Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-17 / 46. szám

6. oldal s Ázsiai Auschwitz — így nevezte Cabodiát egy amerikai újságíró az elmúlt héten írt cikké­ben. Ugyanekkor — első alkalommal a Lon Nol kormány 1975-ben tör­tént megbuktatása óta — három amerikai sze­nátor járt Cambodiá­­ban. A három szenátor: James Sasser (D-Tenn­), Max Baucus (D-Monta­­na), és John Danforth (R-Mo.). A három szená­tor látogatásával egy­idejűleg Pen Sovan, cambodiai honvédel­mi miniszter, egy moszkvai interjú alkal­mával a következőket mondta: — Az amerikai elnök 69 millió dollár segélyt akar juttatni a cambo­­diaiaknak, azért, hogy — saját szavait idézve — a modern világ legna­gyobb szabású népirtá­sát megakadályozza. Az amerikai elnök rosszul értesült és kémei hazud­nak: Cambodiában sem­mi baj nincs és szó sincs népirtásról. Sokezer szemtanú azonban merőben mást mond és másként tájé­koztatta Mr. Cartert a Cambodiából az elmúlt héten hazatért három US szenátor. Sasser nyilatkozata egy sajtóértekezleten: — Szinte hihetetlen és elrémítő, hogy mi törté­nik jelenleg Cambodiá­ban, amely valamikor Délkelet-Ázsia legbéké­sebb és leggazdagabb országa volt. Ott tartóz­kodásunk alkalmával a jelenlegi kormány meg­bízottai, habozva és kel­letlenül kénytelenek vol­tak elismerni, hogy „vannak Cambodiában olyanok, akik éheznek.” — Ez a kijelentés azonban a valóságos helyzet leegyszerűsíté­se. Szemtanúi, voltunk annak, hogy sokezer cambodiai fekszik rög­tönzött kórházban,­­ de valójában a „kórház” kifejezés nem egyéb túl­zásnál. Ezeknek a „kór­házaknak” nincs tete­jük, a betegek plasztik lebernyegek alatt fek­szenek, amelyeket póz­nákra erősítettek. A be­tegek nem ágyban, ha­nem a puszta földön fek­szenek. Az élők, a hal­doklók és a halottak egy­más mellett vannak... A halottakat általában csak minden két hétben ■ egyszer szedik össze. Az egyetlen zaj, amit ezek­ben a „halálkórházak­ban” hallottunk, a tüdő­vészes gyerekek köhö­gése volt. Ezreket és ez­reket láttunk, akik az éh­halál peremén voltak és közelgő haláluk egyetlen oka az volt, hogy­ éhen­­haltak. Arról, amit a ci­vilizált világban orvosi kezelésnek nevezünk, szó sincs Cambodiában. Aki egy cambodiai ha­lálkórházba kerül, az tisztában van azzal, hogy sorsa meg van pe­csételve és rövidesen meghal. Danforth szenátor a következőket jelentet­te: — A Cambodia-Thai­­land-i határterületen a menekülők végtelen sora egyenesen elrémí­tő. Ezek a menekülők már haldokolva az éh­ségtől érkeztek a határ­­területre. Olyan csont­­vázszerű kisgyerekeket láttunk, akik 90 eszten­dős öregemberekhez ha­sonlítanak. Nyugati megfigyelők egybehangzó vélemé­nye szerint az elmúlt négy esztendő alatt, amióta a kommunista Khmer Rouge átvette a hatalmat, a 8 millió cambodiainak hozzáve­tőlegesen a fele éhen­­halt, vagy járvány kö­vetkeztében halt meg. A tizenegy hónappal ez­előtt történt vietnami invázió meggyorsította ezt a folyamatot. A legközelebbi cambo­­diai rizs-aratás csupán, 1,75 miliós ember szá­mára fog elegendő rizst biztosítani. (Nem lehet tudni, hogy a rizshiány oka az-e, hogy