Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

Ifj. Fekete István: Felhőkarcolók... A faluban, ahol nagyreményű életem útnak indult, a templom­­torony képviselte a magasságok Csimborasszóját. Persze, ez min­den faluban így van, és csak azért említettem meg, mert írásaimat frappáns gondolatokkal és eredeti meglátásokkal szeretem elkezde­ni. Elvem ugyanis, hogy egy író ne áruljon zsákbamacskát, hanem férfias bátorsággal és nőies szókimondással már az írásai elején tu­dást, nyájas olvasóival, hogy a továbbiakban mire számíthatnak! Közismert tény, hogy nem vagyok olyan ember, aki vizet prédi­kál, de suttyomban úgy vedeli az alkoholos nedűket, mint egy szomjhalállal küzdő kefekötő. A szépirodalmi — avagy annak szánt - alkotások bevezetésére vonatkozó és fent vázolt elvemet tehát szigorú következetességgel magamra is vonatkoztatom. Akár­csak most, amikor a bevezető mondataimból mindenki láthatja, hogy isyen írásom egy erősen elvont és közérdekű témával kíván foglalkozni. Aki tehát valami komolytalan irodalmi időtlenségre számít, az ne is olvassa tovább tudományos dolgozatomat! Gébics Józsi bácsi, azon rövid órák alatt, melyeket nem kocs­­mázással vagy orvvadászattal töltött, sekrestyési és harangozói munkakörben tevékenykedett a falunkban.­­A derék férfiú - né­hány anyámtól felemelt jobb minőségű szivar ellenében — néha megengedte, hogy harangozásainál felmenjek vele a toronyba. Ilyenkor aztán kissé szédülő csodálattal néztem le a félelmetes magasságból. Amikor először hallottam arról, hogy Amerikában felhőkarco­lókat építenek, már Amerika létezését sem nagyon hittem el. Pedig azokban az években még a hétfejű sárkányban és a nagysza­­kállú bakarasztban is hittem. Tamáskodásomért aztán jól megbűn­hődtem, mert egyik elővigyázatlan pillanatomban az élet forgósze­le Amerikába sodort, ahol csikágói lakos lettem. A belvárosban kaptam állást és az első hónapokban állandó nyakmerevedésem volt, mert munkaidő után órákig bámultam az óriási felhőkarcoló­kat.­­ A kaliforniai Berkeley egyetemen egy erősen ráérő professzor ki­jelentette, hogy a felhőkarcolókban­ lakó emberek zárkózott tér- er­mészetűek, magányosak és nincs bennük szociális érzék. Ezt én ku­tatómunka nélkül is megmondhattam volna a tojásfejű professzor­nak. A felhőkarcolókban ugyanis olyan magasak a lakbérek, hogy akik ezt megengedhetik maguknak, azok általában olyan­ idegenke­­déssel nézik a szociális dolgokat, mint éber házőrző kutya a tetőn mászkáló kéményseprőt. A tizedik emelettől feljebb már nem hallatszik ezekbe a laká­sokba az alattuk nyüzsgő világ zaja és amikor a lakók óriási abla­kaikon lenéznek az utcára, apró hangyáknak látják az embereket. Ilyenkor aztán valószínűleg boldogok néhány pillanatig. De nem mindenki, mert ismertem egy kertvárosban lakó házas­párt, akik amikor gyermekeik felnőttek, beköltöztek a városba, egy tóparti felhőkarcoló negyvenedik emeletére. —­ A függönyt nem mertem félrehúzni, mert ha a tóra vagy a fel­hőkre néztem az volt az érzésem, hogy belezuhanok...— mondta az asszony. — Fél év után visszaköltöztünk öreg házunkba, amit sze­rencsére még nem sikerült eladnunk. A gaz ugyan nős a kertben és tavasszal vágni kell a bokrokat, de ha kinézek az ablakon újra em­­­­bereknek látom az embereket és hangyáknak a hangyákat..... Én azonban kitartó hűséggel szeretem a magasságot és amint anyagilag megengedhettem magamnak egy felhőkarcoló huszonhe­­tedik emeletén vettem ki lakást. És a jó professzor véleményét cá­folva, egyáltalán nem voltam magányos. Azt azonban be kell ismer­nem, hogy azokban az években kissé zárkózott természetem volt. Ami főként abban nyilvánult meg, hogy egyes ifjú hölgyismerő­seim társaságában