Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

6. oldal Hírek és képek a nagyvilágból Most történt első al­kalommal, hogy a Szoli­daritás nevű, független lengyel szakszervezet, hosszú és kemény küzde­lem után, elért valamit és közvetlenül azután, hogy követelését a len­gyel kormány és a Kom­munista Párt hajlandó volt teljesíteni, vissza­­­­bókolt és visszavonta követelését. A Szolidaritás azt kö­vetelte, hogy az úgyne­vezett Nemzeti Egység Frontot, amelynek tag­jai az „egység” jegyé­ben kizárólagosan kom­munisták voltak, szer­vezzék újjá és abban ve­gyenek részt a kormány tagjai, a Kommunista Párt vezetői és a Szoli­daritás vezetői, egyenlő arányban. A harc nem volt köny­­nyű, de végülis Jaru­zelski miniszterelnök, a Kommunista Párt el­ső titkára, a kormány és a párt nevében meghát­rált, hajlandó volt az úgynevezett „koalíció­ba” a Szolidaritást is be-­­vonni és a Nemzeti Egy­ség Front újjászervezé­se megkezdődött. Ez a döntés minden­képpen a Szolidaritás egyik legnagyobb sike­re volt: a kormány és a párt a végsőkig ellenállt és a küzdelem, többek között, Kanta, a Kom­munista Párt előző veze­tőjének politikai karri­erjébe került. Nem sokkal a nagyje­lentőségű politikai győ­zelem után azonban, Marek Brunne, a Szoli­daritás szóvivője, a kö­vetkezőket mondta az újságíróknak egy sajtó­­értekezleten : — Nem akarjuk ezt a koalíciót és eredeti szándékunkkal ellen­tétben, nem vagyunk hajlandók abban részt­­venni. Ehelyett inkább a megfigyelő bíráló sze­repet vállaljuk. A különös határoza­tot Brunne azzal indokol­ta, hogy a Kommunista Párt ragaszkodott ah­hoz, hogy ebben az új koalícióban az Egyesült Paraszt Párt is részt ve­gyen, ez a politikai cso­portosulás pedig, ám­bár nem kifejezetten kommunista, de köztu­domású, hogy teljesen kommunista befolyás alatt áll, részvétele te­hát voltaképpen felhígí­taná a Szolidaritás be­folyását a koalícióban. Könnyen elképzelhe­tő, hogy a Kommunista Párt ezt a taktikát akar­ta alkalmazni, úgy tűnik azonban, hogy a Szolida­ritás hirtelen történt, meglepő visszavonulá­sának más az oka. Tény az, hogy Len­gyelország jelenlegi ka­tasztrofális helyzetéért elsősorban a Kommu-­­­nista Pártot terheli a felelősség. Tulajdon­képpen azonban, a gyö­kerek ennél mélyebbre nyúlnak és a bajok ma­gában a kommunista termelési rendszer ide­ológiájában és annak gyakorlati kivitelezésé­ben találhatók. Lengyel­­országban (mint minden más kommunista or­szágban) az új termelési rendszer, ki­mmunista elképzelés szerint, a ne­hézipart akarta fejlesz­teni. Egy olyan iparilag fejlett országban, mint amilyen Lengyelország,­­ szükségszerű volt a könnyűipar elhanyago­lása és ennek következ­tében a közszükségleti cikkek hiánya. A pa­rasztok nem kaptak megfelelő felszerelést a mezőgazdasági terme­léshez, szükségszerű volt a húshiány és a tej­termékek hiánya. Vala­miféle változás csak akkor képzelhető el, ha az egész termelési rend­szert átállítják és ész­szerűbbé teszik — ebben az esetben is még min­dig megmarad Lengyel­­ország huszonhat billió dolláros nemzetközi adóssága. A Szolidaritás felis­merte, hogy a helyzet majdnem megoldhatat­lan. A termelési problé­mákért nem volt hajlan­dó, mint az új koalíció egyik