Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)

1971-03-19 / 12. szám

Béldy Béla: Nixon külpolitikája A Nixon-doktrína, amelyet először Guam szigetén hirdetett meg az Elnök, azóta alig észrevehető, de mégis lényeges változáson menít át. Nem maga a cél: Amerika segíti a szövetségeseit, de nem harcolt helyettük. Ez nem változott, ha egy kicsit el is halványult, mint egy gyenge fényképmásolat. Az elv helyes volt és ma is az, csak a hatása volt veszélyes. Amerika szövetségesei Ázsiában és máshol úgy érezték, hogy Washington nagyjából cserben hagyta őket, mert gyenge. Ez az érzés a Szovjet nemzetközi tekintélyét jelentősen megemelte, ami Moszkva fokozódó agresszivitásában érezhetővé is vált. A guami igehirdetés azt az Amerikát mutatta a világnak, amelyet csak egy kisebbségi, de hangos ultraliberális réteg képviselt: azt az országot, amely vagy fél, vagy nagyon fáradt, hogy felvegye a harcot a világhódító Szovjettel. Magában Amerikában pedig önkéntelenül is egy új, félig izolációs hangulatot támasztott alá, amit a Szenátus liberális szárnya különösképpen kihangsúlyozott. Közben az erőszakos szovjet terjeszkedés a „tárgyalások korszakát” a „szembeállás korszakává” változtatta át. Nixonnak minden őszinte törekvése a világnak megértés útján elképzelt rendezésére — hajótörést szenvedett. Ennek a csalódásnak a reakciója jellemzi a State of the World-öt — az Elnök világpolitikai „üzenetét”. Nixon egész politikai pályafutása során harcos ember volt, a visszavonulás, az egyezkedés nemigen illett a gondolkodásába. Most, az Üzenetben újra felbukkant ' a makacs ' ellenállás belsőindulata. Finoman fogalmazva, a diplomaták sima nyelvén kifejezve, de az Elnök határozottan lezárt egy önmagára erőltetett „gyengeségi” periódust és ismét a régi harcosnak bizonyult. Talán csak annyiban változott — és ez lehet az évek érése is —, hogy korábban örült, ha harcolhatott, most — kényszerítve érzi erre magát. Igaz, a felelőssége is ijesztően megnőtt azóta. Az 1970-es év már tele volt jó ütésekkel. A jordáni válság flotta-mozgósítása, a kambodzsai benyomulás, az új kubai krízis kemény felszámolása már a régi Nixont hirdette. Sajnos, értékes idő telt el a békés kísérlettel, de még nincs későn. Az ember csak azt nem érti, hogy minden amerikai elnök csak akkor ismeri fel a Szovjet igazi arcát, amikor az irtózatos felelősség a vállaira nehezedik. A fecsegő demokrácia tipikus gyengesége ez. A törvényhozásban, a közélet más terén, a sajtóban, de főleg a retorikára csábító TV-n olyan elveket hirdetnek, amelyeket a felelősség egyszerűen nem tűr meg. Az Üzenet nem fenyeget, nem vagdalkozik, nem gyújt, de annál tisztábban és rendszeresebben mutatja az Egyesült Államok visszatérő önbizalmát, védekezve támadó elszántságát és azt az erőt, ami elrejtve lappang ennek az országnak az életében. Talán ez Nixon legnagyobb érdeme: megállította az elkényesedett, félénk, minden bajtól irtózó, jómódú társadalom süllyedő hangulatát. A gerinc megvolt, csak meghajlott. Nixon kiegyenesítette. Paradoxonnak tűnik, de a Fulbright-szárny harca Nixon, külpolitikája ellen szinte örvendetes, mert az egyszerű embernek is megmutatja, hogy mi a különbség a veszélyes meghunyászkodás és a túlélés kemény védelme között. Figyelmeztette