Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-24 / 12. szám

6. oldal A közelmúltban került sor Spanyolországban a második „szabad, de­mokratikus szavazás­ra” Franco halála óta. A szavazás eredménye azt bizonyította, hogy a spanyol polgárok haj­landók arra, hogy a Franco-rezsimet foko­zatosan felcseréljék az ún. demokráciával. Adolfo Suarez, minisz­terelnök pártja, a Köz­ponti Demokratikus Unió, mindössze az össz­­szavazatok 34 százalé­kát kapta. Ez összesen 167 képviselői széket je­lent a 350 tagú képvise­lőházban. Suarez prog­ramja a választási kam­pány alatt kizárólag az volt, hogy Spanyolor­szágnak demokratikus országá kell válnia, ha együtt akar működni Nyugat-Európával, ami Suarez szerint Spanyol­­ország létérdeke. A választás egyik meglepetése az volt, hogy Gonzalez és párt­ja, a Spanyol Szocialis­ta Munkások Pártja, az előzetes győzelmi jö­vendölésekkel ellentét­ben, második helyen végzett és az össz-sza­­vazatok 29 százalékát kapta csupán, vagyis 121 parlamenti mandá­tumot kapott. Ez körül­belül azonos a Spanyol Szocialista Munkások Pártjának 1977-es vá­lasztási eredményével. A baszk nacionalisták —tehát a szeparatizmus hívei — mindössze hét képviselői széket nyer­tek, ez azonban még mindig csak nyolc kép­viselői pozíciót jelent. Annak ellenére, hogy a miniszterelnök pártja még mindig kisebbségi -spárt, majdnem bizo­­­­nyos, hogy ebből a poli­­­­tikai pozícióból is képes Spanyolországot kormá­nyozni az elkövetkező négy esztendőben, amíg új választásokra kerül­het sor. Ennek az oka az, hogy az ellenzéki párto­kat olyan súlyos és lé­nyeges ellentétek vá­lasztják el egymástól, hogy maguk sem remé­lik azt, hogy Suarez el­len össze tudnak fogni. A választási kampány egyébként — spanyol szemmel nézve — szo­katlanul unalmas volt. Majdnem olyan unal­mas, mint egy amerikai választási kampány és unalmasabb, mint egy kanadai választási kam­pány. Alighanem ez volt az oka annak, hogy csak a szavazásra jogosultak 67 százaléka járult az urnákhoz. Számos spa­latos, kedveli­ a drámai jeleneteket és a nagy szavakat? A magyarázatot senki sem tudja és egy auszt­ráliai újságíró magya­rázata szerint a spanyo­lok kezdenek hozzászok­ni a demokráciához. Ah­hoz, hogy véleményüket tárgyilagosan és főleg indulatmentesen nyilvá­nítsák. Lehetséges, hogy ez a magyarázat. Tény az, hogy Suarez pártjának győzelme után olyan nagyszabású bikavia­dalt rendeztek Madrid­ban, ami még a néhai Hemingwaynek, a bika­viadalok szerelmesé­­nek is örömére szolgált volna. A sorozatos bikavia­dalokon a matadorok összesen huszonkét bi­kát szúrtak agyon. Az egyetlen enyhítő körül­mény talán az, hogy az egész dolognak nem volt semmiféle személyes éle, tekintettel arra, hogy egyetlen bikának sincs szavazati joga Spanyolorszá­gban. A „Newsweek” nevű amerikai politikai heti­lap munkatársa, Arnaud de Borchgrave, a közel­múltban Szaudi Arábiá­ban járt és beszélgetést folytatott­­a honvédelmi és a külügyminisztéri­um néhány vezető tiszt­viselőjével. A meginter­júvoltak nem adtak en­gedélyt az amerikai új­ságíróknak arra, hogy ne­vüket közölje, de Borch­grave biztosít mindenkit arról, hogy a nyilatkoza­tok authentikusak és a hivatalos szaudi-i véle­ményt képviselik. A Szaudi Arábia-i nyi­latkozatok lényege, rö­vid összefoglalásban a következő: — Az iráni Sah buká­sa, tekintettel arra, hogy a Sah meggyőződéses nem észrevenni a mo­hamedán forradalmá­rok és az egyéb politikai forradalmárok közötti szövetség kialakulá­sát, amelyet talán legki­­fe­je­zett­ebben Yasir Ara­fat, a PLO terrorszer­vezet vezérének teherá­ni látogatása jellem­zett, amikor Khomeini, az aggastyán mohame­dán forradalmár, ked­ves testvérének nevez­te Arafatot és támo­gatásáról biztosította. — Mit gondoljon Szau­di Arábia arról, hogy Zu­­heir Mohsen, az ,,Al Saiya” nevű palesztin guerilla-szervezet ve­zetője, amelynek szék­helye Szíriában van, nemrégiben kijelentet­te: — A Sah bukása köze­lebb hozta a „felsza­badulást” és az „áru­lók” megbüntetésének a lehetőségét. (Az „áru­lók” között van Anwar Sadat, egyiptomi elnök, Marokkó uralkodója az ománi szultán is.) — Lehetséges-e egy hasonló baloldali „fel­­szabadítási mozgalom” Szaudi Arábiában? A szaudi-i diplomaták és katonai szakértők attól tartanak, hogy — igen. S mivel a Sah bukásá­ért teljes mértékben Amerikát teszik felelős­sé, a szaúdi-i diploma­ták és katonai szakértők úgy látják, az egyetlen „orvosság” az, ha igye­keznek minél, hűvösebb és tartózkodóbb kapcso­latot tartani Ameriká­val, illetőleg, pontosab­ban kifejezve és megfo­galmazva: a Carter ad­minisztrációval. — Szaudi Arábia sze­rint alig valószínű, hogy a Camp David-i erőfe­szítések sikerrel járnak és különbéke aláírására kerül sor Izrael és Egyiptom között. Véle­ményük az, hogy a két ellentétek választják el egymástól. — Ha mégis egy ilyen különbéke aláírására sor kerülne—mondta az amerikai újságírónak egy szaudi-i diplomata — ez a lehető legszeren­csétlenebb dolog lenne a tényleges közelkeleti bé­ke szempontjából. Egy ilyen esetleges különbé­ke teljesen izolálná az egyiptomi elnököt a töb­bi arab országtól és egyáltalában nem lehe­tetlen, hogy Sadat az iráni Sah sorsára kerül­ne és száműzöttként el kellene hagynia hazáját. A szaudi-i diplomaták itt szemmel láthatólag nem veszik figyelembe azt a körülményt, hogy Egyiptom számára gaz­daságilag­ és pénzügyi­leg is egyaránt fontos a közelkeleti béke és legalábbis, nem biztos, hogy egy Izraellel való különbéke felháboro­dást keltene-e Egyip­tomban. — Hussein, Jordán uralkodója — a szaudi-i diplomata állítása sze­rint egyetért Szaudi Arábiával abban, hogy az Iránban kifejlődött pán-szlám rezsim döntő hatással lesz Izrael ál­lásfoglalására a közel­keleti különbékét ille­tően. Izraelnek szembe kell néznie azzal a tény­nyel, hogy ellenséges or­szágok veszik körül és ha az izraeli álláspont valaha is hajlíthatatlan volt, a jövőben még haj­­líthatatlanabb lesz — hangsúlyozzák a sza­udi-i diplomaták. (Me­­nachem Begin, izraeli miniszterelnök, leg­,­utóbbi nyilatkozatai bi­zonyos alapot adnak en­nek a szaudi-i álláspont­nak. ( Szerk.) — A szaudi-i diploma­ták szerint az iráni fej­lemények még az eddigi­nél is távolabbra taszít­ják Izraelt attól, hogy a Jordán folyó nyugati partján hajlandó legyen autonómiát adni a Pa­lesztinai menekültek­nek — ezenkívül, Izrael aligha lesz hajlandó ar­ra, hogy az egész Sinai félszigetet visszaadja Egyiptomnak, — állít­ják. — Miért lenne haj­landó Izrael lemondani a Sinai félsziget olajá­ról és a légitámaszpon­tokról, amikor Arafat ki­jelentette: Teherán után a PLO forradalmi egy­ségei