nem ve­tettek elegendő rizs­magot, vagy pedig a rizs­ültetvényeket a Cambodia és a Vietnam közötti harc elpusztítot­ta.) Ez tehát annyit je­lent, hogy 2,25 millió cambodiai éhhalálra van ítélve, hacsak kül­földről nem kap 165.000 tonna rizst és legalább 6.400 tonna főzőolajat az elkövetkező hat hónap­ban. Az ország öt éves és annál fiatalabb gye­rekeinek majdnem az öt­ven százaléka éhenhalt. A nemzetközi segély­­szervezetek adatai sze­rint Phnom Penhben, a fővárosban, egyedül na­együtt a közelmúltban egyik éjszaka átmen­tünk a határon. Amikor a határt átléptük, rend­kívül óvatosan elmen­tünk Ban Ray Kluay fa­luba, ahol az előzetes jelentések szerint össze­sen 5.800 katona és pol­gári személy lakott. Amikor odaérkeztünk összesen 25 személyt ta­láltunk életben —ezek­nek mindegyike katona volt, de ők is túlságo­­■­sak gyengék voltak ah­hoz, hogy Thailandba menjenek. Bármilyen hihetetlen is, az igaz­ság az, hogy ezek a ka­tonák az éhhalál szélén voltak, a többiek, aki­ket nem találtunk élet­ben, katonák és polgári személyek — már előző­leg éhenhaltak. A falu utcáin mindenütt kato­nák és polgári szemé­lyek hullái hevertek. Talán nem érdektelen megjegyeznünk: a cam-­­­bodiai katonák élelmi­szeradagja körülbelül tízszerese annak, mint amennyi élelmet egy polgári személy kap. Mr. Clark befejező kommentárja: — Ez a szörnyű és szinte hihetetlen nép­irtás két délkelet­ázsiai kommunista or­szág között folyik. Ha valakinek bármikor is kétsége lehetett affe­­lől, hogy mi a kommu­nizmus valójában, Cam­bodiában láthatja. A kommunisták egy gaz­dag és békés délkelet­ázsiai országot a szó va­lóságos értelmében éh­halálra ítéltek. — A kérdés az: med­dig tűri ezt el a Nyugat, a nyugati világ tehetet­lenül szemléli az ázsiai embermilliók éhhalá­lát? Mi történt velünk, Nyugattal, hogy erre képesek vagyunk? • Az izraeli kormány válságát tovább fokoz­ta Moshe Dayan, kül­ügyminiszter lemondá­sa. Dayan az izraeli po­litikai élet egyik leg­színesebb egyénisége, részint háborús hős, másrészt pedig, mivel a jelenlegi Izrael terüle­tén született, közelről ismeri az arabokat, nyelvüket beszéli és az arabok — ha egyáltalá­ban egyetlen izraeliben is — Dayanban bíznak. • Néhány nappal ezelőtt Dayan a „Time” nevű amerikai politikai folyó­irat jeruzsálemi iroda­vezetőjének, Dean Fischernek,­­ egy in­terjú alkalmával a kö­vetkezőket mondta: — Meggyőződésem, hogy a Nyugati Parton és a Gáza Sávban egy­szerűen nincs más lehet hiába­tőségük az izraeliek­nek és az araboknak, minthogy egymással együtt éljenek. Izrael­nek ezeken a területe­ken ott kell tartania ka­tonáit, hogy megvédje önmagát, nem szabad azonban a palesztíniaiak életébe beleavatkoznia. Semmi körülmények kö­zött sem szabad ezekről a területekről elütnünk a palesztíniaiakat és nem szabad egyetlen talpalatnyi földet sem elvenni tőlük. — Jogot kell azonban formálnunk ahhoz, hogy ahol földterület meg­vásárolható, ezt a föld­területet megvásárol­juk. — Még a legharcia­­sabb palesztíniaiak sem követelnek többet, mint azt, hogy a határokat megnyissuk és szabad bejárást biztosítsunk