Chicago és Környéke, 1976 (71. évfolyam, 1-52. szám)
1976-06-12 / 24. szám
Oláh Goffrey: Áron Buenosban („Most Kádáron a sor”) Gábor Áronnak kivételes szerencséje volt a buenosairesi magyarokkal. Ha csak hat héttel korábban érkezik, csupa a jövő miatt szorongó, aggodalmas magyart talál itt. A táncosnő kormánya ugyan váltig hangoztatta, ők nem marxisták, ők ellenségei a marxizmusnak. De az ország igazi ura már régen néhány proletárdiktatúrát tervező műveletlen, tolvaj szindikátusi vezér volt, ők rendezték tulajdonképpen a végnélküli sztrájkhullámokat. A termelést teljes megállás fenyegette. A nagyobb gyárakban már régen maroknyi pártdelegátus vette át a hatalmat, teljesen olyan módon, ahogy a Szovjetekben a forradalmi munkástanácsok dirigáltak először. A földalatti politikai terrorszervezetekbe, melyeket Peron elnök száműzetése alatt, 17 éven át külföldről biztatott, beleköltöztek a kommunista sejtek. Meg a börtönök bűnöző csőcseléke, kiket harmadéve politikai megbékélés címén általános amnesztiával engedtek szabadon. „Nemzeti felszabadulás” jelszavával rohantunk a castrista vörös örvény felé. Nem csoda, ha egyre többen kérdezgettük itt magunktól. Hát ezért kellett eljönni Európából a bolsevizmus elől? Hogy harminc év után egy újabb proletárdiktatúra örvényébe zuhanjunk? Éppen öt héttel Áron érkezése előtt vette át itt a hatalmat a hadsereg némán, fegyelmezetten. A hírhedt szindikátusi nagyságok majdnem mind százmilliós sikkasztási vádakkal börtönökben ülnek, vagy idegen államok követségeire menekültek. A sztrájkoknak vége. A nagy tisztogatás egyszerre kezessé buzgóvá tette az elmúlt években politikai jutalmazás jelszavával háromszorosára duzzasztott hivatalnok hadat is. Már nem fogadnak haramia-arccal a közhivatalokban. Az üzletekben a dugáru is kezd előkerülni. Már nem olvasol napi két-három politikai gyilkosságról. Bátrabban megy is ki a nagyvárosok utcáira alkonyattájban is, a szirénázva száguldozó rendőrautókat fegyveres katonai járművek kísérik. Új korszak ígérete Egész más lélekkel gyülekezett tehát a magyar kolónia Gábor Áronnak, az új magyar központban, az ortvosi Hungáriába meghirdetett kétórás előadására, mint tavaly Tollas Tibor szavalóestjére, vagy a Mindszenty bíboros halála után egyik belvárosi színházteremben rendezett emlékünnepre. „Gábor Áron látogatása új korszakot ígér az argentínai magyar emigráció történetében. Évek óta nem láttunk ilyen lelki egységet és összefogást magyar előadáson” — írja már főcímében az itteni Magyar Hírlap. A Szibériai Trilógia szerzője éppen a legjobb lélektani pillanatban állított be hozzánk, őszinte, páratlanul magasrendű igehirdetésével. A szibériai Katorga ezer megpróbáltatásában és szenvedésében született tanulságok itt most valóban nem kőre hullt magvak. Az orosz bolsevista imperializmus elleni küzdelemben minden múltbeli párt- és világnézeti ellentét kiküszöbölése, amit Áron hirdet, itt most egy jobb jövő reményével lelkesít. Csoda-e ha rövid alig öt és félnapos ittléte alatt mindenhova elcipelték őt és egy olyan bizalmas beszélgetésre, mely lapunk olvasóit különlegesen érdekelné, csak elutazása éjjelén a repülőtér vendéglőjében volt alkalom. — Láttad azt a lelkesedést, ami azt a megállapításod fogadta, hogy az Északamerikai Egyesült Államok a Világ leghatalmasabb, de legtájékozatlanabb