Törökországot ke­rítik hatalmukba és ez­zel szorosabbra fűzik az Izrael körüli hurkot? — kérdezte tőlem egy szaudi-i diplomata? A kérdés egyáltalában nem volt indokolatlan. — Mindezek után, úgy látom, hogy ha Amerika olyan kommunista-el­lenes vonalat akar léte­síteni a Közelkeleten, amely egy csoportba tö­möríti Szaudi Arábiát, Egyiptomot és Izraelt, ez a kísérlet azonban kudarcot fog vallani. — Az is tény, hogy Anwar Sadat semmiféle támogatást nem fog kapni Szaudi Arábiá­tól egy Izraellel való különbéke aláírására. De tény viszont az is, hogy Szaudi Arábia ak­tív bevonása és támoga­tása nélkül ma nem le­het a Közelkeleten békét biztosítani. Jerry Brown, Califor­nia állam újból m­egvá­­lasztott demokrata kor­mányzója, még mindig nem nyilatkozott hiva­talosan afelől, hogy pártjának elnökjelöltje akar-e lenni 1980-ban, de meg sem cáfolta a hírt. Mr. Brown, aki az elnöki aspiránsok, kam­pányában a legfiatalabb lenne (1980-ban mind­össze 39 éves lesz), na­gyon ügyesen és jó poli­tikai érzékkel forszíroz­za azt a kérdést, hogy a federális kormányt (il­letőleg, természetesen, az Elnököt), akár kon­vencióval, akár alkot­­mánymódosító javaslat­tal, akár federális tör­vénnyel, kötelezzék ar­ra, hogy a federális költ­ségvetés deficitmentes legyen. A kormányzók többsége és az illetékes federális képviselőházi bizottság többsége, el­lenzi ebben az ügyben a konvenciót és ellenzi az esetleges alkotmánymó­­dosító javaslatot is, de hajlandó egy esetleges federális törvény mel­lett szavazni. (Ne feled­jük el: a szenátorok egy­­harmadát újra fogják választani 1980-ban és minden egyes kongresz­­szusi képviselő pozíció­ja újraválasztásra ke­rül. Nagyon nehéz egy federális törvényhozó­nak állást foglalnia amellett, hogy a federá­lis kormány többet költ­sön annál, mint ameny­­nyi pénze van és ezáltal az országos adósság­alapot tovább emelje és ezzel természetesen az inflációs áremelkedést is növelje. Ettől függet­lenül azonban, rendkí­vül nehéz a jelenlegi körülmények között a fe­derális költségvetés de­­ficitmentessé tétele. — Brown helyzete azonban — annak ellené­re, hogy népszerű — nem könnyű. A califor­­niai törvényhozók visz­­szautasították a konven­ciót és az alkotmány­módosító javaslatot, de jóváhagyták az esetle­ges federális törvény lehetőségét. A „United Auto Workers” nevű szakszervezet elnöke, Douglas Fraser, átnyúj­tott egy olyan memoran­dumot Jerry Brownnak, amelyben mindenfajta javaslatot, amely a fe­derális kormányt (párt­különbség nélkül)­ defi­citmentes költségvetés­re kényszerítené, — a szakszervezet ellenez. — Miért? Azért, mert egy ilyen federális törvény szük­ségképpen a legmaga­sabb munkabérek le­szállítását eredményez­né. A „United Auto Wor­kers Union” a Teams­­terek után a leghatal­masabb és politikailag legbefolyásosabb szak­­szervezet és támogatá­sa nélkül nagyon nehéz egy politikai jelöltnek győzni választás esetén. — Jerry Brownt — a kiegyensúlyozott és de­ficitmentes federális költségvetés kérdésé­ben — Ted Kennedy, Massachusetts állam demokrata szenátora tá­mogatja és ez a támo­gatás egyáltalában nem jelentéktelen. A szená­tor, annak ellenére, hogy már nem politikai „csodagyerek” és még Amerikában valóságos generációs forradalmat okozott a vietnami há­ború és ez volt a kez­dete a „marijuannás