Chicago és Környéke, 1976 (71. évfolyam, 1-52. szám)
1976-08-28 / 35. szám
Gábor Áron! Utak és kapuk Milyen igénysort érvényesíthet hazajáró pénzeszsák emigrációnk. Semmi esetre se azt, amelyet a jelenlegi hatalmi és ideológiai szó egyből visszautasít. Akkor is odébb kergeti, ha otthoni népünk — ideszámítva a politikusok nagyobbik részét is — igénysorunkat szívből helyesli. Ha hazajáróink igénykatalógusa szabad, demokratikus választást, a ruszkik kikergetését, Trianon revízióját követeli, nemzetpolitikai igénysorunkat már Hegyeshalomnál letartóztatják, mert ezeket a kérdéseket nem az emigráció igénye és nem otthoni véreink ki nem mondható vágya dönti el. A végső döntés most is azok kezében van, akik nem turista dollárral, hanem diplomata táskával repkedik körül a világot és legkisebb gondjuk is nagyobb, hogy 56-os szabadságharcunk tanulságait is magukkal hordják. Beszéljünk világosan. Ebben a cikkben nem az emigrációs igénysor összeállítása, hanem a lehetőségek felkutatása és mérlegelése a lényeg. Ha néha ábrándsor telepedik a mérlegelés elé, Istenem, emigránsok vagyunk és szeretjük az illúziókat. A lehetőségkutatás különösen azt jelenti, hogy új tartóoszlopokat rakjunk emigrációsprogramunk rnka Angola után Rodéziában is lenyelné. És hogy ennek tudatában a rodéziai négerek nem fognak kevesebbet, mint teljhatalommal megelégedni. A külügyminiszter azt is bejelentette, hogy a négereket és a (részben ázsiai eredetű) színeseket elkülönítő úgynevezett apartheid-politikát meg Délafrikában reformálni akarják. „Amerikázás” — mint fegyver Különös elgondolni, hogy miközben Afrika egyes részein a Szovjetunió úgy táncoltatja az amerikaiakat, mint tette nemrég Vietnamban, ugyanakkor el lehet mondani, hogy a Szovjetunió csak kint a nagyvilágban nagyfiú. A saját háza táján olyan nehézségekkel küzd, amikről senki sem tudja, mikor robbannak bele a szovjet urainak az arcába. Pillanatnyilag elsősorban Lengyelország jár az eszünkben, amikor ezt mondjuk. Gyakran hallani arról, hogy Varsóban és Moszkvában dolgozó nyugati diplomaták szerint a lengyel bombát még mindig nem tudták szétszedni, ártalmatlanná tenni. Sőt a jelek szerint még elképzelés sem alakult ki arról, hogy a lengyel élelmiszerárak súlyos problémáját hogyan lehet megoldani. Pontosabban szólva: hogyan kellene áthidalni az élelmiszerek előállítási költsége és eladási ára közt tátongó különbséget. Ez az árok pénzben kifejezve három milliárd dollárt tesz ki évenként. Ezt a szocializmustól elszegényített ország mértékével mérve horribilis deficitet csak az állami költségvetésből lehet fedezni és ezt a lengyel állam nem bírja. Eletőleg csak úgy tudja ezt az ő számukra nagyon nagy összeget előteremteni, ha más életfontosságú szükségletekre nem ad pénzt. Ezen csak az ennivalók alá, hanem azt, hogy magyarságszolgálatunk taktikáját hozzuk rendbe. Kit követelünk a nyugati világ lelkiismeretétől és milyen igénysor képviseletével bízzuk meg hazalátogató „alakulatainkat’’? Az idézőjel itt azért elmaradhatatlan, mert otthoni „illetékeseink” kém- és szabotázs hisztériája beszervezett, bomlasztó csapatoknak gondolhatja jámbor utasainkat, akik boldogok, ha a határőrök nem találják meg az amerikai számológépet. Hazánk függetlenségének és szabad akaratából vállalt életrendjének biztosítása emigrációs magatartásunk alfája és ómegája. Akkor sem változik, ha időnként túl messze túlják az események, vagy szervezeteink, szövetségeseink