országa? — teszem fel többek közt a kérdést — Te aki most huszonegy várost jártál be az USA- ban és Kanadában, hogy a Szibériai Trilógia angol változatát az „East of Man”-t az angolnyelvű könyvpiacra bejuttasad közelről láthattad most ezt a tájékozatlanságot. Hogy lehetne nekünk magyaroknak odafönn a felvilágosító munkát még hatékonyabbá tenni? Mi hiányzik a mi propagandánkból az északi földtekén? — Egész sor kiváló, a helyzetet ismerő magyar foglalkozik most odafönn a magyar ügy felvetésével — válaszolja — igazán önzetlenül és némely szektorban nem is eredménytelenül. Amit én hiányolok, hogy nemcsak a barátainkat tájékoztassuk folyton, akik úgyis barátaink. Eljött már az idő ellenségeink tájékoztatására és megnyerésére. Ami bizony keserves és sokszor nagyon hálátlan munka. Nem elégedhetünk meg, hogy a Republikánus Párt amúgy is antibolsevista tagjait újra meg újra fölkeressük, a Demokrata Párt balszárnyához is el kell jutnunk, ahhoz a baloldali sajtóhoz is, mely például a Nobeldíjas Teller Edének az „East of Man” mellett való kiállása miatt, nem jött el a sanfranciscói sajtókonferenciámra. Itt az ideje, hogy magyar felvilágosító munka ne elégedjen meg azzal, hogy Erdély kérdésében fel tud mutatni néhány kongreszszusi tagot, sőt tán szenátort is. Vegyük számba, hogy a románoknak hány pártfogójuk van a washingtoni Capitoliumban. Egész biztos, hogy többen vannak mint a mi embereink ... Az elfelejtett Erdély körül — Neked sajtókonferenciádon sikerült felvetni az erdélyi kérdést? — Csak kerülőúton. Hiszen odafön a főiskolát végzett amerikaiak nagyrészénél is hiába szolnál Erdélyről, legtöbbje azt sem tudja, mi fán terem. Nagyon messze fekszik az ma a más kontinensekkel elfoglalt északamerikai közvélemény érdeklődési körétől. Nekem hála Istennek, mindég egy kitűnő alkalmam nyílt sajtókonferenciáimon, hogy Erdély szenvedő kipusztításra ítélt magyarságának sorsát belevegyem a beszédtárgyak közé. Majdnem mindég megkérdezték az újságírók, mi a véleményem a Szovjetunióban élő zsidóság sorsáról? Erre én mindég azt feleltem, az ő sorsuk az erdélyi magyarság sorsához hasonlít. Most fizikai megsemmisítés helyett mint szellemi, kulturális egységet akarják megsemmisíteni őket. Hagyományait, kultúráját irtják egyelőre. Proletárrá süllyesztik, úgy semmisítik meg nemzeti jellegét. Egyelőre nem fizikai, de szellemi megsemmisítés a cél. Ugyanezt teszik Erdéllyel is, csak arról senki sem ír az amerikai lapok hasábjain vezércikeket. — Te hiszel abban, hogy Erdély magyarságát végleg meg lehet semmisíteni? Egy évezred óta egy tájba gyökerezett, annyi hagyománnyal bíró sokmilliós közösséget, a nyugati világ szeme láttára el lehet tüntetni? — Sajnos én saját szememmel láttam Szibériában az ősi településeiről kikergetett és szétszórt volgai németek, a híres Volgadeuschok sorsát. Láttam a még Latisevkának meg Estvikának nevezett szibériai településeket, ahol a megsemmisítésre ítélt balti nemzetek, litvánok, észtek tűnnek el egy nemzedék alatt jellegüket, nemzetiségtudatukat elvesztve. A moszkovita vörös cárok találták ki azt, amit most Ceausescu Nagyromániában művel. A mi nyugati gondolkozásunk még mindég nem tudja, a moszkovita bolsevizmus mi mindenre képes, amit a mi XX-ik századi polgári agyunk el sem tud képzelni. — De látod, Nagyromániát járó magyar barátaink