Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)
1981-11-21 / 47. szám
■roc1 Töttösy Ernő: A szubverzió lenini taktikája — A vakond — Ő a hivatásos kém. A „taupe” — a vakond. Nagy szerepet játszik a nemzetközi politika kulisszái mögött. Miniszterek, iparmágnások, szép titkárnők társaságában igyekszik megszerezni a politikai, vagy ipari hatalom titkait. A perzsa sah uralmának váratlanul gyors összeomlásában feltétlenül közrejátszott az amerikai C.I.A. belső krízise is. A jólinformáltság a diplomácia ,,só”-ja. Nélküle megbénul az előrelátás művészete. Ezért kísérik figyelemmel a nyugati hírszolgálatok az ame rikai „intelligence agen cy” belső vérzését, s remélik annak gyors felépülését. A szembenálló Góliát a szovjet KGB. Eszközeiről, óriási méreteiről sok könyv tájékoztatja a nyugati világot. A gigászi szervezet a világ egyetlen hasonló intézményével sem mérhető össze. Nem csupán az eszközök, módszerek és az erőforrások, de sokoldalúsága is a világ legelső kémszervezetének rangját biztosítja számára. Emellett rendelkezik olyan munkalendülettel is, amely a nyugati kémszervezetek aktivitásában szinte ismeretlen, avagy csak, mint elhárító tevékenység jelentkezik: a szubverzió. A KGB előnye a skrupulusmentes tevékenységi szabadság. Amíg a nyugati hírszerző hozzá van láncolva a demokrá cia, parlamenti ellenőr zés és a sajtótámadások erkölcsi fegyelméhez, a szovjet kémet nem köti semmi más korlát, csak az elbukástól való félelem. A szovjet vakond két főfeladatra nyer kiküldetést: hagyományos kémtevékenység és az aktív társadalomrombolás, a szubverzió. Ez utóbbi kevés kockázattal jár. Mialatt a hagyományos kémkedés leleplezettei a halálbüntetés, a súlyos börtön kockázatát vállalják, a szubverzió ügynöke csaknem bántatlanul működhet. A nyugati társadalom szinte kizárólag állami, vagy ipari hatalmát félti, de nincs védekezési lehetősége az emberi szabadságjogok gyakorlásának álarcában megjelenő szubverzióval szemben. A pénzügyi kémkedés szovjet mesterjátékáról J. Montaldo könyve tájékoztatta a nyugati világot. („Les secrets de la Banque sovietique en France” Ed. A Michel, 1979.) A szemétből kiválogatott megdöbbentő bizonyítékok a pénzügyi szubverzió, titkos ellenőrzés és financiális kémkedés összjátékában megismertetik a Kreml-kapitalizmus hódításait. A könyv bemutatja a nagy „francia” bankot, amely egészen más, mint a többi: a marxista „multinational” annak a bizonyítéka, hogy miként tartja markában a szovjet a francia kommunista pártot és a GGT-t, a mindenható kommunista szakszervezetet. A kommunisták „titkos” bankszámlái nem kellett, hogy Svájcba vándoroljanak. Az üzemi bizottságok milliárdjait szovjet funkcionáriusok tartják nyilván és ellenőrzik. Nagyon hosszú a lista. Nem is annyira szenzációkeltés, mint szomorú figyelmeztető a védekezésre szinte képtelen nyugati társadalom aláaknázására. Különálló, végtelen területet képez a szubverzió. Behatol klubokba, személyi összejövetelekbe, társadalmi szervezetekbe. A Nyugat észre sem veszi, hogy az ideológiai hadműveletek e rohamcsapatai sohasem tették le a fegyvert. Szolgálja őket a jóhiszeműség, a naivitás, a tájékozatlan-ság és a demagógia megszámlálhatatlan jelszava. Mialatt a keleti blokk egymás után építi az atomerőműveket, óriási tömegeket mozgat meg a nyugati atomközpontok építésénekmegakadályozására, vagy működésének a szabotázsig menő megzavarására. A nyugati demokratikus társadalom látszólag képtelen védekezni a szubverzió lenini taktikája ellen: infiltrálódás (beszivárgás), polarizálás (szembeállítás), likvidálás (felszámolás) — mondja a lenini hármasszabály, így találkozunk a szubverzív szolgálatban működő ,,vakond”-dal. A szubverzív vakondnak — csakúgy, mint a hivatásos kémnek — munkatársakra, van szüksége. Megvásárolt, avagy „önkéntes” — sokszor ingyenes — segítőtársakra, akiknek fontos szerep jut a lenini stratégia megvalósításában. A francia televízió egyik kerekasztalkonferenciáján az egyik nyugati kémszolgálati vezető irányította rá a figyelmet arra a rendkívül fontos szerepre, amelyet a hivatásos szovjet kémek mellett az „önkéntes” kémek játszanak. Ki is tulajdonképpen ez az „önkéntes,” amatőr, alkalmi vakond? Legtöbbször nem is tudja magáról, hogy kémszolgálatot, vagy szubverziós tevékenységet végez. Sok esetben a „jóhiszemű” ember világmegváltó rövidlátása irányítja cselekedeteit. Hízeleg önmagának, hogy „emberbarát,” „békebarát,” mintha bébifókák védelméről, vagy a kutyák életbiztonságáról volna szó. Kezdetben meg sem környékezik „hivatalos” ellenértékkel. Teszi magáért a„jó cselekedetért,” valamiféle magasztos ügy szolgálatáért, nyelvi értékek védelméért, irodalmi, vagy tudományos „tárgyilagosság” megóvásáért stb. Amikor tiltakozik cselekedeteinek politikai, vagy ideológiai színezete ellen, ezzel erősíti azt a szovjet ideológiát, amelyik egyáltalán nem rejti véka alá sem tartalmi színezetét, sem végcélját. A nyugati szovjetbarát társaságok, a keleti csatlóskormányok által pénzzel is támogatott „baráti társaságok,” „kultúregyesületek” mind ilyen önkéntes vakondokkal vannak teli. Az ilyen vakond keresi vezető politikusok társaságát, vagy barátságát. Miközben elmeséli, hogy milyen kellemes társalgó a szovjet követ felesége, milyen zeneértő a lengyel követségi tanácsos, vagy milyen könnyen és kellemesen lépte át a magyar határt , meghalt elszólásokat, hiles államtitkokat, egyeztet véleményeket, közvetít tárgyalásokat, elősegít utazásokat és bemutat személyeket. „Az ostobákat hagyni kell, hogy szabadon cselekedjenek.” A Nyugat elfelejti, hogy Clausewitz, Hitler és Mao-Ce-tung egyformán vallották: a háború elsősorban pszichológiai küzdelem. Az emigránsok politikai ténykedését nem védi államgépezet és „kémkedési” büntető paragrafus. Az emigrációk politikai tevékenysége megtűrt, marginális magatartás. Mivel az emigrációt nem védi semmi, könnyű célpontja a jól képzett, hivatásos vakondok tevékenységének. A KGB legfelsőbb irányítása alatt álló kémhálózat külön ügyosztályokat mozgósít a politikai emigránsok ellen. A szovjet disszidensek tevékenysége csakúgy, mint a csatlósállamok politikai ellenállásának nyugati magva át van szőve a vakondok barlangjaival. L. Courrier ,„Pamfletek pamfletje” című könyvében már 1824-ben felállította a szubverzív ügynök cselekvési szabályát: jóhiszeműnek látszani, az értelem nevében beszélni, az igazságra és a szabadságra hivatkozni. Milyen nehéz a védekezés azokkal az érvekkel szemben, amelyek a legnemesebb emberi értékeket hívják tanúnak! Ha ez nem célravezető... jön az erőszak. A csatlósállamok legmerészebb — politikai gyilkosságokra vetemedő — kém- és elhárítószolgálata a bolgár államé. Ilyen James Bond regény volt a londoni rádió bolgár munkatársának mérgezett esernyővel való meggyilkolása. A magyar emigráció írásai gondosan összegyűjtve hevernek a Széchenyi Könyvtár „Zárolt anyag”-ot képező hozzáférhetetlen termeiben. Az állítólag „megszűnt ávó” időnként kibocsát olyan titkolt írásokat, rendőrségi, vagy bírósági vallomásokat, amelyek 25-30 év homályából dobnak napvilágra kikényszerített vagy elferdített vallomásokat. „A