Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)

1979-05-12 / 19. szám

Gábor Áron: A szovjet atomreaktornak nincs biztonsági szerkezete! Nyugat-Európában­ben nehezebb probléma jelenleg kilencvenhat, a Keleti tömbben a Szov­jetunióban, Csehszlová­kiában, a Német De­mokratikus Köztársa­ságban, Bulgáriában harmincnégy atomreak­tor működik. Nyugaton százhét, Keleten negy­vennégy, újabb atom­energia-telep épül és a­­ következő öt-tíz évben lép üzembe. Ebben a lép­csőben Magyarország, Lengyelország, Romá­nia két-két üzemmel kap helyet az atomenergiát­­ is használó „keleti” or­szágok között. A jelen­leg üzemelő atomener­gia telepek Nyugaton öt, Keleten másfél-két százalékát fedezik az energia szükségletnek.­­ Tíz év múlva az arány elméletben a következő­képp alakul: Nyugaton huszonöt, Keleten hét­­kilenc százalékkal kap helyet az atom az euró­pai energiaforrások rendjében. Olajértékben kifejezve: Nyugat-Euró­­pa huszonöt, a Keleti Tömb pedig legjobb esetben kilenc százalék­kal csökkentheti az olaj­­­­szükségletét. Gyakorla­tilag mindez attól függ, hogy a nyugat-európai ipar megmaradhat-e a jelenlegi „béke­szinten” és a Kelet mennyivel fo­kozhatja mostani hábo­rús termelését. Ha eh­hez hozzátesszük, hogy , a Szovjet olajtermelése túljutott a legfelső ha­­táron és az európai ten­­­­gerész olajtartaléka mégi­­ messze van­ a termelés­­ végső határától, akkor világos, hogy most Európa és a világ béké­je a közel-keleti és az af­rikai olajon áll, vagy bu­kik. Ha a Szovjetunió tíz év alatt nem tudja meg­kaparintani ezeket a készleteket, az Atlanti­államok viszont meg­sokszorosítják termelé­süket, akkor világos, hogy az európai atom­biznisz ebben a pillanat­ban még olyan rizikó, amelyet Európának vál­lalni kell és vállal! Kü­lönben? Ha a nyugati feladási hisztéria tovább tart és a Szovjetunió ha­talmában keríti a déli olajat, akkor az atom­energia sem segíthet már. Nyugat-Európa „finnlandizálódik”, Ke­­let-Európa pedig „szov­­jetizálódik” és százmil­­■ h­ó európai a Vasfüggöny belső oldalára kerül. Ilyen távlatból két dolog magától érthető. Az egyik: Európa, első­sorban Németország nem állítja le Harris­burg miatt atomener­gia-programját és a kö­vetkező tíz évben annyi arab olajat akar kapni, amennyi a gazdasági és polgári élet szükségletét kielégíti. Milyen áron jut Európába ez az olaj? Csak annyiban fontos, hogy a német márka­­ előbb-utóbb a dollárhoz inflálódik, mert csak így tudja megvédeni export­ját az amerikai alá­kíná­­lástól. A másik követ­kezmény : akár­milyen gazdasági és politikai engedményekkel addig húzza ki az időt, amíg a szovjet olaj elapadá­sa nem kényszeríti vis­­­­­szavonulásra Moszkvát. Mindez ellenkezik Euró­pa kétezer éves hagyo­mányaival és a német­­nép Európa-hivatásá­­val? Csak annyiban igaz, hogy az olajárba kalkulált ideológiai és erkölcsi kiesések pót­lása Európa történelme­lesz, mint az energia­kérdés megoldása. A többit az atom, vagy más új energia dönti el. Az ember javára vagy kárára? Attól függ, hogy a történelem legna­gyobb kérdésével, a problémamentes társa­dalommal és a problé­mamentes emberrel meg tudjon birkózni. Mert ez? Egyszerűen szólva, még sosem sze­repelt az emberiség életében és ha egyszer mégis bekövetkezik, az istenség fogalmával is ellentétbe kerülünk és