Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)
1980-01-26 / 4. szám
I 6. oldal Jimmy Carter a szenilis Ayatollah Khomeini és a magukat szerénységből diákoknak tituláló iráni terroristák arcátlanságát kezdettől fogva így jellemzi: Iráni Válság. A sajtó, a szavazókkal és — érdekes módon — Mr. Carter politikai ellenfeleivel együtt, lenyelte ezt a különös meghatározást és heteken keresztül kesztyűs kézzel bánt az Elnökkel — Amerikában valahogyan az a vélemény alakult ki, hogy egy ilyen „válság” esetén mindenkinek az Elnök mellett illik állnia. Khomeini szemtelensége — ugyancsak külvíziós hálózat politikai hírmagyarázója.) S talán nem érdektelen ezt a felsorolást Ronald Reagan rövid kommentárjával befejezni: — Jimmy Carter? Ne is beszéljünk róla — ez az ember nem egyéb rossz tréfánál. Az eisenhoweri külpolitika katasztrófális volt Amerika számára és a johnsoni külpolitika majdnem a katasztrófához vezetett. Jimmy Carter azonban mindent és mindenkit felülmúl — ma már Amerika csak agyaglábú óriás, „aki” csak bocsánatkérésre képes és gazdagsága és hatalmas fegyverzete ellenére —ton, D.C.-ben és Pekingben és ekkor még mindkét ország fővárosában az volt az általános vélemény, hogy ennek a látogatásnak csupán dekoratív jellege lesz, egyedüli jelentőségét az adja, hogy egy amerikai honvédelmi miniszter első ízben látogat el a Kínai Népköztársaságba. Amikor azonban a közelmúltban Brown Pekingbe repült, már egészen másfajta helyzet alakult ki: a Szovjetunió afganisztáni aggressziója csúcspontját érte el és az amerikai diplomaták többségének az volt a véleménye, hogy a Fehér Ház a Szovjetunió ellen megjátsza a „kínai adut.” A föderális bürokraták azonban—mint mindig — rendkívül óvatosak voltak. A Pentagon miniszterét szállító repülőgépen, a honvédelmi minisztérium egyik magasrangú, kísérő tisztviselője, kijelentette az újságírók előtt: — Helytelen volna ezt a látogatást úgy értelmezni, hogy a Szovjetunióval szemben igyekszünk szövetségesünkül megnyerni a Kommunista Kínát. Mr. Brown azonban ennél sokkal őszintébb volt és ugyanazon a repülőgépen (Washington D.C. és Peking között hosszú az út) a következőket mondta az újságíróknak: — Pekingi látogatásom a Szovjetunió afganisztáni aggressziója következtében egészen új távlatok előtt áll. Kár volna tagadnunk, hogy a kínaiak és köztem megbeszélésre fog kerülni az afganisztáni kérdés és közösen el fogjuk határozni, hogy Amerikának és Kínának milyen szükséges lépéseket kell végrehajtania, annak ellenére, hogy ezek a lépések valószínűleg nem lesznek azonosak. Az újságírók szerint a kínaiakkal történt tanácskozáson Brown azt javasolta, hogy Amerika és a Kínai Népköztársaság közösen emelje fel, Pakisztánnak nyújtott katonai és gazdasági támogatását, tekintettel arra, hogy a Szovjetunió afganisztáni inváziója egyenesen és határozottan fenyegeti Pakisztánt. Brown azonban (az újságírók jelentései szerint) egy amerikai-kínai közös hadművelet lehetőségét látja Pakisztánban. Mr. Brown ezenkívül közölte kínai vendéglátóival : Amerika nem ellenzi azt, hogy NATO szövetségesei fegyvereket adjanak el Kínának, ő maga azonban erre nem hajlandó, mert attól tart, hogy az amerikai fegyvereket Peking Taiwan elleni támadásra használná fel. (Ezzel a nyilatkozattal szinte ugyanabban az órában, az amerikai törvényhozók úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államok 280 millió dollár értékű új, védelmi jellegű fegyvereket fog szállítani Taiwannak. Érdekes most emlékezni arra, hogy a Kínai Népköztársaság majdnem húsz esztendő óta szállít fegyvereket Pakisztánnak. Az értekezlet után Brown és Geng Biao, kínai miniszterelnökhelyettes, közös sajtóértekezletet tartott, amelyből azonban az újságírók semmit sem tudtak meg. — Bizonyos kérdésekben egyetértettünk, bizonyos kérdésekről más volt a véleményünk — mondta Brown. Geng Biao pedig azt tette, amit egy kínai miniszterelnökhelyettestől elvárhattunk: kifürkészhetetlenül mosolygott.