Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-09-08 / 36. szám
!Nyisztor Zoltán: Új jobboldal? A világsajtó, s az orránál fogva vezetett közvélemény még mindig a freudizmus s az eurokommunizmussal foglalkozott, s leásott azok legmélyebb gyökeréig és forrásáig, amikor hirtelenül és váratlanul a politika színpadára perdült az új jobboldal. S nem is valami vérszegény, eldugott lapocskával, ami fölött csak gúnyolódni lehet, hanem a francia sajtó legelőke, többnek tartott régi orgánumában, a Figaróban. A meglepetés olyan óriási volt, hogy a francia lapok sikerehada azt sem tudta, hogy—a magyar paraszti kifejezéssel élve — köpjön vagy nyerjen-e? Egyelőre okosabbnak tartotta félreverni a harangokat, összefutni, mint a tűzvésznél szokás s megvárni a hivatásos tűzol tókat.• Az új jobboldal jelentkezésénél s bemutatkozásánál egyelőre nem a programja a fontos, hanem az a gyilkos és könyörtelen harc, amit a trónon ülő baloldal ellen megindított. Sokan talán észre sem vették, mert tömegemberek, micsoda sűrű felhő takart be bennünket s micsoda nedves köd tette lehetetlenné, hogy kilássunk belőle. Úgy kellett gondolkoznunk és éreznünk, de légióként cselekednünk, ahogy azt a konok és ellentmondást nem tűrő baloldal akarta és diktálta. Együtt kellett üvöltenünk a dervisekkel s a mindennapi kenyerünkért is nem a mindenható Úristenhez folyamodtunk, hanem ahhoz a baloldalhoz, mely istenséget teremtett önmagából! Aki fel merte emelni a fejét a fojtogató ködből, azt azonnal és kíméletlenül kupán ütötték, rothadt nácinak, vagy fasisztának bélyegezték s nyilvánosan feljelentették, mint az emberiség és a haladás ellenségét. Hányan, de hányan — írók és gondolkodók — estek áldozatul ennek a mérgezett légkörnek! Hallgatniok kellett, mert nem kaptak nyilvánosságot. Nem akadt lap, mely cikkeiket közölte volna s nem akadt könyvkiadó, mely vállalta volna a könyveik kiadásával járó anyagi és erkölcsi kockázatot! A szabad gondolkodás azaz a szabad gondolat számára nem volt férőhely a Baloldal birodalmában! S nem volt hova kivándorolni, vagy elmenekülni, mint annak idején a fasizmus, vagy nácizmus elől. A levert diktatúrák helyébe a diktatúrák halálos ellenségei egy új diktatúrát állítottak fel, mely demokratikus köpenybe burkolva s igazi demokráciának álcázva, súlyosabb, általánosabb és fullasztóbb volt minden más diktatúránál. A baloldal Grál lovagjai büntetlenül monopolizálhatták a kultúrát, hitet, erkölcsöt, míg végül is a freudizmus és marxizmus hullámsírjába süllyedtek. Szerintem helyes volt a legintelligensebb és legfüggetlenebb francia lap, a Figaro hasábjairól indítani meg az új Jobboldal mozgalmát. Mert van aki tagadja, de van aki belátja, hogy igenis a népek sorsát mindig az intelligencia, az értelmiség mozgalmai döntik el. Mesebeszéd, hogy az emberiség nagy mozgalmai a mélyről, az ismeretlen tengeráramlatokból emelkednek ki! Egy nemzet vagy az egész emberiség értelmisége az, mely magával ragadja a vezetést. Ezért fején találta a szöget, amikor az új jobboldal egyenesen és közvetlenül nem az alantas néprétegekhez, hanem az értelmiséghez fordult. Annak kell színt vallania, hogy akar-e egy komoly fordulatot, egy gyökeres változást, mely ugyan megszégyenítés lesz múltjára, de a kibontakozás lehetősége a jövő felé?! Az új jobboldal proklamációja ugyan nem mondja