Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

■roc1 Töttösy Ernő: A szubverzió lenini taktikája — A vakond — Ő a hivatásos kém. A „taupe” — a va­kond. Nagy szerepet játszik a nemzetközi politika kulisszái mögött. Mi­niszterek, iparmágná­sok, szép titkárnők tár­saságában igyekszik megszerezni a politikai, vagy ipari hatalom tit­kait. A perzsa sah uralmá­nak váratlanul gyors összeomlásában feltét­lenül közrejátszott az amerikai C.I.A. belső krízise is. A jólinfor­­máltság a diplomácia ,,só”-ja. Nélküle meg­bénul az előrelátás mű­vészete. Ezért kísérik fi­gyelemmel a nyugati hírszolgálatok az ame­­ rikai „intelligence agen­ cy” belső vérzését, s re­mélik annak gyors fel­épülését. A szembenálló Góliát a szovjet KGB. Eszköze­iről, óriási méreteiről sok könyv tájékoztatja a nyugati világot. A gigá­szi szervezet a világ egyetlen hasonló intéz­ményével sem mérhető össze. Nem csupán az eszközök, módszerek és az erőforrások, de sok­oldalúsága is a világ leg­első kémszervezetének rangját biztosítja szá­mára. Emellett rendelkezik olyan munkalendülettel is, amely a nyugati kém­szervezetek aktivitásá­ban szinte ismeretlen, avagy csak­, mint elhá­rító tevékenység jelent­kezik: a szubverzió. A KGB előnye a skru­­pulusmentes tevékeny­ségi szabadság. Amíg a nyugati hírszerző hozzá van láncolva a demokrá­­ cia, parlamenti ellenőr­ zés és a sajtótámadások erkölcsi fegyelméhez, a szovjet kémet nem köti semmi más korlát, csak az elbukástól való féle­lem. A szovjet vakond két főfeladatra nyer kikül­detést: hagyományos kémtevékenység és az aktív társadalomrombo­lás, a szubverzió. Ez utóbbi kevés kockázat­tal jár. Mialatt a hagyo­mányos kémkedés lelep­­lezettei a halálbüntetés, a súlyos börtön kocká­zatát vállalják, a szub­verzió ügynöke csaknem bántatlanul működhet. A nyugati társadalom szinte kizárólag állami, vagy ipari hatalmát fél­ti, de nincs védekezé­si lehetősége az emberi szabadságjogok gyakor­lásának álarcában meg­jelenő szubverzióval szemben. A pénzügyi kémkedés szovjet mesterjátéká­ról J. Montaldo könyve tájékoztatta a nyugati világot. („Les secrets de la Banque sovietique en France” Ed. A Michel, 1979.) A szemétből kivá­logatott megdöbbentő bizonyítékok a pénzügyi szubverzió, titkos elle­nőrzés és financiális kémkedés összjátéká­­ban megismertetik a Kreml-kapitalizmus hó­dításait. A könyv be­mutatja a nagy „fran­cia” bankot, amely egé­szen más, mint a többi: a marxista „multinati­onal” annak a bizonyíté­ka, hogy miként tartja markában a szovjet a francia kommunista pártot és a GGT-t, a mindenható kommunis­ta szaks­zervezetet. A kommunisták „titkos” bankszámlái nem kel­lett, hogy Svájcba ván­doroljanak. Az üzemi bi­zottságok milliárdjait szovjet funkcionáriu­sok tartják nyilván és ellenőrzik. Nagyon hosszú a lista. Nem is annyira szenzá­ciókeltés, mint szomorú figyelmeztető a védeke­zésre szinte képtelen nyugati társadalom aláaknázására. Különálló, végtelen területet képez a szub­verzió. Behatol klubokba, személyi összejövete­­lekbe, társadalmi szer­vezetekbe. A Nyugat észre sem veszi, hogy az ideológiai hadműveletek e roham­csapatai