Chicago és Környéke, 1976 (71. évfolyam, 1-52. szám)

1976-08-28 / 35. szám

Gábor Áron! Utak és kapuk Milyen igénysort érvé­nyesíthet hazajáró­ pén­­zeszsák emigrációnk. Semmi esetre se azt, amelyet a jelenlegi ha­talmi és ideológiai szó egyből visszautasít. Ak­kor is odébb kergeti, ha otthoni népünk — ideszá­mítva a politikusok na­gyobbik részét is — igény­sorunkat szívből helyesli. Ha hazajáróink igénykata­­lógusa szabad, demokrati­kus választást, a ruszkik kikergetését, Trianon reví­zióját követeli, nemzetpo­litikai igénysorunkat már Hegyeshalomnál letartóz­tatják, mert ezeket a kér­déseket nem az emigráció igénye és nem otthoni vé­reink ki nem mondható vá­gya dönti el. A végső döntés most is azok kezében van, akik nem turista dollárral, ha­nem diplomata táskával repkedik körül a világot és legkisebb gondjuk is na­gyobb, hogy 56-os szabad­ságharcunk tanulságait is magukkal hordják. Beszéljünk világosan. Ebben a cikkben nem az emigrációs igénysor össze­állítása, hanem a lehető­ségek felkutatása és mér­legelése a lényeg. Ha néha ábránd­sor telepedik a mérlegelés elé, Istenem, emigránsok vagyunk és szeretjük az illúziókat. A lehetőség­kutatás különö­sen azt jelenti, hogy új tartóoszlopokat rakjunk emigrációs­­programunk rnka Angola után Rodéziá­­ban is lenyelné. És hogy ennek tudatában a rodéziai négerek nem fognak keve­sebbet, mint teljhatalom­mal megelégedni. A külügyminiszter azt is bejelentette, hogy a nége­reket és a (részben ázsiai eredetű) színeseket elkülö­nítő úgynevezett apart­heid-politikát meg Délaf­­rikában reformálni akar­ják. „Amerikázás” — mint fegyver Különös elgondolni, hogy miközben Afrika egyes részein a Szovjet­unió úgy táncoltatja az amerikaiakat, mint tette nemrég Vietnamban, ugyanakkor el lehet mon­dani, hogy a Szovjetunió csak kint a nagyvilágban nagyfiú. A saját háza táján olyan nehézségek­kel küzd, amikről senki sem tudja, mikor robban­nak bele a szovjet urai­nak az arcába. Pillanatnyilag elsősor­ban Lengyelország jár az eszünkben, amikor ezt mondjuk. Gyakran halla­ni arról, hogy Varsóban és Moszkvában dolgozó nyu­gati diplomaták szerint a lengyel bombát még mindig nem tudták szét­szedni, ártalmatlanná tenni. Sőt a jelek szerint még elképzelés sem ala­kult ki arról, hogy a len­gyel élelmiszerárak súlyos problémáját ho­gyan lehet megoldani. Pontosabban szólva: ho­gyan kellene áthidalni az élelmiszerek előállítási költsége és eladási ára közt tátongó különbséget. Ez az árok pénzben ki­fejezve három milliárd dollárt tesz ki évenként. Ezt a szocializmustól el­szegényített ország mér­tékével mérve horribilis deficitet csak az állami költségvetésből lehet fe­dezni és ezt a lengyel ál­lam nem bírja. Eletőleg csak úgy tudja ezt az ő számukra nagyon nagy összeget előteremteni, ha más életfontosságú szük­ségletekre nem ad pénzt. Ezen csak az ennivalók alá, hanem azt, hogy ma­gyarságszolgálatunk takti­káját hozzuk rendbe. Kit követelünk a nyugati világ lelkiismeretétől és milyen igénysor képviseletével bízzuk meg hazalátogató „alakulatainkat’’? Az idé­zőjel itt azért elmaradha­tatlan, mert otthoni „ille­tékeseink” kém- és szabo­tázs hisztériája beszerve­zett, bomlasztó csapatok­nak gondolhatja jámbor utasainkat, akik boldogok, ha a határőrök nem talál­ják meg az amerikai szá­mológépet. Hazánk füg­getlenségének és szabad akaratából vállalt élet­rendjének biztosítása emigrációs magatartá­sunk alfája és ómegája. Akkor sem változik, ha időnként túl messze túlják az események, vagy