Chicago és Környéke, 1976 (71. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-31 / 5. szám

6. oldal ­ A SPANYOL VÁLSÁG BEKÖVETKEZETT és ezt a válságot pontosan előre lehetett látni Franco halá­la után. A nagyvárosokban sztrájkok kezdődtek és a sztrájkok terrorcselek­ményekkel párosultak s ami végképpen erőteljes lépésre késztette a királyt, az a postások sztrájkja volt. A postásokat nyom­ban a spanyol hadsereg behívott katonáinak nyil­vánították és másnap már, Hafez al-Assad, Szíria elnöke, személyes sikerének tekinti, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet részvételét a NN Biztonsági Tanácsában a közelkeleti vita alkalmával ki tudta erőszakolni katonai fegyelmi szabá­lyok terhe alatt, munká­ba álltak. A király egyéb­ként olyan törvényt akar elfogadtatni a törvényho­zókkal, amely a közalkal­mazottak sztrájkját meg­tiltja. Annak ellenére, hogy a baloldal új fa­sizmussal vádolja Juan Carlost, a király intézke­dése és a közalkalmazot­tak sztrájkját megtiltó kö­vetelése nem kisebb és nem kevésbé demokrati­kus­ ország hagyománya­in és törvényein alapszik, mint Amerikáén, az Egye­sült Államokban ugyanis már hosszú ideje föderális törvény tiltja meg a közal­kalmazottak sztrájkját. Ami problematikus, az a rendőrség fellépése és magatartása volt az egyéb sztrájkolókkal szemben. A szóbeli és a televíziós híradások egybehangzóan arról számolnak be, hogy a rendőrség a sztrájkolókkal szemben erőszakos, nem ritkán kegyetlen magatar­tást tanúsított. Ameriká­ban ezt a magatartást ren­dőri brutalitásnak nevez­nék. Annak ellenére, hogy a rendőri brutalitásnak nem egy példáját láthattuk a demokratikus országok­ban is, Amerikában pél­dául az emlékezetes chi­cagói demokrata konven­ció alkalmával, ez a maga­tartás nem rokonszenves, nem demokratikus és a nyugati demokráciákban mindenütt érthető felhábo­rodást keltett, valahány­szor előfordult. A kérdés azonban az, hogy ugyan­az alkalmazható-e Spa­nyolországra, amely nem demokratikus ország és sem érzelmi, sem intellek­tuális, sem politikai de­mokráciát illetően? A spa­nyol helyzet nem azonos az amerikaival, a kana­daival, vagy az angol ál­lapotokkal. A jelek arra mutatnak, hogy Spanyol­­országban a szélsőbalol­dal és a szélsőjobboldal egyaránt komoly zavaro­kat okozhat és az ország gazdasági és politikai kon­szolidálásának útját áll­hatja. A király — minden jel erre mutat — véglege­sen le szeretne számolni a Franco-féle diktatúrá­val, tudomásul kell azon­ban vennie azt, hogy Spa­nyolország a jelen pillanat­ban és a jelen körülmények között nem képes „elvisel­ni” egy nyugati mintájú demokráciát. Juan Carlos, a sztrájkok letörésére, nem egy esetben tagadha­tatlanul az úgynevezett Franco-féle műszerekhez folyamodott, erősen kér­déses azonban, hogy volt-e­ más választása. A spanyol válság lényege az, hogy a Franco-fasizmus további fenntartása káros az or­szág fejlődése és nyugati kapcsolatai szempontjá­ból, egy nyugati mintájú demokrácia viszont — leg­alábbis, most még — tel­jesen lehetetlenné tenné Spanyolország minden­féle (és szükséges) keres­kedelmi és gazdasági kap­csolatát a Nyugattal. A Franco-fasizmus nem ro­konszenves és nem kívá­natos, egy nyugati mintá­jú demokrácia kívánatos, de egyelőre keresztülvi­­hetetlen. A SALT TÁRGYA­LÁSOK újra kezdődtek Amerika és a Szovjetunió között. (Ezeknek a megbe­széléseknek a hivatalos célja és feladata, hogy mindkét ország jelentős mértékben csökkentse a stratégiai nukleáris fegy­verek gyártását.) Moszk­va és Washington egyaránt igyekszik elhitetni, hogy ezek a tárgyalások lénye­gesek és a világbéke és biztonság szempontjából komoly eredményt hozhat­nak. Az amerikai federá­lis kormány igyekszik ezt az amerikai szavazókkal elhitetni, Brezsnyevnek ennél könnyebb helyzete van, mivel csak a pártve­zetőket kell meggyőznie effelől és azokat, aki majd az elkövetkező