tagja, vállalni a felelősséget. Ehelyett, továbbra is a bíráló szerepét akarja vállalni, hiszen a jelenlegi hely­zetért nem felelős. A Szolidaritás eredeti követelése a koalíció­ban való részvételre két­ségtelenül politikai kö­vetelés volt és arra vo­natkozó döntése, hogy mégsem vesz részt a ko­alícióban, ugyancsak politikai elhatározás volt. A Szolidaritás ko­rábban több ízben hang­súlyozta, hogy ez a füg­getlen szakszervezet nem törekszik politikai hatalomra. Ma már azonban rájöttek veze­tői arra ,ha eddig még nem tudták), hogy a ket­tő egymástól elválaszt­hatatlan. Kezdetben is naívság volt azt hinni, hogy a lengyel dolgozók gazdasági helyzete ked­vezőbbre fordulhat poli­tikai befolyás nélkül. Lech Walesa, a Szoli­daritás vezetője, egy­úttal arra kérte a Nyu­gatot: segítse Lengyel­­országot (nyilvánvalóan élelemmel és tüzelővel) abban, hogy a telet át tudja vészelni. A politi­kailag gyakorlatlan Wa­lesa azonban nem látja ebben a kérdésben a Nyugat dilemmáját, amely az, hogy ha Len­gyelországban nyugati segítséggel megoldód­nak a gazdasági problé­mák, ez azt jelenti, hogy a kommunizmus stabili­zálódik, mégpedig nyu­gati támogatással. Nem lehet tudni, hogy a Nyu­gat segíteni fogja-e Len­gyelországot és ha igen, milyen méretű és mi­lyen jellegű lesz ez a se­gítség, de tény az, hogy Walesának és a Szolida­ritásnak (érthető okok miatt) nem szabad túlsá­gosan vérmes reménye­ket fűzniük a nyugati tá­mogatáshoz. A közelmúltban ren­dezte évi kongresszusát New Yorkban az AFL­­CIO. Ez volt az első eset, hogy erre a kongresz­­szusra nem hívták meg vendégül az Egyesült Államok elnökét. A kap­csolat, amely kezdetben nem is volt teljesen ba­rátságtalan a Reagan adminisztráció és­ a szakszervezetek között, határozottan elmérgese­dett. (Figyelemre érde­mes, hogy a legutóbbi el­nökválasztáson Jimmy Carter nem tudta meg­kapni a szakszervezeti tagok többségének a tá­mogatását.) Az ok elsősorban az Elnök pénzügyi politiká­jában rejlik. Az AFL­­CIO kezdettől fogva el­lenzi az adóleszállítás­nak ezt a módját, amely­nek értelmében minden adófizető polgár adóját (jövedelmétől függetle­nül) azonos százalékkal szállítanák le. Ez azt je­lenti, hogy egy évi húsz­ezer dolláros jövede­lemmel rendelkező adó­zó számára az adócsök­kentés összege sokkal alacsonyabb, mint an­nak a számára, aki évi ötvenezer dollárt keres. Miután azonban ezt va­lamiképpen „lenyelték” a szakszervezetek, kö­vetkezett Reagannak az a kijelentése, hogy tekin­tettel az ország gazda­sági pangására, leg­alább 1982 tavaszáig (ta­lán további időtartamig) semmiféle adóleszállí­tás nem lesz. Ez és még néhány egyéb ok az eredete an­nak, hogy jelenleg a kap­csolat a Fehér Ház és az AFL-CIO között még an­nál a kapcsolatnál is kedvezőtlenebb, mint amilyen a kapcsolat a Nixon adminisztráció idején volt. A kongresszus ven­dégszónoka Edward M. Kennedy, massachu­­settsi szenátor volt. Az adminisztráció elleni támadása alapjában vé­ve lényegtelen, mert ér­veit korábban már sok­kal jobban felsorakoz­tatta Lane Kirkland, az AFL-CIO elnöke, akit egyébként újra válasz­tottak. Érdekesebb az, hogy Kennedy félreérthetet­len célzást tett arra: 1984-ben ismét pályázni szándékozik a Demok­rata Párt elnökjelöltsé­gére. Ezt megelőzően vi­szont a néhai Robert Kennedy legidősebb fia, a 27 esztendős Bobby, Jr. úgy nyilatkozott, hogy neki is politikai ambíciói vannak és US szenátor szeretne lenni. 