Chicago és Környéke, 1972 (67. évfolyam, 1-53. szám)

1972-09-02 / 36. szám

ÉRDEKES, HOGY... ... Robert Sargent Shriver, az ifjabbik, a megboldogult Kennedy elnök unokaöccse, mint elárusító dolgozik egy cipőüzletben — még­hozzá Párizsban. A hosszúhajú if­jú titán, akit próbaidőre szabadláb­ra engedtek unokafivérével Robert Kennedyvel, miután illegális mari­­juanázásért, és éjszakai vad tivor­­nyázásokért a rendőrség mindket­tőjüket letartóztatta, nagyon meg van elégedve munkájával. Mint mondotta, kissé aggódott nagy­bátyjáért Teddyért. Félt, hogy meggondolja magát és mégis részt vesz az elnökválasztáson. Sokkal kényelmesebb cipőárusítónak len­ni — mondotta. Egyébként Kínába készül, saját költségén. Papáját a párizsi nagykövetet McGover al­­elnökségre jelölte. Ő elhatározta, hogy semmi esetre sem követi csa­ládját a politikai pályán. Inkább a „cipő businessben” marad. Talán Amerika is jobban járt volna, ha a többi Kennedy is a kaptafánál maradt volna. ... bajok vannak a Burton por­tán is. Legalábbis mióta Burton Pesten filmezett. Úgy látszik a nagy csinadrattával megrendezett születésnapi ünnepségek ellenére Pest nem volt jó hatással a színész­­házaspárra. Legalábbis Richardra nem! — mert mint kiderült, kissé jobban belemelegedett szerepébe és partnere a szép francia filmszí­nésznő Nathalie Delon — elcsa­varta a fejét. Liz dühös! De melyik nő nem az, ha rájön, hogy meg­csalják! A Kékszakál felvételei közben, Dick annyira belemelege­dett szerepébe, hogy felesége je­lenlétében szemérmetlenül elkez­dett csókolózni Miss Delonnal, aki viszont a francia nők évezredes kokettségével­­ belement a játék­ba. A fültanúk szerint a jelenetet­­ egy másik jelenet követte, de annak szövege nem tűr nyomda­­festéket. Liz még emlékszik fól Cleopatra című filmjükre, amikor is a nagy szerelmi jelenet után ki­tört a botrány és a válás lett be­lőle. Liz elvált Eddy Fishertől, Dick pedig feleségétől Sybiltől. A történetek néha veszedelmesen is­métlődnek — még a házasság­ban is! ... Jackie Onassis állandó témá­ja a lapoknak és magazinoknak. Szegény talán nem is tehet róla, hogy annyit foglalkoznak vele. Pe­dig nem is biztos, hogy irigylésre méltó élete van. A látszat néha csal. Nem mind arany, ami fény­lik, és a milliók mögött lévő kari­kák néha messziről többet mutat­nak, mint közelről. Ami öreg is, meg tele van adóssággal. Ez a há­zasság, amely világszenzációra volt építve, az is maradt. Szenzá­ció, de nem házasság. Jackie nem boldog. Az egyik amerikai asztro­lógus nagyon sötéten látja Jackie jövőjét. Csillagképe szerint — mondja az asztrológus, — Jackie öt éven belül öngyilkos lesz! Nem nagyon hiszünk az asztrológusok­nak, de Tenni Hale, így hívják a híres pszichét, állítólag Jack Ken­nedy halálát is megjósolta. Melles­leg utólag többen megjósolták — előre azonban senki! Szegény Ethel Kennedyt is eddig még min­den évben férjhez adták — lega­lábbis az asztrológusok, mégsem sikerült férjhez mennie. Pedig gaz­dag is és fiatal is. Egyébként Ten­ny Hale megjósolta azt is, hogy 1976-ban Harold Hughes szenátor lesz az Egyesült Államok elnöke, de 1980-ban meghal: hivatalában megölik! Ajvé! Tenni még azt is elmondta, hogy Jack és Robert Kennedy halálát is ugyanaz a tár­saság készítette elő. Ehhez viszont nem kell asztrológusnak lenni, mert nagyon valószínű, hogy vala­kik a Kennedyekkel le akartak számolni. De kik? Ezt mondja meg az asztrológus akkor