mesélik, Brassóban ma több a magyar, mint azelőtt, a bukaresti magyar kolónia megkétszereződött. Ott minden magyar filmet, színdarabot, könyvet engedélyeznek. — Éppen ez az! Ez az első lépcső a szovjetmintájú megsemmisítési hadműveletben! A perifériákra kell szétszórni először azt, akit meg akarunk semmisíteni. Erőszakkal, csellel, szemfényvesztéssel kell Erdély ősi magyar városaiból a magyart, Székelyföldről a székelyt kicsalni. Akkor egy nemzedék alatt könynyebben szívódik fel a román tengerben. — Hiszed azt, hogy ez a végletekig folytatható? Hogy a természet nagy törvényeit sokáig büntetlenül meg lehet tagadni? — Az én szibériai tapasztalataim után még azt is el tudom képzelni, hogy a Szovjet, ha ennyire minden szabad neki, egy szép napon komolyan fog gondolni arra, hogy a magyarságot, lengyeleket és egyéb keleteurópai népeket mindenestől áttelepíti Szibériába a kínai határhoz, katonai segédnépeknek a sárga veszedelemmel szemben. Hallottál-e már valamit a szovjetoroszországi csicsennép áttelepítéséről? . . . Félelmetes távlatokat nyit e pár szóval Áron bennünk. Egy civilizáció végének vízióját, ahol egy új kényszerű népvándorlás terel át Kína határaira fehér szolganépeket és Amerika csak néző marad a vörös hordák által terelt népvándorlásban. — És mi magyarok idekünn semmit sem tehetünk Erdély magyarságáért? — tör fel bennem önkéntelen a keserű kérdés? — Dehogy nem . . . dehogynem! — feleli — Emlékezz csak, az emigráció egyöntetű határozott fellépése az abortuszrendelet ellen sajtóban, nemzetközi fórumok előtt a végén mégis kényszerítette az otthoni rendszert, hogy a Moszkvának úgy tetsző nemzetgyilkos rendelkezéseket megváltoztassa. Most Kádáron a sors ő is kommunista, ugyanúgy, mint Ceausescu. Ebben kollégák. Tehát nem hivatkozhatik arra, hogy a világ proletáriátus egyesülésének jelszava hallgatásra kötelez ... Ha Ceausescunak, kinek kommunista hitéhez kétség nem férhet, szabad népe nevében támadni mer százezreket áttelepíteni és létében fenyegetni közel két és félmillió magyart, Kádár sem sérti meg Marxot, ha ennyi magyar védelmére kel. Én, mint előadásomban is mondtam, meg vagyok győződve, hogy amit Kádárnak az argentínai magyar kolónia pódiumáról is üzentem, azt a követségük az előadásomon biztosan jelenlévő embere útján másnap vagy harmadnap Budapesten is olvassák. Az emigráció most nem hallgathat. És ha most telekiabáljuk a világot, azt Budapesten is jobban meghallják .. . Tovább kéne beszélni ezekről az égetően aktuális magyar problémákról, de Áron repülőgépének utasait megafon hívja az elvámoláshoz. Még csak annyit: Áron, miután hallott egyet mást arról a béka — egér harcról, ami a kolóniánk egy kis körében is dúl a magyar őstörténet körül, ittléte utolsó reggelén ágyából kikelve kézzel pár sor üzenetet írt az itteni magyarságnak: „Régmúltunk feltárása, vallásfilozófiánk istenhitünk, embernézésünk kiszélesítése csak akkor igaz ügy — írja — ha nem veszítjük el vele európai tagságunkat. Évezredeink mélyítése is csak akkor történelmi feladat, ha nem az ősi Babilon vagy Karakorum sivatag homokjában nyugvó régi városaink romját, hanem Kolozsvárt, Pozsonyt, Újvidéket, magyar földünk értünk kiáltó végvárait szerezzük vissza vele.” Ez, azt hiszem, az egész magyar emigrációnak szól. Frey András írja az ENSZ folytatás az 1. oldalról