Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)

1979-10-27 / 43. szám

10. oldal A motorbiciklis bandák terrorja Amerikában Az amerikai képvise­lőház egyik bizottsága meghallgatásokat foly­tat az Egyesült Államok­ban egyre szaporodó motorbiciklis bandák tevékenysége ügyében. Ezek a bandák, különö­sen Californiában, egész városokat terrorizálnak és a legtöbb esetben a helyi rendőrség tagjai is félnek tőlük. A képviselőházi bi­zottság előtt a közel­múltban megjelent ta­núvallomásra, egy Ma­ry nevű, 28 éves nő, Ma­ry nem volt hajlandó ve­zetéknevét megmondani Só Bernát: Cseng a telefon — Halló...! — Te vagy az Laci? — Jó ég, hát nem is­mered meg a hango­mat? — Dehogy nem, csak olyan öregesnek hang­zik. Meg vagy fázva? — Nem fiam, nem va­gyok megfázva. Csak ha még nem tudnád, a múlt héten született az ötödik unokám... — Na jól van, nem kell azonnal mindent mellreszívni. Tudod ne­kem is van már négy. — Tudom, de mondd, való ezeknek a mai vi­lágban gyerek? — Nekem mondod? Képzeld, az Ili még min­dig szoptat. Kottából. Valami új könyvből ol­vasta. — Az semmi. Az Ica meg még mindig ciga­rettázik. — Na látod, és akkor csodálkozzunk, hogy a Feri mossa a pelenkát. — Mit mondjak, én az Évike korában már ötig tudtam számolni. — Na és az Öcsike? Már elmúlt három éves még a biliről is leesik. — Milyen igazad van. Azért nem szeretem va­lahányszor gyerekestől jönnek. — A számból vetted ki. Annak idején mi ott­hon neveltük a gyere­keket. Elég ha a férfi­ak összerondítják a szo­bámat. — Mit csináltál dél­előtt? Már akkor fel akartalak hívni. — Függönyt vasal­tam. A Kálmán megint kiégette.­.. — Mivel? — A büdös szivarjá­val. Képzeld, le kel­lett vágjak az aljából. Hogy lehet szivarral kiégetni egy függönyt azt csak ő tudja. — Jó fiam megtanul­hattad már. A férfiak mindent tudnak. És mondd különben hogy van a Kálmán? — Ahogy volt. Az or­vos rimánkodik neki, hogy ne igyon. — Ne is mondd, a Je­nő is már csak fröccsöt iszik. Persze sokat. Azt mondja jót tesz a vese­homokjának. De ennyi fröccstől fiam már egy talicska vesehomok el­mehetett volna... — Bezzeg szegény Gé­za bácsi az már nem iszik többet... — De ha azt hiszed, hogy a Sári sír utána egy percet is, tévedsz. — Hát persze, hogy nem sír. Tudom. Csak dühös, hogy a Kare­­székra hagyta a kocsit az öreg... — És látod, azok meg azért tudtak az idén is hazamenni. Nem tudom minek kellett az ilye­neknek kivándorolni. Többet vannak otthon, mint itthon. — Inkább egy rendes cipőt venne magának... — Kicsoda? — Kicsoda! A Sári, hát róla beszélünk, nem? — Ja, az igaz... Na, és összejárnak még min­dig a Sotészékkel? — Na, mit gondolsz? A Gizinek már az eljegy­zése is meg­volt. — Jó, akkor legalább a kisebbik Garami gye­rek is keres majd raj­tuk... Úgyis hallom mi­lyen rosszul megy az ügyvédi iroda. — Úgy kell neki ha eddig még nem vette észre, hogy ma már la­páttal hányják ki az egyetemről az ügyvéde­ket. — Pont ezt mondja a Jenő is. A jövőben min­dent kompjuter fog csi­nálni. Még a válópert is. — Jaj, szavad ne fe­lejtsd, ha láttad volna milyen borjúszegyet kaptam a múlt héten... Tudod új hentesem van. — Magunk közt le­gyen mondva az utóbbi időben én sem bírtam már az öreg Peregi dol­gait. — Van akit a pult alól szolgál ki... — Azt hiszi még min­dig otthon van. A feketé­ző világban... — Jesszusom, rohan­nom kell. Odaég a há­­tam. Tudod, hogy Jenő csak libatepertővel eszi meg