hiszünk neki! ... minden rosszban van valami jó is. Egy idahoi aranyásó éppen rátalált egy aranybányára a hu­szas évek végén, mielőtt azonban hozzálátott volna a keservesen megvett bánya feltárására, parali­­zist kapott. Feleségének és család­nak a doktorok megmondták, hogy soha többé nem fog járni! De Ar­thur Johnsont nem olyan fából fa­ragták, hogy a doktorok ítéletébe belenyugodott volna. A pionírok szívósságával, elkezdte maszíroz­­ni­­béna lábait. Elhatározta, hogy ő pedig rövidesen megszabadul toló­kocsijától. A masszírozás nyomán­­úgy érezte, hogy már lassan tudja mozgatni a lábait. Egy szép napon mankóra támaszkodva egy pár lé­pést tett. Minden nap egy új cso­da volt számára, míg évek múltán mankó nélkül lesétált a bányába. Attól kezdve már magától járt le sőt elkezdett bányászni. Aranyat ugyan sohasem talált, de a foko­zott testmozgás visszaadta legdrá­gább kincsét — az egészségét! ... a világ legnagyobb káposztá­it tévedések elkerülése végett nem az oroszok termesztik, (mert már megszoktuk, hogy mindent ők csi­nálnak a legjobban, pedig csak a legtöbb káposztát fogasztják), ha­nem a három north-carolinai nő­vér: Connie, Ruth és Cynthia. Ká­posztáik 25-30 fontot nyomnak. Az óriás káposzták büszke tulajdono­sai kijelentették, hogy káposztáik nagyságát nem vegyszerekkel, mű­trágyával, vagy különböző növesz­tő tápsókkal érik el, hanem kizáró­­lag két kezük szorgalmas munká­jával, azaz kapálásuk eredménye. Van azonban egy titkuk, amit el­árultak. Veteményes kertjükben a zöldségeket — amelyek mind át­lagon felüli nagyságúak —, a régi naptárak szabályai szerint ültetik. A régi naptárakban meg vannak az utasítások, hogy melyik zöldsé­get milyen nap ültessék — mond­ja a legidősebb nővér és ezeket a szabályokat szigorúan betartják. Nem árt néha a régi naptárokat böngészni, mint kiderül utasítása­ik hasznosak. ... mint már megírtuk, a Wins­ton Churchill életéről szóló filmet nagy sikerrel mutatták be London­ban. A filmet Angliában készítet­ték és angol színészek a szereplői. Randolph Churchill szerepét Ro­bert Shaw játsza, míg a fiatal Churchillét a kitűnő Simon Ward alakítja. A film kedvező kritikát kapott az angol sajtóban. Az an­gol filmipar a dokumentációs fil­mek gyártásában történelemhű és megbízható. A Churchill filmet ok­tóber közepén mutatja be Ameri­kában. Ha már a filmeknél — kü­lönösen az életrajzi filmeknél — tartunk — meg kell említenünk, hogy az angolok nem engedik be az amerikaiak által gyártott Wale­si herceg életéről szóló filmet Angliába. Az angolok hagyomány­tisztelők. Szerették és tisztelték a walesi herceget. Tisztelték elvei­ért, hogy szerelméért lemondott királyi trónjáról A herceg életét tisztességben és becsületben élte le. Nem engedik tehát, hogy a hol­lywoodi kalmár szellem emlékét olcsó fogásokkal bemocskolja. (KIVÁNCSI) A fiatal Kennedy unoka­cipőelárusító Ray van Burtonéknál Jackie nem szerencsés Akit az aranyásás kigyógyított a polióból. Mrs. Shriver a fejét fogja izgalmában, amikor kiderül, hogy fia drogos Jelenet a Churchill filmből Az óriás káposzta termelői TŰZ TAMÁS: Burg Kastl Pluhár Istvánt, a népszerű sportközvetítőt egyszer megkérdezték, melyik az a pontja a világnak, ahol legjobban érzi magát. Gondolkodás nélkül azt felel­te: a baji szőlőhegy. Ott volt a szomszédunkban a présháza, magam is láttam, milyen boldog, ha ott lehet. Pedig akkor már az egész világot bejárta. Ha valaki nekem is