számukra Izraelbe és Izraelből. Izraelnek soha sem lenne szabad elkötelez­nie magát arra, hogy korridort biztosítson a Nyugati Part és a Gaza Sáv között. Miért lenne szükség egy ilyen korri­dorra, ha a Gaza Sáv és a Nyugati Part lakásai szabadon és korlátozás nélkül közlekedhetnek Izraelbe? — Ugyanez áll Jeru­zsálemre vonatkozóan is. Mindenki tisztában van azzal, hogy Jeru­zsálem megosztása nem a megfelelő megoldás. Zsidóknak és arabok­nak együtt kell élnünk: egy zsidó körzet az egyik részén, egy arab körzet a másik részén... Beer­­sebanal egy zsidó terü­let és ezzel szemben egy arab terület a Gáza Sáv­ban. Ismétlen: tudomá­sul kell vennünk, hogy a zsidóknak és az arabok­nak együtt kell élniük egymással.­­ A kérdés, termé­szetesen az, hogy mi len­ne a Gáza Sáv és a Nyu­gati Párt hivatalos stá­tusza? Be kell vallanom, hogy nem tudom az erre vonatkozó hivatalos po­litikai kifejezést, de bi­zonyos vagyok abban, hogy ezen a területen két önálló és független ország lesz: Izrael, a ré­gi határokkal és Jordán, a folyótól keletre. S e két ország között egy olyan területnek kell len­nie, amely sem Izrael, sem Jordán fennhatósá­ga alá nem fog tartozni. — Ragaszkodom ah­hoz a jogomhoz, hogy gyerekeimmel és unoká­immal szabadon me­hessek Jerichoba, csak­úgy, mint ahogyan a Nyugati Part arabjai szabadon mehessenek az izraeli Natanyába. — Minden olyan állás­­, pont, amely nem veszi tudomásul az izraeliek és a palesztíniaiak egyenlő jogú egymás mellett élésének a szük­ségességét, észszerűt­­len és nem számol a va­lóságos helyzettel. A pa­lesztíniaiak készen áll­nak a békére és készen állnak ■ egyezményre. Meggyőződésem, hogy ilyen egyezményre sor kerülhet. • A Begin-kormány nem hajlandó ilyen egye­zményre és ezért váltam meg a kormány­tól.• Az elmúlt pénteken a US Legfelsőbb Bíróság főbírái ismét összegyűl­tek szokásos heti konfe­renciájukra. Ezeken a konferenciákon a főbí­rókon kívül senki sem vehet részt. A főbírák vi­tái titkosak és a viták­ból csak annyi kerül nyilvánosságra, ameny­­nyit a főbírák jónak lát­nak. Az Alapító Atyák minden­képpen gondos­kodnak a Legfőbb Bíró­ság teljes függetlensé­géről: a főbírákat csak közvád alá helyezés út­ján lehet pozíciójukból eltávolítani (akárcsak az Elnököt), de erre még nem volt példa az ame­rikai történelemben. Nyugalomba vonulási korhatár a főbírák szá­mára nincs. Az elmúlt pénteki fő­bírói konferencia kü­lönleges jelentősége az, hogy ez a konferencia volt a tizedik a Burger­­főbíróság tizedik évfor­dulója. Warren Burgert tíz esztendővel ezelőtt jelölte ki Richard M. Ni­xon a US Legfelsőbb Bí­róság főbírájául és a szenátus — nem jelen­téktelen vita után — hoz­­zájárult a kinevezés­hez. Az amerikai Legfel­sőbb Bíróság főbírájá­­nak a helyzete egészen különleges, annak elle­­nére, hogy valójában csak „primus inter pa­res”, magatartása és jo­gi állásfoglalása jelen­tős mértékben befolyá­solhatja kollegái jogi ál­lásfoglalását. Nixon, aki számos fő­bírót jelölt a US Legfel­sőbb Bíróságába, két­ségtelenül a Warren­­bíróságnál konzervatí­vabb főbíróságot akart. Kérdéses, hogy