Chicago és Környéke, 1977 (72. évfolyam, 1-53. szám)
1977-01-01 / 1. szám
3. oldal Nyisztor Zoltán: Leányok a banditák között Milánóban a legforgalmasabb utcák egyikén a déli órákban csengetnek egy iroda ajtaján. Az altiszt készségesen ajtót nyit. Három leányt s egy fiatalembert lát a küszöbön. — Tessék parancsolni! De a következő pillanatban meghal a vér az ereiben. Négy revolvercső mered rá. — Rabolni jöttünk! Ne merjen ellenállni! Az altiszt megadja magát sorsának. A bájos leánykák szakavatottan megkötözik, hogy mozdulni se tudjon, szemét-szájátfülét vastag flastromokkal leragasztják, hogy ne lásson, ne halljon s hangot se adhasson a földre fektetetik. Ugyanaz a sors vár egy elősiető másik férfire. Aztán kiürítik a kasszát, magukhoz vesznek bizonyos iratokat s elmenőben spriccelővel a falra festik: VÖRÖS BRIGÁD! Ha ez csak Milánóban történt volna meg, talán napirendre térnénk felette. De ugyanez és ugyanúgy megtörtént már Túráiban, Génuában, Palermóban és sok más helyen, többek között Berlinben és Párizsban. Nők, illetve fiatal leányok mint Banditák! Mind fiatal, mind egyetemista, mindegyik gyakorlott bandita s nem ijesztésül használják a revolvert, hanem lövésre. Néhány rendőrt már lelőttek s mikor legutóbb a carabinierik egy bandita-tanyán rajtaütöttek, egy nő vette fel a tűzharcot, hogy férje egérutat nyerjen. S el is esett a „harc mezején.” Az idősebb generáció még azt hitte, hogy csak fakanál való a nő kezébe. Most aztán odalehet a csodálkozástól! Mert azt még lenyelte, hogy a leányok tanítónők, gépírók, aztán orvosok, ügyvédek, bírák, majd képviselők és miniszterelnökök lettek, de ma szédület fog el mindnyájunkat, hogy „törékeny, bájos leányok” táncparkettek és divatos ruhák helyett, durva férfiruhákban mint banditák jelentkeznek, gyilkolásra készen. Sok változáson kellett átesniök a leányoknak, míg eddig az utolsó állomásig eljutottak. Mert miként a nagy természetben nincs ugrás, csak fejlődés, úgy az emberi társadalomban sincs véletlen. Hogy hol kezdődött a lecsúszás? Talán ott, amikor a családi és iskolai fegyelem megszűnt. A családi fegyelem azzal, hogy a „jóságos szülők ’’mindent megengedtek. Gyermekleleányok reggelenkint iskolába menet bárokban feketéznek, cigarettával a szájukban lépnek be az iskolába s kihívóan fixírozzák a tanárt vagy a tanárnőt. — Az iskolában minden szabad. A tanár jobban fél a növendéktől, mint a növendék a tanártól. Kutyába se veszik az igazgatót, kikergetik a teremből a szigorú tanárt, sztrájkolnak, s ráadásul az állam megengedi, sőt elrendeli a diáktanácsok megalakulását. • A század elején dörögtek a szószékek a „kettős morál” ellen, mely a férfinek többet megengedett, mint a nőnek. S addig dörögtek, míg azon vették magukat észre, hogy már nincs kettős morál, hanem csak egyféle, azaz a nőnek is szabad lett minden, mint a férfinak. S a „bájos kisleányok” kezdtek elmaradozni hazulról, lokálokba jártak, le lehetett őket az utcán „szólítani” s jobban ismerték a kábítószerekkel felszerelt találkahelyeket, mint a szülői házat. Lefényképeztették magukat meztelenül, lapokban közöltették és fotómodeleknek neveztették magukat. Már nem álmodoztak fehér menyasszonyi ruháról, mesebeli hercegekről, hanem csak egy filmszerepről, mely megnyitja az utat a hírnév, a luxusvilla, az ékszerek felé. Már nincsenek