Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)

1980-05-03 / 18. szám

Saáry Éva: »Semmiért egészen A nyugati magyar iro­dalom immár olyan ha­talmas folyammá nőtt (a Széchenyi Könyvtár — saját bevallása szerint — 4000 kötetet őriz, pe­dig biztosan nem teljes az anyaga), hogy aligha lehet közömbösen el­menni mellette, s olyan kiváló alkotásokat fog­lal magába, hogy nehéz lenne vállveregetve elin­tézni. Egy-két kötet be­kerül és mohó olvasók­ra talál Magyarorszá­gon, a kilátogató vendé­gek értelmesebbje pedig nemcsak az áruházak­ban ődöng, hanem szem­ügyre veszi a könyves­polcokat, sőt némelyike még a látványosságok­ról is lemond, hogy éjt nappá téve olvasson... Nos, ezt a témát kerül­geti forrókásaként már vagy tíz esztendeje a ha­zai kultúrpolitika — több-kevesebb eredmény­nyel. Ha nem lehet el­hallgattatni, próbáljuk megnyerni! — a jelszó. Természetesen, ez sem könnyű feladat. Ká­posztát is megőrizni, kecskét is jóllakatni, vagyis a nyugati ma­gyar írókkal összebé­­külni — anélkül, hogy a tabu témáknak (oroszok, 56, kisebbségi kérdés stb.) bántódása essék... Az igazi író nem mond le — holmi talmi csillo­gásokért! — a szólás­­szabadság jogáról, nem is szólva arról, hogy a nagy irodalmat éppen a „kényes” témák éltetik, a magyar alkotónak mindig is vállára kel­lett vennie a társadal­mi-nemzeti igazságke­resés terhét! Az ország azonban ma is idegen megszállás alatt nyög s „akasztott ember házá­ban nem szabad beszél­ni kötélről”... Az „Új Magyar Iroda­lomtörténettől” a „Ma­gyar Irodalmi Kislexi­konig.” Na, de csináljunk egy kronológiai áttekintést — „sine ira et studio”. (Elnézést kérek, hogy sa­ját esetemből indulok ki, de csak azt tudom meg­nyugtató hitelességgel dokumentálni.) 1974. július 10-én ér­kezett részemre egy le­vél Rónay Lászlótól, a ■Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtu­dományi Intézetéből az alábbi szöveggel: „A Vagyunk ismertetései között figyeltem fel az Ön kötetéről írott recen­zióra. Hivatásom szerint irodalomtörténész va­­gyok, s a többi között az emigráció irodalmával is foglalkozom... A kö­tetéből közölt versidéze­tek erős lírikust sej­tetnek. Nagyon megkér­ném, hogy munkám megsegítése végett küldje el Átható csend c. kötetét.” 1974. július 31-én egy újabb lap: „Nagyon kö­szönöm levelét és a kö­tetet (megérkezett!). Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy meglehetősen ha­mar tudok írni róla a Vi­gíliában... Az egyik legegységesebb kötet — ezt az aranyjánosi „kül­­szín”-re és „belbecs”­­re egyaránt értem, — mely az emigrációból hozzánk érkezett! Inté­zetünkben most készül a mai magyar irodalom­­történet. Ennek egyik fejezetét én írom, s ter­mészetesen Magáról is írok benne. A szöveg másolatát kb. október­ben eljuttatom majd.” Ezzel a levelezés kur­­tán-furcsán megsza­kadt. Se szöveg, se má­solat, semmi... Ellen­ben az Új Látóhatár 1977-­ 3. számában, a 271-ik oldalon, felfigyel­tem az alábbi közle­ményre: „A Magyar Tu­dományos Akadémia Irodalomtudományi In­tézetében elkészült a hatkötetes irodalomtör­ténet kiegészítő, hetedik kötete. A majd három­ezer oldalas kézirat az elmúlt harminc év iro­dalmáról nyújt részletes képet, külön fejezetben részletesen tárgyalja a nem magyarországi ma­gyar irodalmakat, így a nyugati magyar irodal­mat is. A kézirat több szakember bevonásával tárgyilagos igénnyel és tudományos apparátus­sal készült. Az anyag szakmai lektorálása vi­szont­­ — információnk szerint — huzavonát eredményezett a kiadá­si folyamatban, mivel