Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-10-27 / 43. szám
(Folytatás az 1. oldalról.) nyújt Portugáliának a Közös Piachoz való felvételéhez, másrészt elismeri azt a szerepet amelyet Lisszabon kíván játszani Európa, Afrika és a portugál nyelvű országok, így elsősorban Brazília között. A Párizsban közzétett nyilatkozatok szerint a csatlakozási szerződést 1981 tavaszán írná alá, a Közös Piac országai 1982-ben ratifikálnák és a hivatalos belépésre csak 1983-ban kerülne sor. • November 20-án Tuniszban arab csúcsértekezletet rendeznek, amelynek főtémája Dél-Libanon lesz. Szelim Al-Hossz libanoni kormányfő magához kérette Jasser Arafatot és megvitatta vele a déllibanoni válságos helyzetet. • Teheránból jelenti az UPI hírügynöksége. Ibrahim Jazdi iráni külügyminiszter az ENSZ közgyűléséről visszatérve beszédet tartott Teheránban. Közölte Vance amerikai külügyminiszterrel való tárgyalásának eredményét, mely szerint Iránnak nem változott meg az Egyesült Államokhoz való kapcsolata. „Teherán és Washington között számos kérdésben ellentét van”, de egy tárgyalás nem elegendő ezek kiküszöbölésére — mondotta az iráni külügyminiszter. • Kurdisztánban ugyanakkor súlyos harcokat robbantottak ki a nemzeti önrendelkezésért harcoló szabad csapatok, miután az izlám forradalmi bíróság, száz kurd felkelőt ítélt halálra. A kurd felkelők kilátásba helyezték, hogy kivégzik az iráni forradalmi csapatok elfogott tagjait, ha nem szolgáltatják ki nekik a forradalmi bíróság Kurdisztánba kirendelt főügyészét, aki a kivégzéseket elrendelte. Az iráni belügyminiszter bejelentette, hogy a kormány „háborút indít” a felkelők ellen. Ugyanakkor Madari ajatollah, a legfőbb falási vezető bírálta a kormány magatartását a kurdokkal szemben és a Teheran Times-nek adott nyilatkozatában kijelentette: A kurdisztáni háború senkinek sem használ és sohasem robbant volna ki, ha a kormány időben figyelembe vette volna a kurdok követeléseit. • Genfben újabb találkozót tartott az Egyesült Államok, Nagybritannia és a Szovjetunió kirendeltsége. A három nagyhatalom a nukleáris fegyverkísérletek általános és teljes betiltására vonatkozó szerződéstervezetet készíti elő. • Londonban nagy botrány tört ki, miután egy kokaincsempésző bandát lefüleltek és a vásárlóik, illetve az élvezők névsorát nem akarták nyilvánosságra hozni, mert prominens családok ivadékai és a legfelsőbb körök is érintve vannak a vádlottak között. Az Evening News című lap ugyanakkor megemlíti, hogy Erzsébet angol királynő két közvetlen rokonának neve is szerepel a listán. A kokaint „jobb társaságban” vacsora után körül hordják a vendégek között — vallott egy tanú. A kokain méregdrága Londonban. Egy gramm 107 dollárba kerül. • Jerry Brown Kalifornia kormányzója kijelentette, hogy ő mindenképpen felvenné Kubával a diplomáciai kapcsolatot, még akkor is, ha a Szovjetunió nem vonná vissza csapatait Kubából. Brown „korszerűtlennek” minősítette az USA kubai politikáját. Az ABC-nek adott interjújában Brown kijelentette az Egyesült Államok búzatermésének 10 százalékát adja el a Szovjetuniónak ezzel elősegíti a szovjet csapatok Kubában való állomásozását. • Fidel Castro teljes biztonsági őrizet mellett hagyta el New Yorkot a kora hajnali órákban. Castro csak az utolsó napon támadta nyíltan az Egyesült Államokat beszédeiben, addig csak burkolt célzásokat tett ellenük. Castro kijelentette, hogy teljesen kiábrándult Carter elnök politikájából, a Kubában állomásozó szovjet csapatok említése miatt. A kubai diktátor egy szovjet gyártmányú gépen hagyta el a new yorki repülőteret. • Washingtonban 75 ezer homoszexuális férfi és nő vonult fel a Fehér Ház elé teljes jogaikat