következetesen elzárkóztam attól, hogy az igaz­mondás fárasztó mezsgyéjén járjak! Azt, hogy még ma is élek és ezt a tanulságos történetet elmond­hatom, valószínűleg annak köszönhetem, hogy azokban az időkben a felhők alatt laktam, mint egy büszke kőszáli sas. Nem pedig a földszinten, mint egy reumás viceházmester. A dolog úgy kezdődött, hogy munkahelyemen megismerked­tem Ginával, aki húsz éves volt és észbontóan gyönyörű! Finom­­rajzú, szép arcát hollófekete hullámos hajkorona övezte és hosszú szempillákkal árnyékolt türkizkék szemében titkos üzenetek forró tüze bujkált. Az alakja pedig..., Madonna Mia...! Az alakja világki­állításon díjnyertes vázák kecses tökéletességével versenyezett. A férfiakra olyan delejes hatással volt, hogy pár pillanatnyi szemlé­lődés után még a harmadik gyermekkorban lévő aggastyánok is oxigénpalackos elsősegélyt igénylő vad szívdobogást kaptak a látványtól. Igazán nem csodálható, hogy amint megláttam Ginát, azonnal tudományos alapossággal felépített össztámadást indítottam ellene,­­ helyesebben érte! Az­ első napokban csak egy pirulós „Good morning”-ot rebegtem feléje reggelenként. (A pirulás nagyon fon­tos stratégiai lépés, mert ezt tapasztalatlanságnak és naívságnak ve­szik a nők! Az ilyen férfiben megbíznak, mert nem féltik tőle az erényeiket. Arról nem is beszélek, hogy a"pirulós hólyagokat a nők ,jó férjanyag”-nak tartják, így mindig kedvesen bánnak velük!) Egyik nap éppen meglehetősen gusztustalan kinézésű borsóle­vest szürcsöltem a vállalati étkezdében,mikor barátságos mosoly­­lyal megállt asztalomnál. - Nem zavarom? - t ' •!;: t - Maga...soha! — és mintha esküdnék, a csöpögő kanalat szí­vemhez emeltem. Ettől kezdve rendszeresen együtt ebédeltünk és munkaidő alatt gyakran megálltam íróasztala mellett, — melyre reggelenként apró virágcsokrokat szoktam helyezni,­­ hogy egy kis intim sutyorgásra­ összehajoljunk. Ebédelés közben, pedig olaszországi életemről me­­séltem Ginának, mert nagyon érdekelte az az ország, ahonnan vagy ötven éve, a nagyszülei Amerikába vándoroltak. Elmondtam neki, milyen felemelő érzés volt, mikor pápai kihallgatáson voltam a Vatikánban. - Persze, nem egyedül.... Voltak ott mások is... - szerénykedt­­em. Meséltem arról is, mikor Rómában a szokásos vasárnapi misék után, a Szent Péter bazilika előtt galambokat etettem... Elmond­tam, hogy milyen volt Velencében holdvilág mellett gondolázni... O sole mio... - Csodás lehetett... - pihegte. - Igen...csak ne lettem volna mindig egyedül... - és a nehezen visszafojtott férfibánattól összecsif­ordultak a fogaim. (A nők na­gyon tudják sajnálni a magányos férfiakat.) Ginában nem is csalódtam, mert forró olasz szíve átérezte ma­gányos fiatal életem tragédiáját és kis kezét vigasztaló masszírozás­sal karomra tette. -- Egyedül volt...? - kérdezte hitetlenkedve. - Hát hová tették azok az olasz lányok a szemüket? ! — és elpirult. - Gyengén beszéltem olaszul... Meg amúgy is nagyon szégyen­lős természetű vagyok... a lányokkal... — dadogtam és zavartan tépdestem papírszalvétámat. Az ütődött kollégáim persze féltékenyen és irigy rosszindulattal nézték barátságunk nászt ígérő izmosodását és nem tudták megérte­ni, hogy mifenét talál bennem vonzónak Gina, — avagy bármilyen más nő. Meg kell mondanom, hogy ezen magam is sokat töpreng­tem, hiszen valóban nincs rajtam és bennem semmi különös. Arcom érdekesen markáns és acélkék szememből nagyfokú in­telligencia sugárzik. Hegyes állam férfias keménységről, orcom pi­rospozsgás gödröcskéi pedig nőies lágyszívűségről tanúskodnak. Göndör hajam kisfiús bájt ad megjelenésemnek, alakom pedig atlé­ták, légtornászok, balett-táncosok és fiatal párducok acélizmú