1984-ben tehát, az álta­lános infláción kívül, alighanem újabb Kenne­­dy-inflációnak leszünk a tanúi. Kennedy elismer­te, hogy 1984-ben legve­szélyesebb ellenfele a Demokrata Párt elnök­jelöltségéért folytatott küzdelemben Walter Mondale, volt alelnök, lesz. Mondale előnye kétségtelenül az, hogy a Carter adminisztráció baklövéseiért nem lehet felelőssé tenni, mivel az alelnök sohasem hoz döntéseket. Kennedy hátránya az lesz, hogy ismét felmerül majd a a Chappaqudick incidens és az emlékezetes har­vardi vizsgacsalás. Az elmúlt elnökjelöltségi előválasztáson Kennedy nem bizonyult sikeres és tehetséges politikus­nak, egyedüli bázisa a mindig demokrata Mas­sachusetts volt, ahol a Kennedy család pénz­ügyi, gazdasági, politi­kai és társadalmi befo­lyása óriási. Kennedy és Mondale már most ké­szül 1984-re és bizonyo­sak lehetünk abban, hogy bármi lesz is a ket­tőjük közti párharc ered­ménye, hosszú ideig nem fogyunk ki a Ken­nedy­ékből — ne feledjük el, hogy a néhai Robert Kennedynek 11, a néhai John F. Kennedynek pedig két gyermeke van — ha szabad ezt a kifejezést használ­nunk „tartalékban.” • Leonyid Brezsnyevet, a Szovjetunió elnökét és a szovjet Kommunista Párt főtitkárát, az utób­bi időben néhány kelle­metlen meglepetés érte. Az egyik az volt, hogy Francois Mitterrand, francia elnök, kijelen­tette: Franciaország nem ellenzi Nyugat­­európában az amerikai nukleáris rakétákat. Tekintettel arra, hogy Monsieur Mitterrand szocialista, Brezsnyev nyilvánvalóan szovjet­­barát álláspontot várt tőle ebben a kérdésben. Brezsnyev azért csaló­dott, mert Mitterrand nemcsak szocialista, ha­nem francia is és egy­úttal, ami talán a legfon­tosabb: nem rabja a de Gaulle-féle „grandeur” illúziójának és tisztá­ban van azzal, hogy egy esetleges konfliktus al­kalmával Franciaor­szág katonai ereje a Szovjetunióval szemben a nullával egyenlő és Franciaországot csupán Amerika (illetőleg, az Amerika által vezetett NATO) védheti meg. Nem sok kétség férhet ahhoz, hogy a francia el­nök nem különösebben kedveli a Reagan admi­nisztrációt, de még min­dig jobban kedveli, mint a Szovjetuniót. A másik kellemetlen meglepetés Brezsnyev számára az volt, hogy amikor Bonnba érke­zett azért, hogy Helmut Schmidt kancellárral tárgyaljon és ott tar­tózkodásának négy napja alatt, különböző cso­portok (főként fiatalok) Bonnban és München­ben összesen tizenkét tüntetést rendeztek és ezúttal (valóban szokat­lanul) a tüntetések mind­egyike szovjet-ellenes volt. A tüntetők tüntettek annak érdekében, hogy a Szovjetunió kövesse az aláírt helsinkii egyez­ményt és tartsa tiszte­letben az emberi jogo­kat, engedje meg a zsi­dók és a német és ukrán származású szovjet ál­lampolgárok kivándor­lását. A harmadik kellemet­len meglepetés aligha­nem az volt Brezsnyev számára, hogy a nyugat­német kancellár, köz­vetlenül megbeszélésük előtt, kijelentette: Nyu­­gat-Németország Ame­rika szövetségese és a NATO tagja, amely mel­lett változatlanul kitart. Brezsnyev nyilvánva­lóan mást várt a nyugat­német