elpusztulunk. Így nyil­vánvaló, hogy nemcsak az európai kérdés, ha­nem az ember problé­mája is eldöntésre vár. Elsietve filozofál­gatok? Ha arra gondo­lunk, hogy kiszállunk az autóból, fűtetlen lakás­ban élünk, vagy atom­bombával pusztítjuk el egymást, akkor ezek a kérdések a gondolatok nagyon is időszerűek. Mert, mintha az rajzo­lódna a világ horizont­jára, hogy az atomhalál lehetősége közelebb áll, mint a békés atomhoz, ahol a „békés” embe­rek az élet értelmével — homlokod verejtéké­vel keresd kenyered — kerülnek ellentétben. De egyszer minden kiderül, legfeljebb nélkülünk és utódaink nélkül. Most újra visszalépek a jelenbe, és megint csak a német sajtóból merítem tudományom,­­­a jelenlegi szovjet tí­pusú atomreaktorok ve­szélyességének egyet­len ellenszere — a cen­zúra. Medvegyev szov­jet atomfizikus Ham­burgban megjelent könyvéből derül ki, hogy a szovjet típusú atom­reaktorok, első­sorban a „Voronyezs” — a jelen­leg működő keleti atom­üzemek legnagyobb ré­sze erre a szisztémá­ra épült — olyan bizton­sági szerkezetek nél­kül működik, amelyek Európában, vagy Ame­rikában kötelezők. Med­vegyev könyvéből de­rül ki az is, hogy azt az atom­hőhullámot, amelyről az Évszázados emberek című köny­vemben írok, nem kazah­sztáni atomrobbanás okozta, hanem „üzemi defekt” eredménye volt Szverdlovszk és Cselja­­binszk között. Egy „Vo­ronyezs” típusú atomre­aktor robbant fel és ez emelte fel „nálunk” Szi­bériában — kétezer kilo­méterre az Uraltól — egyik pillanatról a má­sikra tizenöt fok hideg­ről tizenöt fog melegre a hőmérsékletet. Ez a villám­változás semmi­sítette meg a légutain­­kat, amelyeken fát szál­lítottunk az erdőkiter­melésből a fűrésztelep­re. Akkor úgy tudtuk a New Delhi­­ és tokiói rá­dió orosz adásából, hogy Kazahsztánban új típu­sú atombombát robban­tottak. Mindezt nem­csak azért írom, hogy helyesbítsem tévedése­met, hanem jelezzem, mit jelent az, ha Euró­pa szívétől néhány száz kilométerre olyan atom­erőművek működnek, amelyeket nem a kor­szerű technika, hanem kizárólag a szovjet cen­zúra vesz körül. Mi lesz, ha valamelyik Voro­­nyezs-reaktorból kisza­badul az atom és...? Semmi se lesz. Elpusz­tulunk. Kovács Imre: Kun Bélától Kádár Jánosig III. A két háború között (1919—1939) Kun Béla 133 napos proletárdikta­túrája tönkre tette Magyarországot a világ előtt, ugyanakkor a nemzet­közi kommunista mozgalmat is sú­lyosan kompromittálta. A magyar nép ízelítőt kapott egy idegen rend­szerből, s egyszer­ mindenkorra megundorodott tőle, olyannyira, hogy mindmáig nem tudta a kommu­nizmust önként elfogadni. Moszkva se vállalta a 19-es proletárdiktatú­rát elismeréssel; Lenin nem volt haj­landó egyetlen oroszt se feláldozni érte (holott a szovjet vörös hadsereg­ben százezer megtévesztett magyar hadifogoly és néhány száz kommu­nista kalandor szolgált), Sztálin meg éppenséggel kiiktatta a nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Egy kongresszusi beszédében (1933) kí­méletlenül megbélyegezte, nem volt bona fide, jóhiszemű, példát mutató kommunista uralom: nem igazolha­tó vagy menthető! A proletárdiktatúra optikája kez­dettől rossz volt; felszámolásában az első világháború győztes nagyha­talmainak érdeke találkozott a ma­gyar nép kívánságával, eltérő szem­pontokból ugyan, de kétségtelenül azonos megítéléssel. A