• Jimmy Carter rendeleteinek, amely szerint az afganisztáni események megtorlásaként csökkenteni kell a Szovjetuniónak szállított amerikai vetőmag és gabonamennyiséget, érdekes következményei voltak szerte a világon. (Természetesen, nincs szó arról, hogy a Szovjetunió számára életbevágóan fontos amerikai vetőmag-szállítmányokat teljesen megszüntessék, csupán a menynyiséget akarja csökkenteni az Elnök. Érdemes most emlékezni arra, hogy az Egyesült Államok változatlanul szállít élelmet Iránnak.) Az első reakció az amerikai vetőmag és gabona szállítmányokkal foglalkozó vállalatok részéről érkezett. Ezek a vállalatok nyomban sírni kezdtek és szóvivőik elmondták az újságíróknak, hogy az elnöki rendelet jelentős mértékben fogja csökkenteni profitjukat és miután annak következtében az amerikai belföldi piacon növekedni fog a vetőmag és a gabona mennyisége, a kenyér ára szükségképpen csökkenni fog. A statisztikai adatok szerint az elnöki rendelkezés következtében az amerikai gabonaszállító vállalatok profitja évi 40 millió dollárról évi 25 millió dollárra fog csökkenni és a legfantasztikusabb dolog ez: előfordulhat, hogy az amerikai polgárok olcsóbb kenyeret fognak vásárolni, mivel a Szovjetuniónak szánt gabonaszállítmányok egy része otthon marad. Persze, a profit kevesebb lesz, vállalatonként csak évi 25 millió dollár. (Meg kell a szívnek szakadni.) A Carter-féle elnöki rendelkezés azonban — mint minden Carter-féle elnöki rendelkezés — ezúttal is bizonytalan és határozatlan volt. Egy 1976-os Amerika- Szovjetunió közötti egyezmény szerint abban az esztendőben a Szovjetunió évi 8 millió tonna vetőmagvat és gabonát kapott az Egyesült Államoktól. (Az egyezmény előnye az, hogy akadálytalanul biztosítja a Szovjetunió fennállását és ezzel lehetővé teszi azt, hogy a Kreml továbbra is nemzetközi aggressziós akciókat hajtson végre.) Az 1976- os egyezmény értelmében a Szovjetuniónak ebben az esztendőben joga lenne 25 millió tonna amerikai vetőmag és gabona vásárlásához, Mr. Carter azonban kijelentette: " Erről szó sincs, a Szovjetunió csupán az eredeti, egyezménynek megfelelő évi 8 millió tonna vetőmagvat és gabonát vásárolhat Amerikától, az afganisztáni aggressziós akció következtében. (Ez az elnöki rendelkezés különösképpen megnyerő: legutóbb a televízión Alfred Hitchcock grand guignol műsorán láthattunk hasonlót.) Carter rendelkezése után Joe Clark (Joe Who?), aki még mindig Kanada miniszterelnöke, kijelentette az újságírók előtt: — Kanada támogatja Amerikát és nem fogja gabona szállítmányait a Szovjetunió számára emelni. De nem is fogja csökkenteni — mondta Mr. Clark. Néhány nappal ezelőtt a világ gabonatermelő országának megbízottai értekezletet tartottak Washington, D.C.-ben és a kérdés, természetesen, ez volt: milyen előnyt jelenthet számukra az a körülmény, hogy Amerika megszüntette, legalább is, ideiglenesen, a Szovjetunió számára szállítandó gabona és vetőmag szállítmányok egy részét? A világ gabonatermelő országai nem jelentették ki határozottan a washingtoni értekezlet alkalmával, hogy nem szállítanak több gabonát és vetőmagot a Szovjetunióba, de nem is zárták ki ennek lehetőségét. A bizonytalanság teljes mértékben érthető: számukra nem könynyű a Nyugat ellen állást foglalniuk, viszont rendkívül csábító — az amerikai szállítás csökkentés következtében — a várható profit. Bergland, amerikai földművelésügyi miniszter, kijelentette az újságírók előtt: — Valószínűleg az fog történni, hogy a Szovjetunió más gabonatermelő országoktól fogja megvásárolni a vetőmagvat és a gabopiai játékokat Münchenben, vagy Montreálban rendezzék. Ez a fenyegetés azonban aligha rázza meg a Kremlt. A müncheni és a montreali nyári olimpiai játékok súlyos pénzügyi veszteséggel jártak mindkét város (és mindkét ország) számára, ma már az olimpiai játékok csak deficitet jelentenek, Moszkva tehát aligha hullat könnyeket amiatt, hogy Carter elveszi tőlük a kétségtelen deficitet. (Egyelőre ennyit a vetőmag és a 100 méteres síkfutás problémájáról.)