Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-24 / 12. szám
6. oldal A közelmúltban került sor Spanyolországban a második „szabad, demokratikus szavazásra” Franco halála óta. A szavazás eredménye azt bizonyította, hogy a spanyol polgárok hajlandók arra, hogy a Franco-rezsimet fokozatosan felcseréljék az ún. demokráciával. Adolfo Suarez, miniszterelnök pártja, a Központi Demokratikus Unió, mindössze az összszavazatok 34 százalékát kapta. Ez összesen 167 képviselői széket jelent a 350 tagú képviselőházban. Suarez programja a választási kampány alatt kizárólag az volt, hogy Spanyolországnak demokratikus országá kell válnia, ha együtt akar működni Nyugat-Európával, ami Suarez szerint Spanyolország létérdeke. A választás egyik meglepetése az volt, hogy Gonzalez és pártja, a Spanyol Szocialista Munkások Pártja, az előzetes győzelmi jövendölésekkel ellentétben, második helyen végzett és az össz-szavazatok 29 százalékát kapta csupán, vagyis 121 parlamenti mandátumot kapott. Ez körülbelül azonos a Spanyol Szocialista Munkások Pártjának 1977-es választási eredményével. A baszk nacionalisták —tehát a szeparatizmus hívei — mindössze hét képviselői széket nyertek, ez azonban még mindig csak nyolc képviselői pozíciót jelent. Annak ellenére, hogy a miniszterelnök pártja még mindig kisebbségi -spárt, majdnem bizonyos, hogy ebből a politikai pozícióból is képes Spanyolországot kormányozni az elkövetkező négy esztendőben, amíg új választásokra kerülhet sor. Ennek az oka az, hogy az ellenzéki pártokat olyan súlyos és lényeges ellentétek választják el egymástól, hogy maguk sem remélik azt, hogy Suarez ellen össze tudnak fogni. A választási kampány egyébként — spanyol szemmel nézve — szokatlanul unalmas volt. Majdnem olyan unalmas, mint egy amerikai választási kampány és unalmasabb, mint egy kanadai választási kampány. Alighanem ez volt az oka annak, hogy csak a szavazásra jogosultak 67 százaléka járult az urnákhoz. Számos spalatos, kedveli a drámai jeleneteket és a nagy szavakat? A magyarázatot senki sem tudja és egy ausztráliai újságíró magyarázata szerint a spanyolok kezdenek hozzászokni a demokráciához. Ahhoz, hogy véleményüket tárgyilagosan és főleg indulatmentesen nyilvánítsák. Lehetséges, hogy ez a magyarázat. Tény az, hogy Suarez pártjának győzelme után olyan nagyszabású bikaviadalt rendeztek Madridban, ami még a néhai Hemingwaynek, a bikaviadalok szerelmesének is örömére szolgált volna. A sorozatos bikaviadalokon a matadorok összesen huszonkét bikát szúrtak agyon. Az egyetlen enyhítő körülmény talán az, hogy az egész dolognak nem volt semmiféle személyes éle, tekintettel arra, hogy egyetlen bikának sincs szavazati joga Spanyolországban. A „Newsweek” nevű amerikai politikai hetilap munkatársa, Arnaud de Borchgrave, a közelmúltban Szaudi Arábiában járt és beszélgetést folytatotta honvédelmi és a külügyminisztérium néhány vezető tisztviselőjével. A meginterjúvoltak nem adtak engedélyt az amerikai újságíróknak arra, hogy nevüket közölje, de Borchgrave biztosít mindenkit arról, hogy a nyilatkozatok authentikusak és a hivatalos szaudi-i véleményt képviselik. A Szaudi Arábia-i nyilatkozatok lényege, rövid összefoglalásban a következő: — Az iráni Sah bukása, tekintettel arra, hogy a Sah meggyőződéses nem észrevenni a mohamedán forradalmárok és az egyéb politikai forradalmárok közötti szövetség kialakulását, amelyet talán legkifejezettebben Yasir Arafat, a PLO terrorszervezet vezérének teheráni látogatása jellemzett, amikor Khomeini, az aggastyán mohamedán forradalmár, kedves testvérének nevezte Arafatot és támogatásáról biztosította. — Mit gondoljon Szaudi Arábia arról, hogy Zuheir Mohsen, az ,,Al Saiya” nevű palesztin guerilla-szervezet vezetője, amelynek székhelye Szíriában van, nemrégiben kijelentette: — A Sah bukása közelebb hozta a „felszabadulást” és az „árulók” megbüntetésének a lehetőségét. (Az „árulók” között van Anwar Sadat, egyiptomi elnök, Marokkó uralkodója az ománi szultán is.) — Lehetséges-e egy hasonló