ru­galmasságára emlékezteti a szemlélőt. De nem csak külsőleg, hanem belbecs terén is éppen­ olyan va­gyok, mint a legtöbb átlagférfi. Művelt, gyengéd, udvarias, bőkezű, szellemes, nagylelkű, megértő, türelmes, lovagias, önzetlen, megbo­csátó és segítőkész. Hibásul talán azt hoznám fel, hogy végtelenül szerény vagyok... Gina azonban nem volt telhetetlen lány és ennyivel is beérte. És eljött a nagy nap, amikor beleegyezett, hogy másnap este feljön a lakásomra és megnézi olaszországi képeslap gyűjteményemet. . — De ugye...nem érti félre...? Hiszen tudja, hogy eljegyzett menyasszony vagyok... — mondta lángvörös arccal. — Cifra!­ Hát így ismer engem...?­! - és az alaptalan gyanúsítás szörnyű fájdalmától elcsuklott a hangom. Ginát­ nagyon elszomorította, hogy ilyen durván példamutató jellemembe gázolt, mert könyörögve simogatta kezem. — Ne haragudjon...darling... Tudom, hogy maga...nem olyan, mint a legtöbb férfi... Maga őszinte,...gyengéd,... és erkölcsös! Kérem bocsássa meg sértő szavaimat... Miután nagylelkű férfiú voltam már akkor is, hát persze, hogy megbocsátottam szegénykének. Bár megérdemelte volna, hogy ki­csit szenvedjen a bűntudattól... Lehet, hogy nem tartozik szigorúan a történetemhez, de na­gyon alapos ember vagyok s így futólag talán megemlítek egy apró­ságot. Éspedig azt, hogy soha ebben a kacifántos életben nem jár­tam Olaszországban és nem volt semmiféle képeslap gyűjtemé­nyem. Rómával ezidáig az volt a legközelebbi kapcsolatom, amikor az ötvenes évek közepén Budapesten a „rómaiparti” csónakházak környékén andalogtam egy Gizi nevű evezőslánnyal. Gizi ugyan jó húsz kilóval nehezebb és majd fél fejjel magasabb volt mint én, de ezt az enyhe szépséghibát bőven ellensúlyozta azzal, hogy nagyon megértő és engedékeny természetű hölgy volt. Ginának mesélt olaszországi életem és képeslap-gyűjteményem, tehát semmiféle viszonyban­ nem állt a valósággal, de egy szerelmi­­­i lázban lévő férfinek legtöbbször csak hátránya származhat abból, ha igazat mond a nőknek. Gina látogatásának napján rettenetes fogfájásra hivatkozva, ko­­ra délután hazaloholtam a hivatalból, mert egy-két órát aludni akartam, hogy a csodás hölgyet a legtökéletesebb kondícióban lát­hassam vendégül. Azt ugyan még nem tudtam, hogy mit fogok Gi­nának mondani, ha véletlenül tényleg látni akarná olaszországi ké­peslap gyűjteményemet, de bíztam magamban, mert ilyen szorult helyzetekben egészen hihető hazugságok szoktak eszembe jutni. — Mikor, majd Gina becsenget, gyorsan csinálok néhány fekvő­támaszt, mert attól szép piros lesz az arcom... De vigyáznom kell, hogy túlzásba ne vigyem, mert tíz után mindig elsápadok...meg a szemeim is kidüllednek...meg lihegek is... — elmélkedtem hazafelé menet. Ehhez hasonló filozofikus gondolatok közben értem felhőkig érő otthonomhoz, ahol kiderült, hogy az egész városnegyedben áramszünet van és így a lift nem működik. Elindultam tehát, hogy megmásszam a huszonhét emeletet és közben közerkölcsöket sértő szavakkal szidtam a csikágói Elektromos Műveket. Mikor öt má­sodperccel szívroham előtt megérkeztem ajtóm elé, néhány pilla­natnyi őrült turkálás után kiderült, hogy izgalmamban az irodá­ban felejtettem kulcsaimat. Visszamásztam tehát a földszintre, hogy a portástól elkérjem a tartalék kulcsot. — Vigyen magával egy szendvicset, hátha megéhezik a hosszú úton... — szellemeskedett a portás és sárga lófogaival olyan elége­detten röhögött, mint akit nagy öröm­­ért. — Piszok alak... Ez is lesheti karácsonykor a borravalót, amit tőlem kap! A lift még mindig nem működött, így félóra alatt másodszor is felvánszorogtam lakásomhoz, ahol tökéletes végelgyengülésben le-­ heveredtem az ágyamra és azonnal elaludtam. Arra