Nagy Péter egyetemi tanár ún. „szuperlek­torálást” rendelt el a nem magyarországi anyag túl terjedelmes és túl liberális tárgyalá­sa miatt.” A „szuperlektorálás” eredménye? Az új iro­dalomtörténetben nin­csen a nyugati magyar irodalmat tárgyaló kü­lön fejezet (állítólag már ki volt szedve, ami­kor letiltották a nyomá­sát!). Helyette ezt a la­­konikus megjegyzést ol­vashatjuk: „A közeljövő kutatásának kell majd még megrajzolnia a franciaországi, ameri­kai stb. magyar irodal­mak képét is.” (A Ma­gyar Irodalom Történe­te VI. kötet. Akadémiai Kiadó, 6. old.) Persze, azért egyes nyugati írók neve előfor­dul itt-ott (már azoké, akik a háború előtt ott­hon is komoly munkás­ságot fejtettek ki). Má­­rai Sándorral kapcsolat­ban például ez áll: „Az erősödő fasizmust már tisztán konzervatív ál­láspontról és erősen bur­koltan bírálja. 1948-ban emigrált, azóta maka­csul és élesen támadja a népi demokratikus rend­szert.” (718. old.) — Majd: „Nem sokkal­ a Sértődöttek megjelené­se után, elhagyta az or­szágot, s különféle álne­veket — Gallicus, Can­didus, Ulysses — nyuga­ti rádiók magyar adásai­ban szerepelt. Odakint folytatott Naplójában (1945-57) szinte a rádió kommentárjait is túllici­táló szidalmakat szór a „vasfüggöny” mögötti világra. Ha hazagondol, dühkitörésbe esik, és ez a düh nemcsak ellensé­ges, alantas is.” Kell ehhez magyará­zat? Legfeljebb azt kér­dezhetjük meg, hogy a tájékozatlanság vagy a rosszindulat nagyobb-e? (Illene tudni például, hogy „Gallicus” nem Márai, hanem Mikes Imre!) 1977. novemberében egy újabb „fecske”, „Adatkérő” ívet kap­tam az Akadémiai­ Kiadó Lexikonszerkesztősé­gétől. „Irodalmunk bemuta­tására az Akadémiai Ki­adó Magyar Irodalmi Kislexikon címmel ösz­­szefoglaló adattár kia­dását határozta el, melyben a költők, próza- és színműírók, nyelvé­szek, irodalomtörténé­szek, műfordítók, köz­írók, lapszerkesztők, emlékiratírók, bibliog­ráfusok életrajza és munkássága ismerteté­sével áttekintést kívá­nunk adni a nagyvilág magyar irodalmáról.” Ezután következik az adatszolgáltatásra vo­natkozó részletes tájé­koztatás, majd­­ zára­dékként: „A közreadás előtt a megszerkesztett cikket a szerzőnek (ön­életrajzírónak) vélemé­nyezésre elküldjük és észrevételeit figyelem-­­be vesszük.” A szöveg szépen és be­csületesen hangzott, az adatokat tehát elküld­tem. 1978. február 8-i dá­tummal Viczián János, a felelős szerkesztő, újabb levéllel fordult hozzám: „Köszönöm a küldött életrajzot, melyhez ki­egészítésként szeret­ném megkapni azon leg­fontosabb könyvek ada­tait, melyekben illuszt­rációi szerepelnek. Adatgyűjtés közben Önről, mint kiállító mű­vészről is olvastam. Kis­lexikonunk ugyan iro­dalmi lexikon lesz, de mint adattár nem lenne teljes, ha egy-egy sze­mély életrajzából ilyen fontos adatok hiányoz­nának. Kérem, ha vála­szol, közölje azt is, hol, melyik évben volt egyé­ni pl. gyűjteményes ki­állítása, milyen irány­zat követője stb. A ki­egészített életrajzot kb. az ősz elején — vissza­­várólag — fenti címére el fogom küldeni.” Azóta?? „Áll néma csend...” A szöveg sem 78, sem 79 őszén nem érkezett meg. Kó­sza hírek szerint — az úgy látszik valóban lel­kes és jóindulatú! — Vicziánt menesztették s a „pusztán adatokat tar­talmazó” (tehát a „ké­nyes” kommentárokat mellőző) Magyar Irodal­mi Kislexikon terve is kútba esett. Rólunk még száraz számok és nevek erejéig sem lehet és sza­bad otthon beszélni! A múlt év­ végén Ma­gyarországról kilátoga­tó ismerőseim érdekes dokumentummal leptek