baloldali „felszabadítási mozgalom” Szaudi Arábiában? A szaudi-i diplomaták és katonai szakértők attól tartanak, hogy — igen. S mivel a Sah bukásáért teljes mértékben Amerikát teszik felelőssé, a szaúdi-i diplomaták és katonai szakértők úgy látják, az egyetlen „orvosság” az, ha igyekeznek minél, hűvösebb és tartózkodóbb kapcsolatot tartani Amerikával, illetőleg, pontosabban kifejezve és megfogalmazva: a Carter adminisztrációval. — Szaudi Arábia szerint alig valószínű, hogy a Camp David-i erőfeszítések sikerrel járnak és különbéke aláírására kerül sor Izrael és Egyiptom között. Véleményük az, hogy a két ellentétek választják el egymástól. — Ha mégis egy ilyen különbéke aláírására sor kerülne—mondta az amerikai újságírónak egy szaudi-i diplomata — ez a lehető legszerencsétlenebb dolog lenne a tényleges közelkeleti béke szempontjából. Egy ilyen esetleges különbéke teljesen izolálná az egyiptomi elnököt a többi arab országtól és egyáltalában nem lehetetlen, hogy Sadat az iráni Sah sorsára kerülne és száműzöttként el kellene hagynia hazáját. A szaudi-i diplomaták itt szemmel láthatólag nem veszik figyelembe azt a körülményt, hogy Egyiptom számára gazdaságilag és pénzügyileg is egyaránt fontos a közelkeleti béke és legalábbis, nem biztos, hogy egy Izraellel való különbéke felháborodást keltene-e Egyiptomban. — Hussein, Jordán uralkodója — a szaudi-i diplomata állítása szerint egyetért Szaudi Arábiával abban, hogy az Iránban kifejlődött pán-szlám rezsim döntő hatással lesz Izrael állásfoglalására a közelkeleti különbékét illetően. Izraelnek szembe kell néznie azzal a ténynyel, hogy ellenséges országok veszik körül és ha az izraeli álláspont valaha is hajlíthatatlan volt, a jövőben még hajlíthatatlanabb lesz — hangsúlyozzák a szaudi-i diplomaták. (Menachem Begin, izraeli miniszterelnök, leg,utóbbi nyilatkozatai bizonyos alapot adnak ennek a szaudi-i álláspontnak. ( Szerk.) — A szaudi-i diplomaták szerint az iráni fejlemények még az eddiginél is távolabbra taszítják Izraelt attól, hogy a Jordán folyó nyugati partján hajlandó legyen autonómiát adni a Palesztinai menekülteknek — ezenkívül, Izrael aligha lesz hajlandó arra, hogy az egész Sinai félszigetet visszaadja Egyiptomnak, — állítják. — Miért lenne hajlandó Izrael lemondani a Sinai félsziget olajáról és a légitámaszpontokról, amikor Arafat kijelentette: Teherán után a PLO forradalmi egységei Törökországot kerítik hatalmukba és ezzel szorosabbra fűzik az Izrael körüli hurkot? — kérdezte tőlem egy szaudi-i diplomata? A kérdés egyáltalában nem volt indokolatlan. — Mindezek után, úgy látom, hogy ha Amerika olyan kommunista-ellenes vonalat akar létesíteni a Közelkeleten, amely egy csoportba tömöríti Szaudi Arábiát, Egyiptomot és Izraelt, ez a kísérlet azonban kudarcot fog vallani. — Az is tény, hogy Anwar Sadat semmiféle támogatást nem fog kapni Szaudi Arábiától egy Izraellel való különbéke aláírására. De tény viszont az is, hogy Szaudi Arábia aktív bevonása és támogatása nélkül ma nem lehet a Közelkeleten békét biztosítani. Jerry Brown, California állam újból megválasztott demokrata kormányzója, még mindig nem nyilatkozott hivatalosan afelől, hogy pártjának elnökjelöltje akar-e lenni 1980-ban, de meg sem cáfolta a hírt. Mr. Brown, aki az elnöki aspiránsok, kampányában a legfiatalabb lenne (1980-ban mindössze 39 éves lesz), nagyon ügyesen és jó politikai érzékkel forszírozza azt a kérdést, hogy a federális kormányt (illetőleg, természetesen, az Elnököt), akár konvencióval, akár alkotmánymódosító javaslattal, akár federális törvénnyel, kötelezzék arra, hogy a federális költségvetés deficitmentes legyen. A kormányzók többsége és az illetékes federális képviselőházi bizottság többsége, ellenzi ebben az ügyben a konvenciót és ellenzi az esetleges alkotmánymódosító javaslatot is, de hajlandó egy esetleges federális törvény mellett szavazni. (Ne feledjük el: a szenátorok egyharmadát újra fogják választani 1980-ban és minden egyes kongreszszusi képviselő pozíciója újraválasztásra