Európát — elsősorban Nyugat- Németországot —, hogy a Szovjet a maga érdekeinek megfelelően külön-külön, szalámitaktikával igyekszik Európát leválasztani az amerikai szövetségről. Nem mondta ki, de a hangsúlyban benne volt, hogy Amerikának nagy szerepet szán az öreg kontinensen. Ez nem is lehet másként. Európa a jelenlegi politikai mozaik-állapotában nem tud ellentállni a Szovjet masszív külpolitikai manőverezésének. Willy Brandt máris majdnem a katasztrófa szélére sodorta a szabad világot. Az Üzenet a politikai tudomány mesterműve, Henry Kissinger finom fogalmazását, de az Elnök elszánt megkeményedését mutatja. A legfőbb ideje volt már ennek... Az események nyomában Amit most írok, magyar világunk . eseményéhez ,.tartozik. Neor is . eseményéhez,’ hanem kedvenc „ki mit tud” játékunkhoz: kik vagyunk, honnan jöttünk? Nem vulgáris, kézenfekvő értelemben, hanem milyen és kiltúra eredőit hordozzuk magunkban, büszkék lehetünk rá, vagy keressünk szebbet, patinásabbat, aelőnyt!Sévhet? Bármennyire érdekes, kalfandos tojtér-net és bármilyen az IVBSén 'Vttálunk rajta, hogy fűfe-ugoroktól, szamiroktól,vagy a hiángosoktól származunk, a kérdés másik áttétele, fontosabb: kik vagyunk a világ szemében? Hol állunk abban a különös rangsorolásban, amelyben a népek lemérik, egymást és különböző szempontból különbözőképpen értékmelik a másikat. Hogy látnak az amerikaiak, németek, svédek, azok a népek, társadalmak, amelyek munkát adtak a háború előtti éhes proletárjainknak, megtűrték a háború száműzöttjeit és emberi, társadalmi megértéssel fogadták 56-os szabadságharcunk magyarjait. Valahányszor hosszabb előadóútra indulok és a világ messze tájain keresem a magyarokat, mindig játszik velem a gondolat, milyen érdekes, talán hasznos is lenne a helyszínen mérni le, milyen rangot értünk el a befogadó társadalomban, hol egyezik, hol különbözik a valóság a képtől, amelyet istenáldotta tehetséggel festegetünk, cifrázunk és elhiszünk. Itt ilyen helyet értünk el a befogad■gadó társadalomban, hol ér véget a sok évszázados rágalom, hogy nem ülünk az európai szellemi és erkölcsi közösségbe és foszlik szét az álom, jó kedvében teremtette népünket az Isten. Az sem lenne érdektelen, ha felmérnénk, mit tartanak rólunk a hivatalos szervek, a munkatársak, idegen nyelvű házastársunk, idegen világban született, magyarul alig beszélő gyermekeink, a sarki fűszeres, a közlekedési rendőr, hogy jegyzik „részvényeinket” azokon a kontakt-pontokon, amelyeket még nem semmisített meg a televízió, a sajtó, a rádió, a vélemény és közvéleményirányítás ezernyi eszköze, hogy figyel, nem figyel, becsül a másik ember, akit más életszemlélettel, szokásokkal ruháztak fel az évszázadok, amelyeket nem lapítanak a nyelvtanfolyamokon, vagy az egyetemeken, s ezektől a gondolatoktól kicsinyke ugrás és a fantáziám már könyvalakban gondolkodik, irodalmi stílusok között válogat, aztán megtorpan, miért nem könnyű egy ilyen könyv összeállítása. A nehézség ottkezdődik, hogy melyek azok a társadalmi pontok, pillanatok, amikor a tiszteletreméltó német,svéd, amerikai embertárs nem azt feleli kérdéseinkre, amit előző este kapott a televíziótól, olvasott az újságban, hallott a rádióban, amikor négykeréknyi betonért harcol a müncheni, stockholmi, Los