Chicago és Környéke, 1976 (71. évfolyam, 1-52. szám)

1976-11-27 / 48. szám

Gábor Áron: Burg Kastl ostroma A Burg Kastl-i magyar gimnázium nehéz és szigo­rú iskola. A német oktatá­si programot, az pedig világviszonylatban is a leg­magasabb „sajátos” ma­gyar anyag terheli. A ma­gyar nyelv, irodalom, tör­ténelem olyan többlet, amely külön tanítási és ne­velési rendszerrel oldható meg. Ha az iskola vezető­sége és a felügyeleti ható­ságok elfogadták volna azokat a pedagógiai és ne­velési reformokat, ame­lyek elől menekítik gyer­mekeiket a magyar szü­lők, akkor az iskola már régen nem áll. Nincs olyan tanári kar, nevelői sze­mélyzet, pedagógiai fel­­készültség és szülőpótló emberszeretet, amely ki­­rekesztheti azokat a kör­nyezeti hatásokat, ame­lyeket 19-20 országból hoz­nak magukkal magyar fi­ataljaink. Nem véletlen, hogy a német felügyeleti hatóságok különleges elbá­násban részesítik a Ma­gyar Gimnáziumot. Lelki­­ismeretesen­­felmérték az iskola „alkotmányába”. Igen jellemző a müncheni kultuszminisztérium egyik magasrangú beosztottja­— és kapnak — védelmet, fedelet a fejük fölé, orvos­ságot, ennivalót. A kommunisták és a ve­lük rendszerint együttmű­ködő harmadik világ logi­kája szerint azonban ezért nem hála, hanem bünte­tés jár Délafrikának. Ezt juttatta kifejezésre a múlt héten az ENSZ közgyűlése, illetőleg annak afrikai, ázsiai, arab és kommu­nista villámokból álló több­sége­,amikor határozatilag megrótta a nyugati hatal­makat és Izraelt azért, hogy Délafrikával „kolla­borálnak”. Ez az erkölcs­­telen együttműködés ab­ban nyilvánul meg, hogy kereskednek Délafrikával, mely a színesek elleni apartheid­del sérti az em­beri jogokat. Ennek a vádnak abszurd­­voltára kár szót veszteget­ni. Elvégre, ha a világ leg­civilizáltabb népei csak ■olyan országokkal tarta­tnának fenn üzleti kapcso­latot, ahol szabadság ural­kodik, akkor az ENSZ túl­nyomó többségét bojkottálni­­ok kellene, elsősorban a kommunista és harmadik világot, amely ezt a hatá­rozatot megszavazta. 170 ezer embert bérbeadtak aranyért A vád azonban nem csak érvényesíthetetlen, ha­nem — különösen az Izra­el ellenf éle — még komi­kus is. A gazdag arab és nagy afrikai néger államok ugyanis sokkal többet ad­nak el és vásárolnak Dél­­afrikától, mint a csöpp Iz­rael. Nem szólva arról, hogy a legkommunistább — és legszájasabb­­ af­rikai néger kormány Mo­­zambikban állandó kész­pénzjárulékot húz a délaf­rikai kormánytól.­­ A néger országokban uralkodó nyomor elől­t ugyanis sok munkás Dél­­afrikába vándorol ki és fi­zetésének nagy részét ha­­zaküldi a családjának.­­Nem úgy a mozambiki munkások. Ezek­­több, mint 170 ezer ember) a délafrikai arany­bányákban megkeresett bérüknek csak 40 %-át kap­ják kézhez, 60 %-át a dél­afrikai kormány a mozam­biki kormánynak fizeti ki ■aranyban. Ami — valljuk meg — az embervásárnak egészen új, de jövedelmé­nek a véleménye: „A Burg Kastl-i Magyar Gimnázi­um életbentartását és fej­lesztését közel­ történelmi adósságunkon és emberi megértésünkön kívül az is indokolja, hogy az Egye­sült Európa pedagógiai és nevelési programjában sok olyan jelenséggel fo­gunk találkozni, amelyet most a világ minden részé­ből összesereglett magyar fiatalok hoznak Burg Kastlba. Az Egyesült Európa multikulturális szerkezetében ugyan­úgy egymásra fognak torlódni a népi sajátosságok és a különböző környezetek lelki hatásai, ahogy azokat jelenleg Burg Kastl példá­ja mutatja. Nagyon