nem csak a francia, hanem a nyugatnémet baloldal is felelős. Giscard elnök attól tart, hogy a legközelebbi francia választáson a kommunista-szocialista népfront kapja meg a parlamenti többséget. Ilyen körülmények közt az elnök környezetében kihívó tapintatlanságot láttak abban, hogy a nyugatnémet szociáldemokrata párt balszárnyához és Brandt pártelnök környezetéhez tartozó Ehmke ünnepelte a francia szocialistáknak a kommunistákkal való szövetkezését. Nesze semmi, fogd meg jól! Arról a múltkor már írtunk, hogy a békés célokat szolgáló atomkísérletezés korlátozásáról szóló amerikai-orosz egyezménynek gyakorlatilag nincs jelentősége, mert a technikai fejlődés következtében 150 kilotonnánál nagyobb robbantásra már nincs szükség, a 150 kilotonnás limitnek szerződésbe való foglalása tehát csak arra való, hogy a hetente „eredményeként” lehessen hivatkozni rá. Ford és Kissinger különösen arra büszke, hogy az egyezményben helyszíni ellenőrzésről is szó van. De arról hallgatnak, hogy csak olyan körülmények közt javasolhatna Amerika helyszíni kiszállást, amikre emberi számítás szerint egész biztos nem fog sor kerülni, mert a szovjetnek módjában áll e körülmények fölmerülését megakadályoznia. Amerika szempontjából tehát az új atomegyezményt azzal a címkével lehetett volna prezentálni, hogy „nesze semmi, fogd meg jól”. De ha a külvilág előtt igyekeznek is egymással barátkozni a hetente látszatának fenntartása kedvéért, a háttérben változatlanul folyik tovább a két szuperhatalom fegyverkezése. Most arról jött hír, hogy a tengeralattjárók felkutatására és elpusztítására való műszerekben mind az amerikaiak, mind az oroszok nagy lépést tettek előre. A Szovjetunióban hajókról és repülőgépekről mélyen a tenger szintje alá kilőhető rakétát találtak fel. Az amerikaiak pedig a tengerfenékre eresztenek le kilövő állomásokat, melyek a közelükben járó tengeralattjárókat fel tudják robbantani. Ezek az állomások kormányozható lövedékkel veszik célba az ellenséges búvárhajót s ha a lövedék célt téveszt, akkor megfordul s úgy keresi meg a célpontját. A tenger fenekén elhelyezhető amerikai gépeknek olyan finom lehallgató készülékeik vannak, hogy a tengeralattjáróból kiszűrődő zörejekből meg tudják állapítani, Oroszországban gyártották-e. Tehát nem támadnak meg amerikai, vagy szövetséges búvárhajót. Az amerikai-orosz viszonnyal kapcsolatos még az a hír, hogy Castro kijelentette: Angolában lévő csapataiból hetenkint 200 embert haza fog vinni. A párizsi „Figaro” szerint ez az elhatározás nem Havannában, hanem Moszkvában született meg. Az angolai kommunista hódítás aggodalmakat keltett az amerikai népben s az oroszok attól tartanak, hogy ez veszélyeztetheti a hétente politikát és azoknak a malmára hajtja a vizet, akik az amerikai fegyverkezést növelni akarják. □ 1976. június 12 (No.24) Chicago és Környéke 3. oldal Kovács Imre: Igazságos atomháború? Eddig csak azt erősítgették a kommunisták, hogy a hetente nem akadályozhatja őket az „igazságos háborúk” támogatásában. Más szóval, kötelességük a gyarmati és más elnyomott népek mellé állni a „reakciós rendszerekkel” szemben, aminek legutóbbi demonstrálása a közös szovjet-kubai beavatkozás volt Angolában. Most azonban a keletnémet honvédelmi miniszter, Heinz Hoffmann tábornok az „Igazságos háború” fogalmát kiterjeszti a nukleáris