korszaknak.” Úgy tűnik, hogy va­lamiképpen Vietnamhoz nem szabad hozzányúlni —s talán mindenekelőtt, a kínaiaknak nem lett volna szabad hozzányúl­niuk Vietnamhoz, mi­vel a kínaiak és a viet­namiak közötti gyűlö­let hosszú múltra tekint­het vissza és hagyomá­nyos. Pekingben állítólag egyre gyakoribbak az utcára kiszegezett, vagy kiragasztott faliújsá­gok, amelyeknek cikk­írói nem egyszer nyíl­tan és élesen támadják a kormányt és ma már gát a kommunizmust is. A Mao-ellenes faliúj­ságcikkek ma már min­dennaposak a kínai vá­rosok utcáin és a hiva­talokban ma már nem láthatunk Mao-fényké­­peket és Mao-plakátokat és ma már csak nyuga­tiak, (főként a Pekingbe látogató­ fiatal, fra­ncia kommunisták) viselnek kabátjuk hajtókáján Mao-jelvényt. Néhány hét óta­ azon­ban meglepő, újfajta cikkek jelennek meg a pekingi utcai faliújsá­gokon. Ezek a cikkek általában támadják a kínai kormányt a viet­nami invázió miatt és hangsúlyozzák: ez az in­vázió illegális és a nem­zetközi jog teljes meg­sértése. A faliújság-cikkek an­nál is meglepőbbek, mert amint azt koráb­ban hangsúlyoztuk: a kí­naiak és a vietnamiak közötti gyűlölet hagyo­mányos. A dolog külön pikan­­­tériája az, hogy a „Voi­ce of America”, esti adá­saiban rendszeresen közli a kínai polgárokkal azoknak a vietnami há­ború-ellenes plakátok­nak a szövegét, ame­lyet napközben a kor­mány megbízottai le­szaggattak. Vajon mi a célja ezzel a Voice of America-nak — vetik fel joggal a kérdést? A „Voice of America”, a vietnami háború ada­tainak ismertetésével állítólag növelni akarja a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió közöt­ti ellentétet és nem is Hírek és képek a nagyvilágból nyol politikai hírma- Nyugat-barát, Vietnam országot feloldhatatlan gyalázó azt állítja, hogy ha a szavazásra jogosul­tak 100 százaléka szava­zott volna, Suarez veszí­­­tett volna. Lehetséges, hogy ez így lett volna, ezt azonban nem áll mó­dunkban ellenőrizni. Kérdés az, hogy a po­litikai pártok miért foly­tattak ilyen unalmas vá­lasztási kampányt, hol­ott tudják, hogy a spa­nyol vérmérséklet indu­lta a legmegalázóbb po­litikai­ és diplomáciai vereség volt az Egyesült Államok számára. Ezenkívül­­ az iráni forradalom, teljesen fel­kavarta a Közelkelet stratégiai egyensúlyát. Ha Szaudi Arábia ma egy pillantást vet szom­szédaira, azt látja, hogy baloldali radikális, vagy szovjet-barát rezsimek veszik körül. Lehetetlen Sultan herceg és Brown, amerikai honvédelmi miniszter, megszemlélik a Brown üdvözlésére kirendelt szaudl­i katonaságot, Riyadhban vannak olyanok, akik ott tartanak, hogy­­ma­ lehetetlen, hogy ez az a „Chappaquiddick in­cidensre” emlékeznek, — még mindig jelentős befolyással rendelke­zik — nemcsak New Englandban, másutt is. Persze, a helyzet az, hogy ugyanezt a kér­dést 1980-ban a repub­likánusok is meg­ fogják­­ lovagolni, annál köny­­nyebben, mert minden takarékossági akció népszerű és annál köny­­nyebben, mert a GQP jelenleg ellenzéki párt. Ha tehát Jerry Brown, a választási kampány­ban sikeres akar lenni, szembe kell fordulnia saját pártjával, tekin­tettel arra, hogy a Car­­ter-adminisztráció elő­legezett költségvetési deficitje az elkövetkező pénzügyi évben, amely június elsején kezdődik — legalább 100 billió dol­lár lesz.