ez si­­kerül-e? A főbikák — Burgert is beleértve — számos esetben a Nixon-adminisztráció ellen döntöttek, — például egységesen úgy határoz­tak, hogy az Elnöknek a kongresszus rendelke­zésére kell bocsátania a Watergate-hangsza­­lagokat és ez volt a dön­tő ok, amiért Nixon le­mondott. A US Legfelsőbb Bí­róság jelenleg a kon­zervatív és liberális fő­bírák különleges vegyü­­léke és valószínűleg ez az oka annak, hogy a kü­lönböző kérdésekben ho­zott döntéseik nem egy­szer egymásnak ellent­mondók. Ennek ellenére azonban kétségtelen, hogy a US Legfelsőbb Bí­róság tíz évének a kér­dése: mennyi befolyása van a US Legfelsőbb Bí­róság főbírájának kol­légáira? A tapasztalat azt mu­tatja, hogy soha az Egyesült Államok tör­vényében egyetlen főbí­rónak sem volt olyan ke­vés befolyása kollégái­ra, mint Burgernek. Az elvi jelentőségű dönté­sek 60 százalékában a főbírák az elmúlt tíz év­ben Burger ellen döntöt­tek. Nixon Burgeren kí­vül három főbírót hozott a Legfelsőbb Bíróságba: Harry A. Blackmant, Lewis F. Powellt és Wil­liam H. Rennquist-et. A helyzet tehát az volt, hogy a US Legfelsőbb Bí­róság 9 tagja közül leg­alább négy főbíró kon­zervatív. Kiderült azon­ban, hogy ez alapjában véve nem változtatta meg a Legfelsőbb Bíró­ság döntéseinek a jelle­gét: a négy konzervatív főbíró nem egy esetben egymás ellen szavazott, sőt, nem ritkán maga Burger a liberális főbí­rókkal értett egyet. A Burger-bíróság ti­zedik évfordulóján ame­rikai jogászok és bírák felvetették a kérdést: valójában mennyi befo­lyása van Burgernek a többi főbíróra? Az ál­talános vélemény az, hogy—először a US Leg­felsőbb Bíróságának a történetében — a főbíró­nak úgyszólván semmi befolyása nincs a többi főbíróra. Ezenkívül, a US Legfelsőbb Bíróság főtisztviselői azzal vá­dolják Burgert, hogy „személyi politikát” ját­szik. Például: ameny­­nyiben a­ főbíró (ez eset­ben Burger) a főbírák többségével szavaz, ő dönti­ el, hogy a többsé­gi véleményt melyik fő­bíró fogja megírni, ha ő maga nem hajlandó er­re. Ha ő maga kisebb­ségben marad, a többsé­gi véleményt képviselő szenior főbíró felada­ta az, hogy a többségi véleményt írásba foglal­ja. A US. Legfelsőbb Bí­róság főtisztviselői sze­rint Burger nem egy esetben az utolsó pilla­natban megváltoztatta szavazatát, csak azért, hogy a többségi véle­mény kérdésében ő ma­ga dönthessen. Talán nem érdektelen megjegyezni: az ameri­kai Alkotmány értelmé­ben a US Legfelsőbb Bí­róság tagjainak nem kell jogásznak lenni­ük. Ennek ellenére mindeddig nem volt pél­da az Egyesült­ Államok történetében arra, hogy a US Legfelsőbb Bíró­ság főbírája ne jogász legyen. (Annak idején Lyndon Johnsont akar­ták jelölni a Legfel­sőbb Bíróság tagjául, de Johnson visszautasítot­ta a jelölést. Ha elfogad­ja, ő lett volna az első, aki jogvégzettség és jogi gyakorlat nélkül a US Legfelsőbb Bíróság tag­ja lesz, de LBJ vissza­utasította ezt a lehető­séget. A Burger-bíróság tíz éve a főbírák „lázadá­sát” bizonyítja: kide­rült, hogy a US Legfel­sőbb Bíróság főbírái nem törődnek azzal, hogy mi a legfőbb bíró véleménye. — Burger