hadviselésre, azzal a meghökkentő érveléssel, hogy az nem lenne más, „mint az osztályharc folytatása más eszközökkel”. Hoffmann tábornok a keletnémet kommunista párt központi bizottsága által kiadott elméleti folyóirat, Einheit — Egység, hasábjain fejtette ki nézeteit, ami éppen ezért feltehetően egyezik a hivatalos kommunista felfogással, hiszen Keletnémetország és a Szovjetunió között minden kérdésben teljes az egyetértés. A szokatlan őszinteségű cikk kinyilatkoztatja, hogy a Varsói Szerződés „nem osztja a nemzetközi békemozgalom haladó erőinek nézetét, miszerint a raktétajellegű (hosszú- vagy rövidtávú) nukleáris háború nem az osztályharc folytatása lenne, hanem a világ összerombolására irányulna”. A harcias keletnémet honvédelmi miniszter azt hiszi, hogy a NATO a masszív megtorlási, rugalmas reagálási és a szovjet uralom visszaszorításának tervével és éppen Középeurópában, pontosan arra készül, ami ellen a nukleáris háború, „igazságos, szükséges”. Ez a féle érvelés mintha nem illene abba a nagyszabású játszmába amivel Moszkva a világot meg akarja téveszteni, mert hiszen leleplezi az igazi szándékokat. Moszkva erőszakoskodásával született meg a Helsinki Nyilatkozat tavaly nyáron, ami a hetente kiteljesedésének számít; egy régóta húzódó terve, az európai kommunista pártok konferenciája, szintén a Szovjetunió érdekeit szolgálja, bár egyelőre kötélhúzáshoz hasonlít. A kétféle, ellentétesnek tűnő irányzat azonban nem zárja ki egymást: Moszkva nyilván időt akar nyerni az „igazságos atomháborúhoz”. A szovjet manőverezésekre éppen a fenyegetett kommunista országok (Jugoszlávia, Románia) és a nemzeti színekben parádézó kommunista pártok (francia, olasz) hívják fel a figyelmet. Moszkva az európai kommunista pártok konferenciáját Helsinki előtt szerette volna összehozni, amivel nyilván impresszionálni akarta a csúcstalálkozót. A balsikert az a kenetes kommunista felfogás okozta, hogy határozataikat, döntéseiket egyhangúan hozzák, lehetőleg Moszkva javaslatára és érdekében. Budapesten 1974. december 21-én öszszeült egy szerkesztőbizottság, hogy fogalmazza meg a határozati javaslatot, amit az európai kommunisták a pártok konferenciája elé terjesztenének. Nem sikerült. Másodszor (és most már Keletberlinben) 1975 októberében, harmadszor novemberében ültek össze, majd idén a negyedik szerkesztőbizottsági ülést januárban, az ötödiket márciusban, s az utolsót most májusban (4-6) tartották, megintcsak nem sok sikerrel. A konferenciák megrendezésének gazdája a keletnémet kommunista párt, mely egyben Hoffmann tábornok gazdája, így már nagyon is érthető, hogy miért ugrott neki a jugoszláv központi kommunista napilap, a Borba, oly élességgel és vehemenciával, ami elsősorban nyugati körökben keltett feltűnést. A lap hadászati munkatársa, Dimitije Seserinac a május 14-i számban Hoffmann teóriáját az igazságos atomháborúról, „anakronisztikusnak” minősíti, s gúnyosan megrója, miért kirekeszti a Varsói Szerződést a nemzetközi békemozgalom haladó erőinek sorából, holott a Szovjetunió és vazallusai ezt a kitüntetést mindig a saját nyakukba akasztják. A Borba hadászati munkatársa kioktatja a keletnémet honvédelmi minisztert arra is, hogy valójában milyen korban él. A mai kor nem tekinthető se a háború utáni, se egy új háborút élőkép szítő szakasznak. A második