Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-12 / 19. szám
Gábor Áron: A szovjet atomreaktornak nincs biztonsági szerkezete! Nyugat-Európábanben nehezebb probléma jelenleg kilencvenhat, a Keleti tömbben a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, a Német Demokratikus Köztársaságban, Bulgáriában harmincnégy atomreaktor működik. Nyugaton százhét, Keleten negyvennégy, újabb atomenergia-telep épül és a következő öt-tíz évben lép üzembe. Ebben a lépcsőben Magyarország, Lengyelország, Románia két-két üzemmel kap helyet az atomenergiát is használó „keleti” országok között. A jelenleg üzemelő atomenergia telepek Nyugaton öt, Keleten másfél-két százalékát fedezik az energia szükségletnek. Tíz év múlva az arány elméletben a következőképp alakul: Nyugaton huszonöt, Keleten hétkilenc százalékkal kap helyet az atom az európai energiaforrások rendjében. Olajértékben kifejezve: Nyugat-Európa huszonöt, a Keleti Tömb pedig legjobb esetben kilenc százalékkal csökkentheti az olajszükségletét. Gyakorlatilag mindez attól függ, hogy a nyugat-európai ipar megmaradhat-e a jelenlegi „békeszinten” és a Kelet mennyivel fokozhatja mostani háborús termelését. Ha ehhez hozzátesszük, hogy , a Szovjet olajtermelése túljutott a legfelső határon és az európai tengerész olajtartaléka mégi messze van a termelés végső határától, akkor világos, hogy most Európa és a világ békéje a közel-keleti és az afrikai olajon áll, vagy bukik. Ha a Szovjetunió tíz év alatt nem tudja megkaparintani ezeket a készleteket, az Atlantiállamok viszont megsokszorosítják termelésüket, akkor világos, hogy az európai atombiznisz ebben a pillanatban még olyan rizikó, amelyet Európának vállalni kell és vállal! Különben? Ha a nyugati feladási hisztéria tovább tart és a Szovjetunió hatalmában keríti a déli olajat, akkor az atomenergia sem segíthet már. Nyugat-Európa „finnlandizálódik”, Kelet-Európa pedig „szovjetizálódik” és százmil■ hó európai a Vasfüggöny belső oldalára kerül. Ilyen távlatból két dolog magától érthető. Az egyik: Európa, elsősorban Németország nem állítja le Harrisburg miatt atomenergia-programját és a következő tíz évben annyi arab olajat akar kapni, amennyi a gazdasági és polgári élet szükségletét kielégíti. Milyen áron jut Európába ez az olaj? Csak annyiban fontos, hogy a német márka előbb-utóbb a dollárhoz inflálódik, mert csak így tudja megvédeni exportját az amerikai alákínálástól. A másik következmény : akármilyen gazdasági és politikai engedményekkel addig húzza ki az időt, amíg a szovjet olaj elapadása nem kényszeríti visszavonulásra Moszkvát. Mindez ellenkezik Európa kétezer éves hagyományaival és a németnép Európa-hivatásával? Csak annyiban igaz, hogy az olajárba kalkulált ideológiai és erkölcsi kiesések pótlása Európa történelmelesz, mint az energiakérdés megoldása. A többit az atom, vagy más új energia dönti el. Az ember javára vagy kárára? Attól függ, hogy a történelem legnagyobb kérdésével, a problémamentes társadalommal és a problémamentes emberrel meg tudjon birkózni. Mert ez? Egyszerűen szólva, még sosem szerepelt az emberiség életében és ha egyszer mégis bekövetkezik, az istenség fogalmával is ellentétbe kerülünk és elpusztulunk. Így nyilvánvaló, hogy nemcsak az európai kérdés, hanem az ember problémája is eldöntésre vár. Elsietve filozofálgatok? Ha arra gondolunk, hogy kiszállunk az autóból, fűtetlen lakásban élünk, vagy atombombával pusztítjuk el egymást, akkor ezek a kérdések a gondolatok nagyon is időszerűek. Mert, mintha az rajzolódna a világ horizontjára, hogy az atomhalál lehetősége közelebb áll, mint a békés atomhoz, ahol a „békés” emberek az élet értelmével — homlokod verejtékével keresd kenyered — kerülnek ellentétben. De egyszer minden kiderül, legfeljebb nélkülünk és utódaink nélkül. Most újra visszalépek a jelenbe, és megint csak a német sajtóból merítem