fehér leányálmok, csak bódult táncos éjszakák a hajnali katzenjammerrel. • A nő sorsa a férfi — mondták a régiek. Azaz ahol a férfi, oda követi a nő. Elmaradhatatlan útitárs — jóban és rosszban egyaránt. Csodálkozni szabad, de meg kell érteni, ha a rosszban, sőt a legrosszabban is a nő a férfi mellett áll és osztozik sorsában. Nem ő tehet róla, ha a férfiak banditákká válnak s nem kivételesen, hanem hivatásként, foglalkozásul. Minél több lesz a bandita, annál több nő fog csatlakozni a banditizmushoz. Nem ők akarták így, hanem természetük örökberendezése folytán ide kanyarogtak, ide csúsztak. Nem ők akartak banditák lenni — nem igaz, hogy a sok banditafilm hatása volna — hanem a sorstárs — fiú, szerető, férj — rántotta őket magával. S a fiúk, szintén csupa diákember, miért züllöttek le a banditizmusig? — A munkanélküliség, a kilátástalanság vitte őket idáig. Hiába kilincseltek, könyörögtek állásért, munkáért, nem kaptak. Ahogy a számuk nőtt, úgy tömörültek s mind több híve lett az anarchista mozgalomnak, mely az államot, a társadalmat, a társadalmi berendezést vádolta sorsukért. Valahonnan — mindenki gondolhatja, honnan — megkapták az első robbantó szereket, a könynyen kezelhető bombákat, fegyvereket és óvatosan operálni kezdtek. Az első sikereken vérszemet kaptak s Feltrinelli az anarchista kiadó jóvoltából megtanulták az utcai guerilla-harcok mibenlétét és eszközeit, így jöttek rá a postarablás, a banki rajtaütés, az emberrablás „művészetére”. A lopást, betörést, sikkasztást, régi naív idők eszközeit megvetik. ők a Vörös Brigád katonái s ezért fogságba esésük alkalmával „hadifogolynak” nyilvánítják magukat, akik nem kötelesek vallani, még személyazonosságukat sem.A felelősség ezekért az ifjakért a munkanélküliségen van. Abból nőtt ki a romlás és rombolás, a modern bűnözés minden új hajtása. Sajnálkozás, megbotránkozás, kéztördelés helyett a mindenkori kormányoknak kell meaculpázni. Mert e jobb sorsra érdemes fiúkért s a revolvert szorongató és gyilkolásra kész leányokért—Ők a felelősek! Iffvey András írja a* Folytatás az régekből is lehet következtetni arra, hogy a Nyugat nem akar egyenest a vesztébe rohanni. Angliát a szakszervezeti terror sodorta a szakadék szélére, de a munkáspárt zöme épp most decemberben kezdett tiltakozni a baloldali demagógia ellen. Franciaországban erősödik a szocialista-kommunista szövetség, de a népfronton belül a súlypont a kommunistáktól áttolódott a szocialistákhoz. A legutóbbi, választásokon a szavazatok 30 százaléka esett a szocialistákra (több, mint azelőtt) és csak 20 százaléka a kommunistákra (kevesebb, mint azelőtt). S a kommunisták további gyöngülését várják attól, hogy a munkások ugyan a szocialistáktól átpártolnak a kommunistákhoz, de a középosztály választói az ellenkező irányban áramlanak. Olaszországból pedig olyan hírek jönnek, hogy a szocialista és kommunista pártok taglétszáma valamelyest csökkent és hogy a kereszténydemokrata párt tagjai kezdenek berzenkedni az ellen, hogy a kereszténypárti miniszterelnök a parlamentben a kommunisták paszszív támogatására támaszkodik. Egyre több kereszténypárti választó helyezkedik arra az álláspontra, hogy jobb a párt elveihez ragaszkodni és ellenzékbe szorulni, mint hatalmon maradni a kommunistáknak tett engedmények árán, melyek a kereszténypártot