Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)

1980-09-27 / 39. szám

Koréh Ferenc: A magyar cserkészet Passautól Oronáig az zászló megmozdul árboctetőn. „Vi­gyázz!” Rekedt hang kezdi a Himnuszt, aztán átveszik százan és szá­zan, üde szopránok, al­tok,­­ „nyújts feléje vé­dő kart...”, mozdulat­lan a sok fiatal test, de a szemek kisérik az egy­re alább szálló zászlót. És peregnek a köny­­nyek. Mit siratnak? Hi­szen földön, sátor alatt aludtak tíz napon ke­resztül, csajkából ettek, dolgoztak, tanultak.. És engedelmeskedtek. Sen­ki se szégyenli a köny­­nyeket. Hadd peregje­nek. Elmúlt tíz nap, mely nem jön vissza már soha többé. A zász­ló már lent van, hajto­gatják. A nap fényesen süt a kanadai Orono fö­lött, az autóbuszok, ma­gángépkocsik ott álldo­gálnak a tábortörzs előt­ti téren. A nagy jubileum­i tá­bor végetért. Rendeztek már jubile­umi tábort Nyugateuró­­pában. Jövő év január­jában lesz majd Auszt­ráliában. De ez, amit Rö­viddel ezelőtt bontottak le a kanadai Oronában, a Teleki Pál cserkész­­parkban a legnagyobb volt és valószínűleg ma­rad. Soha nem látott­ cserkészsereg, 1200 fő­nyi gyűlt össze a világ sok tájáról, New York­tól Vancouverig és San Franciscoig, Stockholm­tól Melbourneig és Sid­­neyig. És a táborozás előtti napon legalább 1500 vendég érkezett, hatalmas tömeg ma­gyar nézte végig az utol­só tábortüzet. — Jó volna felmérni. — Mit? — Ezt a 35 évet, ja a csapatokat. Aztán átrepült Európába, tisz­ti tábort vezetett. A jubi táborba (így hívják a cserkészek) késv­e érke­zett és fáradtan. Nem is veszi észre, hogy kime­rült, pihenni kellene. Most is éppen úgy izeg­­mozog, mint talán 35 év­vel ezelőtt, vagy régebb, mert otthon is komoly cserkész múltja vann. Az otthoni cserkészmúlt ér­demei késztették Far­kas Ferencet, az utolsó főcserkészt, hogy Gá­bort bízza meg a külföl­di cserkészet megszer­vezésével. Ülünk egy fatönkön a cédrusok alatt. Lehet, hogy nem cédrusok, cédrusozunk, mert jól h hangzik. De Jaschkó Ba­­ázs atya, a torontói szent Erzsébet egyház plébánosa ma már in­­kább tujának hívja. Leg­jobb esetben a cédrus és a tuja keveréke. Mind­egy. Szép fa. Tele van velük az a terület, amit a cserkészek Teleki Pál parknak hívnak, a tulaj­donos magyar jezsuiták pedig Loyola Ignácról nevezték el. Ülünk és elfogódottak vagyunk. Újból véghez-ban egy vezetőképző tá­bort rendeztünk és az ott megjelent fiatalok közül próbáltam kiválasztani néhány lelkesebb, veze­tésre alkalmas fiút. Akikkel valami , ,töb­bet” is lehetne csinálni. — Ez, ugye, közvetle­nül a háború után volt, Németországban és Ausztriában? — Igen, ez a két or­szág volt, ahol százezré­vel éltek akkor a ma­gyar menekültek. Sike­rült is összehozni 12 fi­út. Csillogott a szemük s úgy láttuk, ezek haj­landók áldozatot hozni a cserkészetért. Úgy hív­tuk őket: a 12 apostol. Ezek 12-en a világ legkü­lönfélébb tájaira szóród­tak szét. Az is érdekes, Magyarország legkülön­bözőbb tájait vallották szűkebb hazájuknak. — Persze, ezekben az időkben még nem gon­dolta senki, hogy a ten­geren túlra vet a sors. Akkor még az a hír jár­ta: hazamegyünk, ha nem a tavaszon, majd az őszön... Dehát volt-e cserkészruhátok vagy pénz a szervezkedésre? — Nem volt. Semmi sem volt. De aztán egy­szer szereplésre­ került a sor, megrendeztük az ún. „béke jamboreet” Németországban és ak­kor olyan nagyszerűen kiállított magyar csapat jelent meg, hogy min­denkinek leesett az álla. Minden láger, minden város ,magyarsága ösz­­szeadta a még féltve őr­zött cserkészruhákat, a