tudományom,a jelenlegi szovjet típusú atomreaktorok veszélyességének egyetlen ellenszere — a cenzúra. Medvegyev szovjet atomfizikus Hamburgban megjelent könyvéből derül ki, hogy a szovjet típusú atomreaktorok, elsősorban a „Voronyezs” — a jelenleg működő keleti atomüzemek legnagyobb része erre a szisztémára épült — olyan biztonsági szerkezetek nélkül működik, amelyek Európában, vagy Amerikában kötelezők. Medvegyev könyvéből derül ki az is, hogy azt az atomhőhullámot, amelyről az Évszázados emberek című könyvemben írok, nem kazahsztáni atomrobbanás okozta, hanem „üzemi defekt” eredménye volt Szverdlovszk és Cseljabinszk között. Egy „Voronyezs” típusú atomreaktor robbant fel és ez emelte fel „nálunk” Szibériában — kétezer kilométerre az Uraltól — egyik pillanatról a másikra tizenöt fok hidegről tizenöt fog melegre a hőmérsékletet. Ez a villámváltozás semmisítette meg a légutainkat, amelyeken fát szállítottunk az erdőkitermelésből a fűrésztelepre. Akkor úgy tudtuk a New Delhi és tokiói rádió orosz adásából, hogy Kazahsztánban új típusú atombombát robbantottak. Mindezt nemcsak azért írom, hogy helyesbítsem tévedésemet, hanem jelezzem, mit jelent az, ha Európa szívétől néhány száz kilométerre olyan atomerőművek működnek, amelyeket nem a korszerű technika, hanem kizárólag a szovjet cenzúra vesz körül. Mi lesz, ha valamelyik Voronyezs-reaktorból kiszabadul az atom és...? Semmi se lesz. Elpusztulunk. Kovács Imre: Kun Bélától Kádár Jánosig III. A két háború között (1919—1939) Kun Béla 133 napos proletárdiktatúrája tönkre tette Magyarországot a világ előtt, ugyanakkor a nemzetközi kommunista mozgalmat is súlyosan kompromittálta. A magyar nép ízelítőt kapott egy idegen rendszerből, s egyszer mindenkorra megundorodott tőle, olyannyira, hogy mindmáig nem tudta a kommunizmust önként elfogadni. Moszkva se vállalta a 19-es proletárdiktatúrát elismeréssel; Lenin nem volt hajlandó egyetlen oroszt se feláldozni érte (holott a szovjet vörös hadseregben százezer megtévesztett magyar hadifogoly és néhány száz kommunista kalandor szolgált), Sztálin meg éppenséggel kiiktatta a nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Egy kongresszusi beszédében (1933) kíméletlenül megbélyegezte, nem volt bona fide, jóhiszemű, példát mutató kommunista uralom: nem igazolható vagy menthető! A proletárdiktatúra optikája kezdettől rossz volt; felszámolásában az első világháború győztes nagyhatalmainak érdeke találkozott a magyar nép kívánságával, eltérő szempontokból ugyan, de kétségtelenül azonos megítéléssel. A Párizsban tanácskozó nagyok meg akarták szabadítani Európát a bacillustól, a ráktól; a magyar nép önmagát akarta megszabadítani tőle, nehogy tönkre tegye. A párizsi békekonferencia 1919 januárjában kezdte üléseit, egész évben a nagyok vitáját kimerítette a rájuk nehezedő kérdés: demokratikus vagy bolsevik Európa? Wilson amerikai elnök idealista felfogásával a forradalmakat szükséges rossznak tartotta; ismételten kijelentette, ha a bolsevizmus a határain belül marad, elsősorban Oroszországban, aztán Magyarországon, őt és az amerikaiakat nem érdekli. Lloyd George angol miniszterelnök elismerte a népek jogát rendszerük megválasztására: a franciák a szigorú Clémenceau dominálásával a legharciasabbak voltak, mindkét szovjet rendszer, Leniné és Kun Béláé megsemmisítésre törekedtek. Mivel a francia hadsereg intakt maradt (az amerikait gyorsan hazavitték, az angolt leszerelték), mindkét országban katonai beavatkozást sürgettek. A békekonferencián 1919-ben Magyarországot senki sem képviselte, nem képviselhette, mert a nagyok se a Károlyi-, se a Kun-, se a kezdeti Horthy-rezsimet nem ismerték el, s tetejébe még blokád alá is helyezték. A szerbek, románok és csehek azt csináltak amit akartak: megbízottaik kihívhatatlanul gyalázták a magyarokat, mi több Magyarország, mint állam teljes felszámolására