kerül. Nagyon nehéz egy federális törvényhozónak állást foglalnia amellett, hogy a federális kormány többet költsön annál, mint amenynyi pénze van és ezáltal az országos adósságalapot tovább emelje és ezzel természetesen az inflációs áremelkedést is növelje. Ettől függetlenül azonban, rendkívül nehéz a jelenlegi körülmények között a federális költségvetés deficitmentessé tétele. — Brown helyzete azonban — annak ellenére, hogy népszerű — nem könnyű. A californiai törvényhozók viszszautasították a konvenciót és az alkotmánymódosító javaslatot, de jóváhagyták az esetleges federális törvény lehetőségét. A „United Auto Workers” nevű szakszervezet elnöke, Douglas Fraser, átnyújtott egy olyan memorandumot Jerry Brownnak, amelyben mindenfajta javaslatot, amely a federális kormányt (pártkülönbség nélkül) deficitmentes költségvetésre kényszerítené, — a szakszervezet ellenez. — Miért? Azért, mert egy ilyen federális törvény szükségképpen a legmagasabb munkabérek leszállítását eredményezné. A „United Auto Workers Union” a Teamsterek után a leghatalmasabb és politikailag legbefolyásosabb szakszervezet és támogatása nélkül nagyon nehéz egy politikai jelöltnek győzni választás esetén. — Jerry Brownt — a kiegyensúlyozott és deficitmentes federális költségvetés kérdésében — Ted Kennedy, Massachusetts állam demokrata szenátora támogatja és ez a támogatás egyáltalában nem jelentéktelen. A szenátor, annak ellenére, hogy már nem politikai „csodagyerek” és még Amerikában valóságos generációs forradalmat okozott a vietnami háború és ez volt a kezdete a „marijuannás korszaknak.” Úgy tűnik, hogy valamiképpen Vietnamhoz nem szabad hozzányúlni —s talán mindenekelőtt, a kínaiaknak nem lett volna szabad hozzányúlniuk Vietnamhoz, mivel a kínaiak és a vietnamiak közötti gyűlölet hosszú múltra tekinthet vissza és hagyományos. Pekingben állítólag egyre gyakoribbak az utcára kiszegezett, vagy kiragasztott faliújságok, amelyeknek cikkírói nem egyszer nyíltan és élesen támadják a kormányt és ma már gát a kommunizmust is. A Mao-ellenes faliújságcikkek ma már mindennaposak a kínai városok utcáin és a hivatalokban ma már nem láthatunk Mao-fényképeket és Mao-plakátokat és ma már csak nyugatiak, (főként a Pekingbe látogató fiatal, francia kommunisták) viselnek kabátjuk hajtókáján Mao-jelvényt. Néhány hét óta azonban meglepő, újfajta cikkek jelennek meg a pekingi utcai faliújságokon. Ezek a cikkek általában támadják a kínai kormányt a vietnami invázió miatt és hangsúlyozzák: ez az invázió illegális és a nemzetközi jog teljes megsértése. A faliújság-cikkek annál is meglepőbbek, mert amint azt korábban hangsúlyoztuk: a kínaiak és a vietnamiak közötti gyűlölet hagyományos. A dolog külön pikantériája az, hogy a „Voice of America”, esti adásaiban rendszeresen közli a kínai polgárokkal azoknak a vietnami háború-ellenes plakátoknak a szövegét, amelyet napközben a kormány megbízottai leszaggattak. Vajon mi a célja ezzel a Voice of America-nak — vetik fel joggal a kérdést? A „Voice of America”, a vietnami háború adatainak ismertetésével állítólag növelni akarja a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió közötti ellentétet és nem is Hírek és képek a nagyvilágból nyol politikai hírma- Nyugat-barát, Vietnam országot feloldhatatlan gyalázó azt állítja, hogy ha a szavazásra jogosultak 100 százaléka szavazott volna, Suarez veszített volna. Lehetséges, hogy ez így lett volna, ezt azonban nem áll módunkban ellenőrizni. Kérdés az, hogy a politikai pártok miért folytattak ilyen unalmas választási kampányt, holott tudják, hogy a spanyol vérmérséklet indulta a legmegalázóbb politikai és diplomáciai vereség volt az Egyesült Államok számára. Ezenkívül az iráni forradalom, teljesen felkavarta a Közelkelet stratégiai egyensúlyát. Ha Szaudi Arábia ma egy pillantást vet szomszédaira, azt látja, hogy baloldali radikális, vagy szovjet-barát rezsimek veszik körül. Lehetetlen Sultan herceg és Brown, amerikai honvédelmi miniszter, megszemlélik a Brown üdvözlésére