előbbutóbb kompromittálni fogják. A Vatikán és a hetente A most kezdődő évet illetően a Szentszék magatartását és a kínai—orosz viszony várható alakuló SZNSz székhelyéről, első oldalról) ,sát kell még számbavenni. Rómában úgy tudják, hogy a Vatikán falain belül erősödnek a kételyek a hétente politikával szemben. Londonban pedig azt hiszik, hogy az egész világpolitikai konstellációt megváltoztathatja egy esetleges kínai—orosz közeledés. Amikor az ENSZ folyosóján erről beszélt egy angol diplomata s egy újságíró azt kérdezte tőle, hogy ez a vélemény pekingi információkon alapul-e, a válasz az volt: — Nem az az érdekes, hogy mit gondol Peking. Hanem, hogy mit tesz Washington. Ha az Egyesült Államok öntudatos, következetes politikát folytatnak a Szovjetunióval irányában, akkor Peking Washington oldalán fog állni és továbbra is el fogja utasítani az orosz-kínai viszony megjavítására vonatkozó moszkvai javaslatokat. Kína csak akkor békülne ki Oroszországgal, ha azt gondolná, hogy Amerika nem megbízható külpolitikai partner a számára. Kissingerben nem bíztak meg. A nagy kérdés most az, hogy Carter külpolitikájáról mi lesz a véleményük. A katalánok és Erdély Ez valószerűen is hangzik. A nemzetközi helyzetet valóban az amerikai— orosz viszony befolyásolja a legerősebben. És a nemzetközi erőviszonyok az egész világon eltolódnának ha az amerikai-kínai-orosz háromszögön belül a Washington és Peking közti kapcsolat megromlanék és a kínai—orosz viszony megjavulna. Ez megváltoztathatná az események menetét és amikor ezt mondjuk, nem csak a nagyhatalmak közti viszonyra, hanem az elszakított magyarság sorsára is gondolunk. A kommunista világban a nemzetiségek lélegzeni alig tudnak, az ő életüket pillanatnyilag érintetlenül hagyja az, ami a nyugateurópai nemzeti kisebbségekkel történik. De ami Spanyolországban a katalánokkal, Nagybritanniában a skótokkal végbemegy, az idővel a többi európai nemzetiségre is ki fog hatni. Ennek előbb csak a nyugateurópai kisebbségek fogják érezni a következményeit, mint például a dél-tiroli németek. De ha Közép-Keleteurópa egyszer visszakerül Európába, akkor a nyugateurópai nemzetiségeköntudatra ébredése a Trianonban elszakított területeken is életre fogja kelteni az emberi és nemzeti jogokat. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy még túl korai erről beszélni. A napi politika szempontjából valószínűleg igazuk is van. A nemzetek azonban a történelem folyamában élnek és amit most a baszkok vívnak ki maguknak a franciáktól és spanyoloktól, annak a magyarok Erdélyben, a Bácskában és másutt is egyszer még hasznát fogják látni. □ Carter az angol mintájú parlamenti demokrácia útján Jimmy Carter, aki 1977. január 20-ikán az Egyesült Államok elnöke lesz, mindazokkal, akikkel esetleges miniszteri kinevezésről tárgyal, előzetesen közli: adott esetekben, időről-időre, meg kell jelenniük majd a képviselőház, vagy a szenátus, vagy pedig a kongresszus két házának közös ülése előtt és ugyanúgy válaszolniuk kell a feltett kérdésekre, mint ahogyan a klasszikus angol mintájú parlamenti demokráciában (Angliában és Kanadában) a minisztereknek válaszolniuk kell a törvényhozók kérdéseire. (Az amerikai alkotmány értelmében egyes esetekben a szenátus, vagy a képviselőház szakbizottságai vethetik alá kérdéseknek a