szer­vezeteink, szövetségeseink követeléseit a kongresz­­szusi napló mélyére rejtik a nyugati „illetékesek”. Mikor, milyen érvekkel, eszközökkel törjük át a dé­­tente-falat, az más kér­dés? — taktikailag semmi esetre sem tartozik ahhoz, hogy nemzetpolitikai igé­nyünkből mit érvényesít­hetnek hazajáróink. Nem tegnap, holnap, hanem a jelen pillanatban és a je­lenlegi adottságokban. Mit engednek meg a je­lenlegi adottságok, az is­meretlen. De csak addig az, amíg ki nem próbál­juk, hogy nemzetpolitikai síkon mit tehet, vagy akar tenni Kádár János. Eddig árának fölemelésével, vagyis a nép életszintjé­nek a leszállításával lehet­ne segíteni. Ezt akarták megtenni 1970 decemberé­ben és az idén júniusban. S a nép mind a kétszer lá­zongással válaszolt, még­pedig olyan erővel, hogy a kommunista pártnak meg kellett retirálnia. És az élelmiszer-árak azóta is — 1970 óta! — változatla­nok. Ami a mindent és min­denkit elöntő inflációs da­gályban természetesen gazdasági abszurdum. Ebből a politikai dina­­mittal teli gazdasági zsák­utcából úgy próbálnak a kommunisták kijutni, hogy régi jó kapitalista vészkijárathoz folyamod­nak: jegyre adják a cukrot és Varsóban arról be­szélnek, hogy nemsoká­ra húst is csak jegyre lehet majd venni. Ami a felada­tot távolról sem oldja meg, de legalább az ár­emelést lehet kissé elha­lasztani. Egy amerikai újságíró­nak Varsóból jövő jelenté­se szerint különben a kom­munisták nem csak a for­rongás kiújulásától félnek — hogy megint fölszedik a vasúti síneket és felgyújt­ják a kommunista pártirodá­kat — hanem attól is, hogy legközelebb a drágításra a nép úgy válaszol majd, hogy abbahagyja a munkát. Nem sztrájkkal, amit a kommunista törvények alapján büntetni lehet. Hanem a munka lassításá­val vagy apró, de a terme­lést megzavaró félhibák­kal, amin senkit sem lehet tettenérni. Tehát megbün­tetni sem lehet. Ezt a keveset produkáló tessék-lássék munkát ne­vezte el amerikázásnak az innen Magyarországra ha­zatérő parasztember an­nak idején. És ilyen ameri­kázásnak a lehetőségével, fenyegetésével tartják most sakkban a kommu­nistákat a lengyelek. Szocialista rezsimekkel szemben, amelyek amúgy is állandó gazdasági bajok­ban szenvednek, ez nagyon erős fegyver. Lengyelországban is, másutt is. □ ez a helyzet, hogy ál-emig­­ránsaink, vagy a Kissin­­geri illúziókból bőven fala­tozó jószándékú emigrán­saink politikai kanosszát és nem örökérvényű nem­zetpolitikánk útját járják. Az anyanyelvi konferenci­ához azt kapják, amit New Yorkból, Torontóból, Syd­neyből, Buenos Airesből régen tudunk: otthoni „illetékeseink" magyar­ság-tervezését a kommu­nista ideológia irányítja. Hogy ebben a pillanatban áttételezettebben, mint öt évvel ezelőtt, az nem sokat mond. Ellenben, ha részé­re bontjuk a budapesti Anyanyelvi Konferencia anyagát, hamar kiderül, hogy ideológiai program­juk sem egészen független az emigráció magatar­tásától. A Lenin nagyapóval és a jóságos szovjet katoná­val teletűzdelt tankönyve­ket nem azért vonták ki a forgalomból, mert né­hány potyajegyes, napibé­res anyanyelvészünk kö­vetelte. Az emigrációs saj­tó, szervezeteink magatar­tása, a külföldi magyarság egyöntetű felháborodása előtt hátráltak meg az il­letékesek amikor az új kiadású tankönyvekből ugyancsak kiebrudalták Lenin nagyapót és a jósá­gos szovjet katonát. Első „blickre” kompro­misszumos, politikamen­tes új tankönyveket hoztak forgalomba. A második „blickre”? A közvetlen kommunista propaganda tényleg hiányzik belőlük, de azok a nemzetpolitikai elemek sem kaptak