sohasem tették le a fegyvert. Szolgálja őket a jóhiszeműség, a naivitás, a tájékozatlan-­­ság és a demagógia megszámlálhatatlan jel­szava. Mialatt a keleti blokk egymás után építi az atomerőműveket, óri­ási tömegeket mozgat meg a nyugati atom­központok építésének­­megakadályozására, vagy működésének a szabotázsig menő meg­zavarására. A nyugati demokra­tikus társadalom látszó­lag képtelen védekezni a szubverzió lenini takti­kája ellen: infiltrálódás (beszivárgás), polarizá­­lás (szembeállítás), lik­vidálás (felszámolás) — mondja a lenini hármas­szabály, így találkozunk a szubverzív szolgálatban működő ,,vakond”-dal. A szubverzív vakond­nak — csakúgy, mint a hivatásos kémnek — munkatársakra, van szüksége. Megvásárolt, avagy „önkéntes” — sokszor ingyenes — se­gítőtársakra, akiknek fontos szerep jut a leni­ni stratégia megvalósí­tásában. A francia televízió egyik kerekasztalkonfe­­renciáján az egyik nyu­gati kémszolgálati veze­tő irányította rá a figyel­met arra a rendkívül fontos szerepre, amelyet a hivatásos szovjet ké­mek mellett az „önkén­tes” kémek játszanak. Ki is tulajdonképpen ez az „önkéntes,” ama­tőr, alkalmi vakond? Legtöbbször nem is tudja magáról, hogy kémszolgálatot, vagy szubverziós tevékeny­séget végez. Sok eset­ben a „jóhiszemű” em­ber világmegváltó rö­vidlátása irányítja cse­lekedeteit. Hízeleg ön­magának, hogy „ember­barát,” „békebarát,” mintha bébifókák védel­méről, vagy a kutyák életbiztonságáról volna szó. Kezdetben meg sem környékezik „hivata­los” ellenértékkel. Teszi magáért a„jó cseleke­detért,” valamiféle ma­gasztos ügy szolgálatá­ért, nyelvi értékek vé­delméért, irodalmi, vagy tudományos „tár­gyilagosság” megóvá­sáért stb. Amikor tilta­kozik cselekedeteinek politikai, vagy ideoló­giai színezete ellen, ez­zel­ erősíti azt a szovjet ideológiát, amelyik egyáltalán nem rejti vé­ka alá sem tartalmi szí­nezetét, sem végcélját. A nyugati szovjetba­rát társaságok, a keleti csatlóskormányok által pénzzel is támogatott „baráti társaságok,” „kultúregyesületek” mind ilyen önkéntes va­kondokkal vannak teli. Az ilyen vakond kere­­­si vezető politikusok tár­saságát, vagy barátsá­gát. Miközben elmeséli, hogy milyen kellemes társalgó a szovjet követ felesége, milyen zeneér­tő a lengyel követségi ta­nácsos, vagy milyen könnyen és kellemesen lépte át a magyar határt , meghalt elszólásokat, hiles államtitkokat, egyeztet véleményeket, közvetít tárgyalásokat, elősegít utazásokat és bemutat személyeket. „Az ostobákat hagyni kell, hogy szabadon cse­lekedjenek.” A Nyugat elfelejti, hogy Clausewitz, Hitler és Mao-Ce-tung egyfor­mán vallották: a hábo­rú elsősorban pszicho­lógiai küzdelem. Az emigránsok politi­kai ténykedését nem vé­di államgépezet és „kémkedési” büntető paragrafus. Az emigrá­ciók politikai tevékeny­sége megtűrt, marginá­lis magatartás. Mivel az emigrációt nem védi semmi, könnyű célpont­ja a jól képzett, hivatá­sos vakondok tevékeny­ségének.