a túróscsuszát... — Te mondd, miért is hívtál fel... ? — Jé... tényleg... miért is hívtalak...? Nézd már milyen rövid eszem van...? Hát nem elfelejtettem...? Na nem baj, ha eszembe jut azonnal felhívlak... — Jó szervusz... Megjelent — TOLLAS TIBOR VERSES KAZETTÁJA — a szerző előadásában. (Összekötő szöveggel 2x30 perc) A költő versein keresztül ismerteti meg hall­gatóival egy rossz csillagzat alatt született nemzedék élményeit, a korán elhagyott otthon, a börtön, a levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet problémáit. Négy önálló köte­tének (Csak ennyi fény maradt, Járdaszige­ten, Eszterlánc, Irgalmas fák) legszebb ver­seit hallhatjuk. Rohanó életünkben ugyanis egyre kevesebb idő marad az olvasásra, kü­lönösen az elmélyült igényű versolvasásra. Életünk jelentős részét lakásunk és munkahe­lyünk között autóban töltjük, ahol a zenés ka­zetták mellett bizonyára új élményt jelent majd a verses­ kazetta meghallgatása. Megrendelhető a Nemzetőrön keresztül: D-8, München 34, Postfach 70. Ára portóval 7.50 $ (US) Európában 15. DM. és nem volt hajlandó a fényképészeknek és a te­levíziós riportereknek megengedni, hogy le­fényképezzék, mert a „Banditos” nevű motor­biciklis banda bosszújá­tól retteg. Mary megdöbbentő vallomása a következő: — Ha egy fiatal lány hajlandó hozzákötni sor­sát egy motorbiciklis banda valamelyik tag­jához, a fehér rabszol­gaság ösvényére kerül és sorsa rosszabb lesz, mint bármelyik prosti­tuálté. Én 12 esztendeig voltam a ,,Banditos” banda egyik tagjának a „felesége” és csak nem­régiben sikerült meg­szöknöm a bandától. — A bannda egyik tag­jához csatlakozott fia­tal lányt a banda tagjai sohasem engedik többé el és a „feleség” fel­avatása úgy történik, hogy a „férjen” kívül a banda minden tagja, nem egy esetben száz férfi, erőszakot követ el rajta.­­ A banda tagjai arra kényszerítik az „öreg lányokat”, hogy prosti­tuáltak legyenek és ilyen módon pénzt hozzanak a bandának. Én erre nem voltam hajlandó: ekkor a „férjem” gúzsba kö­tött, számát betömte és öt napon keresztül tar­tottak így, miközben a „férjem” rendszeresen vert és ezt ismételgette: — Ha nem vagy haj­landó kimenni az utcára, holnap reggel már halott leszel.­­ Az úgynevezett „öreg lányok”, vagy „feleségek” feladata az is, hogy a prostitúción kívül eladják a banda tagjai által ellopott, vagy illegálisan megvá­sárolt gyógyszereket. Az amerikai polgároknak fogalmuk sincs arról, hogy ilyen módon sok­millió dollárt keresnek a motorbiciklis bandák tagjai.­­ Az „öreglányok”, akik a legtöbb esetben 15-22 évesek, részint azért maradnak a mo­torbiciklis banda tag­jaival, mert félnek at­tól, hogy ha megpróbál­nak megszökn­i, a ban­da tagjai meggyilkolják őket, másrészt pedig, önmaguk is kábítószer­élvezővé lettek és a ban­da tagjai gondoskodnak arról, hogy „szolgálata­ik” fejében kábítószert kapjanak. — Tizenkét évi „öreg­lány” szolgálatom alatt többezer alkalommal követtek el rajtam erő­szakot, kábítószer-eladó és kábítószer-élvező let­tem és prostituált is let­tem. „Férjeim” a skid row (nyomortanyai szál­lodai szoba) előtt várt rám és a vendégtől ka­pott pénzt elvette tőlem és ha nem akartam a pénzt odaadni, véresre vert. És... valamikép­pen... sohasem voltak rendőrök a közelben, pe­dig valamennyiünk, akik pórul jártunk egyetlen vágya ez volt. Human hogy az amerikai Kellie Everts, aki ed­­dig jótékonysági szervezetekben