jobb minőségű cserkész­ingeket, a legszebb cser­kész nyakkendőket. Kis­­tafírozták a fiúkat, lá­nyokat. Mindenki csak ámult-bámult, honnét van ez a pompás felsze­relés? Meg is jegyeztük, csak úgy magunkban, mi magyarok szeretünk egy kicsit feltűnni. — Valami pénzmag? — Furcsán jutottunk hozzá. Emlékezetből hirtelen előásom, hogy is jutottunk először pénzhez? Elmentem a Magyar Segítő Szolgá­lathoz, amit még Ordó­­dyné vezetett akkori­ban. Elmondtam, nagy nemzetközi táborra ké­szülünk és nagy szüksé­günk volna valami segít­ségre ... Ordódyné azt felelte, ő tudatában van a cserkészet fontossá­gának, de ebben a pilla­natban üres a pénztár, a raktárban sincs semmi. Az ígért amerikai, vagy német segítség csak egy-két hét múlva érke­zik. De hirtelen mentő ötlete támadt. „Nézze, mondta, ez ugyan nem­ egyenes dolog, de van valak­ii 10 ezer darab amerikai cigarettám. Ha ezt eladnák a fekete piacon, akkor talán tud­nának mindenféle, kel­lékeket, meg élelmi­szert szerezni...” Úgy is történt. A cserkész­­vezetők hátizsákba rak­ták a cigarettát, kiáll­tak a Mohi strassera (ez volt a fekete piac) és nem törődve az esetle­ges razziával, eladták a cigarettát. Meg lehetett szervezni a tábort. —» Ez volt a hőskor. De 1948-ban már népi re­ménykedhettetek ab­ban, hogy hazamentek Magyarországra — cserkészkedni. Hiszen Magyarországon felosz­latták a cserkészetet. A kivándorlók elindultak tengerentúlra. Dehát odáig se volt ország. Az emberek odáig éppen csak megállapodtak egy szusszanásnyira és aztán egyszerre az a ta­laj is kifutott a lábuk alól. Mindenki ment, amerre lehetett. Hogy lehetett ezeket újból ösz­­szeszedni, megszervez­ni? (Hallottuk, eljutott hozzánk az oszló, bú­­csúzkodó tábor zaja. Akik ismerik Gábort pontosan tudják, nehéz őt ilyenkor egy fatön­kön tartani. Nyüstető fajta,­­ ahogy Erdély­ben mondanák. Búcsúz­­kodni szere­ttne. És én ér­tem, hogyne érteném. Dehát megígértem Vö­­rösváry Istvánnak ezt a cikket. Végül is győz­tem. Újból leült.) — Igen, hát ezek vol­tak a döntő évek. Mi, cserkészek, pontosan láttuk, a kinti magyar­ság zöme a kivándorlást választja. Lázas veze­tő képzésbe kezdtünk: 1947-ben és 48-ban talán tíz vezetőképző tábort rendeztünk, a különbö­ző zónákban. Azoknak, akik nem tudnák, meg­említem, egész Ausztria és Németország négy zónára volt osztva és mi az amerikai, angol és francia zónában tartot­tunk vezetőképző tábo­rokat. Akkorra meg­alakultak az egyes lá­gerekben a cserkészcsa­patok is. Nem merném állítani, hogy csupa ki­tűnő vezetőjelöltjeink voltak, de mihelyt a ki­vándorlás megkezdő­dött jutott belőlük a vi­lág 17 országába. Tény, hogy meg tudták kezde­ni a munkát. Később akadtak rátermetteb­bek, alkalmasabbak. De ennek a kezdeti hőskor­nak a vezetőiből nőttek ki azok, akik az eszmét átültették Argentíná­ba, Brazíliába, Uru­­guayba, Venezuelába. Azért említem ezeket a délamerikai országokat, mert ezekbe indult meg először a kivándorlás és ottani csapataink 20-22- ik évfordulójukat ünnep­ük az idén. Kislány fut át a tisztá­son. Szedi a lábát, m­eg­­torpan, ahogy rákiáltok. „Mi van veled, Mar­git?” Odafut hozzánk, megölel, alig tud szólni. Egy cserkész nyakken­dőt szorongat a kezé­ben. „Ennél jobb tábor sohase volt” — majd­nem zokog, ahogy mond­ja. „Ezt a nyakkendőt Borinak viszem, nálam felejtette. Jaj, Istenem, talán el is ment. Margit — ha jól sejtem, vanco­­uveri, Bori new yorki. Micsoda barátságok születtek itt, tíz nap alatt.) I -- Kik voltak, veled együtt, akik megkezdték