ki, de nyilvánvaló, hogy elsősorban az ifjúság felé fordul. Az ifjúság ugyanis minden jövendő fordulatnak a tartaléka. Az az ifjúsági mely sohasem tartozott a „maradiak” közé s mindig élharcosa volt a társadalmi és politikai reformoknak. Bármily zűrzavarosnak látszik is a mai ifjúság mentalitása, anynyi bizonyos, hogy torkig van a freudizmus és eurokommunizmus üres ígéreteivel, s új társadalmat akar teremteni a régi helyébe. Hogy egyelőre beleütközik hol az erkölcs, hol a vallás tilalmaiba s egyelőre megrekedt a terrorizmus és anarchizmus útvesztőiben, az sajnálatos, de nem fontos. Az emberi fejlődésnek vannak kiszámíthatatlan útjai. De egyelőre örülni kell az új gyermek születésének, még ha árnyékok takarják is a jövő útját! Kovács Imre: Második Világháború felidézése, a Harmadik Világháború kísértése (Könyvszemle) Munich — The Price of Peace. By Telford Taylor. Illustrated, 1084 pp. Doubleday & Co., New York, 1979. On trial at Nurembeg. By Airey Neave. Illustrated, 348 pp. Little, Brown & Co., boston, 1978. The Third World War. By General Sir John Hackett. 369 pp. Mac-Millan, New York, 1979. Három könyvet választottam ki a gazdag amerikai irodalmi termésből, melyek kifejezésre juttatják az aggodalmakat és fontolgatásokat egy újabb háború lehetőségével kapcsolatban. Meglepően sok könyv idézi vissza a második világháborút, új filmeket készítenek róla, a régieket újrajátsszák, az amerikai televízióban egyszerre három széria eleveníti fel eseményeit és hősiességét. Az utolsó nagy háború, a második világháború befejezése óta eltelt , majd három és fél évtized valami nosztalgikus érzéssel hatja át az embereket és a nemzeteket, hogy miért a hosszú szünet? Ázsiában és Afrikában fellobbantak háborúk, a koreai, a vietnami, aztán India és Kína, India és Pakisztán között, a harmincéves arab-izraeli háború, újabban Kína és Vietnam összecsapása, a franciák elleni felkelések Észak-Afrikában, törzsi torzsalkodások a Szahara alatt. Csak Európa csendes. Az 56-os magyar forradalom leverése és Törökország 1974-es ciprusi beavatkozása ugyan megzavarta a csendet és a lelkiismeretet, de a kontinens ilyen tartós békét nem élvezett a Napóleoni háborúk óta. Nem csoda, hogy írók, történészek, politikusok visszahajolnak a második világháborúhoz, hogy kitörése körülményeit kutassák: mi állította szembe a népeket, miként nyilvánult meg a személyi bátorság, mit jelentett a lovagiasság (a nyugati arcvonalon) vagy mellőzése (a keleti arcvonalon). München a kezdet, a történelem iskolapédlája egy sajátos helyzet tragikus félreértésére. 1938 szeptemberében Chamberlain angol és Daladier francia miniszterelnök, Mussolini, Olaszország, és Hitler, a Harmadik Birodalom diktátora összeült tárgyalni, hogy az európai békét megmentsék. A tét Csehszlovákia. Hitler ragaszkodott a németlakta területek, a Szudétaföld átadásához, különben háborút indít. Mussolini helyeselt, Chamberlain húzódozott, de abban a hiszemben, hogy Hitler kielégítésével biztosíthatják a békét, belement az alkuba: Daladier egyetértett vele. Mint tudjuk, München nem a béke betetőzése volt, hanem a háború nyitánya. Annyiféleképpen feldolgozták a híres és hírhedt találkozót, hogy az ember csodálkozik, mit lehet még elmondani, miért kellett újabb könyvet írni róla? Az angol Telford Taylor (jogász és történész) erőfeszítése