Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)
1980-05-03 / 18. szám
Saáry Éva: »Semmiért egészen A nyugati magyar irodalom immár olyan hatalmas folyammá nőtt (a Széchenyi Könyvtár — saját bevallása szerint — 4000 kötetet őriz, pedig biztosan nem teljes az anyaga), hogy aligha lehet közömbösen elmenni mellette, s olyan kiváló alkotásokat foglal magába, hogy nehéz lenne vállveregetve elintézni. Egy-két kötet bekerül és mohó olvasókra talál Magyarországon, a kilátogató vendégek értelmesebbje pedig nemcsak az áruházakban ődöng, hanem szemügyre veszi a könyvespolcokat, sőt némelyike még a látványosságokról is lemond, hogy éjt nappá téve olvasson... Nos, ezt a témát kerülgeti forrókásaként már vagy tíz esztendeje a hazai kultúrpolitika — több-kevesebb eredménynyel. Ha nem lehet elhallgattatni, próbáljuk megnyerni! — a jelszó. Természetesen, ez sem könnyű feladat. Káposztát is megőrizni, kecskét is jóllakatni, vagyis a nyugati magyar írókkal összebékülni — anélkül, hogy a tabu témáknak (oroszok, 56, kisebbségi kérdés stb.) bántódása essék... Az igazi író nem mond le — holmi talmi csillogásokért! — a szólásszabadság jogáról, nem is szólva arról, hogy a nagy irodalmat éppen a „kényes” témák éltetik, a magyar alkotónak mindig is vállára kellett vennie a társadalmi-nemzeti igazságkeresés terhét! Az ország azonban ma is idegen megszállás alatt nyög s „akasztott ember házában nem szabad beszélni kötélről”... Az „Új Magyar Irodalomtörténettől” a „Magyar Irodalmi Kislexikonig.” Na, de csináljunk egy kronológiai áttekintést — „sine ira et studio”. (Elnézést kérek, hogy saját esetemből indulok ki, de csak azt tudom megnyugtató hitelességgel dokumentálni.) 1974. július 10-én érkezett részemre egy levél Rónay Lászlótól, a ■Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetéből az alábbi szöveggel: „A Vagyunk ismertetései között figyeltem fel az Ön kötetéről írott recenzióra. Hivatásom szerint irodalomtörténész vagyok, s a többi között az emigráció irodalmával is foglalkozom... A kötetéből közölt versidézetek erős lírikust sejtetnek. Nagyon megkérném, hogy munkám megsegítése végett küldje el Átható csend c. kötetét.” 1974. július 31-én egy újabb lap: „Nagyon köszönöm levelét és a kötetet (megérkezett!). Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy meglehetősen hamar tudok írni róla a Vigíliában... Az egyik legegységesebb kötet — ezt az aranyjánosi „külszín”-re és „belbecs”re egyaránt értem, — mely az emigrációból hozzánk érkezett! Intézetünkben most készül a mai magyar irodalomtörténet. Ennek egyik fejezetét én írom, s természetesen Magáról is írok benne. A szöveg másolatát kb. októberben eljuttatom majd.” Ezzel a levelezés kurtán-furcsán megszakadt. Se szöveg, se másolat, semmi... Ellenben az Új Látóhatár 1977- 3. számában, a 271-ik oldalon, felfigyeltem az alábbi közleményre: „A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében elkészült a hatkötetes irodalomtörténet kiegészítő, hetedik kötete. A majd háromezer oldalas kézirat az elmúlt harminc év irodalmáról nyújt részletes képet, külön fejezetben részletesen tárgyalja a nem magyarországi magyar irodalmakat, így a nyugati magyar irodalmat is. A kézirat több szakember bevonásával tárgyilagos igénnyel és tudományos apparátussal készült. Az anyag szakmai lektorálása viszont — információnk szerint — huzavonát eredményezett a kiadási folyamatban, mivel Nagy Péter egyetemi tanár ún. „szuperlektorálást” rendelt el a nem magyarországi anyag túl terjedelmes és túl liberális tárgyalása miatt.” A „szuperlektorálás” eredménye? Az új irodalomtörténetben nincsen a nyugati magyar irodalmat tárgyaló külön fejezet (állítólag már ki volt szedve, amikor letiltották a nyomását!). Helyette ezt a lakonikus megjegyzést olvashatjuk: „A közeljövő kutatásának kell majd még megrajzolnia a franciaországi, amerikai stb. magyar irodalmak képét is.” (A Magyar Irodalom Története VI. kötet. Akadémiai Kiadó, 6. old.) Persze, azért egyes nyugati írók neve előfordul itt-ott (már azoké, akik a háború előtt otthon is komoly munkásságot fejtettek ki). Márai Sándorral kapcsolatban például ez áll: „Az erősödő fasizmust már tisztán konzervatív álláspontról és erősen burkoltan bírálja. 1948-ban emigrált, azóta makacsul és élesen támadja a népi demokratikus rendszert.” (718. old.) — Majd: „Nem sokkal a Sértődöttek megjelenése után, elhagyta az országot, s különféle álneveket — Gallicus, Candidus, Ulysses — nyugati rádiók magyar adásaiban szerepelt. Odakint folytatott Naplójában (1945-57) szinte a rádió kommentárjait is túllicitáló szidalmakat szór a „vasfüggöny” mögötti világra. Ha hazagondol, dühkitörésbe esik, és ez a düh nemcsak ellenséges, alantas is.” Kell ehhez magyarázat? Legfeljebb azt kérdezhetjük meg, hogy a tájékozatlanság vagy a rosszindulat nagyobb-e? (Illene tudni például, hogy „Gallicus” nem Márai, hanem Mikes Imre!) 1977. novemberében egy újabb „fecske”, „Adatkérő” ívet kaptam az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségétől. „Irodalmunk bemutatására az Akadémiai Kiadó Magyar Irodalmi Kislexikon címmel öszszefoglaló adattár kiadását határozta el, melyben a költők, próza- és színműírók, nyelvészek, irodalomtörténészek, műfordítók, közírók, lapszerkesztők, emlékiratírók, bibliográfusok életrajza és munkássága ismertetésével áttekintést kívánunk adni a nagyvilág magyar irodalmáról.” Ezután következik az adatszolgáltatásra vonatkozó részletes tájékoztatás, majd záradékként: „A közreadás előtt a megszerkesztett cikket a szerzőnek (önéletrajzírónak) véleményezésre elküldjük és észrevételeit figyelem-be vesszük.” A szöveg szépen és becsületesen hangzott, az adatokat tehát elküldtem. 1978. február 8-i dátummal Viczián János, a felelős szerkesztő, újabb levéllel fordult hozzám: „Köszönöm a küldött életrajzot, melyhez kiegészítésként szeretném megkapni azon legfontosabb könyvek adatait, melyekben illusztrációi szerepelnek. Adatgyűjtés közben Önről, mint kiállító művészről is olvastam. Kislexikonunk ugyan irodalmi lexikon lesz, de mint adattár nem lenne teljes, ha egy-egy személy életrajzából ilyen fontos adatok hiányoznának. Kérem, ha válaszol, közölje azt is, hol, melyik évben volt egyéni pl. gyűjteményes kiállítása, milyen irányzat követője stb. A kiegészített életrajzot kb. az ősz elején — visszavárólag — fenti címére el fogom küldeni.” Azóta?? „Áll néma csend...” A szöveg sem 78, sem 79 őszén nem érkezett meg. Kósza hírek szerint — az úgy látszik valóban lelkes és jóindulatú! — Vicziánt menesztették s a „pusztán adatokat tartalmazó” (tehát a „kényes” kommentárokat mellőző) Magyar Irodalmi Kislexikon terve is kútba esett. Rólunk