minisztereket, nagyon sok esetben az elnök azonban az úgynevezett „executive privilege” elvére hivatkozva megtiltotta a miniszter megjelenését a törvényhozói bizottság előtt. Ez annál is problematikusabb volt, mivel az „executive privilege” alkotmányosan nem létezik és az egyes elnökök erre vonatkozóan különböző engedményeket tudtak kicsikarni — vagy nem tudtak kicsikarni — a törvényhozóktól.) A washingtoni újságírók megjegyzik: Mr. Carternek ez a terve nagyobb terhet ró majd a miniszterekre és egyénileg nagyobb felelősséget jelent majd számukra a miniszteri pozíció. Ezenkívül, az új Elnök, televízión szándékozik közvetítetni ezeket az üléseket, ilyen módon, nemcsak a kongresszus és a Fehér Ház, hanem a Fehér Ház és az amerikai átlagpolgárok kapcsolatát is közelebbivé téve. Alapjában véve úgy tűnik, hogy ehhez az új rendszerhez, amely a klasszikus mintájú angol parlamenti demokráciához való közeledést jelentené a köztársasági Amerikában, alkotmánymódosító javaslatra lenne szükség. Valószínű azonban, hogy senki sem fogja az új rendszert alkotmányos kérdéssé tenni a US Legfelsőbb Bírósága előtt, az Elnök által kinevezett miniszterek nyilvánvalóan nem a kongresszus tagjai pedig szükségképpen nem, hiszen évtizedek óta kifogásolják, hogy a kormány tagjai elzárkóznak a törvényhozók kérdései elől. Ennek a megváltoztatása tehát csak előnyös lesz számukra. Biztosítanunk kell azt, hogy a nagyközönség jobban megérti az elnöki politikát a törvényhozók és a Fehér Ház közötti kapcsolat megjavul és harc helyett együttműködéssé válik. Ennek érdekében, a kabinet tagjainak, akik az elnököt képviselik, időrőlidőre meg kell jelenniük majd a kongresszus mindkét háza előtt és az írásban feltett, vagy szóbeli kérdésekre válaszolniuk kell. Ezeket az üléseket a televíziós hálózatok országszerte közvetítenék — írja könyvében (Why not the Best? — megjelent 1975-ben.) Jimmy Carter. Walter Mondale, aki alelnök lesz, ugyancsak könyvet adott ki 1975-ben PS IrányvAhAn Mr flartertől függetlenül, ugyancsak kérdés-felelet üléseket javasol a miniszterek és a törvényhozók között, tehát Mr. Mondale is ezen a területen az angol mintájú parlamenti demokráciához szeretne közeledni. Cyrus Vance, az új külügyminiszter-jelölt, kijelentette az újságírók előtt: Bármikor hajlandó lesz magát a törvényhozók írott és szóbeli kérdései alá vetni. Kovács Imre: Elképzelhetetlen katasztrófa . . . A NATO-külügyminiszterek december 10-i tanácskozásán Brüsszelben, a lelépő Henry Kissinger búcsúbeszédében kifejtette, hogy Amerika és szövetségesei legyenek erősek és igyekezzenek a Szovjetuniót kordában tartani, másként nem kerülhető el az „elképzelhetetlen katasztrófa.” Kissinger nyilván teljes skálájú nukleáris összecsapásra gondolt, aminek színtere az Uraitól az amerikai középhegységig (Rocky Mountains) húzódó északi mérsékelt öv lenne, a világ legjobban fejlődött, legiparosodottabb, leggazdagabb része. A párosítás, kihívhatatlan NATO katonai hatalom és hetente az amerikai külpolitika sarkalatos tétele, eddig megkímélte a világot az elképzelhetetlen katasztrófától. Ugyanakkor szinte szabad kezet engedett Moszkvának, hogy azt csináljon az uralma és befolyása alá került népekkel és országokkal, amit akar. Végső fokon tehát a félelem egy nukleáris háborútól a rabnemzetek önrendelkezési jogát