humanizmus és az emberi értékek primátusa képezik a szubverzív ügynök hivatkozási motívumait. Ezekkel köríti denuríciálásait és befeketítéseit” — írja Muchielle „Szubverzió” c. könyvében (Párizs, 1976). Az „útlevélrendelet” intézményesíti a besúgást és a személyi ellenőrzést, még az országim,tárokon kívül is. Ki más végezheti a besúgás feladatát, mint a szubverzív vakond? Az első hivatásos vakonddal a nemzeti felkelés után két évvel találkoztam Belgiumban. Müveit, kellemes modorú segítőkész „mene kült” volt. Kifogástalanul beszélt franciául. Mesélt börtönélményeiről... Ki firtatta volna honnan jött, ki ellenőrizte volna a hiszékeny magyarság köreiben? A belga hatóságok hívták fel rá a figyelmemet. Hazulról kiküldött magasrangú „ávós” funkcionárius volt — hangzott a figyelmeztetés. -Meghívtam négyszemközti beszélgetésre. — Mindent tudunk rólad — mondtam. (Ez persze túlzás volt, mert „mindent” azért mégsem tudtunk róla.) Hallgatott. Fegyelmezetten, udvariasan. — Ne kérdezd honnan ered az információ. Arra kérlek, ezentúl ne vegyél részt semmiféle emigrációs összejövetelen. Nem védekezett és nem kérdezett. Tudomásul vette, mint a katona az áthelyezését. Sápadtan búcsúzott, és három nap múlva elhagyta Belgiumot. Sohasem láttam viszont. Az amatőr szubverzív vakondok társadalmi hierarchiája már ránőtt az emigráció növényei re, mint a parazita fo lyondár. Ezeknek az alkalmi — és sokszor öntudatlan — vakondoknak közös ismérve: a fennálló hatalom gátlásmentes szolgálata. Tevékenységük rugója a felületes jóhiszeműség, vagy az opportunista hiúság egyvelege. Megtalálható közöttük a hivatalos meghívásra vágyó „professzor,” a gyenge költő, az emigrációban rossz írásai miatt mellőzött „író,” a „Magyar Hírek” fényképes riportjaira éhes percemberke. Érvelnek az „összefogás” mellett az értelem, a műveltség, a sport nevében. De szótárukból nem hiányzik a becsmérlés, lekicsinylés, hazudozás sem. A lenini szubverzió első lépése: a beszivárgás, így keresnek helyet magyar egyesületek tagjai, majd vezetőségi tagjai között. Hangjuk egyre erősödik 1956 szabadságértékeinek, megünneplésének elterelésében, megakadályozásában. Elhangzik olykor a rendszer kiközvetített figyelmeztetése is: „Aki rendszerellenes tüntetésen vesz részt... nem kap vízumot.” A szubverzív vakondok következő lépése a „polarizálás.” így kezdi ma már „fasisztázni” az amatőr vakond azt a társát, akivel nemrég még együtt vitte a zászlót az 1956-os emlékünnepek felvonulásain. A polarizálás szirénjei változatos nyelven beszélnek. „Tartsunk össze. Ne politizáljunk idekint se” (hiszen otthon úgy sem lehet). Azt keressük, ami összehoz bennünket, nem ami szétválaszt — mintha a szétválasztó szovjet tankokat az emigráció gyártotta volna. Mintha a szétválasztó „államideológia,” a „szocialista nevelés” elfogadása és kötelezővé tétele csak jelentéktelen epizód volna egy nép életében. Mintha a magyar nép örökre elfogadná a Családjogi Törvényben (75. paragrafus) lefektetett parancsot, hogy a „gyermekeket szocialista nevelésben kell” részesíteni. A vakondok polarizáló munkájának földalatti célja: kiküszöbölni mindent, ami a jelenlegi kommunista rendszer bírálatát, a vele szemben gyakorolható politikai ellenállást szorgalmazza. A gyengék és tájékozatlanok szemében így kerülnek lassacskán margóra emigráns újságok, írók, személyek, így válik minden ellenállás „fasisztává,” hiszen a szovjet taktika régen ismert zsargonja szerint mindenki fasiszta, aki szovjetellenes. Ezután már csak egy lépés — a lenini felszámolás. Ronald Reagant egy éve