Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)

1980-01-26 / 4. szám

I 6. oldal Jimmy Carter a szeni­lis Ayatollah Khomeini és a magukat szerény­ségből diákoknak titu­láló iráni terroristák arcátlanságát kezdettől fogva így jellemzi: Iráni Válság. A sajtó, a szavazók­kal és — érdekes módon — Mr. Carter politikai ellenfeleivel együtt, le­nyelte ezt a különös meghatározást és hete­ken keresztül kesztyűs kézzel bánt az Elnökkel — Amerikában valaho­gyan az a vélemény ala­kult ki, hogy egy ilyen „válság” esetén min­denkinek az Elnök mel­lett illik állnia. Khomeini szemtelen­sége — ugyancsak kül­­víziós hálózat politikai hírmagyarázója.) S talán nem érdekte­len ezt a felsorolást Ro­nald Reagan rövid kom­mentárjával befejezni: — Jimmy Carter? Ne is beszéljünk róla — ez az ember nem egyéb rossz tréfánál. Az eisenhoweri külpo­litika katasztrófális volt Amerika számára és a johnsoni külpoliti­ka majdnem a katasztró­fához vezetett. Jimmy Carter azonban min­dent és mindenkit felül­múl — ma már Ameri­ka csak agyaglábú óri­ás, „aki” csak bocsánat­kérésre képes és gaz­dagsága és hatalmas fegyverzete ellenére —­ton, D.C.-ben és Peking­­ben és ekkor még mind­két ország fővárosában az volt az általános vé­lemény, hogy ennek a lá­togatásnak csupán deko­ratív jellege lesz, egye­düli jelentőségét az ad­ja, hogy egy amerikai honvédelmi miniszter első ízben látogat el a Kínai Népköztársaság­ba. Amikor azonban a kö­zelmúltban Brown Pe­­kingbe repült, már egé­szen másfajta helyzet alakult ki: a Szovjet­unió afganisztáni agg­ressziója csúcspontját érte el és az amerikai diplomaták többségé­nek az volt a véleménye, hogy a Fehér Ház a Szov­jetunió ellen megjátsza a „kínai adut.” A föderális bürokra­ták azonban—mint min­dig — rendkívül óvato­sak voltak. A Pentagon miniszterét szállító re­pülőgépen, a honvédel­mi minisztérium egyik magasrangú, kísérő tisztviselője, kijelentet­te az újságírók előtt: — Helytelen volna ezt a látogatást úgy értel­mezni, hogy a Szovjet­unióval szemben igyek­szünk szövetségesün­kül megnyerni a Kom­munista Kínát. Mr. Brown azonban ennél sokkal őszintébb volt és ugyanazon a re­pülőgépen (Washing­ton D.C. és Peking kö­zött hosszú az út) a kö­vetkezőket mondta az újságíróknak: — Pekingi látogatá­som a Szovjetunió afga­nisztáni aggressziója következtében egészen új távlatok előtt áll. Kár volna tagadnunk, hogy a kínaiak és köz­tem megbeszélésre fog kerülni az afganisztáni kérdés és közösen el fogjuk határozni, hogy Amerikának és Kínának milyen szükséges lépé­seket kell végrehajta­nia, annak ellenére, hogy ezek a lépések va­lószínűleg nem lesznek azonosak. Az újságírók szerint a kínaiakkal történt ta­nácskozáson Brown azt javasolta, hogy Ameri­ka és a Kínai Népköztár­saság közösen emelje fel, Pakisztánnak nyúj­tott katonai és gazdasági támogatását, tekintettel arra, hogy a Szovjetunió afganisztáni inváziója egyenesen és határozot­tan fenyegeti Pakisz­tánt. Brown azonban (az újságírók jelentései sze­rint) egy amerikai-kínai közös hadművelet le­hetőségét látja Pakisz­tánban. Mr. Brown ezenkívül közölte kínai vendéglá­tóival : Amerika nem el­lenzi azt, hogy NATO szövetségesei fegyve­reket adjanak el Kíná­nak, ő maga azonban er­re nem hajlandó, mert attól tart, hogy az ame­rikai fegyvereket Pe­king Taiwan elleni tá­madásra használná fel. (Ezzel a nyilatkozat­tal szinte ugyanabban az órában, az amerikai törvényhozók úgy dön­töttek, hogy az Egyesült Államok 280 millió dol­lár értékű új, védelmi jellegű fegyvereket fog szállítani Taiwannak. Érdekes most emlé­kezni arra, hogy a Kínai Népköztársaság majd­nem húsz esztendő óta szállít fegyvereket Pa­kisztánnak. Az értekezlet után Brown és Geng Biao, kínai miniszterelnök­helyettes, közös sajtóér­tekezletet tartott, amelyből azonban az új­ságírók semmit sem tud­tak meg. — Bizonyos kérdések­ben egyetértettünk, bizonyos kérdésekről más volt a véleményünk — mondta Brown. Geng Biao pedig azt tette, amit egy kínai mi­niszterelnökhelyettestől elvárhattunk: kifür­készhetetlenül mosoly­gott.• Jimmy Carter rende­leteinek, amely szerint az afganisztáni esemé­nyek megtorlásaként csökkenteni kell a Szov­jetuniónak szállított amerikai vetőmag és ga­bonamennyiséget, ér­dekes következményei voltak szerte a világon. (Természetesen, nincs szó arról, hogy a Szov­jetunió számára életbe­vágóan fontos amerikai vetőmag-szállítmányo­kat teljesen megszün­tessék, csupán a meny­­nyiséget akarja csök­kenteni az Elnök. Érde­mes most emlékezni ar­ra, hogy az Egyesült Államok változatlanul szállít élelmet Irán­nak.) Az első reakció az amerikai vetőmag és ga­bona szállítmányokkal foglalkozó vállalatok részéről érkezett. Ezek a vállalatok nyomban sírni kezdtek és szóvivő­ik elmondták az újság­íróknak, hogy az elnöki rendelet jelentős mér­tékben fogja csökkente­ni profitjukat és miután annak következtében az­­ amerikai belföldi piacon növekedni fog a vető­mag és a gabona men­­nyisége, a kenyér ára szükségképpen csökken­ni fog. A statisztikai ada­tok szerint az elnöki rendelkezés következ­tében az amerikai gabo­naszállító vállalatok profitja évi 40 millió dollárról évi 25 millió dollárra fog csökkenni és a legfantasztikusabb dolog ez: előfordulhat, hogy az amerikai polgá­rok olcsóbb kenyeret fognak vásárolni, mivel a Szovjetuniónak szánt gabona­szállítmányok egy része otthon marad. Persze, a profit keve­sebb lesz, vállalaton­­ként csak évi 25 millió dollár. (Meg kell a szív­nek szakadni.) A Carter-féle elnöki rendelkezés azonban — mint minden Carter-féle elnöki rendelkezés — ezúttal is bizonytalan és határozatlan volt. Egy 1976-os Amerika- Szovjetunió közötti egyezmény szerint ab­ban az esztendőben a Szovjetunió évi 8 millió tonna vetőmagvat és ga­bonát kapott az Egyesült Államoktól. (Az egyez­mény előnye az, hogy akadálytalanul bizto­sítja a Szovjetunió fenn­állását és ezzel lehetővé teszi azt, hogy a Kreml továbbra is nemzetközi aggressziós akciókat hajtson végre.) Az 1976- os egyezmény értelmé­ben a Szovjetuniónak ebben az esztendőben joga lenne 25 millió ton­na amerikai vetőmag és gabona vásárlásá­hoz, Mr. Carter azonban kijelentette: " Erről szó sincs, a Szovjetunió csupán az eredeti, egyezménynek megfelelő évi 8 millió