világháború még nem fejeződött be, mert az elmúlt húsz évben 164 kisebb-nagyobb háborút vívtak, forradalmak és államcsínyek zajlottak le, melyek összesen tízmilliónyi áldozatot követeltek, annyit, mint az első világháború, az anyagi károsodás, a rombolás meghaladja a má-sodik világháborúét. Azért Seserinac érveléséből is kilóg a kommunista lóláb; szerinte a reakció- és imperialistaellenes háborúk, forra- dalmak (az 56-os magyart nem említi) , és államcsínyek azért sikerültek, mert nem válltottak ki nukleáris összecsa- pást. Ha az USA nukleárisan beavatkozott volna, akkor ma egy sor állam, közöttük megemlíti Kubát, még mindig elnyomásban élne. Óvja tehát Hoffmann tábornokot az „igazságos atomháború” propagálásától, mert leállítaná a „felszabadítási háborúk feltartóztathatatlan folyamatát, a nyugati nukleáris nagyhatalmak nem maradnának tétlenül, hiszen teljesen felkészültek a vissza-étésre.” Tito Jugoszláviája a harmadik világ törekvéseit támogatja és a kommunista mozgalmak, országok saját útjának a bajnoka. Ugyanakkor könnyen az „igazságos atomháború” áldozatául eshet, ha a Tito halálával bekövetkező káoszban a mesterséges államalakulat szétesését a Szovjetunió katonai beavatkozással meg akarja akadályozni. A május eleji szerkesztőbizottság ülésé- ről, Keletberlinből a jugoszláv megbízott, Aleksandar Grlckov azzal tért haza, hogy az európai kommunista pártok konferenciáját június végén (a tervek szerint 29-én) meg kell rendezni, ha „az összes, érdekelt pártok megjelenhetnek” ... A megjegyzés váteszi és egyben kihívó: Moszkva csak türtőztesse magát! A zárt ajtók mögötti tanácskozásokon az európai kommunista pártok meghasonlottsága két formulában jutott kifejezésre: ideológiáról a politikára kell átteni a hangsúlyt, s a szovjetellenességet nem kell automatikusan kommunistaellenességnek tekinteni és fordítva. A két formula lényegében ugyanazt jelenti: ideológiai kényszerzubbony (Moszkva) nélkül az egyes kommunista rendszerek és pártok a maguk útját járhassák, úgy kormányozzanak, vagy juthassanak a hatalomra, ami az adott körülmények között a legjobb. Tehát politikusak legyenek, lehessenek, a szó valódi értelmében! Ne akarja Moszkva felsorakoztatni őket, ha valamiért támadják a Szovjetuniót, hogy az egyben kommunistaellenes is, mert esetleg egyetértenek a kifogással. Ugyanígy, ha egy kommunista rendszert vagy pártot támadnak, az még nem okvetlenül szovjetellenes, s Moszkva csak bízná rájuk a védekezést és ne pártolja őket. A nagyobb állami függetlenségre törekvő Románia és az állami függetlenségét féltő Jugoszlávia egy sorban találja magát a politikai függetlenségük elismerését követelő francia, olasz és angol kommunista pártokkal. A három nyugateurópai kommunista párt felfogása azonban nem azonos. Az olaszok most óvatosabbak a választások miatt, a franciák a „nemzeti színek” ellenére viszont keményebb nyilatkozatot követelnek a nyugati imperializmus és kapitalizmus megbélyegzésére, az öszszeülő konferenciától, mint amire Moszkva kapható a látszat hetente érdekében. Az angol kommunisták meg távol a hatalomtól tartják magukat ahhoz, hogy ők semmiféle nyilatkozatot nem írnak alá. Június a nemzetközi kommunista mozgalom teherpróbája, az olasz választások eredménye és a tervezett páneurópai konferencia kimenetele megszabhatja a kontines sorsát.