lénye­ges, hogy előre tudjuk, mi­lyen környezeti kultúrák, hatások, milyen összecsa­pások kiegyenlítésével kell számolnunk és milyen pedagógiai rendszerekkel tudjuk azokat „szinkron­ba” hozni. A Burg Kastl-i Magyar Gimnázium eb­ben a tekintetben is min­taintézet és prototípus. Na­gyon káros és veszedel­mes, hogy némelyek ideo­lógiát, politikai és válasz­tási harcot kevernek a­z ő formára. Mert ahelyett, hogy eladnák, bérbe ad­ják az embereket. De azért az ENSz-ben a mozambiki delegátusok a Nyugatnak és Izraelnek bűnül rójják fel, hogy egyáltalán érint­keznek Délafrikával. Az ENSz-ben uralkodó nyugatellenes szellemre jellemző, hogy a délafri­kai határozatra a 145 tag­állam közül csak 11 mert nem­et mondani. 22 dele­gáció­­ jelen'' Völt, de' nem szavazott, így jött létre a 108 s tóból álló többség. Elhárított középkeleti akadályok Afrika északi végében is ferdén mennek a dol­gok. A különbség annyi, hogy míg a délafrikai kér­désben az arabok állnak az igazságtalanság oldalán és Izraelt éri jogtalan tá­madás, a Középkeleten az arabok mutatnak hajlan­dóságot észszerű kiút kere­sésére és az izraeliek vi­selkednek úgy, mintha nem látnák, ami az orruk előtt van. Eddig az állt az arab­izraeli kiegyezés útjában, hogy a palesztin szerveze­tek Izrael megsemmisí­tését kívánták; az arab kormányok sem akartak tárgyalni Izraellel, és sen­ki, Izrael barátai sem tá­mogatták azt a követelé­sét, hogy az araboknak visszaadandó területeket demilitarizálni kell. A megegyezésnek ez a három akadálya azonban megdőlt vagy olvadóban van. A Libanonban megvert s lassankint szíriai járósza­lagra kerülő PLO nem önálló politikai tényező többé. A három legfontosabb arab állam — Szaudi Ará­bia, Egyiptom, Szíria — minden jel szerint kész Iz­rael létét tudomásul venni s idővel szerződő­ félnek is elismerni. És a Libanon­ban végbement fertelmes gerilla-háború után köny­­nyű érvényesíteni azt az álláspontot, hogy az Izra­ellel szomszédos területe­ken intézményesen kell ki­küszöbölni gerilla­bázisok létesítésének még a lehe­tőségét is. Izrael tehát létérdekei­nek megvédésével tud bé­két kapni a vezető arab ál­lamoktól. Ez az egyik le­hetőség. A másik az, hogy ha Iz-Burg Kaszl-i tanári kar ne­héz munkájába.” Kell eh­hez magyarázat? Legfel­jebb az, hogy az otthont nyújtó nyugati országok­ban akkor is figyelik emig­rációnkat, ha a pillanat­­politika közönyt és fásult­ságot mutat magyar kér­déseinkkel szemben. Nem­csak Németországban, Európában, de Kanadában és az USA-ban is vannak olyan „fórumok”, ame­lyek az etnik csoportok po­litikai és gazdasági beil­leszkedésén kívül arra is kíváncsiak, hogy milyen pedagógiai problémákat visznek azok a multikul­turális programokba és milyen megoldási lehető­ségeket kínálnak. A jövő élet csak akkor lesz időt­álló, ha azt nem Willy Brandtok, Fordok és ha­sonló pillanatemberkék, hanem azok a figyelő, lá­tó, értékelő fórumok és fe­lelősségteljes szakembe­rek készítik elő, akik a problémák megoldásához nem a botránysajtót, ha­nem a különböző népek tör­ténelmi sajátosságait hív­ják segítségül. Más kér­dés, hogy a jövő előkészí­tésében pillanatnyilag a napi politikusok, a bot­­rányosságok és lelki egyensúlyukat vesztett „honfitársak” szava a hangosabb, mert a Burg­rael nem indul el ebben az irányban, akkor időt ad az orosz politikának arra, hogy Egyiptomot és Szíri­át újra magához csábítsa, hogy az izraeli-arab ren­dezésnek megint az