föltenné ugyanezt a kérdést, habozás nélkül azt felelném: Burg Kastl. Még szülő­városomnak is elébe tenném ma már — érthető okokból. [Miért? Egyszerű a válasz: mert nekem Burg Kastl egy kis Magyarország, még­hozzá fiatal Ma­gyarország, a nagy magyar jövő álmaiból ittmaradt bíztató reménysugár. "Hiába vannak szerte a szabad világban magyar Eszterházák, magyar Debrecenek, Burg Kastl német neve ellenére is magyarabb náluk, mert a szíve, lelke és szelleme magyar. Háromszor jártam ott. A három látogatás legszebb és legboldogabb élményeim közé tartozik. Első íz­ben tavasz idején közeledtünk­­München felől a hegyre épült magyar erőd felé. Joggal nevezhetem így Kosztolányi szellemében, aki kiadta a jelszót: erős várunk a nyelv, de legmerészebb álmaiban se gondolt arra, hogy valaha lesz majd valahol és nem is magyar földön, egy erődítmény, amelynek közép­kori falai között a világ minden tájáról összesereg­­lett négyszáz gyerek zsibong magyar nyelven, amely­nek legfőbb célja, hogy erős várunkat, a nyelvet megőrizze, megvédje, átadja nemzedékeknek. És nemcsak a nyelvet, de vele együtt a magyar hitet, kultúrát, hagyományokat és a törhetetlen reményt, hogy nem veszhet el az a nép, amely annyit szenve­dett az igazságért. Mondom, április utolsó napjaiban suhant autónk a szelíd lejtésű dombok közt kanyargó utakon, pa­takok mentén, takaros, tiszta házak között. A fák csak épphogy kidugták rügyező ágaikat a friss ta­vaszi szélbe, de belül a szívem már gyorsabban vert, éreztem, fiatalodnom kellene néhány évet, hiszen közeledünk a száműzött magyar ifjúság szentélye felé. Délután értünk oda. Lent a falu utcáin föltűnt már egy-egy László, Zoltán, Emese, Ildikó. A sport­pálya serkedő gyepén rúgták a fiúk a labdát. Ezek a mieink — gondoltam — s megcsapott a magyar róna, Dunántúl, Tiszatáj lehelete. Amikor begördültünk a várkapu íve alatt, tudtam, hogy hazaérkeztem, itthon vagyok. Mintha csak Pannonhalmára jöttem volna, vagy Sárospatakra. Diákok surrantak el mellettünk. Volt aki úgy kö­szönt: Laudetur !!! Egyszerre diák lettem magam is. Körülölelt az Alma Mater. Verseskönyveimet úgy vágtam gyorsan a hónom alá, mint valamikor Vergi­­liuszt és Homéroszt. Vártam, mikor szólítanak föl, hogy eldaráljam a memoritert: Arma virumque ca­­no ... Az illúzió tökéletes volt. Ekkor kilépett az épületből dr. Harangozó Ferenc igazgató és átölelt, mint valamikor Pannonhalmán Kelemen Krizosztom főapát úr. Diákból egyszerre vendéggé változtam vissza. Kis csalódást éreztem. Miért nem lehetek továbbra is diák, miért nem ma­radhatok itt, amikor olyan nagyszerű itt minden? Miért kell visszamennem ebből a színpompás ma­gyar ünnepből az emigrációs élet szürke hétköznap­jaiba? Csaknem szorongás fogott el, amikor beléptem az igazgatói szobába. Régi diákszorongások emléke talán? Lehet. De csakhamar eloszlott a páratlan ven­dégszeretet láttán. Emlékeztünk a régi dolgokról, hisz sorstársak voltunk a bajban. Ö is élvezte — ő is? — még csak ő élvezte igazán és huzamosan a vörös paradicsom szibériai ízeit. De minden rossz­ból származik valami jó is. Most orosz leckét ad sza­bad óráiban az orosz nyelv iránt érdeklődő nebu­lóknak. E célból magunkra is hagy bennünket egy darabig — alig van egy szabad perce — miután be­hívatta a szobába az ismerős gyerekeket, barátaim és­­híveim itt tanuló csemetéit. Azok szívesen jön­nek. Melyik diák nem használná ki a lógási lehető­ségeket? Itt van