követeléseit a kongreszszusi napló mélyére rejtik a nyugati „illetékesek”. Mikor, milyen érvekkel, eszközökkel törjük át a détente-falat, az más kérdés? — taktikailag semmi esetre sem tartozik ahhoz, hogy nemzetpolitikai igényünkből mit érvényesíthetnek hazajáróink. Nem tegnap, holnap, hanem a jelen pillanatban és a jelenlegi adottságokban. Mit engednek meg a jelenlegi adottságok, az ismeretlen. De csak addig az, amíg ki nem próbáljuk, hogy nemzetpolitikai síkon mit tehet, vagy akar tenni Kádár János. Eddig árának fölemelésével, vagyis a nép életszintjének a leszállításával lehetne segíteni. Ezt akarták megtenni 1970 decemberében és az idén júniusban. S a nép mind a kétszer lázongással válaszolt, mégpedig olyan erővel, hogy a kommunista pártnak meg kellett retirálnia. És az élelmiszer-árak azóta is — 1970 óta! — változatlanok. Ami a mindent és mindenkit elöntő inflációs dagályban természetesen gazdasági abszurdum. Ebből a politikai dinamittal teli gazdasági zsákutcából úgy próbálnak a kommunisták kijutni, hogy régi jó kapitalista vészkijárathoz folyamodnak: jegyre adják a cukrot és Varsóban arról beszélnek, hogy nemsokára húst is csak jegyre lehet majd venni. Ami a feladatot távolról sem oldja meg, de legalább az áremelést lehet kissé elhalasztani. Egy amerikai újságírónak Varsóból jövő jelentése szerint különben a kommunisták nem csak a forrongás kiújulásától félnek — hogy megint fölszedik a vasúti síneket és felgyújtják a kommunista pártirodákat — hanem attól is, hogy legközelebb a drágításra a nép úgy válaszol majd, hogy abbahagyja a munkát. Nem sztrájkkal, amit a kommunista törvények alapján büntetni lehet. Hanem a munka lassításával vagy apró, de a termelést megzavaró félhibákkal, amin senkit sem lehet tettenérni. Tehát megbüntetni sem lehet. Ezt a keveset produkáló tessék-lássék munkát nevezte el amerikázásnak az innen Magyarországra hazatérő parasztember annak idején. És ilyen amerikázásnak a lehetőségével, fenyegetésével tartják most sakkban a kommunistákat a lengyelek. Szocialista rezsimekkel szemben, amelyek amúgy is állandó gazdasági bajokban szenvednek, ez nagyon erős fegyver. Lengyelországban is, másutt is. □ ez a helyzet, hogy ál-emigránsaink, vagy a Kissingeri illúziókból bőven falatozó jószándékú emigránsaink politikai kanosszát és nem örökérvényű nemzetpolitikánk útját járják. Az anyanyelvi konferenciához azt kapják, amit New Yorkból, Torontóból, Sydneyből, Buenos Airesből régen tudunk: otthoni „illetékeseink" magyarság-tervezését a kommunista ideológia irányítja. Hogy ebben a pillanatban áttételezettebben, mint öt évvel ezelőtt, az nem sokat mond. Ellenben, ha részére bontjuk a budapesti Anyanyelvi Konferencia anyagát, hamar kiderül, hogy ideológiai programjuk sem egészen független az emigráció magatartásától. A Lenin nagyapóval és a jóságos szovjet katonával teletűzdelt tankönyveket nem azért vonták ki a forgalomból, mert néhány potyajegyes, napibéres anyanyelvészünk követelte. Az emigrációs sajtó, szervezeteink magatartása, a külföldi magyarság egyöntetű felháborodása előtt hátráltak meg az illetékesek amikor az új kiadású tankönyvekből ugyancsak kiebrudalták Lenin nagyapót és a jóságos szovjet katonát. Első „blickre” kompromisszumos, politikamentes új tankönyveket hoztak forgalomba. A második „blickre”? A közvetlen kommunista propaganda tényleg hiányzik belőlük, de azok a nemzetpolitikai elemek sem kaptak helyet, amelyekből