­ A KGB legfelsőbb irá­nyítása alatt álló kém­hálózat külön ügyosz­tályokat mozgósít a poli­tikai emigránsok ellen. A szovjet disszidensek tevékenysége csakúgy, mint a csatlósállamok politikai ellenállásá­nak nyugati magva át van szőve a vakondok barlangjaival. L. Courrier ,„Pamf­­letek pamfletje” című könyvében már 1824-ben felállította a szubver­zív ügynök cselekvési szabályát: jóhiszemű­­nek látszani, az értelem nevében beszélni, az igazságra és a szabad­ságra hivatkozni. Milyen nehéz a véde­kezés azokkal az érvek­kel szemben, amelyek a legnemesebb emberi ér­tékeket hívják tanúnak! Ha ez nem célraveze­tő... jön az erőszak. A csatlósállamok leg­merészebb — politikai gyilkosságokra veteme­dő — kém- és elhárító­szolgálata a bolgár ál­lamé. Ilyen James Bond regény volt a londoni rádió bolgár munkatár­sának mérgezett eser­nyővel való meggyil­kolása. A magyar emigráció írásai gondosan össze­gyűjtve hevernek a Széchenyi Könyvtár „Zárolt anyag”-ot ké­pező hozzáférhetetlen termeiben. Az állítólag „megszűnt ávó” időn­ként kibocsát olyan tit­kolt írásokat, rendőrsé­gi, vagy bírósági vallo­másokat, amelyek 25-30 év homályából dobnak napvilágra kikényszerí­­tett vagy elferdített val­lomásokat. „A humanizmus és az emberi értékek primá­tusa képezik a szubver­zív ügynök hivatkozási motívumait. Ezekkel köríti denuríciálásait és befeketítéseit” — írja Muchielle „Szubverzió” c. könyvében (Párizs, 1976). Az „útlevélrendelet” intézményesíti a besú­­gást és a személyi ellen­őrzést, még az országim­,­tárokon kívül is. Ki más végezheti a besúgás feladatát, mint a szubverzív vakond? Az első hivatásos va­konddal a nemzeti fel­kelés után két évvel ta­lálkoztam Belgiumban. Müveit, kellemes modo­rú segítőkész „mene­ kült” volt. Kifogásta­lanul beszélt franciául. Mesélt börtönélményei­ről... Ki firtatta volna honnan jött, ki ellenő­rizte volna a hiszékeny magyarság köreiben? A belga hatóságok hívták fel rá a figyel­memet. Hazulról kikül­dött magasrangú „ávós” funkcionárius volt — hangzott a figyelmezte­tés. -Meghívtam négy­­szemközti beszélgetés­re. — Mindent tudunk ró­lad — mondtam. (Ez per­sze­­ túlzás volt, mert „mindent” azért még­sem tudtunk róla.) Hallgatott. Fegyelme­zetten, udvariasan. — Ne kérdezd honnan ered az információ. Arra kérlek, ezentúl ne vegyél részt semmiféle emigrá­­ciós összejövetelen. Nem védekezett és nem kérdezett. Tudomá­sul vette, mint a katona az áthelyezését. Sápad­tan búcsúzott, és három nap múlva elhagyta Bel­giumot. Sohasem láttam viszont. Az amatőr szubverzív vakondok társadalmi hi­erarchiája már ránőtt az emigráció növényei­­ re, mint a parazita fo­ lyondár. Ezeknek az al­kalmi — és sokszor ön­tudatlan — vakondok­nak közös ismérve: a fennálló hatalom gátlás­mentes szolgálata. Tevékenységük rugó­ja a felületes jóhisze­műség, vagy az opportu­nista hiúság egyvelege. Megtalálható közöttük a hivatalos meghívásra vágyó „professzor,” a gyenge költő, az emig­rációban rossz írásai miatt mellőzött „író,” a „Magyar Hírek” fény­képes riportjaira éhes percemberke. Érvelnek az „össze­fogás” mellett az érte­lem, a műveltség, a sport nevében. De szótá­rukból nem hiányzik a becsmérlés, lekicsiny­lés, hazudozás sem. A lenini szubverzió első lépése: a beszivár­gás, így keresnek he­lyet magyar egyesüle­tek