kirendelt szaudli katonaságot, Riyadhban vannak olyanok, akik ott tartanak, hogyma lehetetlen, hogy ez az a „Chappaquiddick incidensre” emlékeznek, — még mindig jelentős befolyással rendelkezik — nemcsak New Englandban, másutt is. Persze, a helyzet az, hogy ugyanezt a kérdést 1980-ban a republikánusok is meg fogják lovagolni, annál könynyebben, mert minden takarékossági akció népszerű és annál könynyebben, mert a GQP jelenleg ellenzéki párt. Ha tehát Jerry Brown, a választási kampányban sikeres akar lenni, szembe kell fordulnia saját pártjával, tekintettel arra, hogy a Carter-adminisztráció előlegezett költségvetési deficitje az elkövetkező pénzügyi évben, amely június elsején kezdődik — legalább 100 billió dollár lesz. A hatalmon lévő párt támogatását könynyű megvonni egy olyan jelölttől, aki a hatalmon lévő párttal nem ért egyet. (Lyndon Johnson annak idején megvonta a Párt támogatását Hubert Humphreytől.) S végezetül, Ted Kennedy mondta néhány évvel ezelőtt: — A hivatalban lévő elnököt, ha indul újraválasztásáért, lehetetlen, vagy igen nehéz legyőzni. Úgy tűnik előttünk, hogy e kijelentést módosítani kell, bizonyos mértékben, végülis, Gerald Ford is veszített, annak ellenére, hogy hivatalban lévő elnök volt. A kijelentést talán úgy lehetne módosítani: — A hivatalban lévő elnököt nem lehetetlen legyőzni, de nagyon nehéz — és mindenekelőtt a legnehezebb, saját pártjának aspiránsa számára. És 1980-ban valószínűleg ez lesz Jerry Brown, californiai kormányzó legjelentősebb problémája, erőfeszítés sikerül nekik. De ki tudja, hogy nem csak a belső ellentéteket akarják-e adásaikkal szítani? Francia-angol és amerikai újságírók véleménye szerint, a szovjet-ellenes gyűlölet Kínában ma ’legalább olyan erős, mint amilyen Mao idejében volt. S alighanem ez az egyetlen amelyet a kínaiak a Mao-korszakból megtartottak. Az utcai faliújságok rendszere a régi, de a hangnem megváltozott. Nem állíthatjuk természetesen azt, hogy a Kínai Népköztársaság a szabadság útjára lépett, de annyi bizonyos, hogy a Mao-féle barlangszemléletet maga mögött hagyta és alapjába véve ez is valami. Érdekes, hogy Vietnammal, valamiképpen mindig háborúellenes tüntetésre kerül sor, de sohasem Vietnamban, hanem abban az országban, amely valamiképpen belekeveredik a vietnami ügybe. Emlékezhetünk még arra, hogy a kínai fiatalok Pekingben a legújabb háborúellenes faliújság cikkről tárgyalnak Ednem Khomeini, az aggastyán iráni forradalmár. Egy amerikai karikaturista szerint ilyen lesz Jerry Brown, kaliforniai kormányzó, ha megöregszik min Két új szövetséges: Jerry Brown és Teddy Kennedy Megjelent — TOLLAS TIBOR VERSES KAZETTÁJA — a szerző előadásában. (Összekötő szöveggel 2x30 perc) A költő versein keresztül ismerteti meg hallgatóival egy rossz csillagzat alatt született nemzedék élményeit, a korán elhagyott otthon, a börtön, a levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet problémáit. Négy önálló kötetének (Csak ennyi fény maradt, Járdaszigeten, Eszterlánc, Irgalmas fák) legszebb verseit hallhatjuk. Rohanó életünkben ugyanis egyre kevesebb idő marad az olvasásra, különösen az elmélyült igényű versolvasásra. Életünk jelentős részét lakásunk és munkahelyünk között autóban töltjük, ahol a zenés kazetták mellett bizonyára új élményt jelent majd a verses kazetta meghallgatása. Megrendelhető a Nemzetőrön keresztül: D-8, München 34, Postfach 70. Ára portóval 7.50 $ (US) Európában 15. DM. Megjelent a Nemzetőr és Griff közös kiadásában Dálnoki Veress Lajosné: Szabadság nélkül c. könyve Páratlan érdekességű, hézagpótló napló az osztrák Anschlusstól a szabadságharc bukását követő időkig. Négy évtized magyar történelme elevenedik meg egy asszony meglátásán keresztül. Férje Dálnoki Veress Lajos vezérezredes a könyv főszereplője, akit a németek és oroszok egyaránt halálra ítéltek s aki mindvégig a magyar utat járta. Megrendelhető Amerikában és Kanadában a szerző címén: 2011, — 51. Ave. S.W. Calgary, Alta, Kanada, T3E 117. Ára portóval 7.50 $, vagy 15 DM.