Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)
1981-12-05 / 49. szám
6. oldal Hírek és képek a nagyvilágból Most történt első alkalommal, hogy a Szolidaritás nevű, független lengyel szakszervezet, hosszú és kemény küzdelem után, elért valamit és közvetlenül azután, hogy követelését a lengyel kormány és a Kommunista Párt hajlandó volt teljesíteni, visszabókolt és visszavonta követelését. A Szolidaritás azt követelte, hogy az úgynevezett Nemzeti Egység Frontot, amelynek tagjai az „egység” jegyében kizárólagosan kommunisták voltak, szervezzék újjá és abban vegyenek részt a kormány tagjai, a Kommunista Párt vezetői és a Szolidaritás vezetői, egyenlő arányban. A harc nem volt könynyű, de végülis Jaruzelski miniszterelnök, a Kommunista Párt első titkára, a kormány és a párt nevében meghátrált, hajlandó volt az úgynevezett „koalícióba” a Szolidaritást is be-vonni és a Nemzeti Egység Front újjászervezése megkezdődött. Ez a döntés mindenképpen a Szolidaritás egyik legnagyobb sikere volt: a kormány és a párt a végsőkig ellenállt és a küzdelem, többek között, Kanta, a Kommunista Párt előző vezetőjének politikai karrierjébe került. Nem sokkal a nagyjelentőségű politikai győzelem után azonban, Marek Brunne, a Szolidaritás szóvivője, a következőket mondta az újságíróknak egy sajtóértekezleten : — Nem akarjuk ezt a koalíciót és eredeti szándékunkkal ellentétben, nem vagyunk hajlandók abban résztvenni. Ehelyett inkább a megfigyelő bíráló szerepet vállaljuk. A különös határozatot Brunne azzal indokolta, hogy a Kommunista Párt ragaszkodott ahhoz, hogy ebben az új koalícióban az Egyesült Paraszt Párt is részt vegyen, ez a politikai csoportosulás pedig, ámbár nem kifejezetten kommunista, de köztudomású, hogy teljesen kommunista befolyás alatt áll, részvétele tehát voltaképpen felhígítaná a Szolidaritás befolyását a koalícióban. Könnyen elképzelhető, hogy a Kommunista Párt ezt a taktikát akarta alkalmazni, úgy tűnik azonban, hogy a Szolidaritás hirtelen történt, meglepő visszavonulásának más az oka. Tény az, hogy Lengyelország jelenlegi katasztrofális helyzetéért elsősorban a Kommu-nista Pártot terheli a felelősség. Tulajdonképpen azonban, a gyökerek ennél mélyebbre nyúlnak és a bajok magában a kommunista termelési rendszer ideológiájában és annak gyakorlati kivitelezésében találhatók. Lengyelországban (mint minden más kommunista országban) az új termelési rendszer, kimmunista elképzelés szerint, a nehézipart akarta fejleszteni. Egy olyan iparilag fejlett országban, mint amilyen Lengyelország, szükségszerű volt a könnyűipar elhanyagolása és ennek következtében a közszükségleti cikkek hiánya. A parasztok nem kaptak megfelelő felszerelést a mezőgazdasági termeléshez, szükségszerű volt a húshiány és a tejtermékek hiánya. Valamiféle változás csak akkor képzelhető el, ha az egész termelési rendszert átállítják és észszerűbbé teszik — ebben az esetben is még mindig megmarad Lengyelország huszonhat billió dolláros nemzetközi adóssága. A Szolidaritás felismerte, hogy a helyzet majdnem megoldhatatlan. A termelési problémákért nem volt hajlandó, mint az új koalíció egyik tagja, vállalni a felelősséget. Ehelyett, továbbra is a bíráló szerepét akarja vállalni, hiszen a jelenlegi helyzetért nem felelős. A Szolidaritás eredeti követelése a koalícióban való részvételre kétségtelenül politikai követelés volt és arra vonatkozó döntése, hogy mégsem vesz részt a koalícióban, ugyancsak politikai elhatározás volt. A Szolidaritás korábban több ízben hangsúlyozta, hogy ez a független szakszervezet nem törekszik politikai hatalomra. Ma már azonban rájöttek vezetői arra ,ha eddig még nem tudták), hogy a kettő egymástól elválaszthatatlan. Kezdetben is naívság volt azt hinni, hogy a lengyel dolgozók gazdasági helyzete kedvezőbbre fordulhat politikai befolyás nélkül. Lech Walesa, a Szolidaritás vezetője, egyúttal arra kérte a Nyugatot: segítse Lengyelországot (nyilvánvalóan élelemmel és tüzelővel) abban, hogy a telet át tudja vészelni. A politikailag gyakorlatlan Walesa azonban nem látja ebben a kérdésben a Nyugat dilemmáját, amely az, hogy ha Lengyelországban nyugati segítséggel