külföldön született fiatalságunk megtudhatná, hogy Magyarország határa ezer éven át nem a trianoni ceruzát követte. Történelmünk nem a szláv őskultúra terméke és a trianoni államok ellenséges propagandája hamisítás, csalás. Ha tovább feszítjük a kiskapu zárját, odalátunk, ahol az ideológiai következetesség előtt az emigráns dollármilliók is helyet kaphatnak. Ha a sok-sok millió magyar dollár súlyát az otthoni devizagazdálkodásban elfoglalt helyével mérjük, az sem elképzelhetetlen, hogy az ideológiai bazárban nemcsak a tankönyveket, hanem mást is kijavítanak. Maga a tény, hogy az emigrációra szabott élményadó komoly népgazdasági tétel — évenként hétjegyű számot jelent, azt is jelentheti, hogy az exporttankönyvek után a belső használatra szánt iskolás könyveket is revízió alá veszik az illetékesek. Azokból is kihagyják esetleg a Lenin apót, a jóságos szovjet katonát és Zóját, a hős partizánlányt? Naiv elképzelés és végeredményben nem is lényeges. A családi és történelmi emlékezésből még jócskán fut arra, hogy otthoni ifjúságunk felmérje, hol a különbség a jóságos, emberséges katona és az emberségéből kivetkezett ázsiai horda között. Sokkal lényegesebb, mert generációkra vetődik ki, hogy otthoni tankönyveink történelmi hősei ne marxista megvilágításban, hanem évezredeink összefüggésében szerepeljenek. Újra áttörhetetlen ideológiai sík és elérhetetlen álom? Akkor, ha emigrációnk dollármilliói csak belépőjegyként szolgálnak az otthoni élménycirkuszba. Honnan indult el ez az álmodozás? Onnan, hogy szocialista „testvér nemzeteink”, elsősorban a Szovjetunió régen felhagyott történelme meghamisításával. Vörösre festett kuliszszák között, szép csendben azok a történelmi alakok is színre lépnek, akiket néhány évtizede ünnepélyesen eltemettek. A szovjet és a trianoni álla-mok ifjúság-nevelésének középpontjában újra a régi dicsőség áll. Ha ilyen nincs, kitalált figurák, meghamisított események és tudománytalan összefüggések is megfelelők — amennyiben történelmi elsőbbséget tudatosíthatnak. Ma már Nyugaton is tudott, hogy nem Lenin- Marx-Engels trió és nem Sztálin „varázsa", hanem az orosz katonaelődök példája, az" orosz föld sérthetetlenségének hite és a bátyuskák tömjénfüstös, szentelt vizes áldása indította rohamra Sztálingrádnál a Vörös Hadsereget. Az kevésbé ismert — viszont ez a "éli bűnünk —, hogy a román, szlovák, cseh, szerb történelmi nagyságok a magyar történelemből elorzott figurák, de arra nagyon jók, hogy Joe és Bill tudatában azt a hamis történelmet lopják, amelyet otthoni tankönyveink letagadnak, vagy felismerhetetlenné torzítanak. Egyáltalán nem indokolatlan hazahordott dollármilliónk nyomán arról álmodoznunk, hogy egyszer otthoni ifjúságunk is visszakapja történelmi hőseinket. Erre azok is rájöhetnének, akik katedra-magasságból vizsgálják a kommunista erőforrásokat és nem látják, hogy azok már rég nem Marx nemzetköziségéből, hanem a nacionalizmusok időtlenségéből táplálkoznak. Az sem változtat, azon, hogy a társadalmi szerkezeteiket „belső használatra" még vörösben tartják, az export-ideológiát viszont a meghódítandó népek ősi sajátosságaikból állítják össze. Elsősorban azokban az országokban, amelyek nem egy-két évszázad alatt szerelték össze nemzeti hagyományaikat, hanem őseiktől örökölték, esetleg más népek történelméből hasították ki. Ázsia, Afrika vörös nacionalizmusa innen ered és a Kárpátmedencei harc a történelmi rangidősségért is