követelve. Ted Weiss new yorki demokrata és Phillip Burton kaliforniai demokrata képviselők készítették elő a homoszexuálisok teljes jogú törvénytervezetének szövegét. Anne Scott a társaság alelnöke a következőket mondott a beszédében. Amerikaiak láthatjátok, mi ott vagyunk a közhivatalokban, iskolákban, kormányban és a Fehér Házban egyaránt — mondotta a szónok. • A török jobboldal nagy győzelmet aratott a most megtartott általános választásokon és annyi mandátumot nyertek, hogy bármikor megbuktathatják Bulent Ecevit miniszterelnököt — jelenti az UPI hírügynöksége. A jobboldali Justice Party ugyanakkor a Szenátusban is megszerezte a többségi 50 mandátumot. Minden rendőri intézkedés ellenére a választási harcoknak öt halálos áldozata volt, mert a baloldali gerillák mindenütt megpróbálták megzavarni a szavazókat. Ha a jelenlegi két vezető párt Ecevit pártja és a Justice Párt nem tudnak megegyezni , 1981 októberben ismét általános választásokat írnak ki Törökországban. • Hans Joachim Leip, aki a Merck német gyógyszeripar iráni telepének volt a számvivője — az első nyugati polgár, aki áldozatul esett a kurd felkelésnek. • A japán lapok szerint az amerikaiak hozzájárultak ahhoz, hogy Nyugatra is kiterjesszék a kínai fegyverszállítást, illetve, hogy Nyugat is szállíthasson „védelmi fegyvereket” Kínának. Amerika jelen pillanatban nem tervez szállítani fegyvereket Kínának, de Franciaországgal és Nagybritanniával máris folynak a tárgyalások harci repülők és távolsági rakéták eladásáról. • Egy görög teherszállító hajó 21 személyzetével az Atlanti Óceánon, útban az Egyesült Államokból Európa felé — eltűnt. A legénység délamerikai volt. Egy amerikai romboló hajó az Azori szigetektől 280 mérföldre ahonnan az utolsó jel érkezett — kutatott a hajó után, de csak a mentőcsónakot és mentőöveket találta meg. • El Salvadorban egy öt személyből álló katonai junta Carlos Humberto Romero elnököt államcsínnyel elmozdította hivatalából és egy Guatamalába induló repülőre rakták San Salvadoréban s kijelentették, hogy az elnök utazásának végső állomása Miami volt. Az ötszemélyes tanács, amelynek négy ezredes és egy civil tagja van ugyanakkor felszólította a jobb- és baloldali geril- Kovács Imre: Vénasszonyok nyara Európában (is) A párizsi Gare de l’Est-ről pontosan háromnegyed nyolckor kigördül a gyorsvonat, mely különböző neveken (Mozart Express, Orient Express) Strassbourgon, Münchenen, Salzburgon át Bécsbe, onnét Budapestre, végül Bukarestbe érkezik. Két és fél nap alatt... A kényelmes elsőosztályú fülkében hárman ülünk; amikor a kalauz a jegyeket kéri, a francia bérletet mutat fel, amire csak bólint; a mellettem ülő, sportöltözetű EURAILPASS-t nyújt át neki, amire lelkesen mondja: Americain! Előhúzom az enyémet, hasonló lelkes elismerés: a Trans Europain Expressvonalain az amerikai turistáknak, akik kivétel nélkül mind EURAILPASS-szal utaznak, s amit csak Európán kívüliek használhatnak, még mindig kijár az elismerő, udvarias bánásmód. A kalauz mosolya kifejezi, hogy becsülik őket, különösen most, a normandiai partraszállás 35. évfordulóján. Az én korosztályomról feltételezhető, hogy a partraszállók között voltak Franciaország felszabadítására. A szomszédom mindjárt kérdezi, honnan, az Államokból? Mondom New Yorkból. És az akszentem? Kihívóan válaszolom, ha feltárja az övét, elárulom az enyémet. Kiderül, hogy német, harminc éve vándorolt ki Amerikába, West-Virginia államban telepedett le, pszichiáter. Egy ideig hallgatunk, a New York Herald Tribune-t forgatom, majd hirtelen megkérdezem: szolgált a háború alatt? Mintha várta volna a kérdést: igen, de nem a hadseregben, a haditengerészetnél. Elmondja, hogy