tonna vetőmagvat és ga­bonát vásárolhat Ameri­kától, az afganisztáni aggressziós akció kö­vetkeztében. (Ez az el­nöki rendelkezés külö­nösképpen megnyerő: legutóbb a televízión Alfred Hitchcock grand guignol műsorán láthat­tunk hasonlót.) Carter rendelkezése után Joe Clark (Joe Who?), aki még mindig Kanada miniszterelnö­ke, kijelentette az új­ságírók előtt: — Kanada támogatja Amerikát és nem fogja gabona szállítmányait a Szovjetunió számára emelni. De nem is fogja csökkenteni — mondta Mr. Clark. Néhány nappal ezelőtt a világ gabonatermelő országának megbízottai értekezletet tartottak Washington, D.C.-ben és a kérdés, természete­sen, ez volt: milyen előnyt jelenthet számuk­ra az a körülmény, hogy Amerika megszüntette, legalább is, ideiglene­sen, a Szovjetunió szá­mára szállítandó gabo­na és vetőmag szállít­mányok egy részét? A világ gabonaterme­lő országai nem jelen­tették ki határozottan a washingtoni értekezlet alkalmával, hogy nem szállítanak több gabo­nát és vetőmagot a Szov­jetunióba, de nem is zárták ki ennek lehetősé­gét. A bizonytalanság teljes mértékben érthe­tő: számukra nem­ köny­­nyű a Nyugat ellen ál­lást foglalniuk, viszont rendkívül csábító — az amerikai szállítás csök­kentés következtében — a várható profit. Bergland, amerikai földművelésügyi minisz­ter, kijelentette az új­ságírók előtt: — Valószínűleg az fog történni, hogy a Szovjetunió más gabo­natermelő országoktól fogja megvásárolni a vetőmagvat és a gabo­piai játékokat München­ben, vagy Montreálban rendezzék. Ez a fenyegetés azon­ban aligha rázza meg a Kremlt. A müncheni és a montreali nyári olim­piai játékok súlyos pénz­ügyi veszteséggel jártak mindkét város (és mind­két ország) számára, ma már az olimpiai játékok csak deficitet jelente­nek, Moszkva tehát alig­ha hullat könnyeket ami­att, hogy Carter elveszi tőlük a kétségtelen defi­citet. (Egyelőre ennyit a vetőmag és a 100 mé­teres síkfutás problé­májáról.)• Az elmúlt héten Isla­­mabad­ban (Rawalpin­di) a „Newsweek” nevű amerikai politikai heti­lap munkatársa interjút készített Muhammad Zia­ ul-Haq, pakisztáni elnökkel. A jelenlegi új­szovjet aggressziós ak­cióra. Hadd tegyem hoz­zá: teljesen sikertelen, voltam, a Fehér Ház nem értette a problémát és a Kreml aggresszió­­jának kellett elkövetkez­nie ahhoz, hogy tudomá­sul vegyék az amerikai „diplomáciai szakér­tők” a valóságos hely­zetet. Nem kétséges, hogy a szovjet aggresz­­szió következő állomása Pakisztán lehet. A Nyugati diploma­ták több ízben felvetet­ték a kérdést: Milyen választás előtt áll Pa­kisztán? Távol kell-e magát tartania mindkét szuperhatalomtól, vagy pedig közelebbi kapcso­latokat kell létesítenie az Egyesült Államok­kal? — Azt hiszem, hogy a kérdés ilyen módon való feltevése önmagában is helytelen. Pakisztán megoldása (és valószí­nűleg egyedüli biztosíté­ka a lehetséges szovjet aggresszió ellen) or­szágunk közelebbit kap­csolata a Kínai Népköz­­társasággal. Kína már eddig is rendkívül jelen­tős erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott Pa­kisztánnak. 1966 óta majdnem kétbillió dol­lár értékű pénzügyi és gazdasági segítséget kaptunk Pekingtül.