műkö­­dött, sztriptíztáncosnő lett egy New York-i lokálban. Ez csak első hallásra meglepő, ha jól meggondoljuk, a sztriptíz nem egészen idegen a jótékonyságtól, hiszen a jóté­kony ember az utolsó­­ ruhadarabját is hajlandó levetni a szegények kedvéért, noha ez esetben a szegények csak sze­gény unatkozó férfiak, tessék csak a gyönyörű, hangulatos verssorra gondol­ni, hogy aszongya „egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek”, bár ez esetben szárnyról szó sincs, és — bocsánat — a combot is csupán meg­tekintésre nyújtják, és nem is a kicsi­nyeknek, hanem a nagyoknak, pontosab­ban a nagypénzűeknek, akik a meglepő, bár nem egészen szokatlan látványért ki tudják fizetni a meglepő és egészen szo­katlan belépődíjat, szóval a jótékonyság kölcsönös, az irigység ebben a szakmában (ha szabad így nevezni) ismeretlen, hi­szen a sztriptíztáncosnő nem irigyli a bá­jait (ez utóbbi kifejezés, dicsekvés nélkül szólva, úgy gondolom, elég pontos) a né­zőktől, a nézők pedig nem irigylik a mű­vésznőtől az ezért kapott (ha szabad így nevezni) honoráriumot, ha nem félnék, hogy ez a kézenfekvő gondolat előttem már másnak is eszébe jutott, azt monda­nám, hogy ez az a művészeti (?) ág, amelynek művelője abból öltözik, hogy vetkőzik, jól van no, térjünk vissza a jó­tékonyságra, ha ezek a művésznők in­gyen mutatnák be művészetüket. Bár furcsa módon, minél öregebb lesz az ember, erre a jótékonyságra annál ke­vésbé tartana igényt. Főszerkesztőm kiküldött nézzek utána, miért nem ha­lad az Egyesült Nadrágtartó­művek központi beruházása. Ez egy kiemelt beruházás, amíg el nem készül, kényte­lenek vagyunk konvertibilis nadrágtartókat importálni. Hovatovább azonban ez se megy, mert nincs rá pénz. Ha tehát a beruházás tovább csúszik, egy tízmilliós nem­zetnek lecsúszik... — Maguk megígérték, hogy határidő előtt átadják... — törtem rá az építésvezetőre. —... de csak, ha megkap­juk a területet... — vágott közbe. — Oda tessék nézni A délkeleti szárnyon nem tu­dunk kezdeni, mert abból az ócska épületből még mindig nem költözött ki a Matató- Kutató Intézet... No ennek utánanézek. Irány a Matató-Kutató! — Miért nem akarnak ma­guk kiköltözni? — Kiköltöznénk mi boldo­gan! — tárta szét a kezét a főmutató. — Csakhogy ne­künk oda kellene mennünk, ahol most a TESZETOSZA irodái vannak. Azok meg nem mozdulnak. Nyomás a TESZETOSZÁ- hoz. — Maguk még mindig itt vannak? — támadtam rájuk. — A Mutató-kutató maguk miatt nem tud... — Torkig vagyunk már ez­zel a leprateleppel! — véde­keztek a kérdezettek. — De mit csináljunk, ha az új te­lephelyünkön még el sem kezdődhetett az építkezés. Ott még javában tekézik a Döntsd a Bábút SCI Nosza gyerünk a Döntsd a Bábút escéhez! — Ez meg miféle dolog?! — kérdeztem. — Hiszen ma­guk miatt nem mozdulhat a TESZETOSZA, a TESZETO­SZA miatt nem mozdul a Matató-Kutató, a Matató-Ku­tató miatt nem halad az or­szág legnagyobb nadrágtartó­gyári beruházása, emiatt, a férfiak körében terjed az idegbaj... — Roppant sajnáljuk — mentegetőzött a főedző — Majd ha elkészül a Központi Tekestadion, akkor megyünk. De addig hol gurigázzunk, ta­lán a Halászbástyán? Kérem szépen a Központi Tekesta­dion építésének eredeti ha­tárideje 1940. január elseje volt, de a háborús események miatt ebből nem lett semmi. 