• Az elmúlt héten Islamabadban (Rawalpindi) a „Newsweek” nevű amerikai politikai hetilap munkatársa interjút készített Muhammad Zia ul-Haq, pakisztáni elnökkel. A jelenlegi újszovjet aggressziós akcióra. Hadd tegyem hozzá: teljesen sikertelen, voltam, a Fehér Ház nem értette a problémát és a Kreml aggressziójának kellett elkövetkeznie ahhoz, hogy tudomásul vegyék az amerikai „diplomáciai szakértők” a valóságos helyzetet. Nem kétséges, hogy a szovjet aggreszszió következő állomása Pakisztán lehet. A Nyugati diplomaták több ízben felvetették a kérdést: Milyen választás előtt áll Pakisztán? Távol kell-e magát tartania mindkét szuperhatalomtól, vagy pedig közelebbi kapcsolatokat kell létesítenie az Egyesült Államokkal? — Azt hiszem, hogy a kérdés ilyen módon való feltevése önmagában is helytelen. Pakisztán megoldása (és valószínűleg egyedüli biztosítéka a lehetséges szovjet aggresszió ellen) országunk közelebbit kapcsolata a Kínai Népköztársasággal. Kína már eddig is rendkívül jelentős erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott Pakisztánnak. 1966 óta majdnem kétbillió dollár értékű pénzügyi és gazdasági segítséget kaptunk Pekingtül. Kétségtelen viszont, hogy a Szovjetunió afganisztáni inváziója drasztikusan megváltoztatta a világ helyzetét. A valóságos helyzet az, hogy az egész világon a hatalmi egyensúly változott meg és az amerikai határozatlanság következtében ez a változás a Szovjetunió javára történt. Ezenkívül, ami számunkra különlegesen jelentős, a szovjet aggresszió közvetlenül küszöbünkön van. — Kapcsolatunk a jövőben rendkívül jelentős lesz Iránnal és Indiával. Egy régi pakisztáni közmondás szerint, ha valaki halász, vagy tengerész, szántolnia kell azzal, hogy a tengerben bálnák vannak. — Mi, természetesen, szívesen vennénk egy olyan változást, amely szemben a Szovjetunióval, Amerika döntő befolyását biztosítaná. De hát, beszélhetünk-e még olyasmiről, hogy Amerika „világhatalom”? Beszélhetünk-e olyasmiről, hogy Amerika a Szabad Világ vezetője? S egyébként is, hol találjuk a nyugati Szabad Világot? Amerika a kudarcba fulladt vietnami háború óta neurotikus és Mr. Carter adminisztrációja szemmel láthatólag nem segít ezen a nagyrészt érzelmi problémán. _Nem tartom lehetetlennek, hogy a Szovjetunió meg fogja kísérelni a határainkon belül létesített afgán menekülttáborok megtámadását, azzal a szokásos moszkvai indokolással,, hogy a tábor lakói Afganisztán ellenségei és különben is a támadásra az afganisztán kormány kérte fel Moszkvát. Ha ilyen szovjet támadás történik (ami egyáltalában nem valószínűtlen), számunkra az egyedüli megoldás a háború és ez szükségképpen a Harmadik Világháborút fogja jelenteni. Egy ilyen esetben, a Szovjetunióval szemben, még a határozatlan és habozó Carter-adminisztráció a Mt. Everest tetején? nak sem marad más választása, mint hogy bennünket segítsen. S ez lenne a Harmadik Világháború ebben a században. Nem tudom, hogy a Szovjetunió készen áll-e erre és majdnem bizonyos vagyok affelől, hogy Amerika — nem. — Szerintem, jelenleg különös válságot jelent az, hogy sem Amerika, sem a NATO nem tanúsít semmi érdeklődést az Európán kívüli világ iránt, a Szovjetunió azonban — saját szempontjából nagyon helyesen — felismeri az Európán kívüli országok jelentőségét, én magam hajlandó vagyok arra a véleményre, hogy ma már az Európán kívüli világ a béke szempontjából sokkal