­­ Kétségtelen vi­szont, hogy a Szovjet­unió afganisztáni invá­ziója drasztikusan meg­változtatta a világ hely­zetét. A valóságos hely­zet az, hogy az egész vi­lágon a hatalmi egyen­súly változott meg és az amerikai határozatlan­ság következtében ez a változás a Szovjetunió javára történt. Ezenkí­vül, ami számunkra kü­lönlegesen jelentős, a szovjet aggresszió köz­vetlenül küszöbünkön van. — Kapcsolatunk a jö­vőben rendkívül jelentős lesz Iránnal és Indiával. Egy régi pakisztáni köz­mondás szerint, ha vala­ki halász, vagy tenge­rész, szántolnia kell az­zal, hogy a tengerben bálnák vannak. — Mi, természetesen, szívesen vennénk egy olyan változást, amely szemben a Szovjetunió­val, Amerika döntő befo­lyását biztosítaná. De hát, beszélhetünk-e még olyasmiről, hogy Ame­rika „világhatalom”? Beszélhetünk-e olyas­miről, hogy Amerika a Szabad Világ vezetője? S egyébként is, hol ta­láljuk a nyugati Szabad Világot? Amerika a ku­darcba fulladt vietnami háború óta neurotikus és Mr. Carter adminisztrá­ciója szemmel látható­­lag nem segít ezen a nagyrészt érzelmi prob­lémán. _Nem tartom lehe­tetlennek, hogy a Szov­jetunió meg fogja kísé­relni a határainkon be­lül létesített afgán me­nekült­táborok megtá­madását, azzal a szoká­sos moszkvai indokolás­sal,, hogy a tábor lakói Afganisztán ellensé­gei és különben is a tá­madásra az afganisztán kormány kérte fel Moszkvát. Ha ilyen szov­jet támadás történik (ami egyáltalában nem valószínűtlen), szá­munkra az egyedüli megoldás a háború és ez szükségképpen a Har­madik Világháborút fog­ja jelenteni. Egy ilyen esetben, a Szovjetunió­val szemben, még a ha­tározatlan és habozó Carter-adminisztráció­ a Mt. Everest tetején? nak sem marad más vá­lasztása, mint hogy ben­nünket segítsen. S ez len­ne a Harmadik Világhá­ború ebben a században. Nem tudom, hogy a Szovjetunió készen áll-e erre és majdnem bizo­nyos vagyok affelől, hogy Amerika — nem. — Szerintem, jelenleg különös válságot jelent az, hogy sem Amerika, sem a NATO nem tanú­sít semmi érdeklődést az Európán kívüli világ iránt, a Szovjetunió azonban — saját szem­pontjából nagyon helye­sen — felismeri az Euró­pán kívüli országok je­lentőségét, én magam hajlandó vagyok arra a véleményre, hogy ma már az Európán kívüli világ a béke szempont­jából sokkal fontosabb, mint Európa.­­ Végezetül, egy lé­nyeges megállapítást akarok tenni: nem igaz Izraelnek az az állítá­sa, hogy Líbia és a PLO pénzügyi támogatásá­val atombombát gyár­tunk. Nem hisszük, hogy egy atombomba bármi­lyen előnyt is jelente­ne számunkra. Energia­problémánk óriási, egy­, re növekszik és ha vala­mi szükségtelen szá­munkra, az az atom­bomba. Hírek és képek a nagyvilágból... nős módon — valamire­ senki sem tiszteli és sen­le kései „nászutat” eredményezett Carter és majdnem mindenki más között. Az elmúlt héten azonban végetért a „nászút” és általános volt a felzúdulás a­z ár­téri tehetetlenség ellen, íme, néhány nyilatko­zat: — Elérkezett az ideje, hogy levegyük a kesz­tyűket és kíméletlenül megmondjuk: Jimmy Carter katasztrofáli­san tehetségtelen és