Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)

1980-04-05 / 14. szám

10. oldal A szakállas professzor beteget ope­rál. A beteg rettenetesen fél, rémül­ten figyeli az előkészületeket, a pro­fesszor biztatja: — Nem kell félni semmit, néhány percig alszik, és mire felébred, már be is fejeztük a műtétet. A beteget elaltatják, és mikor ma­gához tér, látja a fölé hajló szakállas arcot, és boldogan hálálkodik: — Ó, köszönöm, professzor úr! Mire a szakállas megszólal: — De fiacskám, én nem vagyok professzor! fia szent Péter vagyok! 1§3 . A skót megfigyeli, hogy naponta jelennek meg a lapban tréfák, ame­lyek gúnyolják a skótokat. Levelet ir a lap szerkesztőjének, amelyben köz­li: „Ha nem hagyják abba a skótok kifigurázását, nem kérem többé köl­csön a lapjukat.” — Tudod hogy szeretik a szovje­tek az afgánokat? __ ? ? ? — Határtalanul! — Kis tudod hogy szeretik az afgá­nok az oroszokat? _ ? ? ? — Megszállottan!!! c§3 A tárlaton egy idősebb néző oda­fordul a művészhez: — Mondja kérem, miért festi zöld­nek az eget és kéknek a rétet? Az ifjú művész öntudatosan vála­szol: — Mert én ilyennek látom! — Jó, jó, de akkor miért ment éppen festőnek? . cS3 Egy súlyos beteg asszony mondja a kezelőorvosának: — Doktor úr, attól félek, hogy ele­venen fognak eltemetni. — Legyen nyugodt, asszonyom — feleli az orvos —, ha én kezelem, ez teljesen ki van zárva. HUNN­OR öreg zsidó sétálgat a moszkvai ut­cán , közben héberül tanul. Mögéje lopakodik egy KGB-s, hallgatja, majd hirtelen rádörren az öregre. — Maga héberül tanul! Tehát el akarja hagyni hazáját és Izraelbe akar menni! — Isn? Dehogy is! Hiszen már öreg ember vagyok. — Akkor miért tanul héberül? — Hát, tudja az elvtárs, arra gon­doltam öreg vagyok már, meghalha­tok, megyek a paradicsomba s ott szükségem lesz a héber nyelvre. — S ha a pokolba jut? — Ó, oroszul perfekt tudok. 15— Pistike megkérdi a mamáját: — Mama kérem, van a ribizkének lába? — Nincs — feleli az anyja. — Akkor mégis katicabogarat et­tem. SÉ» A skót bánatos arccal megy az ut­cán. Szembejön vele egy ismerőse, és megkérdi: — Mi a baj ? — Nem vagyok képes felvenni az örökségemet. — Hogyhogy? — Ugyanis a nagybátyámtól örö­költem egy pár cipőt, de neki har­minckilences lába volt, az enyém pe­dig negyvenkettes. Cé.: A lakásviszonyokra jellemző beszél­getés: — Mi az, felbontottad az eljegyzé­sedet? — Igen, mert nem kaptunk lakást. — Miért nem mentetek az após­hoz lakni? — Mert az após is az apósnál la­kik. • c& — Tanár úr kérem, én családsza­porodás miatt nem tudtam tegnap iskolába jönni. — Kisfiú? Kislány? Dehogy! A mamának végre sikerült férjet találnia. Te, Sári, ez a férfi szemtelen megjegyzéseket tesz rád. Mégiscsak a feleségem vagy! Vágd pofon! — Miért nem vágod te pofon! — Miért nem vágod te pofon? Én nem szívesen avatkozom mások ügyeibe. *** A bíró azt mondja a vádlottnak: — Hát magában, barátom, nem szólalt meg a lelkiismeret hangja? Megszólalt az kérem, csakhogy én sajnos süket vagyok. *** — Huszonnégy éve szenvedek az iszákos férjem mellett. Huszonnégy éve el akarok válni tőle, de nem tudok. — Miért? Valahányszor összegyűjtöm a válóper költségeit, mindig megissza. Juliska János, a középiskola negyedik osztályos tanulója álmában hírnököt látott. —­Nyakunkon a vész! — kiáltotta a hír­nök. — Nyakunkon az érettségi, és újra kö­telező tantárgy a történelem! De elhanya­goltuk a történelemtanulást, hiányosak az ismereteink és frázisokat tartalmaznak a tankönyvek! — tette még hozzá, majd vé­gighordozta Juliska János álmában a véres kardot. Aztán rohant tovább a többi, matúra ellőtt álló középiskolás álmában. Csakhogy