azonban megérte, mert kísérteties párhuzamával korunk problémáit és agóniáját is kellő perspektívába állítja. Az 1084 oldalas könyv címe egyszerűen Munich—München, alcíme: The Price of Peace — A béke ára. A nagy elszámítások, a katasztrofális félreértések nagyítója alatt a müncheni szereplők összezsugorodnak; döntésük motívumaival a szenvedés, a romlás, pusztulás arányai apokaliptikus méreteket öltenek. Hitler azt hitte, erőszakos fellépésével, arroganciájával, a Harmadik Birodalom legyűrhetetlennek látszó hatalmával leszerelhet minden ellenállást, s háború, áldozatok nélkül megkaparinthatja Európát, a világot. Az esernyőjével karrikaturizált Chamberlain angol miniszterelnök hazatértekor, a londoni repülőtéren, a békét magasztalta „nemzedéke életére”, de még ma is vitatott, hogy tulajdonképpen mi vitte rá a tragikus következményekkel járó engedményre? Megszeppent polgár lett volna, akinek mélységes hitét a békében nem annyira a humánus meggyőződés, mint inkább az a tudat befolyásolta, hogy a demokratikus rendszereket lehetetlen háborúba vinni, amíg a béke biztosításának minden lehetségességét ki nem merítették. Vagy felrémlett volna előtte, hogy az angol világbirodalom menthetetlen, a háború végez vele, ha meg is nyerik. München legnagyobb vesztese Hitler, vele Németország: a Reich, a Birodalom ezer éve csupán 12 évet jelentett, felét háborúkkal. Erkölcsi vesztese Csehszlovákia, megalkotói, a nyugati hatalmak ejtették, nem keltek védelmére. A kiábrándult Benes elnök 1943-ban Moszkvával kötött egyezményt, de az sem segített: a kommunisták 1948-ban puccsal átvették a tehetetlen országot és összezúzták demokratikus intézményeit. Rá húsz évre, 1968-ban, amikor a prágai tavasz kivirult, Csehszlovákia saját szocialista megoldását kereste, a Szovjetunió újból beavatkozott, mint három évtizeddel korábban a Harmadik Birodalom, hogy biztosítsa a kommunista rendet. A büntetést, a második világháború vesztesei felett a győztesek katonai bírósága mérte ki Nürnbergben. A nürnbergi perről ugyancsak rengeteg könyv, tanulmány, cikk jelent meg. Az amerikaiak jó filmet is készítettek róla, nem éppen megnyugtató címmel: Elsietett igazságszolgáltatás. A legújabb munka, On Trial at Nurenberg — A nürnbergi perről, mintha szintén a lelkiismeretfurdalás műve lenne. Szerzője, az ír Airey Neave, a katonai bíróság tagja volt, s arra a kérdésre, hogy miért most, több, mint három évtizeddel a perek lefolyása, az ítéletek végrehajtása után szánta rá magát az írásra, azzal felel, hogy ki akarta várni, amíg 1945 „sötét indulatai” leüllepednek és nyugodtabban tekinthet vissza az eseményekre. A sötét indulatokat az a súlyos jogi kérdés kavarta fel, hogy visszamenő hatállyal felelősségre vonhatók-e közszereplők és katonák olyan súlyos atrocitásokért, melyeket elkövettek, de előzőleg saját országuk törvényhozása, sem pedig nemzetközi egyezmény nem nyilvánított bűnnek. Churchill angol miniszterelnök ellenezte a bírósági tárgyalást: egyszerűen agyon kell lőni a hitlerista vezetőket, Gestapo- és SS-parancsnokokat. Az oroszok ragaszkodtak a teatrális tárgyaláshoz, az amerikai főbíró, Robert Jackson szintén mint a bírósági procedúra híve, nehogy a sortűzzel kivégzettekre a mártíromság köntösét húzhassák. A nürnbergi perről szóló legújabb munka szerzője, Airey Neave az oxfordi egyetemen