követeli áldozatul. A hamis feltételezéseken alapuló amerikai külpolitika folytatódik Carter alatt is, aminek előlegezett jutalma Brezsnyev nyegle megnyugtatása, hogy nem használja ki az új elnök kezdeti nehézségeit zavart keltéssel, min annak idején Hruscsov tette Kennedyvel. De az is lehetséges, Brezsnyev egyszerűen csak viszonozza Hariman volt moszkvai nagykövet fogadkozását, aki a választások előtt Moszkvában tudtára adta, hogy a kampány során elhangzott kijelentéseket, főleg Kelet-európára vonatkozóan nem kell komolyan venni: propaganda az egész.. . A megnyugtatások és kimagyarázkodások nem oszlatták el a Nyugat félelmét a Szovjetunió szándékait illetően. Éppen a NATO-külügyminiszterek brüsszeli tanácskozásán, ahol Kissinger felvillantotta az elképzelhetetlen katasztrófát, nagyon komolyan megvitatták a két fél erőviszonyait, s egyhangúan elutasították a Szovjetunió csalfa ajánlatait. Mondják ki közösen, mármint a Varsói Szerződés- és a NATO- hatalmak, hogy nem kezdenek elsőnek nukleáris háborút. A másik: nem bővítik az európai katonai tömbök kereteit, újabb tagállamok beiktatásával. Az" utóbbival könnyebb "végezni, mert Spanyolország kívültartását célozza a NATO-ból. Moszkva újból reménykedik, hogy a Francó-utáni fejlemények megismétlik a France előtti fejleményeket, s megint beavatkozhatnak a spanyol belügyekbe, most már okosabban és eredményesebben, mint annak idején, 1936-ban. A NATO elve, egy mindenkiért, mindenki egyért, azt jelenti, hogy Spanyolországra is kiterjed a közös védelem, ha beemelik a nyugati katonai tömbbe. Mindkét szovjet javaslat visszautasítása bíztató jele annak, hogy a NATO- hatalmak átlátnak Moszkva mesterkedésein. Az első nukleáris ütés tilalmát a Szovjetunió úgysem tartaná be, de elfogadtatása Nyugateurópát teljesen kiszolgáltatná a szovjet hadsereg konvencionális támadásának, ami masszívan és váratlanul érheti. Brezsnyev sürgeti a SALT II tárgyalások folytatását és új egyezmény kötését, ami kizárólag az interkontinentális, tehát a hosszútávú mivesített, több robbanófejes rakéták számát korlátozná, akár silozottan, akár tengeralattjáróra szerelten, kiegészítve a nehéz bombázókkal, a szovjet Backfire- és az amerikai cirkáló rakétákkal. De a SALT (Strategic Arms Limitation Talks — stratégia fegyverkolátozási tárgyalások) mellett, ugyancsak Genfben általános leszereléséről is tárgyalnak valami harminc ország képviselői. Párhuzamosan pedig Bécsben a középeurópai kölcsönös és kiegyensúlyozott haderőcsökkentési (MBFR) tárgyalások folynak, immár három éve. Eredetileg a bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokat Nyugat javasolta azzal a kikötéssel, hogy junkumba kell hozni az európai biztonság és együttműködésről tárgyaló helsinki konferenciával. Helsinkiben tavaly nyáron dűlőre jutottak és kinyilatkoztatták az alapelveket, többi közt a határok békés megváltoztatását, az önrendelkezési jogot és népek szabad érintkezését. A bécsi tanácskozás véglegesen megfeneklett, éppen azért, amit a szovjet tömb javaslata a nukleáris fegyverek tilalmára kifejezésre juttatott, hogy ti. megtarthassák konvencionális fölényüket. Bécsben most zárult le a kölcsönös és kiegyensúlyozott haderőcsökkentési tanácskozások tizedik szakasza. Általában sokat vakációznak, most karácsonyra mentek haza, ha üléseznek, akkor sem