meg. Kihozták számom­ra a Magyar Rádióban 1979. júniusában (?), két részben elhangzott, és a „nyugati magyar irodalom néhány kérdé­séről” szóló kerekasztal­­beszélgetés kazettáját. Az első rész szereplői: Béládi Miklós (műsorve­zető), Czine Mihály, Ilia Mihály, Parancs János, Szabolcsi Miklós. Döbbenetes mindjárt az első benyomás! Úgy beszélnek a nyugati ma­gyar irodalomról, mint­ha az valami „egzoti­kum” lenne, melynek megismeréséhez (a XX. században!) nehezen le­het hozzájutni. Nem hi­ányzik hangvételükből, természetesen, a ki nem mondott vállveregetés sem. Nem éritek el ugyan a mi színvonalun­kat, de azért csoda, hogy még ilyet és ennyit is produkáltok! Az első kerekasztalvi­­ta bevezetője a „minek nevezzelek” fogas bér­­lése körül forog. Beszél­­etünk „nyugati ma­­gyar irodalomról”, ,emigráns irodalom­ól”, „diaszpóráról” tb. stb. — „Nincsen öss­zefoglaló közös szem­­pontunk a nyugati ma­­gyar irodalom meghatá­­ozására, ezért rész­­tempontokat kell érvé­­nyesíteni, ki mikor ment­­ Magyarországról, mi­yen területen él, milyen soportosuláshoz tar­ozik.” — véli Ilia Mi­­hály. Czine Mihály az „idő­­pontok szerinti” megha­­ározás mellett van, mégpedig a következő­­ép­pen: 1.)Századfordu­­ón kivándoroltak („Buj­­dosó magyarok szép rangja”); 2.) 1919; 3.) 945 („Feudális irányú ájékozottság”); 4.) 1956 Másfajta tájékozódást mutattak és jelentet­ek.” Vajon, milyet?E­z a szövegből nem de­­ül ki. De lehet találgat­­ni!) — Mindenesetre hozzáfűzi: „Nagyon so­­an azért mentek el, mert az akkori politikai helyzettel nem tudtak­gyetérteni és nagyon sokan azért nem jönnek haza, mert az életkö­rülmények és lehetősé­gek már odakötik őket.” Szabolcsi Miklós „esz­mei irányzatok szerinti” felosztásából itt-ott erő­sen kilóg a lóláb. (Hogy is mondja a Biblia?) A fákat gyümölcseikről le­het felismerni.): 1.) Kon­zervatívok (a.) Horthys­ta változat; b.) Két vi­lágháború közti librális ideológiák). Ezek azok akik színvonal tekinteté­ben „az irogatás szélén” állnak, de különben sem érdemes velük foglal­kozni, mert már „kiha­lóban” vannak; 2.) A „radikálisabban jobbol­daliak”, akik „az 1944- es Magyarországot óhajtják folytatni.” Írá­saik főleg publicisztiká­ra, kritikára szorítkoz­nak. „Ez az a kör, amely legutoljára Hágában, egy nemzetközi kong­resszust tartott. Meg kell mondanom, hogy tu­domásom szerint a há­gai kongresszuson jelen­tős magyar író nem vett részt.” „Az ebbe a kör­be tartozók szintén a di­lettánsok soraiba szá­míthatók.” (Na ez ala­pos melléfogás! A „di­lettáns” ebben az eset­ben éppen az édesge­tésre kiszemeltek egyi­ke, a londoni Határ Győ­­­ze volt.). 3.) Modern ka­tolikus irány, ők azok, akik a „katolicizmus és társadalmi haladás sa­játos összeegyezteté­sén” fáradoznak. Ennek a „baloldali katoliciz­musnak” — mint mond­ja — a Katolikus Szem­le a képviselője. Elszi­getelt alakjai pedig: Rezek Román, Szalay Jeromos, Gábriel Aszt­­rik. 4.) Legerősebbek (szerinte) a „paraszt­ságra támaszkodó radi­kális demokrácia” hí­vei. Egy sor kérdésben elismerik a mai Ma­gyarország vívmányait. Az Új Látóhatár köré csoportosulnak és náluk van „a legtöbb szellemi energia”. 