Párizsban tanácskozó nagyok meg akarták sza­badítani Európát a bacillustól, a rák­tól; a magyar nép önmagát akarta megszabadítani tőle, nehogy tönkre tegye. A párizsi békekonferencia 1919 ja­nuárjában kezdte üléseit, egész év­ben a nagyok vitáját kimerítette a rá­juk nehezedő kérdés: demokratikus vagy bolsevik Európa? Wilson ame­rikai elnök idealista felfogásával a forradalmakat szükséges rossznak tartotta; ismételten kijelentette, ha a bolsevizmus a határain belül ma­rad, elsősorban Oroszországban, az­tán Magyarországon, őt és az ameri­kaiakat nem érdekli. Lloyd George angol miniszterelnök elismerte a né­pek jogát rendszerük megválasztá­sára: a franciák a szigorú Clémen­­ceau dominálásával a legharciasab­­bak voltak, mindkét szovjet rend­szer, Leniné és Kun Béláé megsem­misítésre törekedtek. Mivel a fran­cia hadsereg intakt maradt (az ame­rikait gyorsan hazavitték, az angolt leszerelték), mindkét országban ka­tonai beavatkozást sürgettek. A békekonferencián 1919-ben Ma­gyarországot senki sem képviselte, nem képviselhette, mert a nagyok se a Károlyi-, se a Kun-, se a kezdeti Horthy-rezsimet nem ismerték el, s tetejébe még blokád alá is helyez­ték. A szerbek, románok és csehek azt csináltak amit akartak: megbí­zottaik kihívhatatlanul gyalázták a magyarokat, mi több Magyarország, mint állam teljes felszámolására tö­rekedtek. A győzteseket három szerződés kö­telezte: az antant (Anglia, Francia­ és Oroszország) 1915. augusztus 18-án emlékiratban odaígérte Szerbiának Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét (osztrák tartományok), Szlavóniát, Horvátországot és Ma­gyarország déli részét, ha kitart mellettük a háborúban. Románia kí­­vültartására Oroszország vállalko­zott; semlegessége ellenében a Pé­­tervárott 1914. október elsején kö­tött egyezmény odaígérte egész Er­délyt. Románia bevonására a hábo­rúba, a szövetségesek sokkal bőke­zűbbek voltak: az 1916. augusztus 17-i bukaresti szerződésben Anglia, Francia­, Orosz, és most már Olasz­ország még Szegedet és Orosházát is a románoknak ajándékozta. Deb­recenről valahogy „megfeledkez­tek”, s arra se emlékeztek, hogy a Bánátot Szerbiának már odaígérték; az új szerződés Románia érdekelt­ségébe utalta. Masaryk és Benes ve­zette csehszlovák emigráns kor­mányt az antant 1917-ben elismer­te, a csehszlovák nép jogaival egye­temben, „független állama megte­remtésére területei történelmi hatá­rain belül”... Az antanthatalmak a háború végén némileg viszolyogtak a saját felfo­gásukban is eltúlzott ígéretek betar­tásáról. A páduai fegyverszünet a dé­li demarkációs vonalat kijelölte, nagyjából a mai határ mentén, a Ti­szántúl a Maros­ vonalán a Kárpáto­kig , északra nem rögzített semmit. Az ismételt módosítások, melyeket Vyx francia ezredes nyújtott át Budapesten, innét az elnevezésük (Vyx-jegyzék), mind inkább bele­vágtak a magyar etnikumba, főleg Erdélyben és a Felvidéken, de még mindig jobb megoldásra számítha­tott volna az ország, ha nem szakad rá a proletárdiktatúra, majd a Hor­thy ellenforradalma. Az amerikaiak a csehszlováko­kat pártfogolták, a franciák a romá­nokat, az angol Lloyd George haj­lott leginkább arra, hogy területi mé­szárlás helyett népszavazás döntse el a határok kijelölését. A francia int­rika ártott legtöbbet; vannak olyan utalások az előkerült­ dokumentu­mokban, hogy­ már gróf­ Károlyi Mi­hály hazaengedésével,­ 1916-ban az internáltságból, a Monarchia fellazí­tására törekedtek. Azt remélték a li­berális felfogású gróftól, amit ké­sőbb a német vezérkar Lenin haza­csempészésétől, hogy békeszólamai­val gyengíti az ellenállást. A románokkal összejátszottak a franciák egy olyan légkör teremté­sére, mely alkalmat nyújthat a be­avatkozásra. Clémenceau és katonai megbízottja, a Balkáni-térségben Franchet D’Esparey tábornok a ha­­talomra jutott gróf Károlyi Mihályt újabb és újabb jegyzékekkel, köve­telésekkel rákényszerítették a le­mondásra, mert tudták, hogy helyé­be csak Kun Béla jöhet, aki végül­­is a várva-várt ürügyet nyújtja a be­avatkozásra. A békekötést előkészítő, a béke­­szerződést fogalmazgató­ tárgyaló (és mondjuk ki, felelőtlen) nagyok megítélésében a magyarországi bol­sevik veszély nagyobbnak tűnt, mint valójában volt, amibe belejátszott a vörös hadsereg kezdeti sikere. Pá­rizsban úgy vélték, ha a magyar vö­rös hadsereg győzedelmeskedik pártfogoltjaik, a csehek és a romá­nok ellen, akkor a proletárdiktatú­ra lendületét átviheti Ausztriára és Németországra, pláne, ha kapcsola­tot teremt a szovjet vörös hadsereg­gel, melynek lovassága viharosan portyázott. Az antanthatalmak katonai szak­értői a magyar hadsereg létszámát 100-120 ezerre becsülték, mely véde­kezésre talán még jobb, mint táma­dásra, különösen Budapest térségé­ben, mert szerintük a magyar fővá­rost Kun Béláék bevehetetlen erőd­dé alakították. Az első tervek hason­ló keretű szövetséges haderő össze­állítását javasolták, melynek gerin­cét hatvanezernyi román adná, ki­egészítve nyolcezer szerb és ugyan­annyi francia katonával (jórészt sze­negáliak), hozzájuk csapva húsz­ezer cseh katonát. A terv felügye­lője, a francia Foch marsall a fel­adatra keveselte a százezer főnyi ex­­pedíciós hadsereget és fel akarta töl­teni, főleg francia egységekkel a Balkánról, 160 ezerre, 17 és fél gya­log- és két és fél két és fél lovashad­osztállyal. Az amerikaiaknak és angoloknak nem tetszett a terv, aggódtak, hogy ellenségeik rászabadításával a ma­gyarok harciasságát csak fokoznák. A szövetségesek középeurópai se­gélyszolgálatának vezetője, Her­bert Hoover, a későbbi elnök, s nem kimondottan magyarbarát, úgy vél­te, elég két szövetséges (francia) hadosztály, melyek Budapest bevé­telével már csak rendészeti, tisztoga-­ tási akciókat hajtanának végre. Kun Béla nem hitt az antanthatalmak fe­­nyegetődzésében és készülődésében, a büntetőhadjáratban, blöffölt, mint mindig, szüntelenül SOS-jeleket kül­dött Moszkvába Lenin segítségét kérte, aki a proletár internaciona­lizmus szolidaritásával átitatta. Átejtésük láttán a vég közeledtére, a magyarországi kommunisták töb­bet foglalkoztak a menekülés előké­szítésével, mint uralmuk biztosításá­val. A szélsőségesek, az anarchisták egyénileg mentették bőrüket, Kun Béla törzskarával különvonatra szállt és osztrák immunitással Bécs­­be érkezett. A lemaradtakkal Hor­thy különítményesei végeztek, ha nem ők maguk vetettek véget éle­tüknek, mint a garázda „Lenin-fiúk” vezetője, Szamuelly Tibor. Horthy Magyarországa sem tűnt fel jobb színekben, a párizsi nagyok zordságát megerősítette a baloldali menekültek elfogult propagandája, akik a fehér terror eltúlzásával