határozatlan elnök. (Bill Brock, a Republikánus Párt Országos Bizott­ságának elnöke.) — Az egyetlen ameri­kai külpolitika jelenleg az, hogy mindenen saj­nálkozunk. Carter meg­engedte Khomeininek, hogy úgy játsszék az Egyesült Államokkal, mint macska az egérrel. (John Connally.) — Jimmy Carter gyermekesen együgyű volt, amikor kijelentet­te : meglepődött azon, hogy a Szovjetunió ha­zudott neki. (George Bush.) — Carter még mindig azt állítja, hogy a heten­te politika nem „halt meg” és a SALT . II egyezmény ratifikálása­­változatlanul szüksé­ges. Mr. Carter elfelej­ti,­hogy a világpolitika — nem mogyoró. (Ho­ward Baker szenátor.) — Nyugtalanító az, hogy az amerikai külpo­litika már nem tud kez­deményezni, csak rea­gálni képes és azt is erőt­lenül. (Edward M. Ken­nedy.) — Carter az iráni helyzettel kapcsolatban — saját tehetetlenségét leplezve — nemzeti egy­ség szükségességére hi­vatkozik, önmagát mes­terségesen mártírnak játssza ki, csak azért, hogy saját választási kampányát segítse. (Jerry Brown, kalifor­niai kormányzó.) — Még soha nem volt az Egyesült Államoknak olyan elnöke, akinek külpolitikáját olyan egységesen ellenezték volna, mint ahogyan Jimmy Carter külpoli­tikáját ellenzik.­­David Brinkley, az NBC tele­ki sem fél tőle. A Carter­­adminisztráció mogyo­róvá zsugorította az Egyesült Államokat. • Harold Brown, ame­rikai honvédelmi mi­­niszter kínai látogatói­­át az elmúlt nyáron ké­szítették elő Washing­re panaszkodj Iván, vagy nem akarsz az első tank lenni tágeseményekre való te­kintettel az interjú kü­lönlegesen érdekes. Annak ellenére,­hogy a „Newsweek” munka­társa, Mr. Borchgrave kérdés-felelet formájá­ban folytatta le a beszél­getését, az alábbiakban az egyszerűbb közlési módot választjuk, rövi­den összefoglalva közöl­jük Zia nyilatkozatának a lényegét: — A Szovjetunió afga­nisztáni aggressziójá­­nak a célja világos: Af­ganisztán és Pakisztán jelenti a Perzsa Öböl „hátsó ajtaját” és egy­úttal közvetlen bejárási lehetőséget biztosít ez a terület az Indiai Óceán­hoz. Az első marxista államcsíny Kabulban 1978 áprilisában történt és én azóta is igyekez­tem felhívni Washington figyelmét egy szükség­szerűen elkövetkező Zia, pakisztáni elnök és vezérkara hár közvetett úton, ame­lyet ezek az országok Amerikától vásárolnak majd meg. Ugyanekkor, Jimmy Carter megemlítette a lehetőségét annak, hogy ha Moszkvában rende­zik az 1980-as olimpiai játékokat, Amerika esetleg — tiltakozásul az afganisztáni aggresz­­szió ellen — nem fog azo­kon résztvenni és java­solja, hogy a nyári olim­­ ppant, látjuk, aki állítólag ma már csak teát iszik, jobboldalán „Big Mom" van, aki a 47 éves Teddynek engedélyt adott arra, hogy a Demokrata Párt elnökjelöltségéért induljon. Nem tudjuk, hogy a háttérben álló két férfi kicsoda, de ez nem is fontos: ahol „Big Mom" jelen van, ott mindenki jelentéktelenné válik. (Talán maga a szenátor is.) Geng Hiao, kínai miniszterelnök-helyettes és Harold Brown, amerikai honvédelmi miniszter, a pekingi repülőtéren, közvetlenül Mr. Brown megérkezése után Allahnak hála, mi nem tartunk fogva szovjet túszokat.

Next