5.) Az 1956-ot (Forradalom vagy ellen­­forradalom?) előkészítő, a munkásmozgalom re­vizionista szárnyán el­helyezkedő, volt kom­munisták. Szabolcsi, természetesen, itt is ör­vendezik az ő szekerü­ket toló halálon, s szinte kézdörzsölgetve hozza fel példának Háy Gyu­lát. „A revizionizmus ma világszerte tért ve­szít” — vonja le végül a konklúziót, sőt még egy tetszetős alliteráci­­ót is hozzátesz. Szerinte a volt 56-osok magatar­tása „antikommuniz­­mus, antiszocializmus, an­ti­racionál­izmus.” (Vagyis, ma már elavult és oktalan viselkedés antikommunistának len­ni!) Az „irodalmi áram­latok” szerinti csopor­tosítás így hangzik: 1.) Konzervatív; 2.)Modern realizmus; 3.) Avantgar­de („politikailag sem­leges”, amit kétlek.) Béládi Miklós az autonóm értelmiségi csoportokról­ beszél­ve, kiemeli a Hollandiai Mikes Kelemen Kört, a londoni Szepsi Csom­bor Kört, majd hosszas áradozásba kezd az „Itt-ott” társaságról, amely „legjelentősebb az amerikai csoportok között.” Említésre ke­rül még a montreáli Bethlen Gábor kör, a New Jersey-i Öregdiá­kok s — külön kiemel­ve — a Bornemissza Társaság „küldetéstu­data.” Ezután, nagy jóaka­rattal (!) terepszemlét tartanak a nyugati ma­gyar újságok és folyó­iratok között. Az Irodalmi Újság — mondja Szabolcsi — „Magyarországon, az ellenforradalom (!) előtt megjelenő Irodalmi Új­ság utódja kívánna len­ni.” Eleinte jelentős szerepe volt, „lassan­ként azonban kifogtuk a szelet a vitorlásból, el­fogyott mögüle a konk­rét szellemi és politikai légkör.” — Kénytelen­kelletlen elismeri azon­ban, hogy jó irodalmi kritikákat és esszéket tartalmaz. Nagy elismeréssel be­szél az Új Látóhatár „jó tanulmányany­agáról’ ’, amely a „két háború kö­zötti népi írók vonalát viszi tovább.” Aztán sorra kerülnek az északamerikai „szép kezdeményezések" (Itt- Ott, Ötágú Síp, Tanú, mely „szemléletében méltányos”). A nyugati sajtóter­mékek száma kb. 1000 s Borbándi írókataszte­re kb. 400 írót tart szá­mon.. Az anyag minden­esetre „áttekinthetet­len.” Kell ehhez, részünk­ről, komentár? Az érté­kelések, arányok, hiá­y­nyosságok, annak szá­mára, aki a nyugati ma­gyar irodalomban tájé­kozott, önmagukért be­szélnek. A kerekasztalbeszél­­getés második részében (ez külön egy órás adás volt) az előbbieken kí­vül nyugati írók is sze­repelnek: a londoni Czi­­gány Loránd és a pári­zsi Karátsony Endre. A nyugati magyar írók helyzetét így hatá­rozza meg a magát (mi­vel innen ment vissza) bennfentesnek érző Pa­rancs János: A kint élő író előnye, hogy „csak magának tartozik fele­lősséggel” és messze el­mehet a határok fesze­­getésében. Könnyebben utazhat, mint a hazai, tanulhat nyelvet és kí­vülről látja az otthoni helyzetet (csak a mű­vekre figyel!) — viszont belülről láthatja a befo­gadó ország irodalmát. Az, hogy a közlésért pénzt nem kap, sok „üresjá­rattól” menti meg. Sza­badabban írhat bármi­ről, de „felelőtleneb­­bül is”! Magyarorszá­gon az irodalom és való­ság kapcsolata szoro­sabb, mint külföldön. A kint élő költők szakmai tudása nagyobb, mint a hazaiaké (!), mert „fél­nek a nyelvi elsivároso­­dástól. ” — A kint élő köl­tő, író számára hátrányt jelent viszont a kiful­ladás, elhallgatás ve­szélye (gyér közlési le­hetőség) és az, hogy „köztes állapotban” él, nincs közösség, amely­hez tartozna. Felelős­séget nem vállal azért, amit írt. Témája az el­idegenedés és a ma­gány. Mindez elég reális­nak tűnik, nincsen sok hozzászólni való — il­letve, ami lenne, meg­haladná tanulmányunk kereteit. Van-e maradandó ér­téke a nyugati magyar irodalomnak? Létez­nek-e halhatatlan al­kotások? Milyen lelki alkatot hoz létre a két­nyelvűség állapota? — ezek a felmerülő s gyor­san mélybe is süllyedő kérdések. A hazaiak készséggel elismerik, hogy a szét­szórtságban élők legna­gyobb erőssége a tanul­mány, kritika (és mi mindig panaszkodunk itt a kritikára!), esszé. Ez utóbbi kapcsán