választották elnökké 1980 novemberének szerdáján kevés ember aludta ki magát Amerikában. A fej-fej mellettinek hirdetett elnökválasztási versenyfutás végkimenetelét nézte a tévé képernyőjén szerda hajnalig. Szerdán reggel hatkor a legmásnaposabb talán a CBS TV és rádióvállalat hírmagyarázó kommentátora volt, aki ezzel a magyarázattal szolgált: „Jimmy Carter váratlan veresége nem egy elsöprő Reagan-győzelem, hanem mindössze elvetése egy habozó, bizonytalan népszerűtlen demokrata jelöltnek. — Most arra kell összpontosítani, hogy kit találunk aki legközelebb egyesíteni tudja a demokratákat? Kennedy? Mondale? Mindkettő kissé lejáratta magát Carter-rel küzdve vagy őt támogatva. Valaki más hát? Mindegy, valakit találnunk kell, aki majd kiköszörüli a csorbát és visszafoglalja a Fehér Házat.” Nos, egy évvel később a CBS és összes elvbarátja még mindig keresi ezt a valakit. És annyiban sem történt változás, hogy még mindig nem nyugodtak bele abba, hogy Ronald Reagan t négy évre ültették a választópolgárok a Fehér Házba. Nem egészen két hónappal később egy fiatal ember pisztollyal igyekezett átírni a történelmet. Még mindig nem tudjuk ki diktálta neki ezt a scenáriót, esetleg sohasem fogjuk megtudni, — talán egyszer kiderül. — Addig is érdemes megkezdeni a felmérést mit jelentett Amerikának és a világnak a választók egy évvel ezelőtti döntése? — Kezdjük a felmérést a CBS kedves elvbarátjával, a Washington Post-tal. Egyik főmunkatársa, Haynes Johnson „A Kockázatos Elnök Egy Kritikus Pillanatban” így méricskél. Elmélkedését sűrítve adjuk vissza magyarul: „Politikában, akárcsak a háborúban a parancsnok a legnagyobb elismerést az ellenség vezetőjétől kapja ha az elismeri képességeit, így Thomas (Tip) O’Neil, a Képviselőház Demokratapárti Elnöke, aki most azt mondja Ronald Reagan-ról: ,Fenegyerek! Mestere a politikának!’ — O’Neil nem táplált mindig ilyen kitűnő véleményt republikánus ellenfeléről. Noha előzetesen figyelmeztette őt valaki Reagan kaliforniai kormányzóságának tapasztalataira hivatkozva, hiba lenne Ronald Reagan-t alábecsülni, Tim O’Neil egészen kora nyárig, számos parlamenti vereségének sorozatáig osztotta a tévhitet Reagan „ürességét, felületességét, tudatlanságát, lustaságát és vén ripacsságát illetően.”’ O’Neil most az évfordulón mást mondott Haynes Johnsonnak: „Attól tartok, Reagan továbbra is népszerű marad. A nép kedveli őt mint embert. És amellett Roosevelt óta nem akadt Elnök aki úgy értett volna a hírközlő média kezeléséhez, mint ő. Van benne valami ami mindenkit vonz, és amellett mindenki kívánja, hogy sikerüljön neki. Drukkolnak Reagan sikerének. Érthetően hiszen jó évtized óta a Fehér Házban nem ült sikeres ember. Kennedyt legyilkolták. Johnson-t a vietnámi háború végezte ki, Nixon-t a Watergate. Ford csupán átmenet volt, Carter pedig fiaskó. Mindenki akarja hát Reagan sikerét.” így O’Neil Képviselőházi Elnök. Mindenki? Tip O’Neill bizonyára nem és a Washington Post, a New York Times, a demokraták, az oroszok még kevésbé!... folytassák? Annyit azonban ők is jónak láttak, hogy átértékeljék Ronald Reagan-t. Íme megint Haynes Johnson a Washington Post-ban: „Egy republikánus csodálója ,high-risk-President’-nek ,kockázatos elnöknek’ nevezi. Mindent meg akar ugyanis változtatni. A gazdasági politikát, a külpolitikát. Mindent. És nem csupán hatalmas változást hoz, fordulatot vesz, hanem arra is gondot fordít, hogy ne egykönnyen lehessen azt visszacsinálni. Nem csupán adót csökkent és kormányprogramot, hanem ezeknek állandósítását is alátámasztja. Nem csupán