tagjai, majd veze­tőségi tagjai között. Hangjuk egyre erősödik 1956 szabadságértékei­nek, megünneplésének elterelésében, meg­akadályozásában. El­hangzik olykor a rend­szer kiközvetített fi­gyelmeztetése is: „Aki rendszerellenes tünte­tésen vesz részt... nem kap vízumot.” A szubverzív vakon­dok következő lépése a „polarizálás.” így kez­di ma már „fasisztáz­­ni” az amatőr vakond azt a társát, akivel nem­rég még együtt vitte a zászlót az 1956-os emlék­ünnepek felvonulásain. A polarizálás szirénjei változatos nyelven be­szélnek. „Tartsunk össze. Ne politizáljunk idekint se” (hiszen otthon úgy­ sem lehet). Azt keres­sük, ami összehoz ben­nünket, nem ami szét­választ — mintha a szét­választó szovjet tanko­kat az emigráció gyár­totta volna. Mintha a szétválasztó „állam­ideológia,” a „szocia­lista nevelés” elfoga­dása és kötelezővé téte­le csak jelentéktelen epizód volna egy nép éle­tében. Mintha a magyar nép örökre elfogadná a Családjogi Törvényben (75. paragrafus) lefek­tetett parancsot, hogy a „gyermekeket szocia­lista nevelésben kell” részesíteni. A vakondok polarizá­ló munkájának földalat­ti célja: kiküszöbölni mindent, ami a jelenlegi kommunista rendszer bírálatát, a vele szem­ben gyakorolható politi­kai ellenállást szorgal­mazza. A gyengék és tájéko­zatlanok szemében így kerülnek lassacskán margóra emigráns új­ságok, írók, személyek, így válik minden ellen­állás „fasisztává,” hi­szen a szovjet taktika régen ismert zsargonja szerint mindenki fasisz­ta, aki szovjetellenes. Ezután már csak egy lépés — a lenini felszá­molás. Ronald Reagant egy éve választották elnökké 1980 novemberének szerdáján ke­vés ember aludta ki magát Ameri­kában. A fej-fej melletti­nek hirde­tett elnökválasztási versenyfutás végkimenetelét nézte a tévé képer­nyőjén szerda hajnalig. Szerdán reg­gel hatkor a legmásnaposabb talán a CBS TV és rádióvállalat hírmagya­rázó kommentátora volt, aki ezzel a magyarázattal szolgált: „Jimmy Carter váratlan veresége nem egy elsöprő Reagan-győzelem, hanem mindössze elvetése egy habozó, bi­zonytalan népszerűtlen demokrata jelöltnek. — Most arra kell összpon­tosítani, hogy kit találunk aki legkö­zelebb egyesíteni tudja a demokratá­kat? Kennedy? Mondale? Mindkettő kissé lejáratta magát Carter-rel küzdve vagy őt támogatva. Valaki más hát? Mindegy, valakit találnunk kell, aki majd kiköszörüli a csorbát és visszafoglalja a Fehér Házat.” Nos,­­ egy évvel később a CBS és összes elvbarátja még mindig kere­si ezt a valakit. És annyiban sem történt változás, hogy még mindig nem nyugodtak bele abba, hogy Ro­nald Reagan­ t négy évre ültették a választópolgárok a Fehér Házba. Nem egészen két hónappal később egy fiatal ember pisztollyal igyeke­zett átírni a történelmet. Még min­dig nem tudjuk ki diktálta neki ezt a scenáriót, esetleg sohasem fogjuk megtudni, — talán egyszer kiderül. — Addig is érdemes megkezdeni a felmérést mit jelentett Amerikának és a világnak a választók egy évvel ezelőtti döntése? — Kezdjük a felmé­rést a CBS kedves elvbarátjával, a Washington Post-tal. Egyik főmun­katársa, Haynes Johnson „A Kocká­zatos Elnök Egy Kritikus Pillanat­ban” így méricskél. Elmélkedését sűrítve adjuk vissza magyarul: „Politikában, akárcsak a háború­ban a parancsnok a legnagyobb el­ismerést az ellenség vezetőjétől kap­ja ha az elismeri képességeit, így Thomas (Tip) O’Neil, a Képviselőház Demokratapárti Elnöke, aki most azt mondja Ronald Reagan-ról: ,Fe­negyerek! Mestere a politikának!’ — O’Neil nem táplált mindig ilyen kitűnő véleményt republikánus el­lenfeléről. Noha előzetesen figyel­meztette őt valaki Reagan kalifor­niai kormányzóságának tapasztala­taira hivatkozva, hiba lenne Ro­nald Reagan-t alábecsülni,­­ Tim O’Neil egészen kora nyárig, számos parlamenti vereségének sorozatáig osztotta a tévhitet Reagan „üressé­gét, felületességét, tudatlanságát, lustaságát és vén ripacsságát ille­tően.”’ O’Neil most az évfordulón mást mondott Haynes Johnson­nak: „At­tól tartok, Reagan továbbra is nép­szerű marad. A nép kedveli őt mint embert. És amellett Roosevelt óta nem akadt Elnök aki úgy értett vol­na a hírközlő média kezeléséhez, mint ő. Van benne valami ami min­denkit vonz, és amellett mindenki kívánja, hogy sikerüljön neki. Druk­kolnak Reagan sikerének. Érthető­en hiszen jó évtized óta a Fehér Ház­ban nem ült sikeres ember.­ Kenne­­dyt legyilkolták. Johnson-t a vietná­mi háború végezte ki, Nixon-t a Wa­tergate. Ford csupán átmenet volt, Carter pedig fiaskó. Mindenki akar­ja hát Reagan sikerét.” így O’Neil Képviselőházi Elnök. Mindenki? Tip O’Neill bizonyára nem és a Washington Post, a New York Times, a demokraták, az oro­szok még kevésbé!... folytassák? Annyit azonban ők is jónak láttak, hogy átértékeljék Ronald Reagan-t. Íme megint Haynes Johnson a Wa­shington Post-ban: „Egy republikánus csodálója ,high-risk-President’-nek ,kockáza­tos elnöknek’ nevezi. Mindent meg akar ugyanis változtatni. A gazdasá­gi politikát, a külpolitikát. Mindent. És nem csupán hatalmas változást hoz, fordulatot vesz, hanem arra is gondot fordít, hogy ne egykönnyen lehessen azt visszacsinálni. Nem csupán adót csökkent és kormány­programot, hanem ezeknek állandó­sítását is alátámasztja. Nem csupán állami­ alkalmazottakat bocsájt el, hanem egész ügynökségeket, minisz­tériumot számol fel. Pedig Washing­tonban semmi sem olyan nehezen véghezvihető, mint a változás. És semmi sem olyan veszélyes, mint változtatni. Reagan külpolitikája ku­darchoz vezethet. Akárcsak gazda­sági politikája. Mindkettőnek sikere olyan tényezőkön is múlik, amelyek felett Reagan-nak nincs hatalma.” És a Washington Post ezután ke­seregni kezd azon, hogy egy évvel később még mindig nem ismerjük igazán Reagan-t csakis annyit tu­dunk róla, hogy ő az igazi ura a Fe­­­hér Háznak. Tehetsége van a veze­téshez. Minden­ oldalt meghallgat, megfontol, meghozza döntését és utána nem tépődik, nem vacillál, ha­nem az igazak álmát alussza. — Ked­vessége és másokkal való törődése mögött, — mondja a Washington Post, jó adag keménység is van ben­ne. Kevés Elnöknek volt olyan hatá­rozott elképzelése arról, hogy mit akar és kevésben volt elég határo­zottság és keménység keresztül vite­lére. Magabiztos, következetes és Machiavelli-szerűen ügyes politi­kus. Tartja magát hosszú időn ke­resztül formált politikai filozófiájá­hoz, ugyanakkor azonban nem dog­matikus, minden oldalt meghallgat, ha kell egyességet köt. Ugyanakkor el van szánva arra, hogy kiveti ki­tűzött irányvonalát.