helyet, amelyekből külföldön szü­letett fiatalságunk meg­tudhatná, hogy Magyar­­ország határa ezer éven át nem a trianoni ceruzát kö­vette. Történelmünk nem a szláv őskultúra terméke és a trianoni államok ellen­séges propagandája hami­sítás, csalás. Ha tovább feszítjük a kiskapu zárját, odalátunk, ahol az ideoló­giai következetesség előtt az emigráns dollármilliók is helyet kaphatnak. Ha a sok-sok millió magyar dol­lár súlyát az otthoni de­vizagazdálkodásban elfog­lalt helyével mérjük, az sem elképzelhetetlen, hogy az ideológiai bazárban nemcsak a tankönyveket, hanem mást is kijavítanak. Maga a tény, hogy az emig­rációra szabott élmény­adó komoly népgazdasági tétel — évenként hétje­gyű számot jelent, azt is jelentheti, hogy az export­tankönyvek után a belső használatra szánt iskolás könyveket is revízió alá ve­szik az illetékesek. Azokból is kihagyják esetleg a Le­nin apót, a jóságos szov­jet katonát és Zóját, a hős partizánlányt? Naiv elképzelés és vég­eredményben nem is lé­nyeges. A családi és tör­ténelmi emlékezésből még jócskán fut arra, hogy ott­honi ifjúságunk felmérje, hol a különbség a jóságos, emberséges katona és az emberségéből kivetkezett ázsiai horda között. Sok­kal lényegesebb, mert ge­nerációkra vetődik ki, hogy otthoni tankönyveink történelmi hősei ne mar­xista megvilágításban, hanem évezredeink össze­függésében szerepelje­nek. Újra áttörhetetlen ideológiai sík és elérhetet­len álom? Akkor, ha emig­rációnk dollármilliói csak belépőjegyként szolgál­nak az otthoni élmény­cir­kuszba. Honnan indult el ez az álmodozás? Onnan, hogy szocialis­ta „testvér nemzeteink”, első­sorban a Szovjetunió régen felhagyott törté­nelme meghamisításá­val. Vörösre festett kulisz­­szák között, szép csend­ben azok a történelmi ala­kok is színre lépnek, aki­ket néhány évtizede ünne­pélyesen eltemettek. A szovjet és a trianoni álla-­­mok ifjúság-nevelésének középpontjában újra a régi dicsőség áll. Ha ilyen nincs, kitalált figurák, meghamisított események és tudománytalan össze­függések is megfelelők — amennyiben történelmi elsőbbséget tudatosíthat­nak. Ma már Nyugaton is tudott, hogy nem Lenin- Marx-Engels trió és nem Sztálin „varázsa", hanem az orosz katonaelődök pél­dája, az" orosz föld sért­hetetlenségének hite és a bátyuskák tömjénfüstös, szentelt vizes áldása indí­totta rohamra Sztálingrád­nál a Vörös Hadsereget. Az kevésbé ismert — vi­szont ez a "éli bűnünk —, hogy a román, szlovák, cseh, szerb történelmi nagyságok a magyar tör­ténelemből elorzott figu­rák, de arra nagyon jók, hogy Joe és Bill tudatá­ban azt a hamis történel­met lopják, amelyet ott­honi tankönyveink leta­gadnak, vagy felismer­­hetetlenné torzítanak. Egyáltalán nem indoko­latlan hazahordott dollár­­milliónk nyomán arról ál­­­­modoznunk, hogy egyszer otthoni ifjúságunk is vis­szakapja történelmi hőse­inket. Erre azok is rájöhet­nének, akik katedra-ma­gasságból vizsgálják a kommunista erőforrá­sokat és nem látják, hogy azok már rég nem Marx nemzetköziségéből, ha­nem a nacionalizmusok időtlenségéből táplálkoz­nak. Az sem változtat, azon, hogy a társadalmi szerkezeteiket „belső használatra" még vörös­ben tartják, az export-ideo­lógiát viszont a meghó­dítandó népek ősi sajátos­ságaikból állítják össze. Első­sorban azokban az or­szágokban, amelyek nem egy-két évszázad alatt sze­relték össze nemzeti ha­gyományaikat, hanem őseiktől örökölték, esetleg más népek történelméből hasították ki. Ázsia, Afri­ka vörös­ nacionalizmusa innen ered és a Kárpát­medencei