egysége Cherbourgban állomásozott, kivándorlása óta most van először Európában, az első útja oda vezetett. Nosztalgiából... Párizsban nem érezte jól magát, nem tud franciául, étterembe nem ment be, csemegeüzletben vett felvágottakon élt. Alig várja, hogy Németországba érkezzünk. Az útlevél- és vámvizsgálatnál még angolul beszél, az új utasoknak már németül válaszol, hogy az ülés, amire rámutatnak szabad. A mozgó bárban azonnal virslit rendel, sörrel, s boldogan készül a müncheni Oktoberfest-re. A vonatablakból a kép drámaian különbözik a francia tájtól. A francia városok megöregedtek, alig vág kontúrjaikba új épület, az építkezés lanyhább, Nyugatnémetországban pezsgő prosperitás. Szinte minden új, a városok, a gyárak, a házak, az utak, bármerre néz az ember lázas építkezés folyik. Itt-ott még látni emeletes öreg parasztházakat, hozzájuk lapuló istállókkal, fészerekkel, a falvak, a vidéki települések azonban csupa új házból állanak. Körülöttük és erkélyeiken virág és virág és virág; ennyi virágot, derűt, megelégedettséget egyetlen más országban sem láttam. Fülkénk megtellik, kiürül, megint megtellik; az új utasok bérletet nyomnak a kalauz orra alá, első osztályon változatlanul a kiváltságosok utaznak. A köznépnek a másodosztály jut, ami kényelemben nem marad el, legfeljebb ugyanazt az ekszkluzivitást nem biztosítja. Münchenbe barátok várnak, hoszszú napokon és estéken át beszélgetünk, visszatérő téma Európa változása, aggódása, Amerika hanyatlása, vezető szerepének érezhető hiánya miatt. Gábor Áron dicséri a könyvem (Magyarország megszállása), azt hiszi és javasolja, hogy folytatnom kellene: itt az ideje megírni az emigráció történetét. Mondom, komplikáltabb, mint a háború alatti és utáni Magyarország visszaidézése, ami már történelmi perspektívába került. Az emigráns túlérzékeny profilja megrajzolására. Fennakadunk ötvenhaton, mi volt belülről, hogyan nézett ki kívülről. Már annak a kérdésnek a felvetése is veszélyes, hogy a teljesítmények mellett milyen hibákat követtek el a szabadságharcosok. Mint történelmünk minden nagy mozzanata, ötvenhat is tabu. Dózsát még lehet bírálni, mert parasztvezér volt, de Rákóczi, vagy Kossuth érinthetetlen, úgyszintén Nagy Imre. Jó este volt, hasznos este volt. , Az első napok gyönyörű napsütését, amikor ingre vetkőzhettem, felváltotta az eső, s annál rosszabb nincs, mint amikor Münchenben esik. A turisták ázottan várják a Marienplatzon a harangjátékot, a barokk bábuk önfeledten fordulnak ki a toronyablakból, s lejtik táncukat, vívják párviadalukat. A zárt sétányon, melyet nagyon okosan elhódítottak az utcai forgalomtól, a szórakoztatók kopottan fújják a klarinétot vagy a furulyát, pengetik a gitárt, legtöbbjük amerikai, de a német hippik is utánozzák őket. A körbejáró ványadt leányzó perselyébe gyéren hull az aprópénz. Zuhogó esőben érem el a pályaudvart, az Orient Express késik, a peronon didergünk. Előhúzom a bőröndömből a tartalék pullóvert, valamelyest átmelegít. Az elsőosztályú fülkében sötétbőrű, középkorú házaspár ül, angolul kérdem, hogy az ajtó melletti, menetirányú hely szabad-e, értetlenül bólogatnak. Először azt hittem románok, a vagon oldalán a kopott fehér táblán Wien—Budapest—Bukarest olvasható, de hamarosan kiderül, hogy mexikóiak, európai úton. Míg beszélgetünk, felszáll két idősebb hölgy, az ablak melletti két foglalt hely az övék, sokat nem kell találgatni, hogy németek — Amerikából. A hatodik helyet, velem szemben, egy kedves, mosolygó, hervadásában is szép hölgy foglalja el, aki nem sokat késik a bejelentéssel, hogy ő osztrák. A kalauz kérésére előkerülnek az EURAILPASS-ok, a mexikóiak is azt mutatnak fel, az osztrák hölgy