megoldódnak a gazdasági problémák, ez azt jelenti, hogy a kommunizmus stabilizálódik, mégpedig nyugati támogatással. Nem lehet tudni, hogy a Nyugat segíteni fogja-e Lengyelországot és ha igen, milyen méretű és milyen jellegű lesz ez a segítség, de tény az, hogy Walesának és a Szolidaritásnak (érthető okok miatt) nem szabad túlságosan vérmes reményeket fűzniük a nyugati támogatáshoz. A közelmúltban rendezte évi kongresszusát New Yorkban az AFLCIO. Ez volt az első eset, hogy erre a kongreszszusra nem hívták meg vendégül az Egyesült Államok elnökét. A kapcsolat, amely kezdetben nem is volt teljesen barátságtalan a Reagan adminisztráció és a szakszervezetek között, határozottan elmérgesedett. (Figyelemre érdemes, hogy a legutóbbi elnökválasztáson Jimmy Carter nem tudta megkapni a szakszervezeti tagok többségének a támogatását.) Az ok elsősorban az Elnök pénzügyi politikájában rejlik. Az AFLCIO kezdettől fogva ellenzi az adóleszállításnak ezt a módját, amelynek értelmében minden adófizető polgár adóját (jövedelmétől függetlenül) azonos százalékkal szállítanák le. Ez azt jelenti, hogy egy évi húszezer dolláros jövedelemmel rendelkező adózó számára az adócsökkentés összege sokkal alacsonyabb, mint annak a számára, aki évi ötvenezer dollárt keres. Miután azonban ezt valamiképpen „lenyelték” a szakszervezetek, következett Reagannak az a kijelentése, hogy tekintettel az ország gazdasági pangására, legalább 1982 tavaszáig (talán további időtartamig) semmiféle adóleszállítás nem lesz. Ez és még néhány egyéb ok az eredete annak, hogy jelenleg a kapcsolat a Fehér Ház és az AFL-CIO között még annál a kapcsolatnál is kedvezőtlenebb, mint amilyen a kapcsolat a Nixon adminisztráció idején volt. A kongresszus vendégszónoka Edward M. Kennedy, massachusettsi szenátor volt. Az adminisztráció elleni támadása alapjában véve lényegtelen, mert érveit korábban már sokkal jobban felsorakoztatta Lane Kirkland, az AFL-CIO elnöke, akit egyébként újra választottak. Érdekesebb az, hogy Kennedy félreérthetetlen célzást tett arra: 1984-ben ismét pályázni szándékozik a Demokrata Párt elnökjelöltségére. Ezt megelőzően viszont a néhai Robert Kennedy legidősebb fia, a 27 esztendős Bobby, Jr. úgy nyilatkozott, hogy neki is politikai ambíciói vannak és US szenátor szeretne lenni. 1984-ben tehát, az általános infláción kívül, alighanem újabb Kennedy-inflációnak leszünk a tanúi. Kennedy elismerte, hogy 1984-ben legveszélyesebb ellenfele a Demokrata Párt elnökjelöltségéért folytatott küzdelemben Walter Mondale, volt alelnök, lesz. Mondale előnye kétségtelenül az, hogy a Carter adminisztráció baklövéseiért nem lehet felelőssé tenni, mivel az alelnök sohasem hoz döntéseket. Kennedy hátránya az lesz, hogy ismét felmerül majd a a Chappaqudick incidens és az emlékezetes harvardi vizsgacsalás. Az elmúlt elnökjelöltségi előválasztáson Kennedy nem bizonyult sikeres és tehetséges politikusnak, egyedüli bázisa a mindig demokrata Massachusetts volt, ahol a Kennedy család pénzügyi, gazdasági, politikai és társadalmi befolyása óriási. Kennedy és Mondale már most készül 1984-re és bizonyosak lehetünk abban, hogy bármi lesz is a kettőjük közti párharc eredménye, hosszú ideig nem fogyunk ki a Kennedyékből — ne feledjük el, hogy a néhai Robert Kennedynek 11, a néhai John F. Kennedynek pedig két gyermeke van — ha szabad ezt a kifejezést használnunk „tartalékban.” • Leonyid Brezsnyevet, a Szovjetunió elnökét és a szovjet Kommunista Párt főtitkárát, az utóbbi időben néhány kellemetlen meglepetés érte. Az egyik az volt, hogy Francois Mitterrand, francia elnök, kijelentette: Franciaország nem ellenzi Nyugateurópában az amerikai nukleáris rakétákat. Tekintettel arra, hogy Monsieur Mitterrand szocialista, Brezsnyev nyilvánvalóan szovjetbarát álláspontot várt tőle ebben a kérdésben. Brezsnyev azért csalódott, mert Mitterrand nemcsak szocialista, hanem francia is és egyúttal, ami talán a legfontosabb: nem rabja a de Gaulle-féle „grandeur” illúziójának és tisztában van azzal, hogy egy esetleges konfliktus alkalmával Franciaország katonai ereje a Szovjetunióval szemben a nullával egyenlő és Franciaországot csupán