harc a történel­mi rangidősségért is ezt bi­zonyítja. Nem indokolatlan tehát a dollármillióink mellett arról álmodozni, hogy leg­alább történelmünkből re­­kesszék ki a marxista ér­tékelést és nem minősít­sék osztályharcnak azokat a jelenségeket, amelyek­ben mindig több volt az ősi dicsőség varázsa, mint a szociális és kulturális el­­esettség. A környező népek történelemalakítási verse­nyében sem lenne kirívó, ha otthoni történelem könyveink legalább leltárt csinálnának arról, hogy mi volt. Otthoni fiatalságunk­nak az is elég volna, ha tudná, hogy mit vittek el a világrendezések és mit lopnak el most történel­münkből a szocialista test­­vérnépek. Az sem vágy­álom, hanem hazahordott dollármillióink eszmei ára, hogy az illetékesek legalább olyan erélyesen tiltakozzanak a külföldön elhelyezett hazugságok el­len, ahogy a román illeté­kesek horkannak fel, ha egy-egy angol nyelvű tör­ténelem könyvünk az igaz­ságot írja.4* Az új út, az új kiskapu, ott van, hogy ezek a lehe­tőségek nem kizárólag ha­zahordott dollármillióink függvényei, hanem azzal is összekötődnek, hogy az emigráció milyen eszkö­zökkel húzza alá nemzet­politikai igényeit. Nem elég világos? Ha az ottho­ni illetékesek nem érté­kelik kellőképpen dollár­­millióinkat, azt biztos meg­értik, hogy a külföldi nagy­városokban nemcsak ro­mán, hanem magyar kö­vetségek előtt is ki lehet tenni a táblát. Ne rom­boljátok le történelmün­ket! A nyílt harcnál jobb a békesség, a megértés, a türelem? Nem emigrá­ciónkon múlik. Frey András írja az ENSZ székhelyéről: folytatás az 1. oldalról Kovács Imre: Négyszázötven éve történt­ a Mohácsi vész Nemzedékek hosszú sorát kísértette­­ a mohácsi csata 1526. augusztus 29-én. Úgy kellett-e lennie, ahogy történt? Meg lehetett volna előzni a katasztrófát, ami a török hódoltság nyitánya? Vagy az egész olyan végzetszerű volt, hogy a magyarság színe-virága egyetlen hősi­es aktussal feláldozta magát? A kérdések annál gyötrőbbek, mert sokan párhuzamot látnak a török hódolt­ság és az orosz megszállás között: rá­borult volna Magyarországra megint egy sötét, hosszú éjszaka, amiből talán csak nemzedékek álhatatos, nagy erő­feszítése mentheti ki. Még mindig füg­getlenül gondolkodó magyarok és re­­zsimtörténészek egyaránt hevülten vizs­gálják a mohácsi vész okait, s ha elté­rő következtetésekre is jutnak, a ször­nyű vízió, az újabb hódoltség tudata rajt ül az agyakon. Ki-ki magyarázhat­ja a mai viszonyokat, ahogy akarja, de az a tény, hogy a magyarság nem ura a saját sorsának, s a felszíni jelen­ségek, a látszatmegelégedettség csu­pán a gyengék vagy az opportunisták vigasza, nem pedig a nemzet jövőjének biztosítéka, elég ok az aggodalomra. Mohács nemzeti nagy létünk nagy te­metője, ahogy a költő írja. Egy ember­öltő (akkori mértékkel) lökte a magyar­ságot a nagyhatalmi magaslatról a török lábai elé. Micsoda fényt árasztott a ma­gyar reneszánsz központja, Buda vára Közép-Keleteurópában, mely tiszteletet, megbecsülést és elismerést váltott ki messze országokban és erős uralkodók­ból. Mátyás híres fekete serege, mely­nek alapját apja, Hunyadi János vetette meg, az első szervezett, korszerűen fel­szerelt, képzett és vezetett magyar had­sereg. Merész külpolitikájának és nagy­hatalmi törekvéseinek instrumentuma, akkor, a 15. század végén az egyetlen erő, mely az ottomán sereget feltartóz­tathatta volna. Mátyás utód nélkül halt meg, 1490- ben, idegen királyok alatt nagy birodal­ma ebek harmincadjára került. A Ja­­gelló-házból származó II. László, de