Angeles-i csúcsforgalomban, utálja a világot, ahol túlsok az autó, túl kevés a parkhely, ha nem.. . Nyugodtan, belülről gondol rá, ki fia-bárja, fgnman jött, mit akar a szomszéd, aki néhány éve még kézzel-lábbal magyarázta, hogy éhes, földönfutó, munkát, lakást kér, cseppnyi megértést, szeretetet könyörög. Amikor Joe, Hans, Olaf arra gondol, milyen is az a János, István, akivel minden reggel együtt hajt munkára, tankolás közben beszélget a benzinkútnál, mellette ül a moziban, a kisfia ugyanabba az iskolába jár, aki néhány év alatt ugyancsak kikupálódott, vagy nem vitte semmire, új Mercedest, Pontiacot, Volvot vett, felesége vadonatúj nercbundában páváskodik, vagy még mindig tízhúszéves kabátkájában szerénykedik, aki már polgártárs, részt kér mindenből, amiből összetevődik az élet. Nehéz Joe, Hans, Olaf életében elfogni az ilyen pillanatokat. Ha sikerül és kikapcsolódott a mindennapi véleményformáló behatás alól, figyelmesen várja a kérdést, újabb nehézség áll útba. •Iiit kérdezhetünk, ami minden már napi és lényeges, sablonos és jellegzetes, nem haladja túl a határt, ahol még elfér egy másik ember, egy másik nép, egy másik világ, és amikor nem az jut az eszébe, mit hallott a televízióban, vagy a rádióban arról a furcsa kis országról ott, hol is.. ? Valahol Európa peremén. Azt mondja el, hogy a társadalom melyik emeletére sorolja Jánost, vagy Istvánt, hol ad helyet nekik a sok idegen között, aki kenyeret, életlehetőséget kér, színes, kevésbé színes, vágott, , vagyegy#n£%,j#andj, , ijedten, .yá- - gyakozva, követelően nyújtja a kezét. Különbözők, de mégis egyformák. Érthetetlenek és mind azt mondják, azért kerekedtek útnak, mert a világ másik részén hiánycikk a kenyér, „szögletes” a szabadság és az élet nem olyan, ahogy Joe, Hans, Olaf látja a televízióban. Nehéz előre meghatározni, milyen kérdésekből és feleletekből derül ki: kik vagyunk? Nem a történelem kezdetén, elveszett népek és elveszett összefüggések útvesztőjében, hanem most, amikor technikailag alig néhány órányira, életlehetőségben, életszemléletben évszázados távolságokra élnek egymástól a népek. Most, Münchenben, New Yorkban, Stockholmban, Oslóban, mindenütt, ahová a sors vezett, élünk, meghalunk, generációkba mentődünk át, vagy elpusztulunk, megsemmisülünk és soha senki sem kérdezi, finnugor, vagy számirőseink indultak el új, jobb világot keresni. 17 Mik vagyunk? Nem úgy, ahogy hisszük hanem úgy, hogy Joe, Hans, Olaf lát, értékel. Ez nagyon összetett kép. Nemcsak attól függ, hány Nobel-díjhoz, olimpiai aranyéremhez, hollywoodi sztárgázsihoz, csodás felhőkarcolóhoz ragasztjuk hozzá: magyar, hanem... ? Hogyan tudja, látja, értékeli Joe, Hans, Olaf a pillanatokat, amikor együtt tankolunk, együtt megyünk a gyerekekért az iskolába, együtt vesszük fel a munkanélküli segélyt. Amikor nem az újságpapírfigurát, televíziós képet, hanem a másik embert érzi maga mellett és helyet keres a ranglistán, amely helyes, helytelen elő- vagy utóitéletekből rakódott össze. Évtizedeken, évszázadokon át kísér népeket és nem igazodik világrengető eseményekhez, újságcikkekhez, televíziós riportokhoz, politikai változásokhoz, sokszor még a történelemhez sem. Észrevétlenül születik és nem kötődik a véleménykialakító