másodosztályú jegyére (már nem volt hely) ráfizeti a különbséget. A két idősebb német hölgy tanárnő, nem mondják meg, hol Amerikában, de méltóságteljesen mindig úgy kezdik, „Mi”, mármint az amerikaiak, ezt és ezt hisszük, csináljuk, stb. Frankfurtban meglátogatták régi iskolájukat, most Bécsbe mennek, hogy a volt császárvárosban megtalálják ifjúságuk ottmaradt emlékeit! A beszélgetés angolul, németül, és franciául folyik, a mexikóiak találgatják, hogy engem hova tegyenek; mivel németül és franciául is elboldogultam valahogy, rám mondják, hogy biztosan belga vagyok. Nem ábrándítottam ki őket, az osztrák hölgy nem érti angolunkat, változatlanul várakozó érdeklődéssel bámul rám, hiszen nekik amerikai vagyok. Salzburgban zuhog az eső, az állomáshoz közeli Bayerhof menedzsere magyar, jó szobát ad, a takarítónő is magyar, bármit mondok neki angolul, bólogatva felelt: Jó, jó, jó. Hétfőn, szeptember 24-én, még mindig zuhogó esőben, autóbuszon kimegyek Mattsee-ba, ahol Szálasi főhadiszállása volt a háború utolsó hónapjaiban, s ahol a Szent Koronát Pajtás Ernő koronaőrezredes 1945 május elején elásta. Már csak egyedül vagyok az autóbuszon, a katolikus templomnál állunk meg, s gyorsan behúzódom az eső elől. A sírkertben éppen temetnek, s míg én nézegetem a hupikékkel keveredő, aranyozott bolthajtásokat, eltévedeztem, miként is érezhették magukat az elmenekült magyarok, amikor bejöttek imádkozni a háborúvesztés hangulatában, reménytelenségében. Egyszerre betódul a gyászoló közönség, a gyászmise alatt nem mozdulok; az oltáron a Szent Jobb is megpihent, miután hosszas vándorlása végén az amerikaiak megtalálták a plébánián. A 7. amerikai hadsereg nyomozóosztályának kihallgatási jegyzőkönyveiből és a koronaőrök visszaemlékezéseiből rekonstruálhatom a Korona elásásának, majd megtalálásának helyét. Először a Seewirth-fogadóhoz megyek, udvarán állt egykor a teherautó a Korona vaspántos ládájával, mellette az őrség: az épület semmit se változott. Onnét a plébániát és a templomot megkerülve felfedezem, közel a tóparthoz, azt a műhelyraktárt, ahol ráakadtak a koronázási étkészletre. Nem messze a zenekar fedett kioszkjából kémlelem a tájat, hol van az a magas sziklafok, melynek teraszszerű kiugrásán elásták a koronát? Többször végigcserkésztem a tópartot, egyetlen támpontom, hogy a sziklafok tetején valamikor német légelhárító ágyú biztosította a községet esetleges légitámadás ellen. Már-már jó nyomon voltam a felfelé kanyarodó úton, de amint egy elhagyatott házhoz érkeztem, oktalanul visszafordultam. Aztán megint nekivágtam, most már bőrig ázottan, s láttam, hogy a régi ház udvaráról rejtetten egy ösvény vezet felfelé, fával, bokorral, gazzal benőtten. Nehezen elértem a „teraszt”, a méternyi kiugrást, fölöttem kétségtelenül a tüzérállás volt, alattam a fák és bokrok közül felvillant az esővertetó tükre. Nem volt kétségem azon a helyen állok, ahol Pajtásék elásták a Szent Koronát, majd az amerikaiakkal közösen, hat hét múlva kiásták... Valami osztrák ünnep miatt minden étterem zárva volt, még csak meleg teát se ihattam, szerencsére a templomnál várt az autóbusz, s a fiatal vezető bekapcsolta a fűtést, Salzburgban azonnal átöltöztem. Salzburgból tovább utaztam Zürichbe, Innsbrucktól át az Arlbergen, Európa legzordabb és legromantikusabb hegyvidékén. Újból sütött a nap, a vasúttal párhuzamosan autópálya épül, magasan a hegyoldalban, sokhelyt száz-százötven méteres oszlopokon: merész tervezés, még merészebb kivitelezés. Az elkészült szakaszok remekül beleilleszkednek az Alpok vonulatába. Hasonlóan merész, nagyvonalú autópályaépítkezés folyik Luzerntól Luganóig, ugyancsak a vasúttal párhuzamosan. Az úttest