útjá­ba állhasson; és hogy a Középkelet tovább csúsz­­szék azon az úton, amely lokális háborúk és ezeknek kisüléseként amerikai­orosz atompárbaj felé ve­zethet. Jeruzsálem is így demagógiától retteg? Mind­erről azért kell most beszélni, mert az el­múlt héten az lehetett az ember benyomása, hogy Jeruzsálemben sem a ki­egyezés, sem az orosz int­rika lehetőségét nem lát­ják. Allón izraeli külügy­miniszter ugyanis élesen tiltakozott amiatt, hogy az ENSZ-ben az Egyesült Ál­lamok megszavaztak egy arab határozati javasla­tot. Ez elítélte Ó-Jeruzsálem­­nek izraeli annektálását és sajnálkozott afölött, hogy az 1967-ben megszállt terü­leteken újabb zsidó felépít­ményeket állítottak fel. Az ENSZ- határozat mi­att való méltatlankodás­ra azonban nincsen ok. Az amerikai állásfoglalás nem Izrael elleni hadjárat volt, hanem baráti gesz­tus az arabok felé. Ez pedig — mint általá­ban az amerikai-arab kö­zeledés — Izraelnek az ér­dekében áll. Mert csak az amerikaiak bírhatják rá az arabokat az Izraellel való kiegyezésre, csak ők tarthatják vissza Egyiptomot és Szíriát attól, hogy vissza­­kanyarodjanak a Szovjetunió oldalára. Az ENSZ-ben azt hiszik, az izraeli kormányt a jövő évi választásoktól való félelem bénítja meg. S azért nem mer enged­ményt tenni, mert retteg, hogy ha egy kompromisz­­szum érdekében a kor­mány koncessziót tenne az araboknak, akkor a szél­sőségesek demagógiája megbuktatná. Ha ez igaz, akkor Izra­elre is a demokrácia sú­lya nehezedik. Ami áldás, ha a politikusok ki merik mondani az igazságot. És atok, ha a választóknak való hízelgést fontosabb­nak tartják az ország ér­dekeinél. A Kastl-i problémakört ki­zárólag előrelátó és meg­értő szakemberek oldhat­ják meg. Tegyük hozzá: a ma­gyar emigráció erkölcsi és anyagi támogatásával. Ha áttanulmányozzuk az iskola 1975/76-os érte­sítőjét, megértjük, hogy azért nincs egyetlen szín­jeles a 350 tanuló között, mert a követelmény maga­sabb a világ­átlagnál. A bajor kultuszminisztéri­um által előírt témakör mellett, olyan magyar, vagy magyar vonatkozá­­sú problémák is szerepel­nek, amelyek közül nem egy doktori disszertáció tárgya is lehetne. Példá­ul? Általános műveltséget közvetítsen, vagy szak­irányú képesítést adjon-e az iskola?” „Törekedjen-e az egyenlőséget elért nő az eddiginél szélesebb kö­rű politikai tevékenység­re”; „Milyen okok kész­tetik korunk leányifjúsá­­gát arra, hogy az érettségi után szakképzettséget szerezzen”; „Milyen indo­kok alapján állíthatjuk, hogy Európa szellemi szempontból is egységes kontinens.” Ami a legérdekesebb és jellemzőbb: a válaszdolgo­zatok tökéletesen igazol­ják azt a pedagógiai felfo­gást, helyesebben tapasz­talatot, hogy a különböző környezetekben, erkölcsi és társadalmi rendszerek­ben felnövő fiataljaink át­tekintő képessége és érték­ítélete magasabb, mint a kulturális beltenyészetek­ből útnak indulóké. A ma­gas tanulmányi mérce azt is alátámasztja, hogy kül­földön született ifjúságunk csak akkor fogja betölteni hivatását, ha magyar ne­velés mellett általános ér­tékű filozófiai és szocioló­giai szintet is elér. Az isko­la adatgyűjtése azt is mu­tatja, hogy a néhány éves Burg Kastl-i háttér a nyu­gati világ bármelyik isko­­lájában vagy egyetemén bebizonyítható előnyt­ je­lent. A Burg Kastlban ösz­­szesereglett nemzetközi fi­atalságunk nemcsak ne­hezen áthidalható környe­zeti sajátosságokat, ha­nem olyan széleslátást, vi­lágértékelést hoz magá­val, amellyel