még száraz számok és nevek erejéig sem lehet és szabad otthon beszélni! A múlt év végén Magyarországról kilátogató ismerőseim érdekes dokumentummal leptek meg. Kihozták számomra a Magyar Rádióban 1979. júniusában (?), két részben elhangzott, és a „nyugati magyar irodalom néhány kérdéséről” szóló kerekasztalbeszélgetés kazettáját. Az első rész szereplői: Béládi Miklós (műsorvezető), Czine Mihály, Ilia Mihály, Parancs János, Szabolcsi Miklós. Döbbenetes mindjárt az első benyomás! Úgy beszélnek a nyugati magyar irodalomról, mintha az valami „egzotikum” lenne, melynek megismeréséhez (a XX. században!) nehezen lehet hozzájutni. Nem hiányzik hangvételükből, természetesen, a ki nem mondott vállveregetés sem. Nem éritek el ugyan a mi színvonalunkat, de azért csoda, hogy még ilyet és ennyit is produkáltok! Az első kerekasztalvita bevezetője a „minek nevezzelek” fogas bérlése körül forog. Beszéletünk „nyugati magyar irodalomról”, ,emigráns irodalomól”, „diaszpóráról” tb. stb. — „Nincsen összefoglaló közös szempontunk a nyugati magyar irodalom meghatáozására, ezért résztempontokat kell érvényesíteni, ki mikor ment Magyarországról, miyen területen él, milyen soportosuláshoz tarozik.” — véli Ilia Mihály. Czine Mihály az „időpontok szerinti” meghaározás mellett van, mégpedig a következőéppen: 1.)Századforduón kivándoroltak („Bujdosó magyarok szép rangja”); 2.) 1919; 3.) 945 („Feudális irányú ájékozottság”); 4.) 1956 Másfajta tájékozódást mutattak és jelentetek.” Vajon, milyet?Ez a szövegből nem deül ki. De lehet találgatni!) — Mindenesetre hozzáfűzi: „Nagyon soan azért mentek el, mert az akkori politikai helyzettel nem tudtakgyetérteni és nagyon sokan azért nem jönnek haza, mert az életkörülmények és lehetőségek már odakötik őket.” Szabolcsi Miklós „eszmei irányzatok szerinti” felosztásából itt-ott erősen kilóg a lóláb. (Hogy is mondja a Biblia?) A fákat gyümölcseikről lehet felismerni.): 1.) Konzervatívok (a.) Horthysta változat; b.) Két világháború közti librális ideológiák). Ezek azok akik színvonal tekintetében „az irogatás szélén” állnak, de különben sem érdemes velük foglalkozni, mert már „kihalóban” vannak; 2.) A „radikálisabban jobboldaliak”, akik „az 1944- es Magyarországot óhajtják folytatni.” Írásaik főleg publicisztikára, kritikára szorítkoznak. „Ez az a kör, amely legutoljára Hágában, egy nemzetközi kongresszust tartott. Meg kell mondanom, hogy tudomásom szerint a hágai kongresszuson jelentős magyar író nem vett részt.” „Az ebbe a körbe tartozók szintén a dilettánsok soraiba számíthatók.” (Na ez alapos melléfogás! A „dilettáns” ebben az esetben éppen az édesgetésre kiszemeltek egyike, a londoni Határ Győze volt.). 3.) Modern katolikus irány, ők azok, akik a „katolicizmus és társadalmi haladás sajátos összeegyeztetésén” fáradoznak. Ennek a „baloldali katolicizmusnak” — mint mondja — a Katolikus Szemle a képviselője. Elszigetelt alakjai pedig: Rezek Román, Szalay Jeromos, Gábriel Asztrik. 4.) Legerősebbek (szerinte) a „parasztságra támaszkodó radikális demokrácia” hívei. Egy sor kérdésben elismerik a mai Magyarország vívmányait. Az Új Látóhatár köré csoportosulnak és náluk van „a legtöbb szellemi energia”. 