szerzett diplomát, a háborúban az angol titkosszolgálat tisztje, s mivel jól beszél németül, 1945-ben őrnagyként Nürnbergbe vezényelték. Neki kellett a perbefogottaknak megmagyarázni, hogy miért vonják őket felelősségre. A 21 főbűnös zárkájába bármikor bemehetett, megismerhette lényüket, alkatukat, degenerálódásukat. Jellemzésük könyve legérdekesebb része, de a sötét szenvedélyeket mégsem oszlatta el, hiába nyitogatták ki előtte a történelem 21 legsötétebb zárkájának ajtajait, mígnem ő is sötét erők áldozata lett, és terroristák nemrégen agyonlőtték... Szorgos kutatás, gondos kiértékelés, kezdet és vég, bűn és bűnhődés nagy tanulságai elegendők-e egy újabb konfliktus elhárítására, vagy a társadalmak fejlődése, változása törvényszerűen magában hordozza a háború csíráit. Ha mégsem lehet megakadályozni, minden jószándék, önmegtartóztatás, a végső pusztulás nagy víziója nem elég: hogyan tör ki és milyen lesz a harmadik világháború? A kérdésre Sir John Hackett hetedmagával felel a Third World War — A harmadik világháború című, aránylag rövid, 368 oldalas munkában, amely most már hónapok óta a bestseller listán fut. Sir John tábornok-skolár, a NATO északi szárnyának volt parancsnoka, jelenleg a londoni egyetemen, mint vendég előadó a klasszikusokat tanítja. Munkatársai magasrangú katonák, nyugállományban. Nem lehet rájuk mondani, hogy háborús uszítok. Munkájuk különben is visszavetített történelem, méghozzá 1987-es keltezéssel, miután megvívták a harmadik világháborút. A szenárió hihető, túl reális, bár végig gondolni is rémséges. 1984-ben az amerikai elnökválasztáson a republikánus jelölt kijelenti, hogy megsegítené a lengyeleket, ha kétségbeesésükben felkelnének a Szovjetunió ellen. Amikor megválasztották és beiktatták elnöknek, 1985-ben, a szovjet vezetőség próbára akarja tenni, hogy meddig mehetnek el vele szemben. Egyik kliensük (ahogy a keleteurópai kommunista rezsimeket mostanában nevezik) megszállja Saudi Arábiát az olajért, egy másik Dél-Afrikában a faji háborút szítja és fokozna. Maguk az oroszok nagy erőkkel bevonulnak Jugoszláviába, közvetlen harci érintkezésbe kerülnek az amerikai csapatokkal, összecsapásuk európai háborúvá szélesedik. A NATO-főparancsnok húzódozik a taktikai atomfegyverek használatától, elégségesnek véli a tartalék gyors bevetését, amivel visszalöki a támadókat Nyugat-Németországból. A szovjet hadsereg verhetetlenségének mítosza megszűnik, a keleteurópai népek nacionalizmusa és a szovjet tisztek hazafias elégedetlensége rádöbbenti a Kreml urait birodalmuk szétesésének lehetőségére Hogy mentsék a helyzetet, figyelmeztetőül""rálőnek egy nukleáris töltetű rakétát Birmingham angol iparvárosra; megtorlásul a NATO elpusztítja, ugyancsak nukleárist, ráadással, Minszk városát. A szovjet vezetőség tehetetlen, a kommunista poklok kapui felszakadnak, a nacionalizmus és elégedetlenség áradata elsöpri a szovjet rendet, a Szovjetunió összeomlik. A történet hadgyakorlatnak is tekinthető: tervét a NATO főhadiszállásán kidolgozták, kék- és fehér jelzésű csapatokkal lejátszották. Aztán meg Sir John és katona szerzőtársai munkájuk dátumozását 1987-re, a harmadik világháború végére tették, s hol van az megírva, hogy pont nekik sikerült túlélni... Frey András írja az ENSZ székhelyéről: gével Algéria be tudja-e keríteni a nyugatbarát