1948. április 8. volt a követ­kező dátum, de a hideghá­ború, meg a nehézipar elsőd­legessége miatt ezt a dátu­mot 1959. május 40-re, majd 1971. augusztus 33-ra módosí­tották, míg végül ez év augusztusára előrehozták. A csarnok már épül a város északkeleti határában. Rohanás ki a csarnoképí­téshez. Ütött-kopott kalyibá­ban öreg bácsi vigyázza az építőanyagot. Kérdem tőle, miért nem épül itt a stadion, hiszen a tekézők addig nem mennek, amíg kész nem lesz, márpedig az ő helyük kell a TESZETOSZÁ-nak, annak a helye meg a Mutató-kutató­­nak, annak a helye meg egy országos jelentőségű beruhá­záshoz ... — Már régen kész lenne ez itt — morogta az öreg —, de tetszik tudni, az embereket mind egy szálig elvezényel­ték­ innen egy nagyon fontos munkára ahol előrehozták a határidőt... — Nem tudja véletlenül hová? — Valami Nadrágtartó mű­vekhez ... » Az ügyvédhez beállít egy férfi, és előadja, hogy válni akar. — Rendben van, uram — feleli az ügyvéd —, és milyen válóokot tud felhozni. — Azt, hogy nős vagyok. *** MEGLEPŐ — Kiemelkedő munkájáért az el­ismerő oklevelet és az ezzel járó 1000 kézfogást átnyújtom önnek.­­O­két úr utazik a vonaton. Egy­mással szemközt ülnek. Az egyik megszólal: — Bocsánat uram, ön olvassa azt­ az újságot, amelyen ülni méltózta­­tik?­­"­Kádár ragyogó napsütésben "sétál a pesti utcán, feje felett kifeszített esernyővel. A szembejövők megkér­dik:­­— Kádár elvtárs, miért hord eser­nyőt ebben a gyönyörű időben? — Éppen most mondta be a rádió, hogy Moszkvában esik az eső. Két régen külföldön élő magyar hazalátogat. Sétálnak Budapesten, és nézik a nevezetességeket. Egyszer csak megállnak Vörösmarty szobra előtt, és az egyik megszólal: — Milyenek ezek a pestiek! Vala­ki ír egy verset, és mindjárt szob­rot állítanak neki. Például itt ez a Vörösmarty, aki a Talpra magyart írta . .. Erre közbeszól a másik: — A Talpra magyart Petőfi írta és nem Vörösmarty. — Látod ? Még azt sem ő írta .. . A tröszt igazgatója kora reggel az egyik vállalata előtt ment el, és az a gondolata támadt, hogy szétnéz a tisztviselők közt. A portásnak meg­mondta a nevét, mire ez remegve jelentette, hogy még egy tisztviselő sincs jelen. —­ Nem baj, —­ mondta* a vezér — majd megnézem a helyiségedet — és a portás kíséretében Végigjárta valamennyi szobát. Az egyik szobában véletlenül ta­láltak egy tisztviselőt, aki az íróasz­talra dőlve aludt. A portás fel akarta kelteni, de a vezérigazgató megfogta a kezét és a fülébe súgta: — Az Istenért, ne keltse fel, mert még ez is elmegy.­ ­ Én mondtam, borravalót!hogy ne adjunk neki annyi - Ugye mondtam, Fred, hogy a pacinak is kell bor­ravalót adni!­­— A kocsi alá tegye a pokrócot. A mo­tor igazán bedöglött.­­ Ez a feleségem új hobbyja. „Vissza­térés a természethez . .." — Igazán jó ötlet volt ez a skóciai út! — Te is segítettél az építkezésemnél, most én is hajlandó vagyok segíteni neked! Meddig még? Nap-nap után áldo­zatokról olvasunk: nem­csak katonatiszteket, rendőrtisztviselőket, csendőröket és bírákat puffantanak le, hanem taxivezetőket, bártu­lajdonosokat, kétkezi munkásokat is. Néha magyarázatát is adják: ehhez vagy ahhoz a moz­galomhoz tartozott, rendőrségi besúgó volt. Az illető védekezni, til­takozni már nem tud. A színhely rendszerint a Baszkföld. Minden terrorcselek­ménnyel nő a felháboro­dás és a tehetetlenség érzése, de tagadhatat­lanul kezdünk hozzá­szokni. És magánbe­szélgetések meg sajtó­kommentárok témája: mindez a demokratizá­lási folyamathoz tarto­zik-e vagy sem? A terro­rizmus elítélése majd­nem