szervek behatásaihoz. Akkor is hat, amikor nemcsak arról van szó, hogy milyen társadalmi „státus” illeti új németjeinket, amerikaiakat, svédeinket, hanem..? Milyen „történelmi státus” jár ezeréves népünknek az európai ranglistán, amelyet Jánoson, Istvánon keresztül alakít ki Joe, Hans, vagy Olaf. Ez olyan alap, amelyre már könnyű ráépíteni, milyen rész illet az európai történelemből? Nemcsak abból, amelyet jól, rosszul, igazságosan, igazságtalanul összeállítottak az iskolás könyvek és régen elfelejtettek a nebulók, hanem, amely fiaink, unokáink előtt áll. Amely ismeretlen, de felmérhető, félelmetes, de korrigálható. Aszerint, milyen jól, vagy milyen rosszul mérjük fel azt, hogy milyen jól, vagy rosszul mérte le Joe, Hans, Olaf. Amerikában, Németországban, Svédországban, mindenütt, ahol nagyon szeretjük előírni, hogy mit gondoljanak, higgjenek rólunk és úgy könyveljenek el, ahogy mi akarjuk: finnugorok, szumirok, vagy mások vagyunk. Amikor előadói útra készülők, a ** csomagtartóban az is megbújik: jó volna végre az események elé kerülni és nem a nyomukban bandukolni. Összegyűjteni néhány könyvre való adatot... Helytelen szó. Néhány pillanatot, amiből a cím is előbújna: „Mi és a nagyvilág”. Az a kerek, széttöredezett, egységes, ellentétes világ, ahol élünk, dolgozunk, generációkat indítunk útnak, ahonnan hazavágyunk és visszamenekülünk, ahol.. ? Leéljük az életünket és fogalmunk sincs, mit tart rólunk a szomszéd, akit mindennap látunk az autóüvegen át, hallózunk neki, visszahallóz, és tíz, húsz, száz év múlva talán megkérdezi, Európából, Ázsiából, Afrikából, vagy a Marsról jöttünk-e hozzájuk? Riportkönyvre, magyar atlaszra, Nyolcadik Törzsünk anatómiájára gondolok? A cím és a jelleg nem lényeges. Akármelyikben elfér, mit adtunk és mit kaptunk. Nem történelmünkben, mert az tisztázott, többet adtunk, mint kaptunk, hanem jelenünkben. Csak részfeldolgozások, statisztikák mutatják, hol, mit alkottunk, miben jeleskedtünk, de az egységes feltárás régi hiányosság, mivel viszonozta az idegenbe kergetett magyarság a „vendéglátást” és javunkra írta-e az új otthon történelme, társadalmi értékelése mindazt, amit alkottunk? Minél gyorsabban fut az idő,annál kisebb haszonnal értékesíthető az egyetemes magyarság számára az a rengeteg munka, szorgalom, tehetség, amellyel az amerikai, német, svéd János és István járult az új hazája fejlődéséhez. Amelyet ma még saját szemével láthat, ellenőrizhet, értékelhet Joe, Hans, Olaf és talán eszébe jut, amikor szóba kerül, hogy milyen hely illet a rangsorban? Többek, kevesebbek vagyunk-e mint, ahogy a sajtó, a rádió, a televízió elkönyvelés... ? Amely ma előnyös, holnap előnytelen: aszerint, milyen érdekek, milyen , karakterisztikát’ ’ akasztanak a nyakunkba és hordozunk, anélkül, hogy Joe, Hans és Olaf egyszer is elmondhatta volna, milyenek vagyunk. Ez a mérleg akkor is előnyös, vagy előnytelen lesz, ha nem szerepel benne, hogy szumir-bamán, mongol-sárgán, szerecsen-feketén, finnugor-réten indultunk el néhány ezer éve... Most itt vagyunk és tőlünk függ... holnap itt leszünk-e, vagy... ? Jóénak, Harisnak, Olafnak eszébe sem jut, hogy itt voltunk... (gá.) Ez az az űrhajó, amit a Saturn V. tetejére emelnek, hogy Apollo 15-ként a Holdra induljon. Nyíregyházy