ezt bizonyítja. Nem indokolatlan tehát a dollármillióink mellett arról álmodozni, hogy legalább történelmünkből rekesszék ki a marxista értékelést és nem minősítsék osztályharcnak azokat a jelenségeket, amelyekben mindig több volt az ősi dicsőség varázsa, mint a szociális és kulturális elesettség. A környező népek történelemalakítási versenyében sem lenne kirívó, ha otthoni történelem könyveink legalább leltárt csinálnának arról, hogy mi volt. Otthoni fiatalságunknak az is elég volna, ha tudná, hogy mit vittek el a világrendezések és mit lopnak el most történelmünkből a szocialista testvérnépek. Az sem vágyálom, hanem hazahordott dollármillióink eszmei ára, hogy az illetékesek legalább olyan erélyesen tiltakozzanak a külföldön elhelyezett hazugságok ellen, ahogy a román illetékesek horkannak fel, ha egy-egy angol nyelvű történelem könyvünk az igazságot írja.4* Az új út, az új kiskapu, ott van, hogy ezek a lehetőségek nem kizárólag hazahordott dollármillióink függvényei, hanem azzal is összekötődnek, hogy az emigráció milyen eszközökkel húzza alá nemzetpolitikai igényeit. Nem elég világos? Ha az otthoni illetékesek nem értékelik kellőképpen dollármillióinkat, azt biztos megértik, hogy a külföldi nagyvárosokban nemcsak román, hanem magyar követségek előtt is ki lehet tenni a táblát. Ne romboljátok le történelmünket! A nyílt harcnál jobb a békesség, a megértés, a türelem? Nem emigrációnkon múlik. Frey András írja az ENSZ székhelyéről: folytatás az 1. oldalról Kovács Imre: Négyszázötven éve történt a Mohácsi vész Nemzedékek hosszú sorát kísértette a mohácsi csata 1526. augusztus 29-én. Úgy kellett-e lennie, ahogy történt? Meg lehetett volna előzni a katasztrófát, ami a török hódoltság nyitánya? Vagy az egész olyan végzetszerű volt, hogy a magyarság színe-virága egyetlen hősies aktussal feláldozta magát? A kérdések annál gyötrőbbek, mert sokan párhuzamot látnak a török hódoltság és az orosz megszállás között: ráborult volna Magyarországra megint egy sötét, hosszú éjszaka, amiből talán csak nemzedékek álhatatos, nagy erőfeszítése mentheti ki. Még mindig függetlenül gondolkodó magyarok és rezsimtörténészek egyaránt hevülten vizsgálják a mohácsi vész okait, s ha eltérő következtetésekre is jutnak, a szörnyű vízió, az újabb hódoltség tudata rajt ül az agyakon. Ki-ki magyarázhatja a mai viszonyokat, ahogy akarja, de az a tény, hogy a magyarság nem ura a saját sorsának, s a felszíni jelenségek, a látszatmegelégedettség csupán a gyengék vagy az opportunisták vigasza, nem pedig a nemzet jövőjének biztosítéka, elég ok az aggodalomra. Mohács nemzeti nagy létünk nagy temetője, ahogy a költő írja. Egy emberöltő (akkori mértékkel) lökte a magyarságot a nagyhatalmi magaslatról a török lábai elé. Micsoda fényt árasztott a magyar reneszánsz központja, Buda vára Közép-Keleteurópában, mely tiszteletet, megbecsülést és elismerést váltott ki messze országokban és erős uralkodókból. Mátyás híres fekete serege, melynek alapját apja, Hunyadi János vetette meg, az első szervezett, korszerűen felszerelt, képzett és vezetett magyar hadsereg. Merész külpolitikájának és nagyhatalmi törekvéseinek instrumentuma, akkor, a 15. század végén az egyetlen erő, mely az ottomán sereget feltartóztathatta volna. Mátyás utód nélkül halt meg, 1490- ben, idegen királyok alatt nagy birodalma ebek harmincadjára került. A Jagelló-házból származó II. László, de még inkább II. Lajos uralkodása az