, gyilkolni akar. Különösen a Thaiföldi leopárd veszélyes. Utána — körülbelül ebben a sorrendben — a sarki medve, a tigris, a babin, az oroszlán, az orangután és általában a többi nagy majmok. Ha mindez nem használ, akkor következik az állat kiirtása. Az állatkert csupa volt marine-katonákból szervezett éleslövész-csoporttal rendelkezik, amely végső szükség esetén — stratégiailag elhelyezkedve — megakadályozza az az állatok kitörését. Ezt, természetesen, igyekeznek elkerül, egyrészt humanitárius okokból, másrészt mert vannak igen ritka, drága, szinte pótolhatatlan állatok. Mivel San Diego egy fő földrengés sávába esik, mindenre számítani kell és ez valóban példát mutat arra, hogy lehet ilyen szükségállapotot megoldani.