párt­­kongresszuson küldöttek lesznek. Kissinger, ame­rikai külügyminiszter, aki­nek politikai jövője erősen kétséges, igyekszik hang­súlyozni, hogy a SALT- megbeszélések újra­kezdé­se és esetleges eredménye az ő személyes érdeme. Ford elnök kénytelen­ek­ és a Fehér Ház viszonya egyre rosszabb. Brezs­­nyev, aki a kiszivárgott hírek szerint a pártkong­resszus után nyugalomba akar vonulni, ezzel az ér­tekezlettel szeretné a ko­ronát feltenni működésére és egyúttal biztosítani sze­retné, hogy utóda a párt­vezetőség hozzájárulásá­val ugyanezt az utat fogja folytatni. Ha azonban tár­gyilagosan szemügyre vesszük a kérdést, azt kell látnunk, hogy a SALT- megbeszélések jelenték­telenek. Elsősorban, mind­két ország növeli fegyver­kezése ütemét, habár Amerika kisebb mérték­ben, mint a Szovjetunió. A hangulat a két ország között (teljesen érthetően) a bizalmatlanság hangula­ta. Bármilyen egyezmény is létesül a stratégiai nuk­leáris fegyverek gyártás­csökkentésére vonatko­zóan, mindenekelőtt azért lesz jelentéktelen, mert el­lenőrzése egyik fél részé­ről sem lehetséges. A SALT-tárgyalások tehát — és úgy tűnik, hogy ez a kendőzetlen és a kegyetlen igazság — Amerikában és a Szovjetunióban egyaránt csupán porhintés az ameri­kai polgárok, illetőleg a szovjet pártküldöttek sze­mébe. EGY NŐ MINDIG MÁS, MINT AMILYENNEK LÁTSZIK — állapította meg Voltaire fanyarul és bölcsen, annak ellenére, hogy nem ismerte Isabel Perónt, Argentina elnökét. A csinos Isabelitát már dal” jellemzője. A nyugati hírmagyarázók nyugati szemlélettel elemzik az ar­gentin helyzetet, ez azon­ban indokolatlan. Isabel Perón nem nyugati állam­fő — nem jelenti ez a meg­állapítás azt, hogy több, vagy kevesebb, egyszerű­en csak annyit jelent, hogy — más. PATTY HEARST ügy­védje, F. Lee Bailey, a „Modern Perry Mason”, azt állította a bírósági meghallgatás alkalmával, hogy az a pszichiáter, aki védencét a börtönben meg­vizsgálta, erőszakos és nem ritkán durva volt és ezáltal megfélemlítette Pattyt. Mr. Bailey kereszt­kérdéseknek vetette alá a pszichiátert és a rendel­kezésünkre álló jegyző­­könyvi kivonatok szerint, ezt fantasztikusan ügyesen tette, hatalmas gyakorlat­tal és rendkívüli intelligen­ciával. A bíró azonban vé­­gülis úgy döntött, hogy nincs bizonyíték a pszichi­áter ellen elhangzott, vá­dakra és a pszichiáternek joga van Miss Hearst vizs­gálatát folytatni és ha Patty ellenáll, a bíróság egyszerűen nem fogja fi­gyelembe venni a véde­lemnek azt az állítását, hogy amikor Miss Hearst a terrorista banda tagja volt, nem volt teljes birto­kában szellemi képessé­geinek. A dolog különleges érdekessége az, hogy Ame­rika két leghíresebb és leg­tehetségesebb büntető tár­gyalási ügyvédje Louis Nizer és F. Lee Bailey, Olaszország gazdasági és pénzügyi életét. A legutób­bi válságért kétségtele­nül a szocialisták felelő­sek, akik hirtelenül meg­vonták támogatásukat a koalíciós kormánytól. A szocialisták kifogása azonban a kormány ellen nem indokolatlan: kifogá­suk mindenekelőtt az volt, hogy a kereszténydemok­raták nem tárgyalták meg velük a felmerült gazda­sági és pénzügyi problé­mákat. Az olasz válság leg­nyugtalanítóbb jellemző tulajdonsága az, hogy a szocialisták, számará­nyuknál fogva, abban a helyzetben vannak, hogy bármikor újabb politikai válságot robbanthatnak ki. Egyik követelésük az, hogy a kommunisták kap­janak „jelentősebb és po­zitívabb” szerepet a kor­mányprogramokban. En­nek a követelésnek két buktatója van: az egyik az, hogy a megfogalmazás túlságosan homályos, sen­ki sem érti, hogy valójá­ban mit rejt magában ez a különös követelés. A másik buktató pedig az hogy a kommunisták és a szocialisták szövetkezése eddig mindenhol a modern történelemben a kommu­nisták teljes dominálásá­­val és a szocialisták tel­jes felszámolásával végző­dött. A Nyugat érthető nyugtalansággal figyeli a legújabb