bárhol meg­állja a helyét. Ehhez ter­mészetesen pedagógiai és nevelési csúcsteljesít­mény is szükséges és egy­általán nem jelent hát­rányt, hogy a tanári mun­karend nem marad az egyes szakterületek kalo­dájában. A Burg Kastl-i „cifraszőttes” — a tan­erők túllépik szakterüle­tüket — a tanártól és neve­lőtől szélesebb látókört és téma-rugalmasságot kí­ván. Szerencse, hogy ezt a bajor kultuszminiszté­rium, mint felügyeleti ha­tóság megértette és nem kifogásolta, most sem kifo­gásolja, hogy akadémi­kus alapképzettségüket nem kizárólag szakterü­leteken érvényesítik a ta­nárok. A kérdés pedagógi­ai helyességét igazolja, hogy a Burg Kastl-i gimná­zium például matemati­kában vezető helyen áll és a diákok országos szin­tű matematikai versenye­ket nyernek. Amíg egy ilyen szuper­­korszerű pedagógiai szem­lélet rendszerré alakul, ah­hoz sok munka, törődés, hivatástudat és keresz­tényi emberszeretet is kell. Dr. Radics János igazgató ezt így jellemez­te: Burg Kastl nem csu­pán egyes szaktárgyak­ban nyújt Európa-szintű ismeretet, hanem olyan „tantárgyat” is program­jába iktat, amely több pe­dagógiai felfogásban már hiánycikk. Azt tanítjuk, hogy kell tanulni, meny­nyi olyan kellék szükséges a tudáshoz, amelyet a leg­gazdagabb iskolák tech­nikai felkészültsége sem pótol.” Hogy értette Ra­dics igazgató úr ezt a prog­ramot? Burg Kastl taní­tási és nevelési rendsze­re szoros egység. Amit az „oszkóizmus” és a balol­dali hecckampány legjob­ban félremagyaráz az tu­lajdonképp alapvető szó. Nem a pofonlegyintés,­­ az kikapcsolható és kikap­csolandó ideg-rövidzár­lat,­­ hanem az, hogy az alapelv a fegyelmen ala­pul és a tanári teljesítmény­hez emberi értékeket is hozzákapcsol. Pontosan azokról a fogalmakról van szó, amelyeket korunk if­­júságromboló áramlatai legerősebben támadnak. Ebben a tekintetben Burg Kastl tényleg nem „de­mokratikus intézmény”. De hasznos. Megint a ta­valyi értesítő bizonyít. Dr. Erwin Schmidt tanügyi fő­tanácsos, az érettségi bi­zottság elnöke többek kö­zött ezt mondta: „Ebben az osztályban tíz olyan ta­nuló tett érettségit, aki más iskolában nem jutott volna el idáig. Ezt viszont nem a tanári elnézés, ha­nem az a tanulási és kö­zösségi (internátusi) fegye­lem adta, amely a Burg Kastl-i Magyar Gimnázi­umra annyira jellemző.” Dr. Erwin Schmidt tan­ügyi főtanácsos úr szavai azt is jelentik: a Burg Kastl-i-fegyelem tíz olyan magyar lélekben tudato­sította a tanulás értelmét, aki tíz különböző környe­zetből érkezett és a tudás, a fegyelem, a tisztelet fö­löslegességének elvét hoz­ta magával. (Folytatjuk.) • A Burg Kastl-i szellem magyarságtudatot és vi­lágismeretet ad. Feladata elvégzéséhez anyagi tá­mogatás is szükséges. Se­gítség küldhető: Ungarisches Gymnasium D-8455 Kastl/Amberg West-German — Europa Frey András írja az ENSz székhelyéről: folytatás az 1. oldalról nocsap Kovács Imre: Engem nem lepett meg Jimmy Car­ter győzelme; ellenkezőleg, az lepett volna meg, ha nem választják meg el­nöknek. Az elsők között ismertem fel azt az irányzatot, mely emelte, de kez­dettől kétkedtem, hogy eleget tud-e ten­ni a beléje helyezett bizalomnak, kielé­­gíti-e az igényeket, beteljesíti-e a re­ményeket? Oly nagy volt az amerikai társada­lomban a változás vágya, hogy szinte nem számított, melyik elnökjelölt a jobb: Carter vagy Ford? Helyesen vagy sem, a republikánus párt nyakába varr­ták minden bajukat, Vietnam és Wa­tergate szimbolizálta a