országot szétzüllesztette, s kicsinyes érdekek martalékául dobta. A főurak egymással marakodtak, az öntudatosuló köznemesség pártoskodva ugyan, de egyformángyűlölte az idegen királyokat és a kapzsi főurakat, a jobbágyok valamennyiüket. Dózsa parasztforradalma 1514-ben úgy indult, mint kereszteshadjárat a török ellen és úgy végződött, mint a magyar történelem legvéresebb osztályháborúja. Hihetetlen vakság, rettenetes félreértés: mindez a török támadás előestéjén! A kincstár körül, a király nemhogy a saját bandériumát nem tudta kiállítani, de az asztalára is alig jutott élelem, hacsak egy főúr meg nem könyörült rajta és ki nem segítette természetben vagy kölcsönnel. A fekete hadsereg zsold hiányában szétoszlott, az országgyűlés visszaállította a nemesi hadkötelezettséget; azok a főurak, akik nem tudtak ötven katonát kiállítani, hadiadót fizettek. A kor egyik legélesebb megfigyelője, az elmagyarosodott Burgió pápai nuncius egy évvel a nagy katasztrófa előtt, 1525. augusztus 9-én keserűen írta VII. Kelemennek: „Ha Magyarországot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lehetne ragadni, azt hiszem, három ember sem találkoznék, aki magát elszánná erre az áldozatra ...” Hunyadi János, mint erdélyi vajda, majd az ország kormányzója sikeresen harcolt a Balkánra benyomuló török ellen; ő jól látta a magyar sorsot, vagy kiverik a törököt Európából, vagy feláldozzák magukat Európa (és a kereszténység) védelmében. Bizánc eleste 1453- ban megrázta a keresztény világot, aztán Nyugaton megszokták a török jelenlétét a kontinens keleti felében: püfölje csak az oroszokat, oláhokat, lengyeleket szerbeket és magyarokat. A francia király meg éppenséggel a szultánnal szövetkezett Ausztria ellen. Mátyás király is jól érezte, vagy magyar fennhatóság alatt alakul ki Közép-Keleteurópa politikai rendje, s akkor kivédik a török támadást, vagy a Habsburgok alatt, s akkor nincs menekvés, a végzet beteljesedik. Nádorfehérvár elestével megnyílt az út Magyarországra, a gazdag Bakics Pál rác vajda, aki a szultáni tanács tagja volt, mégis elmenekült, 1526 eleje óta rémisztő híreket közölt a török készülődéséről. Burgió nuncius 1526. január 18-i jelentésében azt írja a pápának, hogy „ez az ország önmagát megvédeni nem képes, az ellenség kényétől függ: ha a szultán erős hadsereggel jön, nincs remény a megmentésére”. VII. Kelemen európai összefogást sürget, de Magyarországot is inti az áldozatvállalásra. II. Lajos elszánja magát a készülődésre, de futárokra nincs pénze: Burgió a sajátjából ad 500 aranyat a költségekre. A királyi bandérium kiállításához 30 ezer arany kellene, a pápai nuncius korholja a főurakat, utánozzák az ő példáját. Ötvenkilenc igaz emberre van szükség, adják össze a pénzt. Öszszeadták! Mintha az ország vezetői rádöbbentek volna, hogy milyen nagy a veszély, most már készek minden áldozatra. A pápa is küld 2500 aranyat és megengedi, hogy az egyházi kincsekből pénzt verjenek. Június második felében a moldovai vajda, akit a szultán csapatok küldésére felszólított, azt ajánlja II. Lajosnak, hogy az oláhországi és az erdélyi vajdával együttesen rárohanna a törökre; eláll a tervétől, amikor fiát túszként elviszik Konstantinápolyba. Júliusban Pétervárad két hétig hősiesen ellenáll, a maradék kilencvenfőnyi őrségnek a szultán kegyesen szabad elvonulást engedélyez. A király július 2-án elrendeli a közfelkelést, gyülekezés Tolnán. Mivel idegen fővezér nem akadt, a rendek