Pál: A SZABOLCSI FÖLDVÁR Szabolcs megye mindig elöljárt a műemlék feltárás és helyreállítás régészeti munkájában. Tiszalökön, az erőmű építése közben napvilágra került az első hiteles Árpád-kori falu maradványa, Tiszaeszlár és Tiszabercel környékén pedig három olyan temetőt tártak fel, melyek a X. század emberi életéről beszélnek. Ezek alapján jöttek létre az első hiteles leírások a honfoglalásban magyarokról, őseink vallási szokásairól, öltözékéről és szerszámairól. Hazánk egyik legérdekesebb történelmi emléke a szabolcsi földvár, mely Tokajtól északkeletre 8,5, Bodrogkeresztúrtól keletre 9,8 kilométer, a Tisza balpartjától pedig 400 méter távolságra fekszik és felséges kilátást nyújt sáncairól a nektárt termő Hegyaljára, az aranykalászos alföldi rónára és a Nyírség hullámos akáctengerére. A háromszög alakú vár keleti leghosszabb sánca 349 méter és területe 33.176 négyzetméter. A sáncok magassága 20- 30 méter között ingadozik. Hajdan az egész várat víz körítette és a Tisza szigetje volt. Béla király névtelen jegyzője szerint a várat Szabolcs vezér építtette. Ezt írja róla: „Társaival tanácskozván, nagy árkolást végzett és igen erős várat épített földből, melyet most Zabolcha várának neveznek”. A régészek állítása szerint azonban a várépítőket már egy másik kultúrnép előzte meg, s mikor Szabolcs vezér elfoglalta, hadi célokra óriási munkával hatalmasan megerősítette. Ezzel a szabolcsi földvár országos jelentőségű hellyé emelkedett, hiszen Szent László király 1092-ben itt tartott országgyűlést. Törvényt hoztak itt a Nyíregyházán épült „tíz község” templomának kötelező látogatásáról, a vasárnapi munkaszünetről, mely egyszersmind az első zsidótörvény volt Magyarországon. „Azon zsidó, kit valaki vasárnap vagy más ünnepen munkánál ér, veszítse el szerszámait, melyekkel dolgozott.” Más európai államok nem ilyen szelíd megtorló intézkedéseket tettek törvényeikben. Ez Szent László királynak a keresztény tanokra fektetett valláserkölcsi rendje volt . Most a kommunista tudósok két éves kutatási programot fejeztek be 1970-ben. Hazafias lelkek gyanúsan nézik ezt a kutatást. Minek turkálni ezt a földhalmot? Mi újat mondhat? Attól félnek, hogy a szolgalelkű új régészek szerint a szabolcsi földvárat is oroszok építették. Az első jelentések, melyeket a hazai lapokban olvasok, még elég biztatóak. Amikor a vár és a hajdani település rajzát letették az asztalra — mondja a beszámoló —, mindenki felszisszent. Az pontosan egyezett Sopron város topográfiai képével. Szabolcsban éppen úgy hívták a két templomot, mint Sopronban: Szent Mihály és Boldogságos Szűz templom. A szabolcsi lelet bebizonyította, hogy ezeket a várakat egykor egy központi akarat hozta létre, Szent István király centralizált hatalma. Ez volt a tulajdonképpeni államalapítás. Az új ásatások azt mutatják, hogy a vár mellett álló református templom valaha háromhajós bazáika volt. Ez az egyetlen épségben levő XI. századbeli műemlék a Tiszántúlon. A templom körül sírok vannak. A honfoglalás idején keletkezett Váralja nevű falu lakóit hantolták itt el. Eddig 64 sírt tártak fel. Laboratóriumban vizsgálják majd a csontokat s ez választ ad az államalapító ősök életmódjáról, táplálékáról. Más tudományos kutatás ipari