felkanyarodik, akárcsak a vasút, az autók ugyanúgy eltűnnek az alagutakban, majd újból felbukkannak, mint a vonat. Az építkezéshez használt nagy daruk, mint óriási pókok álldogálnak, sűrűn egymás mellett, végig a százkilométeres szakaszon. Utolsó weekendemet Dél-Franciaországban töltöttem, Ales-től húsz kilométerre, Kárász Artur barátomnál. Annak idején a magyar békedelegáció főelőadója volt, amíg a kommunisták ki nem zúrták, következetes, magyar álláspontjáért, az etnikai elv érvényesítése érdekében. Visszavonultan él egy öreg parasztházban, amit feleségével csodálatosan renováltak; szőlejében a szüret kezdődött, pincéjéből még a tavalyi bort ittunk. Nehezen váltam el tőlük. Gábor Áron: Európai jelzések Hogy mai „jelzéseimet” Romániával kezdem, azt több fontos és megfontolandó szempont támasztja alá. Az egyik: az eddigi pártfogók, az olasz és a francia sajtó egyszerűen mosolyog az új román családján. Ez pedig akkor sem emeli „a nagyromán nemzet” tekintélyét, ha a politika, az ideológia, vagy egyéb érdek imitt-amott azt még szívesen venné. „Nálunk”, germán területen más a helyzet. A keleti részen, a dákoromán elmélet előtt az a fokat egyaránt, hogy tegyék le fegyvereiket és vessenek véget a véres forrongásnak, amely az év eleje óta 550 emberéletet követelt. • Az idei Béke Nobel-díjat egy apáca kapta, a 69 éves Mother Theresa of Calcutta. A katolikus apáca Jgoszláviában született és Calaccatában, Indiában szolgálta a szegényeket és betegeket 1947 óta. Az apáca, aki saját maga alapított rendet Missionaries of Charity elnevezéssel — Oslóba utazik, hogy átvegye a 191 ezer dollár értékű díjat. Fehér Házat a hír igen kellemetlenül érintette, mert Carter elnök is állítólag számított a Béke- Nobel díjra. • Guantanamo öbölben az egyetlen kubai amerikai támaszponton felvonultatták az amerikai tengerészet egységeit ellen demonstrálásul a Kubában állomásozó szovjet csapatoknak. Az amerikai tengerészet megjelenése kellemetlenül érintette és meglepte a kubaiakat és a szovjeteket egyaránt. • Az irodalmi Nobel-díjat az idén egy görög lírikus költőnek, a 68 éves Odysseus Elytisnek juttatták. • Ayatollah Khomeini elrendelte a kivégzések azonnali beszüntetését. Eddig 600 személyt végeztek ki Iránban — hivatalos jelentések szerint. • Washingtonban a fehér diákok felfordítottak egy autóbuszt, amely fekete diákokat szállított a buszoztatás elleni protestálásuk jeléül. Már harmadik napja felvonulásokat rendeznek a Városháza elé és táblákkal tiltakoznak az esztelen buszoztatások ellen. • Meg nem erősített televíziós hírek szerint Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió központi bizottságának főtitkára — meghalt, pártfegyelem áll, amely Moszkva szája íze szerint figyeli Romániát. Legalábbis ebben a pillanatban úgy értékeli a „kétezer éves dákoromán államot”, hogy az történelmi lehetetlenség és — ez a lényeg — a Szovjetunió állami szerkezetét is veszélyezteti. Nemzetiségi vonalon olyan láncreakciót indíthat el az ilyen történelmi újjáértékelés, amely beláthatatlan, vagy nagyon is belátható következményeket vonhat maga után. Egyszerűbben? A Szovjetunióban élő „ötmillió dákó-román kisebbség” — Ceaucescu kétszer is beszélt róla és a szovjet sajtó többször is helyreigazította — nemcsak a szovjet nemzetiségi statisztikáját borítaná fel, hanem olyan származási és történelmi igények sorát indítaná el, amely a szovjet népesség 51 százalékánál évtizedek óta alapvető népi probléma. Még egyszerűbben? Ha a nem létező, de a Moszkva ellenes politikában kitűnően felhasználható dákó-román igény bármilyen eredményt ér el a Szovjetunióban, akkor a baltikumi, kaukázusi, közép-ázsiai, távolkeleti népek jogos