olasz politikai válságot, amely a jelek szerint mélyrehatóbb és veszélyesebb, mint a meg­előző válságok. A helyzet az, hogy a Keresztényde­mokrata Pártnak valami­kor biztos többsége volt, ez azonban ma már a múl­té: a kommunisták jelen­tős előretörése a helyi vá­lasztásokon, meggyengí­tette a kereszténydemok­raták helyzetét. A kommu­nisták — éppen ezért — egyre gyakrabban és hatá­rozottabban hangoztatják jelszavukat: történelmi kompromisszum — amely­nek lényege a kommunis­ták részvétele egy koalíci­ónár korántsem tűnik ko­molytalannak és nevetsé­gesnek. Anglia, dilemmá­ja az, hogy nem tud az ír polgárháborúba nem beavatkozni, az odavezé­nyelt angol kormány nem akar vérfürdőt rendezni. Az Írországban lévő angol katonák azonban szükség­képpen kihívják az írek el­lenszenvét. Anglia nem engedheti meg magának VB/ / es kormányban. A helyze­tet még súlyosbítja az a körülmény, hogy a „New York Times” és a „Wa­shington Post” jelentet­te: a Central Intelligence Agency pénzügyi támoga­tást nyújt a kommunista­ellenes olasz politikai pár­toknak. A hírt nyomban cáfolta az amerikai kül­ügyminisztérium és az olasz Kereszténydemok­rata Párt, számos bizonyí­ték merült fel azonban arra vonatkozóan, hogy a hír megfelel a valóságnak. A probléma egyik része az, hogy a CIA ilyesfajta beavatkozása teljesen hi­bás, antidemokratikus és politikai stratégia szem­pontjából is helytelen volt, a probléma másik oldala pedig az, hogy a két nagy amerikai napilap leleple­zése mindenképpen káros volt: nem a CIA szempont­jából, hanem Olaszország és a Nyugat kapcsolata szempontjából. A hír min­denképpen csak az olasz kommunistákat segítette, a két újság már nem árt­hatott a CIA-nek, de ártott az olasz demokráciának, amely amúgy is válságban van. Valamiképpen, úgy tűnik, hogy az amerikai külpolitika legszerencsét­lenebb kombinációja a Central Intelligence Agen­cy különleges, belső küz­delme a kongresszussal és a nagy amerikai újságok­kal. ANGLIA VIETNÁMJA LESZ ÍRORSZÁG? Ami­kor ezt a kérdést az angol „Economist” két évvel ezelőtt felvetette, londoni politikai hírmagyarázók „komolytalannak” minő­sítették a feltételezést. Az utóbbi időben azonban mind többen és különböző oldalról vetik fel ugyanezt a lehetőséget, amely ma politikailag, lélektanilag és gazdaságilag, a teljes be nem avatkozás politiká­ját, viszont az is egyre bi­zonyosabb: Észak-Íror­­szágban mindaddig nem lesz béke, amíg az ottani polgárok határozottan vissza nem utasítják a ter­rorizmust és önmaguk nem ragaszkodnak vala­miféle politikai megoldás­hoz. Az utóbbi időben kide­rült, hogy az Irish Repub­lican Army nevű terror­szervezet megbízottai pénzt gyűjtenek Ameriká­ban az ír származású ame­rikaiak és az ír szimpati­záns amerikaiak között. Stanley Orme, Anglia meg­bízott államminisztere Észak-Írországban, a kö­zelmúltban Amerikában járt és arra hívta fel az amerikai polgárok figyel­mét: az IRA megbízottai különböző ír szervezetek nevében gyűjtenek az ame­rikaiak között, az igazság azonban az, hogy ezek csu­pán fedőnevek, a pénz va­lójában az Irish Republi­can Army terrorszervezet­hez kerül, amely az Ame­rikában gyűjtött pénzen fegyvereket és robbanó­anyagot vásárol. Mr. Or­me hangsúlyozta: az IRA megbízottai kihasználják az amerikaiak jóhiszemű­ségét. Az ír probléma azon­ban ennél messzebbmenő és a terrorista cselekmé­nyekben egyenlő módon bűnösök a protestánsok és a katolikusok. Egy éjsza­kán 5 katolikust gyilkoltak meg és a következő napon 10 protestánst gyilkoltak meg South Armanghban. Teljesen lényegtelen ma már annak a kutatása, hogy a terrorcselekmé­nyek melyik oldalról in­dultak el és lehetetlenség is volna megállapítani. A protestánsok azt követelik, hogy Anglia határozottan számolja fel az IRA-t, ez azonban nem lehetséges, bármennyi angol katonát is küldenek Észak-Íror­­szágba. A protestánsok­nak és a