Julis­ka Jancsi kikapcsolt agyában közben ismét dörömböltek.. — Ki az, már megint?! — kérdezte. Koppány, Ajtony és Gyula, a feudális állam és társadalmi rend ellen felkelt törzs­­fok­­ jött a felelet. — De itt van még Vata fia, János, az utolsó pogány lázadó is! Jaj neked, reszkess! Várjatok! Hadd rendezzem előbb csa­tasorba az e korból származó ismereteimet! — szólt Juliska János vitéz. — Az Árpád­­házi királyok: Könyves Kálmán, Szent Pé­ter, II. Rákóczi Béla, XIV. Nagy Lajos és Szvatopluk. Micsoda? Ki volt az Árpád-házban Szvatopluk?! — néztek össze a pogányfők. — A házmester — mondta Jancsi. — De ott volt még Hedvig is, Anjou Albert és Gertrud meráni ellenhercegnő lánya! Ké­sőbb Hedvig összeszűrte a levet Leventével, amiből megszületett a Kis Kunság. — Akkor mi egy másik Árpád-házba csöngettünk be! Meneküljünk! — adta ki a jelszót Vata fia János, mire négyfelé sza­ladtak. Ám alig nyelte el őket a történelem, ami­kor Juliska Jancsit újra felverték álmából. A­ psza­kán vagyok a­­ rettenetes Arany Hordával! Reszkess, mert felperzsellek! — harsogta tatár akcentussal egy bősz hang. Ha felperzselsz, akkor már megszilár­dult a feudalizmus Magyarországon — nyugtázta­ Jancsi. — És Bánk­­bán megfoj­totta Desdemonát, mert megcsalta Cilléi Henrikkel. Csák Máté szétdarabolt néhány nagyúri családot, ami miatt az ABBA-ék Svédországba menekültek. Nagy Lajos meg­írta az Aranybullát, ezért halála után meg­kapta a Kossuth-díjat. Habsburg • Ottokár fia, Komnénosz Mánuel a Salamon-tornyá­ba záratta Luxemburg grófját... Mit beszélsz? — szörnyyl­ködött Batu. — Ha ilyen fejetlenség uralkodik nálatok, akkor rohanok haza, mert még a kánválasz­tás előtt elveszítem itt a fejemet! A fiatal lány esküvője előtt ke­­ servesen sírva fakad. M­i bajod? — kérdi az apja. — Fáj, hogy a mamát itt kell hagynom. — Vidd őt nyugodtan magaddal! Ezzel Batu kán sztornírozta a tatárjárást, de Juliska János fejében még nem volt vé­­­­ge a jövés-menésnek. — Add meg magad, Juliska, vagy Mo­háccsal teszlek egyenlővé! — rikoltotta most meg II. Szulejmán törökül. — Egy pillanat, szultán, ez már a követ­kező fejezet! — szabadkozott Jancsi. — Ki­hívom a Zrínyi ászt! Ali baba egyesült Ah­meddel, de így sem tudták bevenni Eger várát. A tizenöt éves háború közben kitört a harmincéves háború és a zsitvatoroki bé­ke. A westfáliai békét Kara Musztafa só­gora, Ahmed Köprülü halála­­után elkótya­vetyélte, és csak Szokoli Musztafának kö­szönhető, hogy felépült a Rudas-szájfürdő. Folytassam? Nem, mert a selyemzsinórhoz nyúlok! — mondta erre rémülten Szulejmán. — In­kább másfelé viszem a százötven éves török hódoltságot, mielőtt nagyobb baj lenne! És úgy is tett, miközben Juliska János álmában Világos lett. Majd megszólalt a ’hatalmas cári és császári seregek főparancs­noka: — Haynau vagyok! — Végre, hajnal van! — örvendezett Jancsi. — Nem hajnal, hanem Haynau, a bres­­ciai hiéna! Tedd le a fegyvert, Jancsi fiam! Várjon még, generál Hiéna, nekem va­lami rémlik! Vak Bottyán nem jött ki Gör­gey Artúrral, ezért Johann Sebastian Bachot kinevezték belügyminiszternek, és megkomponálta a Bach-huszár kantárját. Később Tisza Kálmán ellenezte a kiegye­zést, így a Tisza szabályozását és a vasvári békét Vasvári Pál oldotta meg. A Szabályo­zó Párt viszont éles ellentétbe került a Pa­­tó Pál vezette Passzív Párttal, amihez Kos­suth rodostói levelei is hozzájárultak. A ki­egyezésnek köszönhető, hogy az arisztokrata családok összeházasodtak a fináncokkal, és létrejött a fináncorgia. — Historia est magistra vitae! Árulás történt! — sipította a vérengző, mire Ju­liska János felébredt. — Mi