még inkább II. Lajos uralkodása az országot szétzüllesztette, s kicsinyes érdekek martalékául dobta. A főurak egymással marakodtak, az öntudatosuló köznemes­ség pártoskodva ugyan, de egyformán­­­gyűlölte az idegen királyokat és a kap­zsi főurakat, a jobbágyok valamennyi­­üket. Dózsa parasztforradalma 1514-ben úgy indult, mint kereszteshadjárat a tö­rök ellen és úgy végződött, mint a ma­gyar történelem legvéresebb osztályhá­borúja. Hihetetlen vakság, rettenetes félreértés: mindez a török támadás elő­estéjén! A kincstár körül, a király nemhogy a saját bandériumát nem tudta kiállítani, de az asztalára is alig jutott élelem, hacsak egy főúr meg nem könyörült rajta és ki nem segítette természetben vagy kölcsönnel. A fekete hadsereg zsold hiányában szétoszlott, az országgyűlés visszaállította a nemesi hadkötelezett­séget; azok a főurak, akik nem tudtak ötven katonát kiállítani, hadiadót fizet­tek. A kor egyik legélesebb megfigyelő­je, az elmagyarosodott Burgió pápai nuncius egy évvel a nagy katasztrófa előtt, 1525. augusztus 9-én keserűen írta VII. Kelemennek: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lehetne ragadni, azt hiszem, három ember sem találkoznék, aki ma­gát elszánná erre az áldozatra ...” Hunyadi János, mint erdélyi vajda, majd az ország kormányzója sikeresen harcolt a Balkánra benyomuló török el­len; ő jól látta a magyar sorsot, vagy kiverik a törököt Európából, vagy fel­áldozzák magukat Európa (és a keresz­ténység) védelmében. Bizánc eleste 1453- ban megrázta a keresztény világot, az­tán Nyugaton megszokták a török jelen­létét a kontinens keleti felében: püföl­­je csak az oroszokat, oláhokat, lengye­leket szerbeket és magyarokat. A fran­cia király meg éppenséggel a szultán­nal szövetkezett Ausztria ellen. Mátyás király is jól érezte, vagy magyar fenn­hatóság alatt alakul ki Közép-Kelet­­európa politikai rendje, s akkor kivé­dik a török támadást, vagy a Habsbur­gok alatt, s akkor nincs menekvés, a végzet beteljesedik. Nádorfehérvár elestével megnyílt az út Magyarországra, a gazdag Bakics Pál rác vajda, aki a szultáni tanács tagja volt, mégis elmenekült, 1526 eleje óta rémisztő híreket közölt a török ké­szülődéséről. Burgió nuncius 1526. ja­nuár 18-i jelentésében azt írja a pápá­nak, hogy „ez az ország önmagát meg­védeni nem képes, az ellenség kényétől függ: ha a szultán erős hadsereggel jön, nincs remény a megmentésére”. VII. Kelemen európai összefogást sürget, de Magyarországot is inti az áldozatválla­lásra. II. Lajos elszánja magát a ké­szülődésre, de futárokra nincs pénze: Burgió a sajátjából ad 500 aranyat a költségekre. A királyi bandérium kiál­lításához 30 ezer arany kellene, a pápai nuncius korholja a főurakat, utánozzák az ő példáját. Ötvenkilenc igaz emberre van szükség, adják össze a pénzt. Ösz­­szeadták! Mintha az ország vezetői rádöbbentek volna, hogy milyen nagy a veszély, most már készek minden áldozatra. A pápa is küld 2500 aranyat és meg­engedi, hogy az egyházi kincsekből pénzt verjenek. Június második felében a moldovai vajda, akit a szultán csapa­tok küldésére felszólított, azt ajánlja II. Lajosnak, hogy az oláhországi és az erdélyi vajdával együttesen rárohanna a törökre; eláll a tervétől, amikor fiát túszként elviszik Konstantinápolyba. Júliusban Pétervárad két hétig hősiesen ellenáll, a maradék kilencvenfőnyi őr­ségnek a szultán kegyesen szabad elvo­nulást engedélyez. A király július 2-án elrendeli a köz­felkelést, gyülekezés Tolnán. Mivel idegen fővezér nem akadt, a