törekedtek. A győzteseket három szerződés kötelezte: az antant (Anglia, Francia és Oroszország) 1915. augusztus 18-án emlékiratban odaígérte Szerbiának Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét (osztrák tartományok), Szlavóniát, Horvátországot és Magyarország déli részét, ha kitart mellettük a háborúban. Románia kívültartására Oroszország vállalkozott; semlegessége ellenében a Pétervárott 1914. október elsején kötött egyezmény odaígérte egész Erdélyt. Románia bevonására a háborúba, a szövetségesek sokkal bőkezűbbek voltak: az 1916. augusztus 17-i bukaresti szerződésben Anglia, Francia, Orosz, és most már Olaszország még Szegedet és Orosházát is a románoknak ajándékozta. Debrecenről valahogy „megfeledkeztek”, s arra se emlékeztek, hogy a Bánátot Szerbiának már odaígérték; az új szerződés Románia érdekeltségébe utalta. Masaryk és Benes vezette csehszlovák emigráns kormányt az antant 1917-ben elismerte, a csehszlovák nép jogaival egyetemben, „független állama megteremtésére területei történelmi határain belül”... Az antanthatalmak a háború végén némileg viszolyogtak a saját felfogásukban is eltúlzott ígéretek betartásáról. A páduai fegyverszünet a déli demarkációs vonalat kijelölte, nagyjából a mai határ mentén, a Tiszántúl a Maros vonalán a Kárpátokig , északra nem rögzített semmit. Az ismételt módosítások, melyeket Vyx francia ezredes nyújtott át Budapesten, innét az elnevezésük (Vyx-jegyzék), mind inkább belevágtak a magyar etnikumba, főleg Erdélyben és a Felvidéken, de még mindig jobb megoldásra számíthatott volna az ország, ha nem szakad rá a proletárdiktatúra, majd a Horthy ellenforradalma. Az amerikaiak a csehszlovákokat pártfogolták, a franciák a románokat, az angol Lloyd George hajlott leginkább arra, hogy területi mészárlás helyett népszavazás döntse el a határok kijelölését. A francia intrika ártott legtöbbet; vannak olyan utalások az előkerült dokumentumokban, hogy már gróf Károlyi Mihály hazaengedésével, 1916-ban az internáltságból, a Monarchia fellazítására törekedtek. Azt remélték a liberális felfogású gróftól, amit később a német vezérkar Lenin hazacsempészésétől, hogy békeszólamaival gyengíti az ellenállást. A románokkal összejátszottak a franciák egy olyan légkör teremtésére, mely alkalmat nyújthat a beavatkozásra. Clémenceau és katonai megbízottja, a Balkáni-térségben Franchet D’Esparey tábornok a hatalomra jutott gróf Károlyi Mihályt újabb és újabb jegyzékekkel, követelésekkel rákényszerítették a lemondásra, mert tudták, hogy helyébe csak Kun Béla jöhet, aki végülis a várva-várt ürügyet nyújtja a beavatkozásra. A békekötést előkészítő, a békeszerződést fogalmazgató tárgyaló (és mondjuk ki, felelőtlen) nagyok megítélésében a magyarországi bolsevik veszély nagyobbnak tűnt, mint valójában volt, amibe belejátszott a vörös hadsereg kezdeti sikere. Párizsban úgy vélték, ha a magyar vörös hadsereg győzedelmeskedik pártfogoltjaik, a csehek és a románok ellen, akkor a proletárdiktatúra lendületét átviheti Ausztriára és Németországra, pláne, ha kapcsolatot teremt a szovjet vörös hadsereggel, melynek lovassága viharosan portyázott. Az antanthatalmak katonai szakértői a magyar hadsereg létszámát 100-120 ezerre becsülték, mely védekezésre talán még jobb, mint támadásra, különösen Budapest térségében, mert szerintük a magyar fővárost Kun Béláék bevehetetlen erőddé alakították. Az első tervek hasonló keretű szövetséges haderő összeállítását javasolták, melynek gerincét hatvanezernyi román adná, kiegészítve nyolcezer szerb és ugyanannyi francia katonával (jórészt szenegáliak), hozzájuk csapva húszezer cseh katonát. A terv felügyelője, a francia Foch marsall a feladatra keveselte a százezer főnyi expedíciós hadsereget és fel akarta tölteni, főleg francia egységekkel a Balkánról, 160 ezerre, 17 és fél gyalog- és két és fél két és fél