nagy tragédiát, s minden áron szabadulni akartak a kö­zel­múlt terhétől, kísértésétől. Ford jó ember, tisztességes ember, bár kissé lassú észjárású; nagy érde­me, igen nagy érdeme, amit majd a történelem kellő távlatba állít, hogy a Nixon lemondását követő desperált­­ságból, cinikus közönyből, szinte nihi­lista nemtörődömségből kiemelte Ame­rikát. Sokakban felrémlett a gondolat, nem volna-e jobb a vezetése alatt hagyni az Államokat, hadd gyógyulja­nak be a sebek, aztán majd jöhet egy kísérletező új politikus nemzedék. Magam is hajlottam arra, hogy a víz­választó 1980 lesz biztosan, akkor je­lentkeznek az új arcok, az új progra­mok. A változás igénye és sürgető vágya azonban most tette vízválasztóra Ameri­kát és befutott az elnökválasztási küz­delem indulásakor a szinte ismeretlen Carter. Azt nem hittem, amit a közvélemény­kutatók a demokrata és a republikánus elnökjelölő konvenció után állítottak, Carter húsz ponttal vezet Forddal szem­ben, s a választás aránya hatvan-negy­ven százalék lesz. Egymást ütő arány­ra számítottam, zárt választásra, amit a társadalom hezitálása alátámasztott, de ilyen kiegyenlítődést mégse vártam. Amikor csúszott lefelé, a húszpontos különbség eltűnt, közvetlenül a válasz­tás előtt már fej-fej mellett futottak, Carter összekapcsolta Fordot Nixonnal, s emiatt majdnem elvesztette a válasz­tást. Az amerikai nép annyira mégsem buta, hiába verte a nagydobot a hírmé­dia, hogy Ford Nixon politikáját foly­tatja. Carter kapott, 17,5 millió szavazatot, ami a"leadott"sza­vazatok 51 százaléka. Igen ám,­­de az választásra jogosultak csak 53 százaléka szavazott; ez kisebb arány, mint volt 1968-ban (61 %) és 1972-ben (55 %), s azt jelenti, hogy való­jában a választásra jogosultak 25 száza­léka szavazott, rá. Voltak államok, melyekben néhány ezer szavazat döntötte el, hogy kié a győ­zelem. Az amerikai választási technika érdekessége, hogy a közvetlen szavazás csak az elektorokat jelöli ki, s a tény­­leges választást az elektorok kollégiuma ejti meg. Minden államban annyi elek­tort választanak, ahány a szenátora és a képviselője, amint az egyik jelölt megkapta az abszolút többséget, akár­milyen kis arányban is, az illető állam elektorai teljes egészükben reája sza­vaznak. Mivel az elektorok száma 535, 270 elektori szavazat szükséges az elnökjelölt győzelméhez. Carter 297, Ford 241 elektort kapott, s ha két állam, mondjuk Ohio (25 elektorral) és Hawai (néggyel) Fordra szavaz, akkor a végső eredmény 270,268 lett volna Ford ja­vára. Dehát, ami megtörtént megtörtént és Carter az elnök. Nem érdektelen azon­ban megvizsgálni, hogy kik szavaztak rá, hogyan jött be? Győzelmét elsősor­ban a néger és a zsidó szavazatoknak köszönheti: a feketék 83, a zsidók 68 szá­zaléka szavazott rá. A katolikus szava­zatok 55 százalékát kapta, ami most ér­dekes, mert annak ellenére, hogy bap­tista, tehát protestáns, a protestáns szavazók csupán 46 százaléka szava­zott rá.