technológiájukra derít majd fényt. A várbeli leletek az ott zajlott politikai és diplomáciai életre adnak késői választ és bemutatják közelebbről a megye névadóját, Szabolcs vezért, valamint a vár leggyakoribb vendégét, Szent László királyt. A régészek a laboratóriumi vizsgálatokon kívül olyan berendezéseket is használnak, melyek megkeresik a földben a fémet. Százával találnak régi pénzeket, Árpád-korabeli ékszereket. Ez a műszer egy méter mélységig megérzi a földben a fémet, csipogni kezd, mutatója kileng. Az ásó rendszerint értékes kincset talál. Dehát mi az ezer esztendő a Föld homokóráján? Néhány évvel ezelőtt különleges csontokra bukkantak a tatabányai bányászok a X-es aknában, olyan rétegben, amelyet minden különösebb szakértelem nélkül is nagyon régi keletűnek kell feltételezni. A kihívott paleontológusok azután a csontok és a környezet gondos megvizsgálása alapján megállapították, hogy a szerencse valóban nagyon értékes lelethez segítette a bányászokat Ezekhez a csontokhoz ugyanis valamikor egy szirén — más néven tengeri tehén — izmai tapadtak. Ezek a körülbelül 1,5—2 méteres, külsőleg a delfinekhez hasonló ősi tengeri emlősök nagyon-nagyon régen jelentek meg a földön. A tudomány mai állása szerint az ormányosokkal, a mai elefántok elődeivel közös ősük volt, s a most megtalált szirén nem sokkal a két fejlődési ág szétválása után élhetett. A leletnek éppen ez adja meg a különleges jelentőségét. Ebből a korból, a körülbelül 55 milió évvel ezelőtti lutéciumból ugyanis eddig mindössze három közeli rokona került elő, egy Jamaikában, egy Egyiptomban és egy ugyancsak Tatabányán. Hazánkban ezek a szirén csontok mindenesetre a legrégibb ősemlős maradványok.* Hazánk földje valóságos múzeuma a régmúlt korszakban élt lények maradványainak. Listába foglalták azokat az ősi kipusztult állatfajokat, amelyeknek maradványait először hazánkban találták meg és írták le. Ez a lista összesen 2343 ilyen leletet sorol fel. Ezeknek a magyarországi hiteles példányoknak legtöbbje, csaknem 94 százaléka, a gerinctelenek közé tartozik. Ilyenek az egykori egysejtűek, a virágállatok és korallok, a féregfélék, a csigák, a lábasfejűek, az ízeltlábúak, a mohaállatok stb. Bár ezek mind a tengerben éltek, mégis a halakat csak 34, a békákat 3, a hüllőket pedig csupán 16 lelet képviseli. Igaz, hogy ez utóbbiak között van a veszprémi Jeruzsálem-hegy mészkövében talált „kavicsfogú álteknős” is, mely eddigi legértékesebb paleontológiai leletünk. Nemcsak azért, mert csaknem 200 millió éven keresztül maradt ránk a triászból, hanem mert még a rokonai közül is alig néhány került elő eddig a világon. A madarakat mindössze négy mintapéldány képviseli, köztük egy strucc is, mely még a jégkorszak elején temetkezett el Kisláng környékén. Az emlős maradványok száma 89. Legnagyobb részük apró jószág volt, de akad köztük őshiéna, Petényia Hungaricának nevezett kistermetű róka és ősló is. A Polgárdinál kiásott kardfogú tigrist Machaerodus Hugaricusnak nevezik. Sőt az ősi ormányosok egyik fajtája is „magyar mammut” néven került be a tudományos irodalomba, mert csontjaira Pécsbányatelepen bukkantak rá. A régészek majd nemsokára szétszórhatják a földbe hanyatlott sok rozsdás ötágú csillagot, egy sötét kor keserű emlékeit.