lovashadosztállyal. Az amerikaiaknak és angoloknak nem tetszett a terv, aggódtak, hogy ellenségeik rászabadításával a magyarok harciasságát csak fokoznák. A szövetségesek középeurópai segélyszolgálatának vezetője, Herbert Hoover, a későbbi elnök, s nem kimondottan magyarbarát, úgy vélte, elég két szövetséges (francia) hadosztály, melyek Budapest bevételével már csak rendészeti, tisztoga- tási akciókat hajtanának végre. Kun Béla nem hitt az antanthatalmak fenyegetődzésében és készülődésében, a büntetőhadjáratban, blöffölt, mint mindig, szüntelenül SOS-jeleket küldött Moszkvába Lenin segítségét kérte, aki a proletár internacionalizmus szolidaritásával átitatta. Átejtésük láttán a vég közeledtére, a magyarországi kommunisták többet foglalkoztak a menekülés előkészítésével, mint uralmuk biztosításával. A szélsőségesek, az anarchisták egyénileg mentették bőrüket, Kun Béla törzskarával különvonatra szállt és osztrák immunitással Bécsbe érkezett. A lemaradtakkal Horthy különítményesei végeztek, ha nem ők maguk vetettek véget életüknek, mint a garázda „Lenin-fiúk” vezetője, Szamuelly Tibor. Horthy Magyarországa sem tűnt fel jobb színekben, a párizsi nagyok zordságát megerősítette a baloldali menekültek elfogult propagandája, akik a fehér terror eltúlzásával nagyobbat ütöttek a magyarságon, mint magán Horthy Miklóson: az eredmény Trianon volt! Az elmenekült kommunistákat befogadták a nyugati elvtársaik, akik elérték Moszkvát és igazolták magukat különleges beosztást kaptak a Komintern, kommunista internacionálé keretében, vagy a frontra küldték őket, a még folyó polgárháborúba a fehérek ellen. Kun Béla politikai biztosként (politruk) működött Dél-Oroszországban és a Krím-félszigeten. Azt a szervezetet azonban, mely Magyar Kommunista Pártként jött létre, a Komintern 1921-ben formálisan feloszlatta. Amikor Hitler árnyéka ráborult Európára, szinte az egész 19-es kommunista gárda a Szovjetunióban talált menedéket, ahol izgékonyságukkal belegabalyodtak a szovjet kommunista párt intrikáiba és Sztálin sommásan elintézte őket. Parancsára a magyarországi tanácsköztársaság 19 népbiztosát és tucatnyi alacsonyabb beosztású bolseviket kivégeztek, százakat Szibériába száműztek. Kun Béla változatos pályafutása végére 1939. november 30-án a hírhedt Lubljanka-börtör alagsorában a kivégzési osztag sortüze tett pontot. A többi vagy besúgással, (Gerő, Révai), vagy lapulással (Lukács György, Nagy Imre) elkerülte Sztálin szigorú tekintetét, s megtépázottan várta az időt, hogy megint aktívak lehessenek. A hazai aktivitás felélesztésére a Komintern néhány eredménytelen kísérletével felhagyott. Rákosi Mátyás és Vas Zoltán 1925-ben hazatértek, de tőrbecsaltan börtönbe kerültek. Nem volt sikeresebb Sallai Imre és Fürst Sándor próbálkozása sem 1827—28-ban: statáriális bíróság halálra ítélte őket. Tucatnyi megszállotton kívül senki sem hitte a huszas években, hogy Magyarországon, szükség van kommunista pártra és „munkásmozgalomra”. Amikor a harmincas években különböző reformmozgalmak változást sürgettek, a kommunisták is jelentkeztek, leginkább álcázottan, de ez már más „zaj” volt, hazai nevelésű, akik a moszkvai veteránokkal nem sok közösséget éreztek, velük nem érintkezhettek. Ez a nemzedék adta a magyarországi kommunista pártnak Rajk Lászlót és Kádár Jánost, hívta életre az intellektuális sejteket, főleg a budapesti és debreceni egyetemen. De felbukkantak trockisták és a szalonkommunisták is, s mivel azonban nem volt olyan fegyelmi kötelék, vagy kódex, mely a különböző felfogású „elvtársakat” ideológiailag, politikailag és szervezetileg vonalban tarthatta volna, annyiféleképpen értelmezték Marx, Lenin, Sztálin és Trockij tanításait, ahányan voltak, a frakciózás további megakadályozására a Komintern 1936-ban megint az egyszer feloszlatta a magyarországi kommunista pártot, vagy pártokat, vagy aminek