katolikusoknak tudomásul kell venniük azt, hogy a békés politi­kai megoldás egyetlen útja és lehetősége: a hata­lom megosztása, mindkét oldal részéről bizonyos kompromisszummal. Ha ez nem történik meg rövi­desen, groteszk és ironi­kus módon, Írország köny­­nyen Anglia Vietnámja le­het. Amerika majdnem el­vérzett Vietnámon, majd­nem bizonyos, hogy Anglia elvérezne Írország-Viet­­námon. gyományai nincsenek , de­ növekszik, a Kongresszus több ízben „eltemették” a politikai hírmagyarázók, most azonban kiderült hogy Mrs. Perón, a több­szöri idegösszeroppanás ellenére sem tehetetlen és határozatlan. Az történt ugyanis, hogy Isabel le­mondásra kényszerítette kormányának 4 miniszte­rét. A miniszterek, a kény­szernek engedve, „benyúj­tották lemondásukat”, amelyet az elnök „sajnál­kozva elfogadott.” Ezek voltak azok a miniszterek, akik Isabel Perón gazda­ságpolitikájával nem ér­tettek egyet, illetőleg úgy voltak, hogy valamiféle céltudatos gazdasági és pénzügyi politikát mégis csak meg kell valósítani Argentínában. Isabelita azonban — váratlanul és meglepően — erősebbnek bizonyult náluk és határo­zott lépése általános meg­lepetést keltett. Majdnem bizonyos az, hogy a vál­ságos pillanatban a had­sereg mégsem volt hajlan­dó Mrs. Perón erőszakos eltávolítására, valószínű­leg azért nem, mert a ka­tonatisztek úgy vélték (és egyáltalában nem in­dokolatlanul), hogy az el­nök eltávolítása semmit sem oldana meg. Egyes nyugati hírmagyarázók úgy gondolják, hogy a 4 régi miniszter eltávolítá­sával és az újak kinevezé­sével, az argentin kor­mány jobbfelé tolódott. Ez azonban nem tűnik egyéb­nek üres frázisnál . Ar­gentínában lehetetlenség megállapítani, hogy mi a „baloldal” és a „jobbol­hez az állásponthoz csat­lakozni, mivel elnökvá­lasztási kampányában kevés vigaszt tud adni az amerikai polgároknak ad­minisztrációjára vonatko­zóan : az infláció nem csök­ken, a munkanélküliség honoráriumuk, az eset­től függően, 20.000 és 500.000 dollár között válta­kozik. Patty Hearst édes­apjának van pénze ahhoz, hogy lánya számára a leg­jobb és a legdrágább védő­ügyvédet biztosítsa. A Pattyvel együtt letartóz­tatták ügyét vagy sokkal kevésbé tehetséges ügy­véd, vagy pedig a közvé­dő fogja képviselni. Esé­lyük tehát kevesebb a ked­vező bírósági döntésre, mint Pattyé. Óhatatlanul is arra gondolunk most, hogy talán nem érdekte­len emlékeznünk arra a megállapításra, amelyet Patty Hearst hangleme­zen kürtött világgá, ami­kor még a terrorista ban­da tagja volt. A modern társadalom velejéig kor­rupt, akinek pénze van, az mindenre képes. — Gyakran úgy tűnik (habár minden erőnkkel szeret­nék az ellenkezőjét hinni), hogy a terrorista Patty Hearst nem is járt nagyon messze az igazságtól — persze, különlegesen érde­kes az, hogy Patty most elfogadja ennek a korrupt társadalomnak a védel­mét. Nem egészen érthető, hogy ez vajon „forradal­mi” okok miatt történik-e? AZ OLASZ POLITIKAI VÁLSÁG soha rosszabb időpontban nem következ­hetett be, mint most. Az olasz kommunisták egyre erősebbek és erejüket még az a körülmény is fokozza, hogy — rendkívül óvatosan — mérsékeltek. A politikai válság egyúttal teljes mér­tékben megbéníthatja Aldo Moro (baloldalt), kereszténydemokrata olasz miniszterelnök koalíciós kormányában válságot okozott, hogy De Martino, szocialista vezető, megvonta támogatását. Tipikus, szinte fantasztikus nyomorban élő indiai család, Indira Gandhi helyzetük javulását ígéri. Kissinger, amerikai és Yigal Allon, izraeli külügyminiszter, 2 napos megbeszélést folytatott Washingtonban a palesztin menekült­kérdésről A kaliforniai biztosító társaságok kétszeresére emelték az orvosi műhiba és gondatlanság elleni biztosítás évi díját. A kaliforniai orvosfeleségek Brown kormányzó irodájában alvó­ sztrájkkal tiltakoztak az emelés ellen. Mielőtt Brown hazament aludni, közölte velük: semmit sem tehet

Next