Szabol­csi Albert Pált, Kibédi- Varga Áront, Cs. Szabó Lászlót említi. Az egyes írók tárgya­lásából kiviláglik a só­várgás. A könnyen haj­ló derekú „percember­kék’ ’ helyett — cégérnek és hivatkozási alapnak! — megnyerni egy-két nagy nevet. A „válasz­tottak” névsora is ha­mar nyilvánvalóvá vá­lik: Márai, Cs. Szabó, Határ, Fáy. Márai esetében, per­sze, „savanyú a szőlő”, mert — mint Szabolcsi mondja — „Magyaror­szággal szembeni nem­csak sértődöttség, ha­nem teljes elutasítás”, valamint „magány, dü­hös elszigeteltség válla­lása” jellemzi. A másik három? Hát­ha, hátha... Minden­esetre kinyújtják felé­jük a lépvesszőt. Cs. Sza­bó a „Nyugat esszéíró nemzedéke legjobb szintjét folytatja to­vább”. Határnak „a magyar szürrealistákra emlékeztető” prózája van s ezen a téren „je­lentős műveket hozott létre”. —Fáy? A meg­keseredett, tehetségén alul foglalkoztatott köl­tőt­­*­ remélik! — nem lesz nehéz megnyerni. Czigány még felvet egypár nevet: Tűz Ta­más, Kannás Alajos, Gombos Gyula (ha nem is lehet mindenben egyetérteni a Szabó De­­zső-könyv tartalmá­val!), Trombitás De­zső... Szabolcsi, a ma 40-50 évesekből megemlíti Papp Tibort, Nagy Pált, Albert Pált, Karátsony Endrét, Czigány Lorán­­dot, Siklós Istvánt, And­rás Sándort, Gömöri Györgyöt, Sulyok Vin­cét, Horváth Elemért, Dedinszky Erikát, Mak­­kai Ádámot, Vitéz Györ­gyöt, Bujdosó Alpárt. Megállapodnak ab­ban, hogy az otthoni és a kinti „egymás mellé rendelt irodalmak” s abban is, hogy a nyuga­ti magyar író „kettős kötődése” folytán kivá­lóan alkalmas a­ híd sze­repére. Magyar iro­dalom tolmácsolása kül­földön, külföldi iroda­lom megismertetése Magyarországon.­„Önszemléletünkkel a történelem folyamán sokszor baj volt” — mondja a beszélgetők egyike. — A kintiek kri­tikája „sok mindenben segít, ha az álláspon­tunk világos. Ha jól ál­lunk a lábunkon, nem kell tőle félni.” Czine Mihály a nyuga­tiak szemére veti a „sze­reptudat fölnevelést”, azt az attitűdöt, hogy ők „egyedüli őrzői a ma­gyar kultúrának", ami nehézzé teszi velük a „valóban konstruktív dialógust.” Viszont kénytelen elismerni, hogy a kint élő magyar­ságot „öntudattal táp­lálják” és segítenek a „magyarságról való kép kialakításában.” Mi a nyugati magyar irodalom jövője? Egyes jelek szerint kihalás (Cs. Szabó hollandiai tanul­mányára hivatkoznak), az egyre-másra létrejö­vő intézmények viszont a nyelv és kultúra irán­ti érdeklődés növekedé­sét bizonyítják. Eddig a kerekasztal­­konferencia, melynek fi­gyelmes elolvasásával láthatjuk, meddig lehet az otthoniakkal folyta­tott „dialógusban” el­menni s hol az a határ, ahol nekik meg kell áll­niuk. Érdekes, feldolgozan­dó anyag lenne még az anyanyelvi konferenci­ák eredménylistája (idő­rendben), fontosnak tar­tanám átnézni a Könyv­­világ című, bibligráfiai folyóirat évfolyamait — százalékos statisztikát készítve a szerzők nem­zetisége, a témakörök elterjedtsége és a fel­tűnő hiányosságok, illet­ve az arányokban mu­tatkozó időbeli hullám­zások szerint. Hány nyugati magyar író ne­vét lehet fellelni az utol­só tíz, évfolyamban? (Optimistán megítélve is megszámolható a két kezemen!). — El lehet gondolkozni azon is, hogy kiket és hogyan szerepeltet a „honvágy­lap”, a Magyar Hírek! Álljon itt mutatóba, amit az 1979. november 3-i számban E. Fehér Pál Bibó Istvánról ír: „Utasítsuk el a Bibó­­legendát. Fogadjuk be a Bibó-valóságot.” majd: „1956-os szereplése (a Nagy Imre-kormányban volt néhány napig ál­lam­miniszter), az ellen­­forradalom utáni káros tevékenysége 