a szervezkedést Nyu­­gat-Németországban, ha kerültek, hanem Ausztráliába, vagy más­hová ... Ez volt a szerencse. A legkülönbözőbb orszá­gokban indíthatták meg frissen, lendületesen a magyar cserkészmun­kát. (A fákon túl az ösvé­nyen Ádám atya megy két fiúval, mindkettő csapattiszt, mély be­szélgetésbe merültek. Ádám atyának odébb van a „kathedránsa", magas, sötétzöld fák alatt, dr. Baksa Csabá­nak (Hamilton) a „ká­polnája” nem messze, ahol a fák még boltíve­ket is képeztek, olyan renaisance-féle stílus­ban, ott gyűltek össze a protestánsok istentisz­teletre... Gábori meg­lepően beszédes, meg is nyugodott. Már nem izeg-mozog a helyén. De én félek, a cikk túl hosz­­szú lesz. Mégis fel kell tennem még egy-két kérdést.) — Megindult 1949-ben és 1950-ben a tömeges ki­vándorlás tengerentúl­ra. Hogy lehetett akkor közbefogni a fiatalokat, cserkészeket, vagy ép­pen a vezetőket? Min­denkinek egyéb gond­jaik voltak... — Nem vesztettük el a fejünket. Rendszeresen nyilvántartottuk, kik, hová vándorolnak ki. A csapatok beküldték a mi. Tehát itt most egy lágy hézag van. Har­minc egynéhány év szer­vezése, munkája. Most még csak a mostani ve­zetők felől érdeklődöm.­ — Voltak — én is hal­lottam*— akik azt ká­rogták: „majd ha a mos­tani vezetők elfáradnak, kiöregszenek, elhullnak­­vesznek, megszűnik a magyar cserkészet, mert hát mit törődne ve­le, aki mondjuk Argen­tínában, vagy Ausztrá­­liában, Kanadában szü­letett ... — Az oronoi nagytá­bor is mutatja, a káro­góknak nem volt és nincs igazuk. A mai magyar cserkészet 90 százaléka nem Magyarországon született. Sőt, a vezetők 60 százaléka külföldön született. Vezetők alatt értem az őrsvezetőket, vagy a cserkésztiszte­ket. Mi idősebbek, akik már Magyarországon is vezetők voltunk és mint magyarországi vezetők indítottuk el ezt a moz­galmat, ma már kisebb­ségben vagyunk. Mégis ezekben a gyerekekben töretlenül él a szebb és jobb iránti vágy és pon­tosan tudják, ők ezzel a második kultúrával sok­kal gazdagabbak, mint a befogadó országok fiai és lányai, akikkel együtt jártak iskolába. — Persze, látom, Oro­no erre döntő bizonyí­ték. A külf­öldön szü­letett altábor-parancs­­nokok Oronoban pompá­san kézben tartottak akár 120-130 cserkészt. Az 1980-as jubileumi tá­bor azt mutatja, az el­múlt 35 évben nem sor­vadt el a magyar cserké­szet a szétszóródásban sem. Ellenkezőleg! Egy­re izmosodik. Oronoba sokkal többen jöttek az idén, mint öt évvel ez­előtt. És micsoda nagysze­rű anyag. Szemre is. Csupa jóképű cserkész­fiúk és csinosabbnál csinosabb cserkészlá­nyok. Fejezzük be azzal, a magyar cserkészet vi­lágszervezet. Erre rá kell ébrednie minden magyarnak. És még hozzá élő világszerve­zet, melynek nemcsak múltja és jelene van, ha­nem jövője'' is. Cserké­szeink a magyar ügy nagykövetei lesznek. És sokan közülük már azok is. A befogadó országok főiskoláit, egyetemeit végzik. Vagy már elvé­gezték és felelős állások­ba kerültek. Minden Közép-Kelet Európából származó nép irigyelhet bennün­ket cserkészeinkért, — talán az egy lengyel ki­véve. Amit Bodnár Gá­bor és munkatársai vé­geznek immár a ma­gyar történelem része. Akkor is, ha majd csak később írják meg. Orono diadalmas kiál­tás volt. Magyar kiáltás. És mennyivel erőtelje­sebb lehetne, ha a mos­taninál még több ma­gyar, minden magyar támogató igyekezettel odatartaná legalább a félvállát. Vagy akár­csak a kisujját. (Lendvay József felvételei.) Bodnár Gábort aka­­r itt valamit a Magyar rom leültetni valahová, egy kis nyugodt beszél­getésre. Az