5.) Az 1956-ot (Forradalom vagy ellenforradalom?) előkészítő, a munkásmozgalom revizionista szárnyán elhelyezkedő, volt kommunisták. Szabolcsi, természetesen, itt is örvendezik az ő szekerüket toló halálon, s szinte kézdörzsölgetve hozza fel példának Háy Gyulát. „A revizionizmus ma világszerte tért veszít” — vonja le végül a konklúziót, sőt még egy tetszetős alliterációt is hozzátesz. Szerinte a volt 56-osok magatartása „antikommunizmus, antiszocializmus, antiracionálizmus.” (Vagyis, ma már elavult és oktalan viselkedés antikommunistának lenni!) Az „irodalmi áramlatok” szerinti csoportosítás így hangzik: 1.) Konzervatív; 2.)Modern realizmus; 3.) Avantgarde („politikailag semleges”, amit kétlek.) Béládi Miklós az autonóm értelmiségi csoportokról beszélve, kiemeli a Hollandiai Mikes Kelemen Kört, a londoni Szepsi Csombor Kört, majd hosszas áradozásba kezd az „Itt-ott” társaságról, amely „legjelentősebb az amerikai csoportok között.” Említésre kerül még a montreáli Bethlen Gábor kör, a New Jersey-i Öregdiákok s — külön kiemelve — a Bornemissza Társaság „küldetéstudata.” Ezután, nagy jóakarattal (!) terepszemlét tartanak a nyugati magyar újságok és folyóiratok között. Az Irodalmi Újság — mondja Szabolcsi — „Magyarországon, az ellenforradalom (!) előtt megjelenő Irodalmi Újság utódja kívánna lenni.” Eleinte jelentős szerepe volt, „lassanként azonban kifogtuk a szelet a vitorlásból, elfogyott mögüle a konkrét szellemi és politikai légkör.” — Kénytelenkelletlen elismeri azonban, hogy jó irodalmi kritikákat és esszéket tartalmaz. Nagy elismeréssel beszél az Új Látóhatár „jó tanulmányanyagáról’ ’, amely a „két háború közötti népi írók vonalát viszi tovább.” Aztán sorra kerülnek az északamerikai „szép kezdeményezések" (Itt- Ott, Ötágú Síp, Tanú, mely „szemléletében méltányos”). A nyugati sajtótermékek száma kb. 1000 s Borbándi írókatasztere kb. 400 írót tart számon.. Az anyag mindenesetre „áttekinthetetlen.” Kell ehhez, részünkről, komentár? Az értékelések, arányok, hiáynyosságok, annak számára, aki a nyugati magyar irodalomban tájékozott, önmagukért beszélnek. A kerekasztalbeszélgetés második részében (ez külön egy órás adás volt) az előbbieken kívül nyugati írók is szerepelnek: a londoni Czigány Loránd és a párizsi Karátsony Endre. A nyugati magyar írók helyzetét így határozza meg a magát (mivel innen ment vissza) bennfentesnek érző Parancs János: A kint élő író előnye, hogy „csak magának tartozik felelősséggel” és messze elmehet a határok feszegetésében. Könnyebben utazhat, mint a hazai, tanulhat nyelvet és kívülről látja az otthoni helyzetet (csak a művekre figyel!) — viszont belülről láthatja a befogadó ország irodalmát. Az, hogy a közlésért pénzt nem kap, sok „üresjárattól” menti meg. Szabadabban írhat bármiről, de „felelőtlenebbül is”! Magyarországon az irodalom és valóság kapcsolata szorosabb, mint külföldön. A kint élő költők szakmai tudása nagyobb, mint a hazaiaké (!), mert „félnek a nyelvi elsivárosodástól. ” — A kint élő költő, író számára hátrányt jelent viszont a kifulladás, elhallgatás veszélye (gyér közlési lehetőség) és az, hogy „köztes állapotban” él, nincs közösség, amelyhez tartozna. Felelősséget nem vállal azért, amit írt. Témája az elidegenedés és a magány. Mindez elég reálisnak tűnik, nincsen sok hozzászólni való — illetve, ami lenne, meghaladná tanulmányunk kereteit. Van-e maradandó értéke a nyugati magyar irodalomnak? Léteznek-e halhatatlan