történt?! — kotorászott bambán az idegen szavak és kifejezések szótára után. — Ja, hogy a történelem az élet tanítómes­tere? Az lehet... Zenghetjük hát ezért dicsőségre, hogy Ju-­­ liska Jancsi fejét anno 1980 nem vette be se Batu, se Haynau! Máskor korábban kezdjen el pingálni! • Szeretném megpróbálni aláírni új vezetéknevemet. Ideadnád a csekköny­vedet? / Ifj. Fekete István? Fajták és emberek... A szülőknek gyakran vannak olyan elméletei me­lyek szomorú következményekkel járnak szeren­csétlen gyermekeikre. Az én Anyám például szen­tül hitt a többnyelvűség szükségességében, — talán azért, mert komolyan vette azt az idétlen közmon­dást, hogy: „Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy!” Így tehát elhatározta, hogy gyermekeinek — értve alatta a nálam alig egy évvel idősebb nő­véremet és engem, — tizenöt éves korunkra két idegen nyelvet kell folyékonyan beszélnünk. Az Anyám sajnos nem olyan „ma ezt gondolom, holnap azt” teoretikus volt, hanem csökönyös ál­­hatatossággal megvalósította elképzeléseit! En­nek következtében azon a nyáron amikor befejez­tem az első elemit, szakképzett német nyelvtanár­nőt fogadott mellénk. Mégpedig olyat áld velünk is lakott, hogy a vakációnk minden percét a német nyelv elsajátítására fordíthassuk. Nagy kár, hogy a falunkban nem volt kirendelt­sége a „Gyermekvédő Ligának”, — mert jól ki­érdemelt vakációm agresszív és önhatalmú elrab­lása miatt beperelhettem volna náluk az Anyámat. Dénes Lajcsi: — Édesapám parádés kocsisának és bizalmi emberének a fia , aki osztálytársam és barátom volt, hozzám hasonló felháborodással fogadta a német nyelvtanárnő érkezésének hírét, mert jól tudta, hogy ezzel szépen kitervezett, napi 8-10 órás együttlétünknek befellegzett! Lajcsi sok­kal okosabb és jóval praktikusabb egyén volt mint én, ezért azt ajánlotta, hogy panaszommal fordul­­haljak Matildka kisasszonyhoz. — Beszéljél Matildka kisasszonnyal és az állat­védő liga biztos segít rajtad is! — mondá baráti bíztatással. Hogy Lajcsi szavai érthetőbbek legyenek, szük­séges néhány mondatban vázolnom Matildka kis­­aszonyt, aki közel harminc éve mint postamester helyettes működött a falunkban. Matildka tehát nemhogy a kisasszony, hanem már a vénkisasz­­szony korán is túl járt ezekben az években, de Ajkán tradíció tisztelő emberek éltek. Így aztán Matildka egy életre kisasszony maradt! Matildka feddhetetlen erkölcseihez kétség sem férhetett, mert még a falu legpletykásabb vén­asszonyai sem állíthattak olyasmit, hogy valaha is lebzselt volna körülötte valami tiszta — avagy ga­lád szándékú — férfiú. Amin persze egy cseppet sem lehet csodálkozni, mert ha Teremtőnk az ész­beli képességeket meglehetősen szűken is mérte sok férfiembernél, de ennek ellensúlyozásaként a legtöbbünket kitűnő szemmel áldott meg. Ennek a kitűnő szemnek köszönhetjük, hogy a nők csi­nosságának — avagy „csin­talanságának” meg­ítélése terén szinte mindannyian szakemberek va­gyunk. Igen,­­ tény és való, hogy Matildka külseje még az élvhajhászó férfiakat is inkább riasztotta, mint vonzotta! A derék postás kisasszony ugyanis kissé kancsal, holdvilág arcú, huszárosan görbe lábú és enyhén elhízott hölgy volt. Esténként órákig sétál­gatott a falu utcáin, miközben élénk társalgást folytatott önmagával. Egyéniségének talán ez volt az egyetlen érdekessége, mert amúgy már az első pillantásra álmosítóan unalmas hatást gyakorolt az emberekre. Hosszasabb szemlélődés után az el­ső pillanatok hatása jelentős mértékben fokozó­dott. Nem javított a helyzeten, hogy léprek arcát holdkórosokra és idegszanatóriumok könnyebb ápoltjaira emlékeztető gügye