­­ A hatalmon lévő párt támogatását köny­­nyű megvonni egy olyan jelölttől, aki a hatalmon lévő párttal nem ért egyet. (Lyndon Johnson annak idején megvonta a Párt támogatását Hu­bert Humphreytől.) S végezetül, Ted Ken­nedy mondta néhány év­vel ezelőtt: — A hivatalban lévő elnököt, ha indul újra­választásáért, lehe­tetlen, vagy igen nehéz legyőzni. Úgy tűnik előttünk, hogy e kijelentést módo­sítani kell, bizonyos mértékben, végülis, Ge­rald Ford is veszített, annak ellenére, hogy hi­vatalban lévő elnök volt. A kijelentést talán úgy lehetne módosítani: — A hivatalban lévő elnököt nem lehetetlen legyőzni, de nagyon ne­héz — és mindenekelőtt a legnehezebb, saját pártjának aspiránsa számára. És 1980-ban valószí­nűleg ez lesz Jerry Brown, californiai kor­mányzó legjelentősebb problémája, erőfeszítés sikerül ne­kik. De ki tudja, hogy nem csak a belső ellenté­teket akarják-e adásaik­kal szítani? Francia-angol­ és amerikai újságírók véle­ménye szerint, a szov­jet-ellenes gyűlölet Kí­nában ma ’­legalább olyan erős, mint ami­lyen Mao idejében volt. S alighanem ez az egyet­len amelyet a kínaiak a Mao-korszakból meg­tartottak. Az utcai faliújságok rendszere a régi, de a hangnem megváltozott. Nem állíthatjuk termé­szetesen azt, hogy a Kínai Népköztársaság a szabadság útjára lé­pett, de annyi bizonyos, hogy a Mao-féle bar­langszemléletet maga mögött hagyta és alap­jába véve ez is valami. Érdekes, hogy Viet­nammal, valamiképpen mindig háborúellenes tüntetésre kerül sor, de sohasem Vietnamban, hanem abban az ország­ban, amely valamikép­pen belekeveredik a vi­etnami ügybe. Emlékez­hetünk még arra, hogy a kínai fiatalok Pekingben a legújabb háborúellenes faliújság cikkről tárgyalnak Ed­nem Khomeini, az aggastyán iráni forradalmár. Egy amerikai karikaturista szerint ilyen lesz Jerry Brown, kaliforniai kormányzó, ha megöregszik­ ­ m­in Két új szövetséges: Jerry Brown és Teddy Kennedy Megjelent — TOLLAS TIBOR VERSES KAZETTÁJA — a szerző előadásában. (Összekötő szöveggel 2x30 perc) A költő versein keresztül ismerteti meg hall­gatóival egy rossz csillagzat alatt született nemzedék élményeit, a korán elhagyott otthon, a börtön, a levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet problémáit. Négy önálló köte­tének (Csak ennyi fény maradt, Járdaszige­ten, Eszterlánc, Irgalmas fák) legszebb ver­seit hallhatjuk. Rohanó életünkben ugyanis egyre kevesebb idő marad az olvasásra, kü­lönösen az elmélyült igényű versolvasásra. Életünk jelentős részét lakásunk és munkahe­lyünk között autóban töltjük, ahol a zenés ka­zetták mellett bizonyára új élményt jelent majd a verses­ kazetta meghallgatása. Megrendelhető a Nemzetőrön keresztül: D-8, München 34, Postfach 70. Ára portóval 7.50 $ (US) Európában 15. DM. Megjelent a Nemzetőr és Griff közös kiadásában Dálnoki Veress Lajosné: Szabadság nélkül c. könyve Páratlan érdekességű, hézagpótló napló az osztrák Anschlusstól a szabadságharc buká­sát követő időkig. Négy évtized magyar törté­nelme elevenedik meg egy asszony meglátá­sán keresztül. Férje Dálnoki Veress Lajos ve­zérezredes a könyv főszereplője, akit a néme­tek és oroszok egyaránt halálra ítéltek s aki mindvégig a magyar utat járta. Megrendelhető Amerikában és Kanadában a szerző címén: 2011, — 51. Ave. S.W. Calgary, Alta, Kanada, T3E 117. Ára portóval 7.50 $, vagy 15 DM.­­

Next