kancellártól, mi­vel közismert, hogy ő a nyugat-európai állam­férfiak közül a legaggo­­dalmaskodóbb. Herr Schmidt attól tart, hogy a Nyugat-Európában lé­vő amerikai nukleáris rakéták és a Kelet- Európában elhelyezett szovjet nukleáris ra­kéták könnyen olyan nemzetközi konfliktust robbanthatnak ki, amelynek első résztve­vője­ és­ áldozata Nyu­­gat-Németország lesz. A nyugatnémet kancellár legalább olyan aggodal­mas az amerikai támo­gatást illetően, mint amilyen aggodalmas ko­rábban Adenauer volt­. (Helmut Schmidt az el­ső nyugat-európai ál­lamférfi, akit Brezs­nyev meglátogatott az afganisztáni invázió óta és aki hajlandó volt személyes megbeszélés céljából fogadni a szov­jet elnökök) . A Kreml aggódva és nyugtalanul vette tudo­másul, hogy a japán kép­viselőház elhatározta: Japán honvédelmi költ­ségvetését minden esz­tendőben hét százalék­kal fogja emelni. A Moszkvában megje­lenő „Új Idők” nevű kül­politikai hetilap írta egyik legutóbbi vezér­cikkében a következő­ket: — Japánban veszé­lyesen megnövekedtek a militarista tendenciák. Japán légiereje máris erőben és létszámban a negyedik helyen áll az egész világon. Ez az or­szág két éven belül ha­talmas és erős haditen­gerészettel rendelkezik majd, a képviselőház­­ban elfogadott tervek szerint Japánnak 58 ha­talmas, modern torpedó rombolója lesz.­­ Ha Japán követi a képviselőház által meg­szavazott honvédelmi költségvetési progra­mot, az 1980-as évek vé­gén komoly, számottevő katonai hatalommá nö­vi ki magát és valószí­nű, hogy katonai ereje elsősorban a Szovjetunió ellen fog irányulni. A moszkvai „Új Idők” nem magyarázza meg, hogy a legutolsó kijelen­tést, amely szerint Ja­pán a Szovjetunió ellen fordul, mire alapítja­, de érdekes felfigyelni arra, hogy a Szovjetunióban a német neurózist egyre inkább felváltja a japán neurózis. A Szovjetunió évtizedeken keresztül neurotikusan (és nem in­dokolatlanul félt min­denfajta német fegyver­kezési lehetőségtől és megmozdulástól és ami­kor egy amerikai ripor­ter megkérdezte Hrus­­csovot, igaz-e az a hír, hogy szívesen venné a két Németország egyesí­tését szovjet égisz alatt, Hruscsov így válaszolt: — Eszem ágában sincs ilyesmi. Éppen elég gondot okoz nekem egy Németország is, ket­tőt már nem tudnék el­viselni. A Szovjetunió „gyó­­gyulóban van" a német neurózisből és most egy­re inkább a japán neu­rózis keríti hatalmába. Ha ehhez hozzávesszük Kínát, a Szovjetunió­val szembenálló NATO hadsereget, azt kell mondanunk, hogy a marxista-leninista vi­láguralmi törekvések előtt legalább is számos akadály áll. • Tallinban, Észtország fővárosában, gyűlést tartottak az észt nacio­nalisták és elhatározták, hogy a közeljövőben fél­órás munkabeszüntetést fognak rendezni, tiltako­zásul az élelmiszerhi­ány és a szovjet politi­kai elnyomás ellen. Amennyire látni lehet, a félórás munkabeszün­tetés megszervezése hi­ányos, a nacionalisták számos ellenkező véle­ményen lévő, sőt, egy­mással szembenálló po­litikai csoportot is fel­kértek arra, hogy vegye­nek részt a jelképes til­takozásban. Tény azonban az, hogy ennek a tiltakozásnak már van előzménye, mégpedig az, hogy hosz­­szú idő óta minden hó­nap első napján Tallin dolgozói közül sokezren délelőtt tíz és féltizen­egy