Marokkót. Ha ez sikerülne, akkor a Fölközi-tengernek nemcsak a keleti medencéjét tudnák a Szovjetunióval masírozó radikális arab államok nyomása alá helyezni, hanem a Földközi-tenger nyugati felén is defenzívába szorulna Amerika a Szovjetunióval szemben. Ennek az augusztus óta mind valószínűbbnek látszó lehetőségnek a láttán mondta egy Bonnban állomásozó spanyol diplomata: " Ha a szovjet kormány befolyását a Szuezi csatornától Gibraltárig az egész Földközi-tengeren tudná éreztetni, akkor az Atlanti Szövetség Dél felől védhetetlenné válnék. Jó irányba nyitogatja az utat, hogy a nyár folyamán Irak és Szaúd- Arábia, tehát a külpolitikailag legdinamikusabb radikális arab kormány és a leggazdagabb konzervatív arab állam, tapogatódzó lépéseket tett Amerika felé. Optimista persze csak akkor lehetne az ember, ha remélhetné hogy az így adódó lehe(Folytatás az 1. oldalról.)tőségeket az amerikaiak ki is akarják, ki is tudják használni. „Felsőbb utasításra” Washington azonban ebből a szempontból is elszomorító látványt nyújt. Mert amihez hozzányúlnak abból — két év, tehát Carter jötte óta még inkább mint azelőtt — mindig csak baj háramlik Amerikára és a Nyugatra, így kezelték — hogy csak a múlt héten elkövetett baklövéseket említsük — az orosz táncosnő, a moszkvai könyvvásár és a Kubára vitt orosz csapatok ügyét is. Az amerikai hatóságok — washingtoni újságírók szerint magának Carter elnöknek az utasítására — mind a három esetben olyan gyámoltalanul viselkedtek, hogy egész nyilvánvaló: felsőbb utasításra engedtek szándékosan egérutat az oroszoknak. Cartert az a meggondolás vezethette, hogy Camp David mellett egyedül a SALT II-t tudja „eredményként” felmutatni és hogy ennek a tető alá hozatalát veszélyeztetné az amerikai-orosz viszony megromlása. Ezért mondják Washingtonban, hogy Carter inkább nevetségessé teszi az Egyesült Államokat és politikai előnyökhöz juttatja a szovjet kormányt, mintsem, hogy zavar léphessen fel a Washington és Moszkva közti viszonyban. Három tagbaszakadt gerilla Az első akkor kezdődött amikor Godunov, a híres orosz Bolsoj Balettnek (ahogy az oroszok mondják) a férfi „ballerinója” politikai menekültként jelentkezett az amerikai bevándorlási hatóságoknál. Az oroszok attól tartottak, hogy felesége (egy harmadrangúnak mondott táncosnő) szintén Amerikában akar maradni. Az ENSZ-nél akreditált orosz nagykövetséghez beosztott politikai rendőrök nem sokat teketóriáztak, három tagbaszakadt rendőrgerilla kivitte az asszonyt a new yorki repülőtérre és ott az amerikai hatóságok megkerülésével, a nemzetközi repülőterek szabályainak nyílt megsértésével föltették egy Moszkvába menő repülőgépre. Az amerikaiaknak ezt módjukban állott volna megakadályozni, de nem tették. Ahhoz is joguk lett volna hogy az útlevél-ellenőrzést megkerülő utast a repülőgépről leszállítsák, ezt sem tették meg. Végülis öt orosz hivatalnok és rendőr jelenlétében beszélhettek csak a táncosnővel s nincs helyünk leírni, hogy ezt megelőzően három álló napig hogyan packáztak az oroszok az amerikaiakkal. Ezután következett a moszkvai könyvvásár. Az amerikaiak ott is lenyeltek minden megszégyenítést. Amerikai kiadó vízumának megtagadásától a kiállításra küldött amerikai könyvek nagy részének az elkobzásáig. A koronát azonban minderre a Kubában megrendezett provokálás tette fel, amikor