sietnek vele. Eddig valami 130 ülést tartottak, az utóbbi időben tisztára forma, litás jelleggel. Minden csütörtök reggel a bécsi Hofburg nagy gála termében, ragyogó csillárok alatt, a delegátusok, elfoglalják helyüket a tárgyalóasztalnál, s hol az egyik fél (NATO), hol a másik (Varsó Szerződés) szószólója felolvassa rutin nyilatkozatát, vita nincs, egy órán belül berekesztik az ülést. Eredetileg a köcsönösségen és a kiegyensúlyozottságon volt a hangsúly. Mivel nagyobb szovjet erők állomásoznak Középeurópa hozzájuk tartozó felében, mint amerikai erők a nyugati felében, s a „nemzeti” csapatok létszáma is nagyobb a keleti oldalon (lengyel, keletnémet, stb.), mint a nyugati oldalon (nyugatnémet, holland, angol) a Varsói Szerződésnek nagyobb arányban kellene csökkenteni hadseregét, mint a NATO-nak. Erre Moszkva nem kapható, s elsőnek mindjárt kiemelte Magyarországot Középeurópából, mint érintett felet, de visszahozná ha Olaszországot is bevonnák a tárgyalásokba. A szovjet manipuláció arra irányul, hogy Középeurópától le a Földközitengerig kiterjeszthessék a haderőcsökkentési zónát, ami érintené az ottani amerikai támaszpontokat és hadiflottát is. Amerika beleegyezett Magyarország ejtésébe, Olaszország fontosabb, így a haderőcsökkentés Nyugat- és Keletnémetország, valamint Csehszlovákia területén állomásozó, amerikai és szovjet erőkre vonatkozna, aztán a „nemzeti” hadseregre. A középeurópai csapatok létszáma nyugati becsléssel 1,7 millió, ebből NATO-hatalmaké 777 ezer, köztük 193 ezer amerikai; a Varsói Szerződésé 925 ezer, amiből 465 ezer szovjet. Az amerikai terv, egyúttal a NATO-é, kétfázisú csökkentéssel járna, az első fázisban csakis az amerikai és a szovjet csapatokat ritkítanák meg 15-15 százalékkal ami 29 ezer amerikai és 69 ezer szovjet katona kivonását jelentené. A második szakaszban csökkentenék az összes csapatok számát oly módon, hogy mindegyik félnek 700-700 ezer katonája lenne Középeurópában. A szovjet (és a Varsói Szerződés) javaslata elsőnek abszolút számban, 20-20 ezer fő mindkét oldalon, akár csökkenteni, a maradékot aztán százalékosan csökkenthetnék, amivel 1977 végére 732 ezer NATO (köztük 192 ezer amerikai) és 842 ezer Varsói Szerződés katonát, köztük 377 ezer oroszt hagyna Középeurópában. Az amerikaiak csak a szárazföldi erőkre akarják korlátozni, az oroszok a légi és rakéta erőkre is ki akarják terjeszteni a haderőcsökkentést. Mivel a Varsói Szerződés tankállománya majdnem háromszorosa a NATO-énak az érdekelt régióban, (16 ezer) Amerika hajlandó középtávú rakétáit megritkítani a szovjet tankok egy részének visszavonása esetén. Moszkva erre nem hajlandó, mert konvencionális háborúra készül, aminek újabb jele, hogy nagyarányú szovjet tüzérségi összpontosítást hajtottak végre Középeurópában. Az orosz hadsereg gerince Nagy Péter óta a tüzérség támadásait rettenetes tűzerővel vezeti be, aztán, mint a második világháborúban, tömeges tank-, páncélos- és gyalogos erőkkel hajtja végre az áttörést. A nukleáris fegyverek bevetésére az amerikaiaké az „atomküszöb”-elmélet, vagyis akkor nyúlnak atomfegyverekhez, amikor a konvencionális hadviselés felforrósodik. Az oroszok nem ismerik az atomküszöböt, a háborús háború, minden fegyver bevetésével. Erre célzott Kissinger az elképzelhetetlen katasztrófával. Chicago és környéke