állami alkalmazottakat bocsájt el, hanem egész ügynökségeket, minisztériumot számol fel. Pedig Washingtonban semmi sem olyan nehezen véghezvihető, mint a változás. És semmi sem olyan veszélyes, mint változtatni. Reagan külpolitikája kudarchoz vezethet. Akárcsak gazdasági politikája. Mindkettőnek sikere olyan tényezőkön is múlik, amelyek felett Reagan-nak nincs hatalma.” És a Washington Post ezután keseregni kezd azon, hogy egy évvel később még mindig nem ismerjük igazán Reagan-t csakis annyit tudunk róla, hogy ő az igazi ura a Fehér Háznak. Tehetsége van a vezetéshez. Minden oldalt meghallgat, megfontol, meghozza döntését és utána nem tépődik, nem vacillál, hanem az igazak álmát alussza. — Kedvessége és másokkal való törődése mögött, — mondja a Washington Post, jó adag keménység is van benne. Kevés Elnöknek volt olyan határozott elképzelése arról, hogy mit akar és kevésben volt elég határozottság és keménység keresztül vitelére. Magabiztos, következetes és Machiavelli-szerűen ügyes politikus. Tartja magát hosszú időn keresztül formált politikai filozófiájához, ugyanakkor azonban nem dogmatikus, minden oldalt meghallgat, ha kell egyességet köt. Ugyanakkor el van szánva arra, hogy kiveti kitűzött irányvonalát. A Washington Post analízisét olvasva az ember önkénytelenül is lelkesedni kezd. Igazán ilyen kiváló képességű embert ültettünk a Fehér Házba? De a Washington Post ter mészetesen nem ezzel a célzattal ismerte el Reagan erényeit, hanem éppen ellenkezőjével, hogy még jobban élessze az olvasó félelmeit. A gazdasági politika nem sikerülhet és akkor nagyobb lesz a baj mintha mit sem tettünk volna a külpolitika háborúba sodorhatja a világot. Amerika kockázatos Elnököt kapott, aki most kritikus pillanathoz érkezett el, a jelek szerint a gazdaságpolitika akadozik, s a külpolitika kedvezőtlen eredményeket produkál. A világban nő a feszültség, elsősorban azért mert Amerika kockázatos elnököt választott. Most mi vesszük át a szót. A CBS, Washington Post, New York Times és a közvélemény formálók jórésze tavaly november eleje óta fúrjafaragja Reagan t, kabinettjét kül- és gazdaságpolitikáját, feleségének öltözékét, „pazarlását.” Ez párosult a Szovjetunió Amerika és Reaganellenes propagandájával, Nyugat- Európa idegeinek aláásásával és ennek viszonthatásával a szinte hisztérikus nyugat-európai anti-Reagan érzülettel. Az átlag amerikai mindennek ellenére tovább is hisz 40-ik elnökében és mögötte áll. Valami azonban változott, a bizalom Reagan sikere iránt csökkenőben van. Szeptemberben még 41 % hitte, hogy jövő ilyenkorra javul a gazdasági helyzet és 23 % volt pesszimista. Októberben ennek fordítottja a helyzet. Szeptemberben 45 % helyeselte Reagan gazdasági politikáját. Októberben már csak 33 %. — Ki kell végre mondani azt is hangosan, hogy a Reagan kormány mint propagandista nem túl eredményes. Az Elnök páratlanul hatásos a TV-n. De ki másról mondhatjuk még ezt el környezetéből? Haig külügyminisztert a kezdettől fogva annyit támadtak, hogy majdnem mindig a védekezésre szorult, vagy pedig akaratlanul agresszív benyomást tett, vagy legalább is arroganciával vádolták. Weinberger honvédelmi miniszter jó szónok, kitűnő fellépésű értelmes ember. De új foglalkozásánál fogva fegyverekről kell beszélnie és főleg arról, hogy a túloldalnak több van és nekünk több kéne. Nyugat-Európá ban megszületett a rimecske: ,, W einberger=Warmonger. ’ ’ Ezt még a jó Isten sem mossa le róla, ha csak egy ügyes ellen propaganda nem indul el. És itt rejlik a nehézség. A Reagan kormánynak van célkitűzése, kül- és gazdaságpolitikája, de talán minden utóbbi elődjét beleszámítva jobban vezet, mint magyarázza a „Mi és miért szükségeset.”