történelmi igényei sem maradhatnak kielégítés nélkül. Ebből érthető, hogy a legjobban kézben tartott, több vonatkozásban legjobban manipulált kelet-német álláspont akkor is szembehelyezkedik a dákóromán maszlaggal, ha a kelet-németség legszentebb és legtitkoltabb álma ma is a népi, de ha nagyon akarjuk, a „faji” igények újra-érvényesítése. Miért csak imittamott, módjával érvényesül — érvényesülget a nemzetiségi egyensúly megbontásának veszélye a szovjet sajtóban? A válasz akkor is egyszerű, ha a világsajtó nem írja, vagy nem akarja észrevenni, hogy a szovjet manipuláció legerősebb oldala, az áttételezettség. Az régen hatástalan, amit a szovjet sajtó ír, a hivatalos moszkvai álláspont hirdet, viszont amit a világsajtó beépített, vagy önkéntesen beépült része közöl — a nyelvterület szélessége miatt a keletnémet sajtó is sokszor ide számít — az „hiteles”. Kitűnően formálható, gyúrható és eladható manipulációs anyag. Ezek után természetes a kérdés: miért hallgat a kádári sajtó az 1980-as dákó-román ünnepségek nemzetközi előkészítéséről, amikor azok történelmi igényeink és jogaink teljességét érintik? Talán, mert a kétezer éves gyermekmese magától is összeomlik ezer évünk valósága mellett, vagy a hallgatás a moszkvai utasítás egyik része? Nehéz kérdés. Ha onnan nézzük, hogy a nyugat magatartása még nem érlelte meg azt a lépést, amikor Moszkva fütyül a dákó-román elméletre és más népek jogos, vagy jogtalan történelmi igényeire, a Románián keresztül délről és átkarolja Európát, akkor ez a kérdés is máskép minősül. Talán úgy: adott pillanatban a magyar sajtó, a hivatalos álláspont és agyoncenzúrázott történelmi elemzés is fütyül a ,,dákó-románok” érzékenységére és olyan történelmi hátteret épít egy változás alá, amelyben nem ezeréves érveink, hanem az ideológiai tervezés játssza a főszerepet. Ezzel azt mondom, hogy Erdély szovjet felszabadítása ellenkezik Kárpát-medencei ezerévünk európai értelmével és újra keletre fordítja fennmaradásunk irányát? Ez csak abban az esetben végzetes, ha Európa továbbra is, de nélkülünk tartja meg kétezer éves függetlenségét. Különben? Egy leszünk a népek között, amelyek feladva erkölcsi és filozófiai sajátosságaikat új világszervezetben próbálnak életben maradni. Lehetőségekben és történésekben túlzsúfolt kacskaringó után érek vissza az eredeti témához; hogy viszonyul a nyugati németség a dákó-román elmélethez és Ceaucescuhoz? Azért teszem, mert Genscher külügyminiszter bukaresti látogatása olyan történelmi kérdőjeleket is érint, amelyeken még egyszer sokat vitatkozik majd a történelemelemzés. És ebben a viharban jelenlegi Erdély féltésünk is helyet fog kapni. Genscher bukaresti tárgyalásának az volt a súlypontja, hogy milyen feltételekkel engedélyezi Ceaucescu az erdélyi szászok, a bánáti és szatmári svábok kivándorlását. Ebben nem az a lényeges, hogy mennyit fizet érte a német adófizető, hanem az, hogy miért szakítódik meg a németség sok évszázados élettérkeresésének az iránya? Sündisznóállásba vonulnak vissza és ezzel is kiemelik a hitleri széthúzott front értelmetlenségét és időszerűtlenségét? Vagy egyszerűen olyan Egyesült Európa körvonalai vetődnek ki e kérdésben — számunkra ez a leglényegesebb, — ahol a vasfüggöny mögötti népek már nem folytathatják sajátos történelmi múltjukat, s a dákó-román sületlenséggel együtt olyan történelmi valóságok is elvesznek, amelyeket sok-sok véres áldozatos évszázad igazolt eddig. Egy bizonyos: ha az erdélyi magyarság és németség útja elválik, erdélyi céljaink nehezebbé válnak. És az sem vigasztaló, hogy a románok is kiesnek az európai közösségből, ahol tulajdonképpinig csak albérlők, vagy átutazó ügynökök voltak. 3. oldal