ügyvezető el­nököt. Ez a hivatalos­­tisztsége. De ő a magyar cserkészet lelke, mozga­tó ereje. Most éppen 60 éves. És ebből 35-öt a külföldi magyar cserké­szet szolgálatában töl­tött el. Azt szokták ilyen­kor mondani: odaadás­sal. A szó gyönge, nem fed mindent. Úgy dolgo­zott és dolgozik, hogy sa­ját egyén­i ügyeivel ke­vésbé törődik. Csak a tá­bor előtt nem sokkal Ed­­montonba, Calgaryba repült, hogy beszédet mondjon és megvizsgál­ Cserkész Szövetség, ami lehetetlennek látszott. Nincs még egy magyar szervezet a világon, melynek hívására össze­gyűlne a nagyvilágból 1200 fiatal. Magyaror­szágon sincs. Ott kivezé­nyelhetnek ennyit, vagy többet, de azok nem ön­kéntesért jelennének meg. — Átfogni, felmérni csak akkor lehet, ha a kezdetet is figy­elembe vesszük, — ezt Gábor je­gyezte meg. Bólintottam. Én is úgy gondolom. Gábor el­kezdte. — A kezdet? Passau­Franciaországban, Auszt- névsorokat, hogy melyik fiában? — A köszönet elsősor­ban Farkas Ferenc fő­cserkész urat illeti. Az ő első, útmutató támoga­tása nélkül sohase értük volna el a mai eredmé­nyeket. De különös hálá­val emlékezem Beodray Ferencre, Bernhard Bé­lára, Jámbor Pálra, Kő­vári Lajosra (Ubul bá), Lajtaváry Endrére, Oi­­gyay Györgyre, Rónay Tamásra, Szőke József­re, Szöllősy Dániielre, Tumbász Lajosra. A leg­több időt, erőt áldozták, hogy a cserkészet Németországban és Ausztriában, utána pe­dig a különböző világré­szeken meginduljon. — Ezek,, természete­sen, nem mind Amerika-cserkészük melyik or­szágba indult... Aztán Hamburgban, illetve Brémában, vagy az olasz Bagnoliban — ahol át­menő táborok voltak — „figyelő őrseink” min­den adatot összegyűj­töttek. Bagnoli volt az indulópont Délameriká­­ba, Ausztráliába. Az Egyesült Államokba, Kanadába pedig Brémá­ból indultak. Volt olyan cserkészvezetőnk, aki ellenőrizte, vajon ez, vagy az a cserkész terv­szerűen indult-e útnak, még vagy közben valami vál­tozás történt?... Ami­kor aztán megérkeztek, vagy ők jelentkeztek, vagy a helyi cserkész szövetség vezetője érte­sített, hogy a mi „útle­velünkkel,” illetve kisé­rő iratunkkal, ajánló­levelünkkel ez és ez a cserkész hozzájuk meg­érkezett.­­Lám milyen előrelá­tók voltak. Abban a zűr­zavarban, amikor min­denki magas vérnyo­másról panaszkodott és sopánkodott, ők, a cser­készek kifogták a halat a másik parton... Terv­szerűen! Ez önmagában is kitűnő cserkészmunka volt! Gábor nekem el­mondta az egész emig­­rációs cserkészmunkát, a kezdettől mostanáig, de félek, akárcsak futó­lépésben! összefogla­lása is túlnőne egy heti­lap keretein. Talán még mód lesz rá, ezt is meg­ A tábori mise résztvevői, m­e­g Népballadát adtak elő. Jámbor Lajos táborparancsnok kedvesen közli a kellemetlent. Ádám János atya misét mond. Mosolygó sarok a táborban A számháború hősei. A tábor központi konyhája. Nemes Dénes, Ottó László és Lovrich András vezetésével­ látott el minden nap 1200 éhes cserkészt. Az utolsó két nap háromezret (a vendégekkel együtt) És milyen nagyszerű­en­ő Konthurné, akit a cserkészek„Csángó Marikának” neveztek a németországi Stuttgartból jött át és a különféle altáborokban csángó, székely, széki dalokat adott elő. Mindig az illető vidék hiteles viseletében énekelt. Bodnár Gábor a Felvidék altábor néhány lakójával. COMPLETE BODY & PAINT SHOP BEFORE Telefon: 274-6996 KARL MEIZNER Karl's Auto-Body Repair FOREIGN a DOMESTIC CARL BODY a PAINTING EXPERTS Mindenféle autókarosszéria (Body & Fender) javítása, festése és fényezése 6415 N. Ridge Chicago, 111. 60626

Next