mosoly negédesítette szinte mindig. Matildka nagyon békés természetű nőszemély volt, kivéve azokat a perceket amikor valahol ál­latkínzást látott. Avagy olyasmit amit ő állatkín­zásnak minősített. Legyen az: ...libapásztor gye­rek, aki tilosba tévedt libáit hajkurászta, ostorát pattogtató kanász, avagy béreslegény, aki kötőfék­szárral biztatta nagyobb sietésre lusta ökreit... Matildka dühödt süvöltözéssel rontott az illetőre. Miközben olyan vad ugrálást végzett, mintha vá­ratlanul egy feldühödött vadméh raj repült volna a szoknyája alá. Hogy állatbaráti felháborodásában mit ordíto­zott, azt nem lehetett tudni, mert az artikulátlan hangzavarból csak a gyakran ismétlődő „csendőr­ség”, „feljelentem” és „állatvédő liga” szavakat lehetett megérteni. A falu népe, — beleértve Lajcsit és engem is, — tehát a derék postás kisasszonytól szerzett tudo­mást az „Állatvédő Liga” létezéséről! És ennek a dicséretes testületnek a védelmét akarta Lajcsi, hogy kikérjem Matildka révén, a rám erőszakolt német nyelvtanulással kapcsolatban. Hosszas és megfontolt tanácskozás után — saj­nálkozva ugyan, — de kénytelenek voltunk elvetni a remek ötletet. Mégpedig azért, mert ránk nézve nagyon fájdalmas következményei lettek volna, ha Anyám megtudja, hogy kik tették a feljelentést ellene. Anyám ugyanis — bár mosolygós, baba ar­­cú, filigrán kis nő volt, — de bődületes pofonokat tudott adni! Méghozzá mindkét kézzel és olyan gyorsan, hogy miközben az első pofon elől igyeke­zett az ember elkapni a fejét, már meg is kapta a másodikat­ . A német nyelvtanárad érkezését azért is nehez­ményeztük a nővéremmel, mert tudtuk, hogy ez egyben Katóka kisasszony elvesztését is jelenti. Katóka születésünk óta volt mellettünk és nem csak nevelőnőnknek, hanem szinte pótanyánknak szá­mított. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy az új nevelőnő érkezését tulajdonképpen Ka­tókának „köszönhettük”, miután ő felmondott ne­künk. Mégpedig azért, hogy a váratlanul özvegy­ségre jutott állomásfőnöknek — Málnás Ödönnek — legyen a házvezetőnője. — Itt már úgy sincs rám szükség, mert felnőt­tek a gyerekek... — mondta kissé könnyezve. — Ott meg a szegény fiatalasszony hirtelen halála óta anya nélkül van az a két kis árva... Nem lehet tudni, hogy Katóka állásváltoztatását milyen mértékben befolyásolta Málnás Ödön, aki szálfa termetű és kimondottan jóképű férfiú volt. Katóka aztán olyan tökéletes átéléssel alakította az anyahelyettes szerepét az állomásfőnök házá­ban, hogy alig egy év múlva Málnás Ödönné lett belőle­ . Kissé hosszadalmas bevezetőmmel csak azt akartam vázolni, hogy házunkban az Anyámon — és Édesapámon kívül, aki soha nem ítélte idre, — mindenki ellenséges érzelmekkel várta a német Fräulein érkezését. Ilonka, — azaz becenevén Lonci — a szakácsnőnk egyenesen oda nyilatkozott, hogy: — Igazán szégyenletes dolog egy magyar házba mindenféle szedett-vedett svábot befogadni! Lonci fenti véleményét bizonyára befolyásolta­­ az, hogy Katókával a napnak legalább 3-4 óráját a faluban történt „pikáns” események megbeszé­lésére szokták fordítani. Helga Fraulein fogadtatására Anyám egyedül ment ki az állomásra. Apám ugyan udvariasan felajánlotta, hogy elkíséri, de Anyám lebeszélte, mondván: — Késhet a vonat és magának éppen elég dolga van, semhogy ilyesmivel vesztegesse az idejét! Anyám szokatlan nagylelkűségéből rögtön lát­tam, hogy szándékosan nem akarja áldott, puha szívű Apám jelenlétét az állomáson.