. Amikor a 40-ik elnök átvette az ország vezetését csőd várt rá majdnem minden téren. Hallottuk-e csak egyszer is, hogy a helyzet milyen komoly és milyen nagy áldozatokra van szükség? A hatalomátvételt bálok sorozata követte, a Republikánusok ünnepelték a konzervatívok győzelmét és hosszú uralmát. De a konfettit még fel sem seperték Mrs. Reaganra máris ráragasztották a nép nyomorával szemben közömbös tékozló Marie-Antoinette jelzőjét. Hol az Elnöki beszéd, amely feltárta a súlyos külpolitikai és gazdasági helyzetet? Tíz hónap kormányzás után még külpolitikai programmot sem hallottunk. Helyette annál szószátyárabbak azok, akik a reagani külpolitika hiányát taglalják és ijesztegetik a Nyugat jó polgárait, milyen veszélyekkel jár, ha a Moszkvai Medvét kergetik. Ronald Reagan a rábeszélés mestere. Ideálja Roosevelt az 1940-es esztendőben, amikor rádöbbentette Amerikát felkészületlenségére és arra, hogy elérkezett a 2. Világháború küszöbéhez. Roosevelt ezt a csodát rádióbeszédének sorozatával érte el. A kandallótűz melletti csevegésnek hívták az időnként ismétlődő sorozatot. A műfajt Ronald Reagan-nak találták ki, de ezúttal a TV képernyőjén. Eszébe jutott-e már valakinek, hogy ezt ajánlja? A válasz sem. Ronald Reagan a nagy rábeszélő még nem talált munkatársakra akik megírják helyette a scriptet Egymagában erre nem képes. Egymagában már eddig is eleget tett Szinte a csodával határos egyéni teljesítménye. Most az együttest szeretnék látni. Lépjen előre ha van ilyen! Moszkva a bolsevik forradalom 64-ik évfordulóján Folytatás az első oldalról.) ártatlanul eltévedt hajójának ügyét a kelleténél jobban felfújta és ezzel Amerika propaganda érdekeit szolgálta ki. A szovjet kirohanás egy szóval sem említette, hogy tengeralattjárója atomfegyverekkel és magasrangú kémtisztekkel fedélzetén furakodott be Karlskrone tengerészeti támaszpont közvetlen közelébe. Arról viszont beszéltek, hogy a svédek semlegességük ellenére elektronikus úton állandóan ellenőrzik a Szovjetunió tevékenységeit és értesüléseiket tovább adják a NATO-nak, mint hogy ha ehhez tartoznának. A Stockholmmal szembeni kirohanás beismerése annak, hogy nem csupán a szovjet tengeralattjáró futott zátonyra Svédországban, akadt ott fenn egy sziklán, hanem egy szovjet diplomáciai, kísérlet is végleges hajótörést szenvedett. Az északi nukleáris erőktől mentes övezet létesítésének kísérlete. Moszkva megpróbálta rábeszélni a Skandináv államokat, hogy tegyék magukévá a több, mint másfél évtizedes finn javaslatot, egy ilyen övezet létesítésére. A Balti tenger a béke tengere, hangoztatta hosszú idő óta a szovjet propaganda. Moszkva atomfegyverekkel ellátott tetten ért tengeralattjárója ezt a diplomáciai kísérletet eredményesen megtorpedózta. Azóta békeszólamok helyett Svédország irányába Moszkva üzenete tajtékozó vádaskodás. A béke tengeréről többé nem esik szó. Most pedig még egyszer visszatérve a moszkvai díszfelvonulásra: új fegyverek parádéja mellett új politikai jelszavakkal is parádéztak: „Tiltakozunk a Reagan kormány agresszív politikája ellen.” Az ünnepség díszszónoka Uszinov hadügyminiszter pedig ezeket mondotta: „a NATO döntése, hogy új középtávolságú nukleáris rakétákkal szerelik fel Nyugat-Európát a fegyverkezési verseny példátlan felszítása. A reakciós körök világszerte feszültséget teremtenek, hogy aláaknázzák a detentet, aláássák a nemzetközi békét és háborúra uszítsanak!”