az első amerikai főbíró, akinek nincs tekintélye a főbí­rák előtt — állítja a „Time” nevű politikai hetilap munkatársa. A Warner Bros. nevű amerikai filmvállalat új Jézus-címet készített, 6 millió dolláros befek­tetéssel. (Az összeg je­lentéktelen, ha arra gon­dolunk, hogy annak ide­jén az Elizabeth Taylor főszereplésével készült „Cleopatra” című fil­met 40 millió dolláros be­fektetéssel készítették és a film pénzügyi ka­tasztrófa volt.) Az új Jézus-film nem követi Cecil B. De Mille (Kings of Kings) és Geor­ge Stevens (The Grea­test Story Ever Told) misztikus elképzelését. A film egyúttal nem kö­veti Franco Zefirelli te­levíziós filmjének irá­nyát sem (Jesus of Na­zareth), amely megpró­bálta Judás árulását analizálni. Ez a film egyszerűen elmondja Jézus történe­tét, minden kommentár nélkül, legnagyobb rész­ben Lukács-evangéliu­­mát felhasználva. Brian Deacons angol 'Színész, nem ad többet a­'törté­­nethez. Deacon azt a Jé­zust ábrázolja, aki kü­lönlegesebb politikai cé­lok és különlegesebb misztikus behatások nél­kül — szerette az em­bereket. A film nem kiváló, de érdeme az a kritikusok szerint,­­ hogy a mo­dern korban egy olyan Jézusra hívja fel figyel­münket, akiről már szin­te elfeledkeztünk: Jé­zusra, aki ember is volt és aki szenvedett is. A film a ma emberéhez szól—éppen ezért lényeg Moshe Dayan­gesen közelebb jut hoz­zájuk, mint az előbbi, misztikus és látványos produkciók. A produkció­­különleges érdekessége az, hogy a filmválalat éppen modern korunk­ban látta szükségesnek egy ilyen Jézus-film el­készítését és különlege­sen érdekes, hogy egy ilyen Jézus-film világsi­ker lett. Úgy tűnik, hogy az embereket szerető Jé­zus és az emberekért életet adó Jézus köze­lebb áll hozzánk, mint a korábbi filmek miszti­kus Jézusa, — írják egy­öntetűen a kritikusok. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Hírek és képek a nagyvilágból éhező cambodiaiak rizst követelnek - ponkint többezer gyerek meddig tűri ezt el a civi­htal éhen. A cambodiai kormány megtiltja a külföldről ér­kező élelmiszer-szál­lítmányok lerakását és nemrégiben visszauta­sított egy angol gyógy­szer-szállítmányt. Az egész helyzet kü­lönleges iróniája: Cam­bodiában olyan nagy az élelmiszerhiány, hogy még a Khmer Rouge ka­tonái is éheznek. Marsh Clark, a „Ti­me” nevű amerikai poli­tikai hetilap hong kongi irodavezetője írja je­lentésében: — Munkatársaimmal lizált világ? Mi, mind­nyájan, akik ott voltunk, émelyegve és betegen jöttünk el és azóta sem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy ami Cambodiában történt és­­ történik — nem utolsó sorban a mi felelőssé­günk is, a nyugati vilá­gé, amely tehetetlenül figyeli ezt az embermé­szárlást. Auschwitz után — amikor nem avatkoztunk bele abba, ami ott történt — eltűr­­jük-e az ázsiai Auschwit­­zot? Elkövetjük-e ugyanazt a hibát? — Lehetséges-e, hogy A US Legfelsőbb Bíróság főbírái — középen Warren Burger lilfe: f||ifj Brian Deacon, angol filmszínész, a legújabb Jézus-film befejező jelenetében Ez a cambodiai anya, gyermekeivel együtt, éppen most érkezett Thailandba

Next