alkotások? Milyen lelki alkatot hoz létre a kétnyelvűség állapota? — ezek a felmerülő s gyorsan mélybe is süllyedő kérdések. A hazaiak készséggel elismerik, hogy a szétszórtságban élők legnagyobb erőssége a tanulmány, kritika (és mi mindig panaszkodunk itt a kritikára!), esszé. Ez utóbbi kapcsán Szabolcsi Albert Pált, Kibédi- Varga Áront, Cs. Szabó Lászlót említi. Az egyes írók tárgyalásából kiviláglik a sóvárgás. A könnyen hajló derekú „percemberkék’ ’ helyett — cégérnek és hivatkozási alapnak! — megnyerni egy-két nagy nevet. A „választottak” névsora is hamar nyilvánvalóvá válik: Márai, Cs. Szabó, Határ, Fáy. Márai esetében, persze, „savanyú a szőlő”, mert — mint Szabolcsi mondja — „Magyarországgal szembeni nemcsak sértődöttség, hanem teljes elutasítás”, valamint „magány, dühös elszigeteltség vállalása” jellemzi. A másik három? Hátha, hátha... Mindenesetre kinyújtják feléjük a lépvesszőt. Cs. Szabó a „Nyugat esszéíró nemzedéke legjobb szintjét folytatja tovább”. Határnak „a magyar szürrealistákra emlékeztető” prózája van s ezen a téren „jelentős műveket hozott létre”. —Fáy? A megkeseredett, tehetségén alul foglalkoztatott költőt* remélik! — nem lesz nehéz megnyerni. Czigány még felvet egypár nevet: Tűz Tamás, Kannás Alajos, Gombos Gyula (ha nem is lehet mindenben egyetérteni a Szabó Dezső-könyv tartalmával!), Trombitás Dezső... Szabolcsi, a ma 40-50 évesekből megemlíti Papp Tibort, Nagy Pált, Albert Pált, Karátsony Endrét, Czigány Lorándot, Siklós Istvánt, András Sándort, Gömöri Györgyöt, Sulyok Vincét, Horváth Elemért, Dedinszky Erikát, Makkai Ádámot, Vitéz Györgyöt, Bujdosó Alpárt. Megállapodnak abban, hogy az otthoni és a kinti „egymás mellé rendelt irodalmak” s abban is, hogy a nyugati magyar író „kettős kötődése” folytán kiválóan alkalmas a híd szerepére. Magyar irodalom tolmácsolása külföldön, külföldi irodalom megismertetése Magyarországon.„Önszemléletünkkel a történelem folyamán sokszor baj volt” — mondja a beszélgetők egyike. — A kintiek kritikája „sok mindenben segít, ha az álláspontunk világos. Ha jól állunk a lábunkon, nem kell tőle félni.” Czine Mihály a nyugatiak szemére veti a „szereptudat fölnevelést”, azt az attitűdöt, hogy ők „egyedüli őrzői a magyar kultúrának", ami nehézzé teszi velük a „valóban konstruktív dialógust.” Viszont kénytelen elismerni, hogy a kint élő magyarságot „öntudattal táplálják” és segítenek a „magyarságról való kép kialakításában.” Mi a nyugati magyar irodalom jövője? Egyes jelek szerint kihalás (Cs. Szabó hollandiai tanulmányára hivatkoznak), az egyre-másra létrejövő intézmények viszont a nyelv és kultúra iránti érdeklődés növekedését bizonyítják. Eddig a kerekasztalkonferencia, melynek figyelmes elolvasásával láthatjuk, meddig lehet az otthoniakkal folytatott „dialógusban” elmenni s hol az a határ, ahol nekik meg kell állniuk. Érdekes, feldolgozandó anyag lenne még az anyanyelvi konferenciák eredménylistája (időrendben), fontosnak tartanám átnézni a Könyvvilág című, bibligráfiai folyóirat évfolyamait — százalékos statisztikát készítve a szerzők nemzetisége, a témakörök elterjedtsége és a feltűnő hiányosságok, illetve az arányokban mutatkozó időbeli hullámzások szerint. Hány nyugati magyar író nevét lehet fellelni az utolsó tíz, évfolyamban? (Optimistán megítélve is megszámolható a két kezemen!). — El