­­ Meghasonlott demokraták és repub­likánusok átlépték a pártvonalat, s a másik jelöltre szavaztak. A demokra­ták hűtlensége nagyobb volt, mint a republikánusoké. Ford 20 százalék de­mokrata szavazatot kapott, Carter 11 százalék republikánust. Azt felesleges mondanom, hogy a liberálisok 74, az 1972-es elnökválasztáson megbukott McGovern reformdemokratáinak 83 százaléka szavazott Carterre, hasonló­képpen a szegények (nyolcezer dolláron aluli évi jövedelemmel) 62 százaléka. A nagyvárosok lakosságának 60 száza­léka Carterre, a rurális Amerika (Far­merek, kisvárosok) 53 százaléka Fordra szavazott. Meglepő, hogy a legfiatalabb korosztály, a 18-21 évesek 51, s a 45 éven felüliek 52 százaléka Fordra, a vietnami nemzedék, a 22-29 évesek 56 százaléka Carterra szavazott. Carter győzelmében az amerikai Dél döntő szerepet játszott, az eltérő fajnak különböző magatartása miatt. A fekete szavazásra jogosultak túlnyomó több­sége, egyes államokban, mint Louisia­na, 94 százalék szavazott, s mindenütt el­sősorban Carterre. Ugyanakkor a több­séget kitevő fehér szavazásra jogosul­tak fele se járult az urnákhoz, ezért például a döntő jelentőségű Louisiana­­ban Ford csak 33 százalékot kapott. A déli feketék felsorakozásával Carternek már csak néhány északi államban kel­lett győznie, mint New York és Penn­­sylvánia, s máris bekerült a Fehér Ház­ba. Pennsylvániában a szervezett mun­kásság segítette, New York államban a zsidóság. Pedig Izraelt Nixon és Ford támogatta! A liberális New York városában Car­terre 68 százalék szavazott, viszont a konzervatívebb villanegyedekben 54, és a vidéken a valódi New York állam­ban 56 százalék Fordra szavazott. A Dél felsorakozása érthető, mert végülis több, mint száz év után valóban egy déli elnököt kellett választani. Az első elnö­kök, kezdve Washington tábornokkal, a függetlenségi háború megnyerőjével, néhány kivételtől eltekintve, mind déliek voltak. Utolsó a sorban, a Virginia­­állambeli Zachary Taylor tábornokként került 1849-ben a Fehér Házba, miután megverte a mexikói hadsereget, az előző elnök J­ames Konox Polk tilalma el­lenére . . . Carter ügyesen összehozta a hagyo­mányos demokrata választási koalíciót: Dél, liberálisok, szervezett munkásság, etnökek. Alelnökjelölt kiválasztása sze­rencsésebb volt, mint Fordé. Mondale szenátor ultraliberalizmusa nem osztott, nem szorzott. Ford választása, Dale sze­nátor csak osztott. Ha nem őt választ­ja, akinek nincs olyan tartása, hogy a szavazók rábízhatták volna az elnöksé­get, ha valami váratlan körülmény úgy hozná. John Conally vagy még inkább Reagen, mint alelnök­társ biztosította volna Fordnak a győzelmet, még sze­rencsétlen elszólása, a keleteurópai szovjet uralom tagadása ellenére is. Az etnikek, főleg az egykori szövet­séges lengyelek, Carterre szavaztak, annak ellenére, hogy ostoba kijelenté­se szerint Jugoszláviát nem segítené meg katonailag, ha a Szovjetunió meg­támadja Tito halálakor. Ezt a felfogá­sát legutóbbi sajtókonferenciáján meg­erősítette azzal, hogy Jugoszlávia egy­séges és erős, nem hiszi a szovjet táma­dás lehetőségét. De ha mégis támadna Moszkva, akkor is visszatartaná Ame­rikát a beavatkozástól. . . Sok ideje nem lesz külpolitikára, ami­kor átveszi hivatalát, mert a belső prob­lémák teljesen lefoglalják. Fordot foly­ton vesszőzte a gazdasági stagnálás, a magas munkanélküliség és infláció mi­att; most rajta a sor, hogy rendbe hoz­za a dolgokat. Külpolitikájában egy biztosnak látszik: a Szovjetuniót nem fogja favorizálni Amerika barátainak és szövetségeseinek rovására. De mi­vel kikapcsolta a háborút, mint a nem­zetközi kérdések megoldásának a mód­ját, valamiképpen dűlőre kell jutnia Moszkvával, illetve megtévesztő jelsza­vával, a békés együttműködéssel. Nyugaton hetente a neve; ha folytat­ja Carter, ha nem, a különös összeját­szás árát az elnyomott népek fizetik meg . . . C­arter mandátuma Chicago és környéke 3. oldal

Next