na­gyobbat ütöttek a magyarságon, mint magán Horthy Miklóson: az eredmény Trianon volt! Az elmenekült kommunistákat be­fogadták a nyugati elvtársaik, akik elérték Moszkvát és igazolták magu­kat különleges beosztást kaptak a Komintern, kommunista internacio­­nálé keretében, vagy a frontra küld­ték őket, a még folyó polgárhábo­rúba a fehérek ellen. Kun Béla po­litikai biztosként (politruk) működött Dél-Oroszországban és a Krím-fél­­szigeten. Azt a szervezetet azonban, mely Magyar Kommunista Párt­ként jött létre, a Komintern 1921-ben formálisan feloszlatta. Amikor Hitler árnyéka ráborult Európára, szinte az egész 19-es kom­munista gárda a Szovjetunióban ta­lált menedéket, ahol izgékonysá­­gukkal belegabalyodtak a szovjet kommunista párt intrikáiba és Sztá­lin sommásan elintézte őket. Pa­rancsára a magyarországi tanács­­köztársaság 19 népbiztosát és tucat­nyi alacsonyabb beosztású bolsevi­ket kivégeztek, százakat Szibériába száműztek. Kun Béla változatos pá­lyafutása végére 1939. november 30-án a hírhedt Lubljanka-börtör­ alagsorában a kivégzési osztag sor­­tüze tett pontot. A többi vagy besú­­gással, (Gerő, Révai), vagy lapulás­­sal (Lukács György, Nagy Imre) el­kerülte Sztálin szigorú tekintetét, s megtépázottan várta az időt, hogy megint aktívak lehessenek. A hazai aktivitás felélesztésére a Komintern néhány eredménytelen kísérletével felhagyott. Rákosi Má­tyás és Vas Zoltán 1925-ben hazatér­tek, de tőrbecsaltan börtönbe kerül­tek. Nem volt sikeresebb Sallai Im­re és Fürst Sándor próbálkozása sem 1827—28-ban: statáriális bíró­ság halálra ítélte őket. Tucatnyi megszállotton kívül senki sem hitte a huszas években, hogy Magyarországon, szükség van kom­munista pártra és „munkásmozga­lomra”. Amikor a harmincas évek­ben különböző reformmozgalmak változást sürgettek, a kommunisták is jelentkeztek, leginkább álcázot­­tan, de ez már más „zaj” volt, ha­zai nevelésű, akik a moszkvai vete­ránokkal nem sok közösséget érez­tek, velük nem érintkezhettek. Ez a nemzedék adta a magyaror­szági kommunista pártnak Rajk Lászlót és Kádár Jánost, hívta élet­re az intellektuális sejteket, főleg a budapesti és debreceni egyetemen. De felbukkantak trockisták és a sza­lonkommunisták is, s mivel azonban nem volt olyan fegyelmi kötelék, vagy kódex, mely a különböző fel­fogású „elvtársakat” ideológiailag, politikailag és szervezetileg vonal­ban tarthatta volna, annyifélekép­pen értelmezték Marx, Lenin, Sztálin és Trockij tanításait, ahányan vol­tak, a frakciózás további megakadá­lyozására a Komintern 1936-ban megint az egyszer feloszlatta a ma­gyarországi kommunista pártot, vagy pártokat, vagy aminek nevez­ték magukat. Akik mégsem adták fel a harcot, az 1939-es hírhedt Molotov—Ribben­­trop egyezménytől földhözvágód­­tak... Frey András írja az EWSz székhelyéről, (folytatás az első oldalról) tette, hogy egy konzer­vatív kormány ellenez­né a Moszkvának való udvarlást, fenntartás­sal kezelné a hétente­­politikát és bizalmatla­nul nézne az Oroszor­szágnak tett engedmé­nyekkel teletűzdelt SALT II.re. „Nyúlszívűség” Az elmúlt hét külpoli­tikai krónikájában egyébként a sah újabb megszégyenítésére is kell pillantást vetni. Előbb alattomos cél­zásokkal, azután szóbeli üzenetekkel, most pedig már írásban is közölték a sahval, hogy „egyelő­re” nem