egyhangú; egyre kevesebben próbálnak ügyeskedni, hogy „el­ítélik a terrorizmust, de megértik a terroris­tákat.” A baszk politi­kusokat aggasztani kez­di a baszkellenes hango­kéig egy kis, rokonszen­ves nép harcát látta a diktatúra elnyomása el­lát terjedése. Egyikük, — húsz évet töltött rá­csok mögött Franco ide­jében­ — annak a lehe­tőségéről beszélt, hogy az ETA garázdálkodásá­nak „nem demokrati­kus” módszerekkel ves­senek véget, „mint an­nak idején De Gaulle tet­te az GAS-szal”. Mégis a baloldal általában nem akar külön terrorizmus ellenes törvényt. Rossz emlékeik vannak a múlt­ból és még attól tarta­nak, hogy egy ilyen tör­vénnyel vissza lehetne élni. Ez a magatartás vi­szont kedvezőtlen vissz­hangot keltett: az átlag­ember mindenek előtt biztonságot és békessé­get akar. A politikai terroriz­must, — mert más is van, — az a meggyőző­dés ihleti, hogy a kitű­zött célokat belátható időn belül békés eszkö­zökkel elérni nem lehet. De az is, hogy a fenn­álló társadalmi rend megdöntése a célhoz tar­tozik. A nagyvilág az ETA merényleteiben fe­rén. S lám, a parancs­uralom megszűnt, új al­kotmány lépett érvény­re, autonómia-szabály­zatban állapodtak meg s továbbra is merényletek követik egymást. AZ ETA vagy legalább egyik ága már bejelen­tette: a fegyvert akkor sem teszi le, ha a sza­bályzatot népszavazá­son a baszkok többsé­ge elfogadja. Hasonló a helyzet a GRAPO-nál, mely nem elégszik meg azzal, hogy minden, az alkotmányos keretek el­fogadó politikai moz­galom legális lehet. De a nyolc halálos áldozatot követő merénylet a madridi California-ká­­véházban náluk is vál­ságot okozott: hívei kö­zül sokan elítélik az ál­dozatokban nem váloga­tó terrorizmust és az utánpótlás megcsap­pant. Vitathatatlanul el­érkezett a „demitifiká­­lás” órája. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy valaki az ETA-ban, vagy a GRAPO-ban még „sza­badságharcosokat” lás­son. Mint nimbuszát vesztette már Quico Sa­­bater, a hatvanas évek­ben puskavégre került „utolsó spanyol parti­zán” is. Egy volt fegy­vertársa pár hónapja elmondta a Cambio cí­mű hetilapnak, hogy Sabater teljesen elvesz­tette kapcsolatát a való­sággal, a fegyverhasz­nálat rögeszmévé, a partizánkodás életfor­mává lett a számára és a francia-spanyol határ­nak nemcsak déli, ha­nem északi oldalán is „működött”. A terrorizmusnak spanyol földön hagyo­mányai vannak és meg­jelenése nem fűződött az 1939 és 75 közötti rendszerhez. Már a szá­zadforduló idején fel­ütötte a fejét, főleg a radikális, utópikus anar­chisták gyakorolták Ka­­talóniában. De nemcsak a helyi hagyományok ta­gadhatatlanok, — egyes külföldi útikönyvírók biztosan azzal magya­ráznák, hogy a spanyol „rámenős”, sőt kegyet­len nép, — hanem a ter­rorizmus nemzetközi kapcsolatai is. Biztosra vehető, hogy legalább alkalmilag együttmű­ködtek baszk, ír, Palesz­tinai és korzikai terro­risták, s hogy spanyo­lok északafrikai kikép­zőtáborokban is meg­fordultak. Bebizonyí­tani persze nem köny­­nyű és „erélyes fellé­pésre” már csak azért sem kerülhet sor, mert Madridnak szüksége van a líbiai kőolajra és az algériai földgázra. Minden esetre megkez­dődött a spanyol és a külföldi hatóságok együttműködése a ter­rorizmus leküzdésére. S míg kézzelfogható ered­ményekre nem jutnak, hivatkozni lehet rá, hogy a terrorizmus sokaknak okoz fejfájást. Bár a közmondás szerint „so­kak baja buták viga­sza...” RÓNAI ZOLTÁN

Next