­­ A Washington Post analízisét ol­vasva az ember önkénytelenül is lel­kesedni kezd. Igazán ilyen kiváló képességű embert ültettünk a Fehér Házba? De a Washington Post ter­ mészetesen nem ezzel a célzattal is­merte el Reagan erényeit, hanem éppen ellenkezőjével, hogy még job­ban élessze az olvasó félelmeit. A gazdasági politika nem sikerülhet és akkor nagyobb lesz a baj mintha mit sem tettünk volna a külpolitika há­borúba sodorhatja a világot. Ameri­ka kockázatos Elnököt kapott, aki most kritikus pillanathoz érkezett el, a jelek szerint a gazdaságpolitika akadozik, s a külpolitika kedvezőt­len eredményeket produkál. A világ­ban nő a feszültség, elsősorban azért mert Amerika kockázatos elnököt választott. Most mi vesszük át a szót. A CBS, Washington Post, New York Times és a közvélemény formálók jórésze tavaly november eleje óta fúrja­­faragja Reagan­ t, kabinettjét kül- és gazdaságpolitikáját, feleségének öltözékét, „pazarlását.” Ez párosult a Szovjetunió Amerika és Reagan­­ellenes propagandájával, Nyugat- Európa idegeinek aláásásával és en­nek viszonthatásával a szinte hisz­térikus nyugat-európai anti-Reagan érzülettel. Az átlag amerikai mind­ennek ellenére tovább is hisz 40-ik elnökében és mögötte áll. Valami azonban változott, a bizalom Reagan sikere iránt csökkenőben van. Szep­temberben még 41 % hitte, hogy jövő ilyenkorra javul a gazdasági hely­zet és 23 % volt pesszimista. Októ­berben ennek fordítottja a helyzet. Szeptemberben 45 % helyeselte Rea­gan­ gazdasági politikáját. Október­ben már csak 33 %. — Ki kell végre mondani azt is hangosan, hogy a Reagan kormány mint propagandis­ta nem túl eredményes. Az Elnök páratlanul hatásos a TV-n. De ki másról mondhatjuk még ezt el kör­nyezetéből? Haig külügyminisztert a kezdettől fogva annyit támadtak, hogy majdnem mindig a védekezés­re szorult, vagy pedig akaratlanul agresszív benyomást tett, vagy leg­alább is arroganciával vádolták. Weinberger honvédelmi miniszter jó szónok, kitűnő fellépésű értelmes ember. De új foglalkozásánál fogva fegyverekről kell beszélnie és főleg arról, hogy a túloldalnak több van és nekünk több kéne. Nyugat-Európá­­­ ban megszületett a rimecske: ,, W einberger=Warmonger. ’ ’ Ezt még a jó Isten sem mossa le róla, ha csak egy ügyes ellen pro­paganda nem indul el. És itt rejlik a nehézség. A Reagan kormánynak van célkitűzése, kül- és gazdaság­­politikája, de talán minden utóbbi elődjét beleszámítva jobban vezet, mint magyarázza a „Mi és miért szükségeset.”