nevezték magukat. Akik mégsem adták fel a harcot, az 1939-es hírhedt Molotov—Ribbentrop egyezménytől földhözvágódtak... Frey András írja az EWSz székhelyéről, (folytatás az első oldalról) tette, hogy egy konzervatív kormány ellenezné a Moszkvának való udvarlást, fenntartással kezelné a hétentepolitikát és bizalmatlanul nézne az Oroszországnak tett engedményekkel teletűzdelt SALT II.re. „Nyúlszívűség” Az elmúlt hét külpolitikai krónikájában egyébként a sah újabb megszégyenítésére is kell pillantást vetni. Előbb alattomos célzásokkal, azután szóbeli üzenetekkel, most pedig már írásban is közölték a sahval, hogy „egyelőre” nem engedik be az Egyesült Államokba. Mégpedig azzal a megokolással, hogy Carterék attól félnek, ha a sah ide jönne, akkor Perzsiában az amerikaiakat bántalmaznák, talán agyon is vernék őket. A Washington Postban azonban azt olvassuk, hogy Perzsiát ismerő diplomaták más véleményen vannak. Őszerintük épp ellenkezőleg, az amerikai kormány nyúlszívűsége az, ami arra bátoríthat perzsa terroristákat, hogy az ott élő (és dolgozó) amerikaiak védtelenségével visszaéljenek. És ha Amerika határozottságot tanúsítana, ha a maga érdekeit és az elemi emberség szabályait védelmezné, ez késztetné az embereket az egész világon arra, hogy Amerikát és a külföldön tartózkodó amerikaiakat respektálják. APLO hadat üzent Amerikának A Középkeleten szerzett tapasztalatok is erre vallanak. Nyugaton az emberek jogi és anyagi szempontok iránt fogékonyak, a keleti ember szemében ennél fontosabb a becsület és a hiúság. Ez lehet az oka annak, hogy az ENSZ folyosóin keringő és megbízhatónak látszó hírek szerint a sah ellen elkövetett amerikai árulás Szaudi Arábiában megvetést keltett. Ez úgy látszik még jobban megerősítette a szaudiaknak azt a nézetét, hogy az amerikaiak ígéretében, becsületérzésében nem lehet megbízni. Erre mondta egy európai diplomata, akit arab országokban eltöltött évek után helyeztek át nemrég az ENSZhez. A hír, hogy Arafat, a PLQ (a palesztin felszabadító szervezet) főnöke elfogatóparancsot adott ki a sah ellen, azelőtt közderültséget keltett volna. Mindenki tudta volna, a becsület megkívánja, hogy Amerika gondoskodjék volt szövetségesének a védelméről és hogy a sahnak nem csak az elrablását, hanem a lelövését is kész a CIA megakadályozni. A CIA kezét azonban lefogták. Nem lehet tehát egészen félvállról venni Arafat három hete tett bejelentését, hogy a PLO. hadat üzent Amerikának és a sahnak. □ 3. oldal Megrendelhető Kovács Imre régóta várt könyve Magyarország megszállása című nagyszabású 400 oldalas munkája a Vörösváry Publishing Co. Ltd. Toronto kiadásában A neves szerző felöleli a magyar történelem legvégzetesebb szakaszait a német megszállástól az orosz megszállásig. A magyar történelem cezúrája 1945. Hogyan jutottunk el oda, miként ragadták magukhoz a kommunisták a hatalmat? Mi volt a németek, a nyugatiak és az oroszok szerepe? Kovács Imre panorámája személyes élmények alapján, a tényezők szigorú megvizsgálásával és a szereplők: Roosevelt, Sztálin, Hitler, Churchill, a többiek felvonultatásával felel a tragikus kérdésekre. A könyv külön érdekessége, hogy polemizál Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig c. nagy feltűnést keltett könyvével. Ara: $ 14.00 Szállítási költség: $ 1.00 (Itt levágandó.) Megrendelő neve: Címe: ................. Példányszám (egy, vagy több): ............................................................................................................. Vételár plusz postai költség (check, money order, cash): dollárban, vagy egyenlő értékű valutában mellékelve ...............................................................................................................•••••*•■.............. Vörösváry Publishing Co. Ltd. 412 Bloor St. W. Toronto, M5S 1X5 I Canada __________________________________________________