lehet gondolkozni azon is, hogy kiket és hogyan szerepeltet a „honvágylap”, a Magyar Hírek! Álljon itt mutatóba, amit az 1979. november 3-i számban E. Fehér Pál Bibó Istvánról ír: „Utasítsuk el a Bibólegendát. Fogadjuk be a Bibó-valóságot.” majd: „1956-os szereplése (a Nagy Imre-kormányban volt néhány napig államminiszter), az ellenforradalom utáni káros tevékenysége 1957-ben „emlékiratot” juttatott el Nyugatra Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel) odavezetett, hogy a bíróság elítélte, de amikor amnesztiával kiszabadult, előtte sem lehettek lezárva a kapuk, mint annyi más megtévedt és politikailag vétkes társa előtt, akik éltek a népi hatalom álltal nyugtott alkalmakkal.” (És mindez egy, kimondottan az emigráció részére készülő újságban!) — Hol itt a változás? Hol itt az engedmény?? • Befejezésül: Egy pillanatig sem akarom kétségbe vonni egyes hazai személyeknek a nyugati magyar írók és irodalom irányában tanúsított valódi jóindulatát. A mindnyájunk által ismert „objektív nehézségek” megszüntetéséhez, vagy megkerüléséhez azonban ez a „jóindulat” nem elegendő. Ők egy jottányival sem léphetnek tovább a megengedettnél, mi pedig nem elégedhetünk meg félmegoldásokkal; nem nyugodhatunk bele, hogy irodalmunkat politikai szűrésnek vessék alá. Pedig a tendencia („akinek füle van a hallásra,” meghallja!) világos.Dr. Marczali László, kulturális miniszterhelyettes a IV. Anyanyelvi Konferenciát megelőző összejövetelen ezt mondja: „Mi a magyar kultúra egyetemességében gondolkodunk, ami azt is jelenti, hogy nincs külön művelődéspolitikánk a hazai szellemi élet és a határainkon túli magyar szellemi élet számára. Az általános magyar közgondolkodás, közízlés és a művelődéspolitikai megfontolás szerint válogatnunk kell és a válogatás kötelezettsége alól nem menthet, jük fel magunkat. Nem teljességében ugyan, de közöljük folyóiratainkban a nyugati magyar irodalom termését, kiadjuk a Szépirodalmi Kiadó gondozásában a Nyugaton élő magyar költők antológiáját.” „Válogatva” — ez a lényeg. Válogatva! — S akik ilyen módon érvényesülnek, a többiek ellenében, a többiek rovására érvényesülnek, mert nem képesek, vagy nem akarják vállalni az elnémított nemzettel és kint élő társaikkal a szolidaritást!• Cs. Szabó László „semmiért egészen” mondásával határozza meg a hazai rendszer ésa kint élő írók „dialógusának” lényegét. Én, a magam részéről — és nagyon jóindulatúan — írásom címében még hozzá ragasztottam egy nagy, és a jövőre vonatkozóan kiváncsi — kérdőjelet. • Megjegyzés: Cikkem lezárása után hallottam, hogy a nyugati magyar irodalomról szóló kerekasztal beszélgetés anyaga megjelent a Jelenkor valamelyik számában, amit azonban nem sikerült megszereznem. Az én beszámolóm a budapesti rádióból felvett hangszalag alapján készült. Érdekes lenne összehasonlítani, hogy az elhangzott és a leírt szöveg teljesen azonos-e egymással!? • négy Nyelven a magyar . v SZABADSÁGÉRT! . \ g NEMZETŐR D — i—mn— lEmrwnmwh MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Poets. 70. Germany Feleld* szerkesztő ét Ida dó: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három vlágnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. _ A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a viágsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove Dl. 60053