. Amikor a 40-ik elnök átvette az or­szág­ vezetését csőd várt rá majd­nem minden téren. Hallottuk-e csak egyszer is, hogy a helyzet milyen ko­moly és milyen nagy áldozatokra van szükség? A hatalom­átvételt bálok sorozata követte, a Republikánusok ünnepelték a konzervatívok győzel­mét és hosszú uralmát. De a konfet­tit még fel sem seperték Mrs. Rea­ganra máris ráragasztották a nép nyomorával szemben közömbös té­kozló Marie-Antoinette jelzőjét. Hol az Elnöki beszéd, amely feltárta a súlyos külpolitikai és gazdasági hely­zetet? Tíz hónap kormányzás után még külpolitikai programmot sem hallottunk. Helyette annál szószá­tyárabbak azok, akik a reagani kül­politika hiányát taglalják és ijeszte­getik a Nyugat jó polgárait, milyen veszélyekkel jár, ha a Moszkvai Medvét kergetik. Ronald Reagan a rábeszélés mestere. Ideálja Roose­velt az 1940-es esztendőben, amikor rádöbbentette Amerikát felkészület­lenségére és arra, hogy elérkezett a 2. Világháború küszöbéhez. Roose­velt ezt a csodát rádióbeszédének sorozatával érte el. A kandallótűz melletti csevegésnek hívták az időn­ként ismétlődő sorozatot. A műfajt Ronald Reagan-nak találták ki, de ezúttal a TV képernyőjén. Eszébe jutott-e már valakinek, hogy ezt ajánlja? A válasz sem. Ronald Reagan a nagy rábeszélő még nem talált munkatársakra akik megírják helyette a scriptet Egymagában erre nem képes. Egy­magában már eddig is eleget tett Szinte a csodával határos egyéni tel­jesítménye. Most az együttest sze­retnék látni. Lépjen előre ha van ilyen! Moszkva a bolsevik forradalom 64-ik évfordulóján Folytatás az első oldalról.) ártatlanul eltévedt ha­jójának ügyét a kelleté­nél jobban felfújta és ez­zel Amerika propagan­da érdekeit szolgálta ki. A szovjet kirohanás egy szóval sem említette, hogy tengeralattjáró­ja atomfegyverekkel és magasrangú kémtisz­tekkel fedélzetén fura­­kodott be Karlskrone tengerészeti támasz­pont közvetlen köze­lébe. Arról viszont be­széltek, hogy a svédek semlegességük ellenére elektronikus úton állan­dóan ellenőrzik a Szov­jetunió tevékenységeit és értesüléseiket tovább adják a NATO-nak, mint hogy ha ehhez tar­toznának. A Stockholmmal szembeni kirohanás be­ismerése annak, hogy nem csupán a szovjet tengeralattjáró futott zátonyra Svédország­ban, akadt ott fenn egy sziklán, hanem egy szov­jet diplomáciai, kísérlet is végleges hajótörést szenvedett. Az északi nukleáris erőktől men­tes övezet létesítésének kísérlete. Moszkva meg­próbálta rábeszélni a Skandináv államokat, hogy tegyék magukévá a több, mint másfél évti­zedes finn javaslatot, egy ilyen övezet létesí­tésére. A Balti tenger a béke tengere, hangoz­tatta hosszú idő óta a szovjet propaganda. Moszkva atomfegyve­rekkel ellátott tetten ért tengeralattjárója ezt a diplomáciai kísérletet eredményesen megtor­pedózta. Azóta békeszó­lamok helyett Svédor­szág irányába Moszkva üzenete tajtékozó vá­daskodás. A béke tenge­réről többé nem esik szó. Most pedig még egy­­szer visszatérve a moszkvai díszfelvonu­lásra: új fegyverek pa­rádéja mellett új politi­kai jelszavakkal is pa­rádéztak: „Tiltakozunk a Rea­gan kormány agresszív politikája ellen.” Az ünnepség díszszó­noka Uszinov hadügy­miniszter pedig ezeket mondotta: „a NATO döntése, hogy új közép­távolságú nukleáris ra­kétákkal szerelik fel Nyugat-Európát a fegy­verkezési verseny pél­dátlan felszítása. A re­akciós körök világszer­te feszültséget teremte­nek, hogy aláaknázzák a detentet, aláássák a nemzetközi békét és há­borúra uszítsanak!”

Next