1957-ben „emlékiratot” jutta­tott el Nyugatra Ma­gyarország helyzete és a világhelyzet címmel) odavezetett, hogy a bíró­ság elítélte, de amikor amnesztiával kiszaba­dult, előtte sem lehet­tek lezárva a kapuk, mint annyi más megté­vedt és politikailag vét­kes társa előtt, akik él­tek a népi hatalom álltal nyugtott alkalmakkal.” (És mindez egy, kimon­dottan az emigráció ré­szére készülő újságban!) — Hol itt a változás? Hol itt az engedmény?? • Befejezésül: Egy pil­­lanatig sem akarom két­ségbe vonni egyes hazai személyeknek a nyugati magyar írók és irodalom irányában tanúsított va­lódi jóindulatát. A mind­nyájunk által ismert „objektív nehézségek” megszüntetéséhez, vagy megkerüléséhez azon­ban ez a „jóindulat” nem elegendő. Ők egy jottányival sem léphet­nek tovább a megenge­dettnél, mi pedig nem elégedhetünk meg fél­megoldásokkal; nem nyugodhatunk bele, hogy irodalmunkat po­litikai szűrésnek ves­sék alá. Pedig a ten­dencia („akinek füle van a hallásra,” meghallja!) világos.­Dr. Marczali László, kulturális mi­niszterhelyettes a IV. Anyanyelvi Konferen­ciát megelőző összejö­vetelen ezt mondja: „Mi a magyar kultúra egye­temességében gondolko­dunk, ami azt is jelen­ti, hogy nincs külön mű­velődéspolitikánk a ha­zai szellemi élet és a ha­tárainkon túli magyar szellemi élet számára. Az általános magyar közgondolkodás, közíz­lés és a művelődéspoli­tikai megfontolás sze­rint válogatnunk kell és a válogatás kötelezett­sége alól nem menthet­, jük fel magunkat. Nem teljességében ugyan, de közöljük folyóirataink­ban a nyugati magyar irodalom termését, ki­adjuk a Szépirodalmi Kiadó gondozásában­­ a Nyugaton élő magyar költők antológiáját.” „Válogatva” — ez a lényeg. Válogatva! — S akik ilyen módon érvé­nyesülnek, a többiek ellenében, a többiek ro­vására érvényesülnek, mert nem képesek, vagy nem akarják vállalni az elnémított nemzettel és kint élő társaikkal a szo­lidaritást!• Cs. Szabó László „semmiért egészen” mondásával határozza meg a hazai rendszer és­­a kint élő írók „dialógu­sának” lényegét. Én, a magam részéről — és nagyon jóindulatúan — írásom címében még hozzá ragasztottam egy nagy, és a jövőre vonat­kozóan kiváncsi — kér­dőjelet. • Megjegyzés: Cikkem lezárá­sa után hallottam, hogy a nyugati magyar irodalom­ról szóló kerekasztal be­szélgetés anyaga megjelent a Jelenkor valamelyik szá­mában, amit azonban nem sikerült megszereznem. Az én beszámolóm a budapesti rádióból felvett hangsza­lag alapján készült. Érdekes lenne összehasonlítani, hogy az elhangzott és a leírt szö­veg teljesen azonos-e egy­mással!? • négy Nyelven a magyar . v SZABADSÁGÉRT! . \ g NEMZETŐR D — i—mn— lEmrwnmwh MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Poets. 70. Germany Feleld* szerkesztő ét Ida dó: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három vlágnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anya­gi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyek­szik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. _ A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem ma­gunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dol­goztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és saj­tójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a viágsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető)­ A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, mely­ben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeg­gel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove Dl. 60053

Next