fontosabb, mint Európa. Végezetül, egy lényeges megállapítást akarok tenni: nem igaz Izraelnek az az állítása, hogy Líbia és a PLO pénzügyi támogatásával atombombát gyártunk. Nem hisszük, hogy egy atombomba bármilyen előnyt is jelentene számunkra. Energiaproblémánk óriási, egy, re növekszik és ha valami szükségtelen számunkra, az az atombomba. Hírek és képek a nagyvilágból... nős módon — valamire senki sem tiszteli és senle kései „nászutat” eredményezett Carter és majdnem mindenki más között. Az elmúlt héten azonban végetért a „nászút” és általános volt a felzúdulás az ártéri tehetetlenség ellen, íme, néhány nyilatkozat: — Elérkezett az ideje, hogy levegyük a kesztyűket és kíméletlenül megmondjuk: Jimmy Carter katasztrofálisan tehetségtelen és határozatlan elnök. (Bill Brock, a Republikánus Párt Országos Bizottságának elnöke.) — Az egyetlen amerikai külpolitika jelenleg az, hogy mindenen sajnálkozunk. Carter megengedte Khomeininek, hogy úgy játsszék az Egyesült Államokkal, mint macska az egérrel. (John Connally.) — Jimmy Carter gyermekesen együgyű volt, amikor kijelentette : meglepődött azon, hogy a Szovjetunió hazudott neki. (George Bush.) — Carter még mindig azt állítja, hogy a hetente politika nem „halt meg” és a SALT . II egyezmény ratifikálásaváltozatlanul szükséges. Mr. Carter elfelejti,hogy a világpolitika — nem mogyoró. (Howard Baker szenátor.) — Nyugtalanító az, hogy az amerikai külpolitika már nem tud kezdeményezni, csak reagálni képes és azt is erőtlenül. (Edward M. Kennedy.) — Carter az iráni helyzettel kapcsolatban — saját tehetetlenségét leplezve — nemzeti egység szükségességére hivatkozik, önmagát mesterségesen mártírnak játssza ki, csak azért, hogy saját választási kampányát segítse. (Jerry Brown, kaliforniai kormányzó.) — Még soha nem volt az Egyesült Államoknak olyan elnöke, akinek külpolitikáját olyan egységesen ellenezték volna, mint ahogyan Jimmy Carter külpolitikáját ellenzik.David Brinkley, az NBC teleki sem fél tőle. A Carteradminisztráció mogyoróvá zsugorította az Egyesült Államokat. • Harold Brown, amerikai honvédelmi miniszter kínai látogatóiát az elmúlt nyáron készítették elő Washingre panaszkodj Iván, vagy nem akarsz az első tank lenni tágeseményekre való tekintettel az interjú különlegesen érdekes. Annak ellenére,hogy a „Newsweek” munkatársa, Mr. Borchgrave kérdés-felelet formájában folytatta le a beszélgetését, az alábbiakban az egyszerűbb közlési módot választjuk, röviden összefoglalva közöljük Zia nyilatkozatának a lényegét: — A Szovjetunió afganisztáni aggressziójának a célja világos: Afganisztán és Pakisztán jelenti a Perzsa Öböl „hátsó ajtaját” és egyúttal közvetlen bejárási lehetőséget biztosít ez a terület az Indiai Óceánhoz. Az első marxista államcsíny Kabulban 1978 áprilisában történt és én azóta is igyekeztem felhívni Washington figyelmét egy szükségszerűen elkövetkező Zia, pakisztáni elnök és vezérkara hár közvetett úton, amelyet ezek az országok Amerikától vásárolnak majd meg. Ugyanekkor, Jimmy Carter megemlítette a lehetőségét annak, hogy ha Moszkvában rendezik az 1980-as olimpiai játékokat, Amerika esetleg — tiltakozásul az afganisztáni aggreszszió ellen — nem fog azokon résztvenni és javasolja, hogy a nyári olim ppant, látjuk, aki állítólag ma már csak teát iszik, jobboldalán „Big Mom" van, aki a 47 éves Teddynek engedélyt adott arra, hogy a Demokrata Párt elnökjelöltségéért induljon. Nem tudjuk, hogy a háttérben álló két férfi kicsoda, de ez nem is fontos: ahol „Big Mom" jelen van, ott mindenki jelentéktelenné válik. (Talán maga a szenátor is.) Geng Hiao, kínai miniszterelnök-helyettes és Harold Brown, amerikai honvédelmi miniszter, a pekingi repülőtéren, közvetlenül Mr. Brown megérkezése után Allahnak hála, mi nem tartunk fogva szovjet túszokat.