között nem beszél­nek és nem veszik igény­be a villamosokat és az autóbuszokat, a szovjet rezsim elleni tiltako­zásul. Ennek a meglehetősen primitív tiltakozásnak valóban csak szimboli­kus jelentősége van, tény azonban az, hogy első a maga nemében a Szovjetunióban. A na­cionalisták által terve­zett félórás munkabe­szüntetés ennél valami­vel nyíltabb demonstrá­ció lesz — kétségtelenül a lengyel események ha­tására. A helyzettel is­merős nyugati megfi­gyelők szerint azonban — ámbár a nacionalis­ták többezer résztve­vőt remélnek — a fél­órás munkabeszüntetés­sel tiltakozók száma aligha lesz több, mint néhány száz. Nem lehet tudni, hogy mi lesz a félórás mun­kabeszüntetés következ­ménye és milyen meg­torlással fog élni a Kreml. A Szovjetunió­ban ugyanis a sztrájk­kal kapcsolatos hivata­los álláspont egészen kü­lönleges­­és egyedülál­ló. A szovjet alkotmány biztosítja a sztrájk­jogot, ugyanakkor azon­ban egy állami törvény megállapítja, hogy min­denfajta munkabeszün­tetés a termelést hátrál­tatja, a produktivitás szándékos csökkentése pedig a­ szocialista tár­sadalom elleni politikai jellegű bűncselekmény. A sztrájkolókat tehát nem a sztrájk miatt bün­tetik meg, hanem azért, mert hátráltatták a szo­cialista állam produk­tivitását. Lehetséges az is, hogy a Kreml — legalább is egyelőre — egyszerűen nem vesz tudomást a dologról. Az észtek kü­lönben sem olyan veszé­lyesek, mint a lengye­lek, akik hagyományos lázadók, annak idején el­lenálltak a náciknak és több alkalommal már korábban szembe­sze­gültek a Szovjetunióval. Észtországot a Szov­jetunió 1940-ben „inkor­­porálta” és az észt naci­onalisták kezdettől fog­va arra hivatkoztak, hogy a szovjet megszál­lás illegális. Annak el­lenére, hogy az intelli­gencia ellenállása után ez újabb rés a szovjet rendszeren, az észt elé­gedetlenségtől koránt­sem lehet olyan ered­ményt várni, mint ami­lyet a lengyel Szolidari­tás mozgalma hozott. A Szovjetunió a világ leg­jobban megszervezett diktatúrája, az­ óriási méretű titkosrendőrség mindenről értesül besú­gó útján és senki s­em tudhatja, hogy a vele együtt dolgozó személy nem polgári ruhás titkos­rendőr, vagy nem be­súgó-e. Az észt mozgalomban mindössze az az érde­kes, hogy a lengyel ese­mények hatása most, először, Kelet-Németor­­szág után, a Szovjetuni­ón belül is érezhető, bár­milyen határozatlanul, bármilyen félénken és bármilyen bizonytala­nul is. Rev. Ian Paisley, ír protestáns lelkész, az ír protestánsok politikai vezetője, felkérte híveit arra, hogy rendezzenek felvonulást tiltakozásul az IRA terrorcselekményei ellen. Egy Newtownards nevű kisvárosban Paisley felszólítása után húszezer személy vett részt álarcosan az IRA elleni tiltakozásban. A demonstráció teljesen békés jellegű volt. Paisley a felvonulás után kijelentette: Ha az angol kormány nem képes véget vetni az IRA terrorizmusának, maguknak az ír protestánsoknak kell cselekedniük. Ez a fénykép Brezsnyev Bonnba történt érkezése után készült. A kép baloldalán Andrej Gromyko, szovjet külügyminiszter, a jobboldalon, Brezsnyev mellett, Helmut Schmidt, nyugatnémet kancellár. Schmidt jobboldalán, közte és Brezsnyev között, Hans-Dietrich Genscher, nyugatnémet külügyminiszter.

Next