ébredtem, hogy erősen verik az ajtómat. Egy pillanatra be­ugrottam a fürdőszobába, hogy kuszáti fürtjeimet hódítóvá ren­dezzem és ha már ott voltam, hát gyorsan magamra spricceltem az „Irresistible”, tehát „ellenállhatatlan” nevű francia kölnimből. Kint a dörömbölés még mindig tartott. — Nem bír magával ez a Gina... Hiába, ezek a tüzesvérű olasz lá­nyok... — csóváltam a fejem férfias, de kissé tetetett rosszalással. — Hja, de meg is értem szegénykét, hogy türelmetlen... — és egy elismerő búcsúpillantást vetettem magamra a fürdőszoba tükörben. Aztán arcomon gyengéd, de egyben elnéző mosollyal kinyitottam az ajtót. Óriási megdöbbenésemre egy kétméteres, erősen feldúlt arcú fia­tal férfi zúdult be a lakásomba. — Hol van...? ! — lihegte vérbeborult szemmel és elkapta az in­­­­gémet. — Ki hol van? — dadogtam és tartásomat, amely egy erő­sen használt tollsöprűre hasonlított, igyekeztem férfiassá egyenesí­teni. Az óriás idegesen göndör fekete hajába túrt. Szerencsére, mind­két kezével turkált s így elengedte ingemet, amit arra használtam fel, hogy néhány sasszé lépéssel eltávolodjam tőle. Tanácstalansága sajnos csak néhány pillanatig tartott és újra velem kezdett foglal­kozni. — Ha azonnal nem hívja elő, én úgy összeroppantom magát, mint egy koszos poloskát...! — mondá és egy fenyegető lépést tett felém. Tartásom ismét tollsöprűssé változott és a falig hátráltam. Stra­tégiai visszavonulásomat, persze nem csak nagyméretű halálfélel­mem okozta, hanem az is, hogy jóval kartávolságon kívül akartam kerülni a dühöngő dromedártól. Ezenkívül pedig baráti közelségbe kívántam lenni a sarokban lévő kovácsoltvas állólámpához,­­ amely folyondárnak álcázott szeretkező kígyókkal volt stilizálva , a gusztustalan látványtól rajtam kívül, mindenki hányingert ka­pott, — de önvédelmi célokra pompásan megfelelt. — Hallotta, hogy mit mondtam...? — hörögte az óriás lilára vált arccal, ami kissé megnyugtatott, mert úgy látszott, hogy pillanato­kon belül gutaütést fog kapni. — — Nézze uram...itt valami végzetes félreértésről lehet szó... — mondám és kezemet hanyag, de azért graciőz mozdulattal rátet­tem a lámpára. — Az biztos, hogy magára nézve végzetes...maga piszok tróger! — ordította, pedig még nem ismertük egymást olyan jól, hogy ilyen közvetlen hangnemben társalogjon velem. — Mit akar tulajdonképpen tőlem? — kérdem és elhatároztam, ha rám rontana, holdvilág pacekja közepébe fogom döfni a szeret­kező kígyókat. — Ne játsza a hülyét, mert tudom, hogy magánál van Gina! — süvöltötte, de mintha egy kis bizonytalanságot láttam volna rajta. — Gina? ! — és ha lehetséges, még jobban elsápadtam, de azért döbbent Csodálkozással kérdeztem: — Miért lenne nálam Gina? Ha akarja nézze át a lakásomat... Szófogadó fiú volt, mert azonnal nekiállt a kutatásnak. El kell ismernem, hogy alapos munkát végzett, mert a hálószobában még az ágy alá is belesett. A konyhában pedig kinyitotta a kis kamrá­nak az ajtaját, melyben legfeljebb egy törpe fért volna el és ahol Vojtné, öreg bejárónőm partvisait és egyéb tisztítószereit tartotta. A sikertelen kutatás után fáradtan lerogyott egy fotelbe és el­mondta, hogy hivatásos bokózó, aki „Mario, a Tigris” néven isme­­retes...