Szujker Józsi Calgaryból, Tollas Tibor fia Münchenből és természetesen a Wáczek-gyerekek San Diegóból. Hányan is? Dr. Wáczek Ferencéknek kilenc gyermeke közül jelenleg négy van itt, egy fiú és három leány. Két idősebb lány már haza- és férjhez ment, két kisfiú még otthon van, de jönnek azok is ... Remélem, jól számoltam. A gyerekek remekül érzik magukat. Mesélnek, lapokat írnak haza. Tibor fia ezt írja a lapra: Sok csók a Papának, meg a Mamának. Küldjél pénzt! Meki. Hiába, az idők változhatnak, de a diák soha. Megnézzük a középkori műemlék-templomot. Megcsap az évszázadok súlyos, hűvös levegője. Majd az intézet büszkeségét, az új leányinternátust tekintjük meg, mely valóban a magyar akaraterő és az oly sokszor hiába áhított összefogás csodája. Csín, magyar hangulat, ízlés, otthonosság fészkel az újjá és modernné varázsolt, kibővített régi falak között. Kedves nővérek őrködnek anyás szeretettel a lányok testi és lelki épsége, tanulmányi előmenetele fölött- Szülő nem tudná megadni ezt a minden részletre kiterjedő, szakavatott gondoskodást. A lányok szá­ma 150, a fiúké 250 körül van. A legtöbben termé­szetesen Németországból, Svájcból és Ausztriából vannak, de Északamerikát is 60 gyermek képviseli. Kétszer tartottam költői estet a nagyobb növen­dékeknek, s mondhatom, sehol annyi figyelmet és megértést nem találtam, mint ezen a kis magyar szigeten. Oázis volt számomra az emigrációs kö­zöny és érdektelenség sivatagában. Érdekes, hogy legmaibb, csaknem beat-versem aratta a legnagyobb sikert. Az ifjúság igazolta versújító törekvéseimet Előadásomat enyhe humorral fűszereztem, s ez is azonnal visszhangra talált bennük. A végén nem győztem válaszolni a személyes és tárgyi vonatko­zású kérdésekre. Ez az élénk irodalmi érdeklődés mutatja, hogy Burg Kastlban fiaink és leányaink nemcsak tökéletesen megtanulnak magyarul, de szí­vükbe is zárják örökre a magyar nyelv és kultúra szeretetét. Utoljára egy őszi napon futottunk be Zsurkay János steinbergi plébános Volkswagenével. Az er­dők lombjai már sárga és piros színekben izzottak. Aznap szerencsénk volt. A nürnbergi rendőrtiszti iskola növendékei érkeztek látogatásra és tisztele­tükre az iskola bemutata zene- és táncművészetét. Sokat hallottam és olvastam már nagysikerű előadó körútjairól Európa országaiban, most végre magam is láthattam, hallhattam őket. Csodálatos volt. Ki­csinyek és nagyok ajkán csendültek föl hibátlan szépséggel a Bartók—Kodály által gyűjtött népda­lok kristálytiszta dallamai. Aztán táncra perdültek, s mintha otthon születtek volna mind és soha nem is jártak volna másutt, csak Magyarországon, olyan tűzzel és hamisítatlan őserővel ropták a Kárpátme­dence gyönyörű táncait. A németek csak ámuldoz­tak. Nem csoda, hisz valódi varázslatnak voltak szem- és fültanúi. S akkor világosodott meg előttem, hogy ezek a gyerekek nemcsak tanulnak itt, de kö­vetei máris a magyar tehetségnek, élniakarásnak, a magyar kultúrának. Sajnos, ebben a rövid írásban nem lehet minden­ről beszámolni, pedig sok mindenről kellene még írni. Elsősorban a tanárok és nevelők emberfeletti munkájáról. Aztán arról a példás ökumenikus szel­lemről, amely a különböző vallású gyermekek és tanárok között uralkodik. És nem utolsó sorban a legfontosabbról: ha van eszme és cél, amelyért az emigrációs magyarságnak érdemes áldozatot hoznia, hát Burg Kastl az­ Magyar Gimnázium — Kastl (Burg) bei Amberg 1. oldal

Next