engedik be az Egyesült Államokba. Mégpedig azzal a meg­­okolással, hogy Carte­­rék attól félnek, ha a sah ide jönne, akkor Perzsiá­ban az amerikaiakat bántalmaznák, talán agyon is vernék őket. A Washington Post­­ban azonban azt olvas­suk, hogy Perzsiát is­merő diplomaták más véleményen vannak. Őszerintük épp ellenke­zőleg, az amerikai kor­mány nyúlszívűsége az, ami arra bátoríthat per­zsa terroristákat, hogy az ott élő (és dolgozó) amerikaiak védtelen­­ségével visszaéljenek. És ha Amerika határo­zottságot tanúsítana, ha a maga érdekeit és az elemi emberség szabá­lyait védelmezné, ez késztetné az embereket az egész világon arra, hogy Amerikát és a kül­földön tartózkodó ameri­kaiakat respektálják. APLO hadat üzent Amerikának A Középkeleten szer­zett tapasztalatok is er­re vallanak. Nyugaton az embe­rek jogi és anyagi szempontok iránt fo­gékonyak, a keleti ember szemében en­nél fontosabb a becsü­let és a hiúság. Ez le­het az oka annak, hogy az ENSZ folyo­sóin keringő és meg­bízhatónak látszó hí­rek szerint a sah ellen elkövetett amerikai árulás Szaudi Arábiá­ban megvetést kel­tett. Ez úgy látszik még jobban megerősí­tette a szaudiaknak azt a nézetét, hogy az amerikaiak ígéreté­ben, becsületérzésé­ben nem lehet meg­bízni. Erre mondta egy európai diplomata, akit arab országokban el­töltött évek után helyez­tek át nemrég az ENSZ­­hez.­­ A hír, hogy Arafat, a PLQ (a palesztin fel­szabadító szervezet) főnö­ke elfogatóparancsot adott ki a sah ellen, az­előtt közderültséget kel­tett volna. Mindenki tud­ta volna, a becsület megkívánja, hogy Ame­rika gondoskodjék volt szövetségesének a vé­delméről és hogy a sah­­nak nem csak az elrab­lását, hanem a lelövé­­sét is kész a CIA meg­akadályozni. A CIA ke­zét azonban lefogták. Nem lehet tehát egé­szen félvállról venni Arafat három hete tett bejelentését, hogy a PLO. hadat üzent Ameri­kának és a sahnak. □ 3. oldal ­ Megrendelhető Kovács Imre régóta várt könyve Magyarország megszállása című nagyszabású 400 oldalas munkája a Vörösváry Publishing Co. Ltd. Toronto kiadásában A neves szerző felöleli a magyar történelem legvégzetesebb szakaszait a német megszállástól az orosz megszállásig. A ma­gyar történelem cezúrája 1945. Hogyan jutottunk el oda, miként ragadták magukhoz a kommunisták a hatalmat? Mi volt a németek, a nyugatiak és az oroszok szerepe? Kovács Imre panorámája személyes élmények alapján, a té­nyezők szigorú megvizsgálásával és a szereplők: Roosevelt, Sztálin, Hitler, Churchill, a többiek felvonultatásával felel a tragi­kus kérdésekre. A könyv külön érdekessége, hogy polemizál Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig c. nagy feltűnést keltett könyvével. Ara: $ 14.00 Szállítási költség: $ 1.00 (Itt levágandó.) Megrendelő neve: Címe: ................. Példányszám (egy, vagy több): ............................................................................................................. Vételár plusz postai költség (check, money order, cash): dollárban, vagy egyenlő értékű valu­tában mellékelve ...............................................................................................................•••••*•■.............. Vörösváry Publishing Co. Ltd. 412 Bloor St. W. Toronto, M5S 1X5 I Canada __________________________________________________

Next