Tömöri Pál esztergomi érseke választják meg fővezérnek, aki pedig áprilisban még azt kérte a pápától, hogy mentse fel tisztsége alól, kolostorba akar vonulni, se ereje, se vagyona az ország mementésére. Most már elszánt, tudatosan készül a mártíromságra. A törökkel a harcot a Szávánál akarja felvenni, de a sors Mohácsot jelöli ki csatatérnek. A gyülekező magyar hadsereg körében a hangulat bizakodó: a szultán gyülevész haddal közeleg, minden huszadik katonának van csak fegyvere, a zsoldjában álló olasz és német tüzérek készek ágyúikat a török ellen fordítani . . . Augusztus 25-én haditanács: a harciasság eléri tetőfokát. Küldöttségek szorongatják a királyt, hogy azonnal támadni kell, aki ellenkezik, halálfia. II. Lajos Tomorihoz fordul: Mennyi a magyar sereg létszáma? Tömöri: Húszezer fő. A király: Mennyi a töröké? Tömöri: háromszázezer, gyülevész népség . . . A király: Jó-jó, de mennyi a harcos? Tömöri: Talán hetvenezer. A táborban ott vannak az érsekek, a püspökök kettő kivételével, a zászlósurak, a legjobb családok fia, a nemesi bandériumok, a király négyezer katonája. ’ * ■"cTf.rMev Augusztus 29-én Tömöri lóra ül, fővezéri sisakján a kereszt ragyog a reggeli napsütésben, s hadrendbe állítja a sereget az első vonalba tízezer gyalogos és négyezer lovas, a másodikban tízezer lovas és kétezer gyalogos. Mögöttük a sátortábor, védelmére Tömöri a második hadvonal kétezer gyalogosát küldi. A király körül, egy lovashadosztály védelmében, az érsekek, püspökök és a zászlósurak ülnek a nyeregben. A töröknek egyelőre semmi nyoma, az utóbbi napok esőzései akadályozták a felvonulást, a szultán különben sem gondolt aznap támadásra. Dél felé a katonák, főleg a nemesi bandériumok már türelmetlenkednek, hogy legjobb lenne visszamenni a sátortáborba. Délután végre megpillantják az első török egységeket, amint a dombok mögött menetelnek, de Tömöri nem támad, mert az akkori felfogás szerint meg kellett várni, amíg hadrendbe nem állnak. Pedig győzhettek volna! A nemes magyar magatartás okozta a nemes magyar nemzet vesztét! A csata délután négykor kezdődött. A török előhad cselezve visszahúzódott, a kürtök és trombiták harsogásával és Jézus, Jézus kiáltással rohamra induló magyar hadsereget a rejtett török ágyuk tüze fogadja és borzasztó pusztítást visz végbe soraiban. Fél hatkor, a nap éppen lemenőben volt, a harc véget ért. A csata lefolyását magyar változatban Brodarics István szerémi püspöktől tudjuk. A négyezer menekülő között van a király is, aki megsebesült lovával nem tudott a megáradt Csele patak túlsó partján felkapaszkodni és vízbefúlt. A szultáni hadinapló elismeri a magyarok hősiességét, „a nagy ágyútűzben félelem nélkül támadtak”, aztán a szokásos hetvenkedés: „A gyaurok közül négyezer lovas és ötvenezer gyalogos költözött a pokolba, az izlám hívei közül ötven vagy hatvan harcos lett vértanú” . . . II. Szulejmán azt hitte, hogy Mohácsnál csak a magyar előhadat verte meg, a zöme hátrább várja. Másnap már tisztában volt vele, hogy döntő győzelmet aratott. A török sereg öt napig maradt a mohácsi táborban, szeptember 3-án a hivatalos halottszámolás 24 ezer hullát talált a csatamezőn, húszezer magyar, négyezer török. A győztes törökök szeptember 12-én bevonultak Budára, egyhónapi tartózkodás után, október 12-én nemcsak Budáról, de az országból is kivonulnak. Újra másfél évtized múlva támadnak és másfél évszázadig maradnak . . . Chicago és környéke 3. oldal