- Mégpedig azért, mert hazafelé, a hintóval tíz percig tartó út alatt szigorú utasításokat akart adni a német kis­asszonynak a velem való bánásmódra. Ami körül­belül azon a humánus pedagógiai elméleten ala­pult, melyet rosszhírű javítóiskolákban alkalmaz­nak, a javíthatatlannak minősített növendékeik­kel szemben. Mikor megláttam Helga kisasszonyt, — aki 22-23 éves lehetett és alig néhány hete kapta kézhez diplomáját a müncheni Tanítóképzőben, — aggó­dásom egy pillanat alatt elmúlt. Helga Fraulein ugyanis azon ritka emberek közé tartozott, akik­ben első látásra bizalma volt mindenkinek. Szőke haja kislányos kuszáltsággal omlott kes­keny vállára, szeme álmodozó volt és kék, mint a búzavirág... Vékony, sápadt arca semmitmon­dó, talán kicsit csúnyácska is... De minél tovább ismerte valaki ezt az arcot,­— és a hozzá tartozó embert, — annál szebbnek és vonzóbbnak találta... Helga Fraulein nevelési elméletében — az Anyám tanácsaival ellentétben, — a tettlegességnek még a legenyhébb formája sem szerepelt. Amikor va­lami égbekiáltó disznóságot követtem el csak szo­morúan rám nézett és azt, mondta: — Ha úgy,gondolod, hogy a szüleid jóságukért és áldozatkészségükért ezt érdemlik tőled, akkor megértem viselkedésedet. De máskülönben nem csak érthetetlen és szégyenletes, hanem aljasság is amit csináltál... Halk szavai jobban fájtak, mint Anyám legna­gyobb verései. Helga kisasszonynak nagyszerű oktatási mód­szere volt. Amit ékesen bizonyít, hogy a tíz hónap alatt amíg házunkban élt nem csak okos és szor­galmas nővérem tanult meg németül beszélni, ha­nem még én is, egész tűrhetően elmakogtam. Pe­dig a családi közvélemény szerint én sem szorgal­mas, sem okos nem voltam. Sőt! Ezekben az időkben a második világháború vér­gőzös tébolya nyomorította az emberiséget, és az amerikaiak már rendszeresen bombázták a né­met városokat. Helga Fraulein ezért visszament Münchenbe. — Nem tudok jólétben és biztonságban élni, mi­kor özvegy anyám és a húgom otthon éheznek és állandó életveszélyben vannak... Bármennyire szeretnék itt maradni, mellettük a helyem... —­­mondta. Húsvét vasárnap volt és a tíz órás nagymisére éppen elsőt harangoztak, mikor az ajkai állomáson utoljára magához ölelt bennünket a nővéremmel. Szomorú kék szeméből folytak a könnyek, és én be­letemettem arcom kabátjába, mert úgy éreztem, hogy elvesztésénél nagyobb fájdalom soha nem ér­het életemben. Azóta amikor a kemény és szívtelen német faj­ról hallok valakit beszélni, Helga Fraulein jut min­dig az eszembe, akinek könnyes lett a szeme, ha mások fájdalmáról hallott. Aki soha, senkire rosz­­szat nem mondott, s aki velünk együtt sírt amikor egy ismerős cinke fészkét a vihar lerázta a bodza­bokorról, és Náci a vörös kandúr megette a kis­­cinkéket... Helga kisasszony a német nyelv mellett ,arra is megtanított, hogy az embereket nem a fajtájuk, iskolázottságuk, származásuk különbözteti meg egymástól. Emberi értékük nem ettől függ, hanem attól ami a szívükben, lelkükben és önzetlen em­berségükben van! Érdekes, hogy minél öregebb leszek, annál gyak­rabban gondolok .Helga kisasszonyra. Különösen így Hús­vét táján... Őszinte hálával köszönve a chicagói magyarság 41 éves támogatását, kegyelemteljes húsvéti ünnepeket kíván. PETER GOSCHY Goschy’s Meat Market 1925 West Irving Park Rd. Chicago, 111. Tel: LA5-8192 Áldásos Húsvéti Ünnepeket kíván az Összmagyarságnak a Chesgo MFG. Co. tulajdonosa Kopesdy (Öcsi) Ferenc és CSALADJA 000 Bee Európai cukrászda és eszpressó Somanek Pastry & Continental Café Oak Mill Mail 7900 N, Milwaukee Ave. (az Oakton Ave.-nél) Niles, Hl. 60648 965-5680 Torták • Sütemények •­­ Rétesek • Fagylaltok (Dobostorta, marcipános és egyéb édességek) Nyitva: kedd — péntek 7:00—9:00 szombat — vasárnap 7:00—6:00 Hétfőn zárva!

Next