és már két éve vőlegénye Ginának... Címemet, egy névtelen levélírótól kapta és az volt a levélben, hogy esténként Ginát nálam találja! Szörnyülködve ráztam fejemet. — őrület, hogy milyen aljasul hazudnak az emberek! Hiszen, aki engem ismer az tudhatja, hogy nekem is van menyasszonyom... most is éppen őt várom... — mondtam és lázasan törtem a fejem, hogy amennyiben holnap még életben vagyok, melyik kollégámat vágjam rémesen szájon, amiért beárult Gina vőlegényének. — Magának menyasszonya van? — bámult a Tigris és félhülyén vigyorogni kezdett. — Persze...jövő hónapban lesz az esküvőnk... — hazudtam szemrebbenés nélkül. — Amilyen feldúltan rontott be hozzám, megölhetett volna egy teljesen ártatlan embert... — és szinte köny­­nyes helytelenítéssel néztem Mariora. Ezek után Mario — valódi krokodil könnyekkel szemében — bo­csánatot kért tőlem és megesküdött, hogy soha többé nem fog Ginácskája szeplőtelen erényeiben kételkedni. Könyörgött, hogy egy szóval se említsem menyasszonyának nálam tett látogatását, mert Gina soha nem bocsátaná meg teljesen alaptalan féltékenysé­gét és, hogy kétségbevonta hűségét és erkölcsi feddhetetlenségét...! Férfias szolidaritással titoktartást fogadtam, ami úgy fellelkesí­tette Mariot, hogy percekig könnyezve ölelgetett, miközben több­ször megcsókolt és „egyetlen, drága barátjának” nevezett. Mielőtt boldogan elrohant, megígérte, hogy minden csikágói mérkőzésé­re ingyen jegyet fog nekem küldeni. Nem is akarok rágondolni, hogy mi lett volna, ha meghatóan családias ölelkezésünk közben beállít­ania!­ó azonban nem jött és csak másnap reggel tudtam meg az okát. Áramszünet alatt érkezett és elment, mert úgy gondolta én sem vagyok akkora őrült,hogy felgyalogoljak a huszonhetedik emeletre. (Mit tudják a nők, hogy egy férfi mekkora áldozatra képes, bizonyos képeslapok mutoga­tásának érdekében!) Szavatartó ember vagyok, így Mario látogatásáról hallgattam. Mario is szavatartó ember és ha Csikágóban volt mérkőzése, mindig küldött nekem ingyenjegyeket. Az ajtómra — biztos, ami biztos — dupla zárat szereltettem, valódi svédacél biztosító­lánccal és besze­reztem vagy száz olaszországi látképet! Gina ugyanis, hetente egyszer-kétszer feljárt hozzám, hogy... Olaszországi látképeimben gyönyörködjön. Persze, csak azokon a napokon értem rá, amikor nem jártam pankrációs mérkőzésekre, olyan ingyen jegyekkel, melyeket őszinte hálája bizonyítékaként, barátom, a Tigris küldött nekem... & FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Hungarian Restaurant!! 5062 N. Lincoln Ave. Chicago Magyar ételkülönlegességekkel és gyors, barátságos kiszolgálással, valamint hétvégi cigányzenével tesszük kellemessé Vendégeink estjét Esküvőkre, partikra különtermet — és kérésre zenét is — biztosítunk. Asztalfoglalás szükséges a hétvégén. Nyitva: du. 5-től — KEDDEN ZÁRVA! __________Telefon: (312) 334-4850 igazán örömet akar szerezni Ma­gyarországon, vagy külföldön élő rokonainak és barátainak, akik Fekete István olvasóinak és rajon­góinak sok százezres táborába tar­toznak AJÁNDÉKKÉNT RENDELŐ-SZELVÉNY Megrendelem ifj. Fekete István: ÍTÉLETIDŐ című művét. Puha kötésben 1­9.00 plusz 1.00 postaköltség drb------------, • $­Vászonkötésben$14.00 plusz 1.00­ postaköltség drb--------- $■ Tengerentúlra légipostával plus $ 4.00 Pontos név: Cím:.........­........... ..................................ziP code: A csekket, vagy pénzesutalványt kérjük: Julius Nadas névre, és „ítéletidő” r megjelöléssel, vagy a CHICAGO éS KÖRNYÉKE címere 2913 „C” W. Argyle Chicago, 111. 60625, vagy pedig Mr. Julius Nadas:( (1425 Grace Ave, Lakewood, Ohio 44107) Árpád könyvkiadó címére Mol­­deni:____. _ ______-_____- --______ Küldje el nekik ifj. Fekete István „ítéletidő” című művét!! A kétkötetes, de egy kötetben megjelentetett, sok szép illusztrációval díszített, izgalmas eseményekben gazdag, történelmi témájú regényből ezidáig már __________ _ _ többszáz példányt küldtünk Ma­gyarországra. (Légipostával 8-10 nap.l .Úgy a­-hivatalos kritikák, mint az olvasók a legnagyobb elismeréssel jutal­­azták a regényt, melyet a fiatalabb korosztályok éppen úgy élvezhetnek, mint az idősebb generációk.. 7. oldal

Next