kipattant a hír, hogy nemcsak 2-3 ezer orosz katonai „tanácsadó” hanem 2-3 ezer főnyi harcba dobható orosz katonai egységek is tartózkodnak Kubában. E sorok szedése idején még nagyban folyik a vita Washingtonban, hogy az amerikai kémszervezet, a CIA, idejében értesítette-e a honvédelmi minisztériumot, a külügyi hivatalt és az elnököt arról, hogy mikor küldték őket Oroszországból a Floridával szembe néző szigetre. Beavatott emberek azonban Washingtonban úgy tudják, hogy a CIA ebben az ügyben is jól működött, s hogy idejében, már évekkel ezelőtt tájékoztatott minden illetékes tényezőt arról, hogy mi folyik Kubában. És, hogy a Fehér Házban szándékosan nem vettek tudomást az oroszok kubai mozdulatairól, nehogy a szent détentet megzavarják. A csillagokat is letagadják az égről Az igazság kedvéért meg kell állapítani, hogy ezt nem Carter kezdte el. Kennedy elnök volt az első aki titokban tartotta, hogy a kubai konfliktus során 1962-ben megkötött amerikai-orosz megegyezést a szovjet kormány nem tartotta be. Amikor pedig a 70-es évek elején Nixonnak és Kissingernek több ízben jelentették, hogy atomrakétákkal felszerelt orosz tengeralattjárók a kubai Cienfuegos előtti vizeken támaszpontnak szolgáló segédhajókkal rendelkeznek, akkor Nixon is, Kissinger is megtévesztő, az amerikai közvéleményt félrevezető hallgatásba burkolódzott. Carter őszintébb náluknál, mert Moszkva és Havanna iránt „békítő gesztusként” elnökségének mindjárt a legelején beszüntette amerikai felderítő gépek berepülését Kuba fölé. És amikor tavaly, híre jött, hogy a kubai légierőt orosz parancsnokok vezetik, Carter is úgy tett, mint Nixon: letagadta az orosz csillagokat Kuba egéről. Hogy 1962, vagy 1970, vagy 72 óta tanyáznak-e Kubában orosz gyalogsági erők, s hogy jelentenek-e ezek veszélyt az Egyesült Államok számára, ahhoz nem tudunk hozzászólni, és tán azt sem tudjuk, hogy a Szovjetunióban nyert kiképzés után kiket lehet ejtőernyővel harcba dobni és, hogy a Kubában gyanított orosz rakétaállomások őrzésére vagy a Castro-diktatúra fenntartásához van-e szükség idegen katonákra, akikkel biztonságosabb fölkelő kubaiakra lövetni. Szegény Carter! Külpolitikai szempontból mindenesetre könnyebb a helyzetet megítélni, így például világos, hogy ha Amerika tűrné Kubában orosz hadsereg jelenlétét, az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye, külpolitikai súlya még a jelenleginél is mélyebbre süllyedne. Ez pedig megkönnyítené Amerika elszigetelését, Nyugateurópa elfinnesítését, Amerikának háború nélkül való legyőzését. Érthető, hogy Carter nem tudja mitévő legyen. Ha az Amerikának odadobott kesztyűt felveszi, akkor nem üt újabb csorbát az Egyesült Államok becsületén, de a Washington és Moszkva közti viszony kiéleződhet és a SALT-II sorsa megint bizonytalanná válik. Márpedig, ha ez kútba esnék, akkor a jövő évi elnökválasztási hadjárat során Carter nem tudna a SALTIS-re, mint külpolitikai sikerre hivatkozni. Ha viszont nem áll a sarkára akkor az a veszély fenyegeti, hogy a szovjet irányában mutatott gyengeségét fogják az elnökválasztás előestéjén a szemére hányni. " Ilyen bajai vannakszegénynek. Választásigondoktól gyötört fejében talán meg sem fordul a gondolat, hogy a SALT II-nek és a kubai orosz kihívásnak nemcsak belpolitikai, hanem külpolitikai következményei is lehetnek. □ 3. oldal