rendek Tömöri Pál esztergomi érseke választják meg fővezérnek, aki pedig­­ áprilisban még azt kérte a pápától, hogy mentse fel tisztsége alól, kolostorba akar vonulni, se ereje, se vagyona az or­szág mementésére. Most már elszánt, tudatosan készül a mártíromságra. A törökkel a harcot a Szávánál akarja fel­venni, de a sors Mohácsot jelöli ki csa­­tatérnek. A gyülekező magyar hadsereg körében a hangulat bizakodó: a szultán gyülevész haddal közeleg, minden hu­szadik katonának van csak fegyvere, a zsoldjában álló olasz és német tüzérek készek ágyúikat a török ellen fordíta­ni . . . Augusztus 25-én haditanács: a harci­asság eléri tetőfokát. Küldöttségek szo­rongatják a királyt, hogy azonnal tá­madni kell, aki ellenkezik, halálfia. II. Lajos Tomorihoz fordul: Mennyi a magyar sereg létszáma? Tömöri: Húszezer fő. A király: Mennyi a töröké? Tömöri: háromszázezer, gyülevész népség . . . A király: Jó-jó, de mennyi a harcos? Tömöri: Talán hetvenezer. A táborban ott vannak az érsekek, a püspökök kettő kivételével, a zászlós­urak, a legjobb családok fia, a neme­si bandériumok, a király négyezer kato­­nája. ’ * ■"cTf.rMev Augusztus 29-én Tömöri lóra ül, főve­­zéri sisakján a kereszt ragyog a reggeli napsütésben, s hadrendbe állítja a sere­get­ az első vonalba tízezer gyalogos és négyezer lovas, a másodikban tízezer lo­vas és kétezer gyalogos. Mögöttük a sá­tortábor, védelmére Tömöri a második hadvonal kétezer gyalogosát küldi. A ki­rály körül, egy lovashadosztály védel­mében, az érsekek, püspökök és a zász­lósurak ülnek a nyeregben. A töröknek egyelőre semmi nyoma, az utóbbi napok esőzései akadályozták a felvonulást, a szultán különben sem gondolt aznap tá­madásra. Dél felé a katonák, főleg a nemesi bandériumok már türelmetlenkednek, hogy legjobb lenne visszamenni a sá­tortáborba. Délután végre megpillant­ják az első török egységeket, amint a dombok mögött menetelnek, de Tömö­ri nem támad, mert az akkori felfogás szerint meg kellett várni, amíg hadrend­be nem állnak. Pedig győzhettek volna! A nemes magyar magatartás okozta a nemes magyar nemzet vesztét! A csata délután négykor kezdődött. A török elő­­had cselezve visszahúzódott, a kürtök és trombiták harsogásával és Jézus, Jézus kiáltással rohamra induló magyar had­sereget a rejtett török ágyuk tüze fogad­ja és borzasztó pusztítást visz végbe so­raiban. Fél hatkor, a nap éppen leme­nőben volt, a harc véget ért. A csata lefolyását magyar változat­ban Brodarics István szerémi püspök­től tudjuk. A négyezer menekülő között van a király is, aki megsebesült lová­val nem tudott a megáradt Csele patak túlsó partján felkapaszkodni és vízbe­­fúlt. A szultáni hadinapló elismeri a ma­gyarok hősiességét, „a nagy ágyútűzben félelem nélkül támadtak”, aztán a szo­kásos hetvenkedés: „A gyaurok közül négyezer lovas és ötvenezer gyalogos költözött a pokolba, az izlám hívei kö­zül ötven vagy hatvan harcos lett vér­tanú” . . . II. Szulejmán azt hitte, hogy Mohács­nál csak a magyar előhadat verte meg, a zöme hátrább várja. Másnap már tisztában volt vele, hogy döntő győzel­met aratott. A török sereg öt napig ma­radt a mohácsi táborban, szeptember 3-án a hivatalos halottszámolás 24 ezer hullát talált a csatamezőn, húszezer magyar, négyezer török. A győztes tö­rökök szeptember 12-én bevonultak Bu­dára, egyhónapi tartózkodás után, októ­ber 12-én nemcsak Budáról, de az or­szágból is kivonulnak. Újra másfél év­tized múlva támadnak és másfél évszá­zadig maradnak . . . Chicago és környéke 3. oldal

Next