Amerika (illetőleg, az Amerika által vezetett NATO) védheti meg. Nem sok kétség férhet ahhoz, hogy a francia elnök nem különösebben kedveli a Reagan adminisztrációt, de még mindig jobban kedveli, mint a Szovjetuniót. A másik kellemetlen meglepetés Brezsnyev számára az volt, hogy amikor Bonnba érkezett azért, hogy Helmut Schmidt kancellárral tárgyaljon és ott tartózkodásának négy napja alatt, különböző csoportok (főként fiatalok) Bonnban és Münchenben összesen tizenkét tüntetést rendeztek és ezúttal (valóban szokatlanul) a tüntetések mindegyike szovjet-ellenes volt. A tüntetők tüntettek annak érdekében, hogy a Szovjetunió kövesse az aláírt helsinkii egyezményt és tartsa tiszteletben az emberi jogokat, engedje meg a zsidók és a német és ukrán származású szovjet állampolgárok kivándorlását. A harmadik kellemetlen meglepetés alighanem az volt Brezsnyev számára, hogy a nyugatnémet kancellár, közvetlenül megbeszélésük előtt, kijelentette: Nyugat-Németország Amerika szövetségese és a NATO tagja, amely mellett változatlanul kitart. Brezsnyev nyilvánvalóan mást várt a nyugatnémet kancellártól, mivel közismert, hogy ő a nyugat-európai államférfiak közül a legaggodalmaskodóbb. Herr Schmidt attól tart, hogy a Nyugat-Európában lévő amerikai nukleáris rakéták és a Kelet- Európában elhelyezett szovjet nukleáris rakéták könnyen olyan nemzetközi konfliktust robbanthatnak ki, amelynek első résztvevője és áldozata Nyugat-Németország lesz. A nyugatnémet kancellár legalább olyan aggodalmas az amerikai támogatást illetően, mint amilyen aggodalmas korábban Adenauer volt. (Helmut Schmidt az első nyugat-európai államférfi, akit Brezsnyev meglátogatott az afganisztáni invázió óta és aki hajlandó volt személyes megbeszélés céljából fogadni a szovjet elnökök) . A Kreml aggódva és nyugtalanul vette tudomásul, hogy a japán képviselőház elhatározta: Japán honvédelmi költségvetését minden esztendőben hét százalékkal fogja emelni. A Moszkvában megjelenő „Új Idők” nevű külpolitikai hetilap írta egyik legutóbbi vezércikkében a következőket: — Japánban veszélyesen megnövekedtek a militarista tendenciák. Japán légiereje máris erőben és létszámban a negyedik helyen áll az egész világon. Ez az ország két éven belül hatalmas és erős haditengerészettel rendelkezik majd, a képviselőházban elfogadott tervek szerint Japánnak 58 hatalmas, modern torpedó rombolója lesz. Ha Japán követi a képviselőház által megszavazott honvédelmi költségvetési programot, az 1980-as évek végén komoly, számottevő katonai hatalommá növi ki magát és valószínű, hogy katonai ereje elsősorban a Szovjetunió ellen fog irányulni. A moszkvai „Új Idők” nem magyarázza meg, hogy a legutolsó kijelentést, amely szerint Japán a Szovjetunió ellen fordul, mire alapítja, de érdekes felfigyelni arra, hogy a Szovjetunióban a német neurózist egyre inkább felváltja a japán neurózis. A Szovjetunió évtizedeken keresztül neurotikusan (és nem indokolatlanul félt mindenfajta német fegyverkezési lehetőségtől és megmozdulástól és amikor egy amerikai riporter megkérdezte Hruscsovot, igaz-e az a hír, hogy szívesen venné a két Németország egyesítését szovjet égisz alatt, Hruscsov így válaszolt: — Eszem ágában sincs ilyesmi. Éppen elég gondot okoz nekem egy Németország is, kettőt már nem tudnék elviselni. A Szovjetunió „gyógyulóban van" a német neurózisből és most egyre inkább a japán neurózis keríti hatalmába. Ha ehhez hozzávesszük Kínát, a Szovjetunióval szembenálló NATO hadsereget, azt kell mondanunk, hogy a marxista-leninista világuralmi törekvések előtt legalább is számos akadály áll. • Tallinban, Észtország fővárosában, gyűlést tartottak az észt nacionalisták és elhatározták, hogy a közeljövőben félórás munkabeszüntetést fognak rendezni, tiltakozásul az élelmiszerhiány és a szovjet politikai elnyomás ellen. Amennyire látni lehet, a félórás munkabeszüntetés megszervezése hiányos, a nacionalisták számos ellenkező véleményen lévő, sőt, egymással szembenálló politikai csoportot is felkértek arra, hogy vegyenek részt a jelképes tiltakozásban. Tény azonban az, hogy ennek a tiltakozásnak már van előzménye, mégpedig az, hogy hoszszú idő óta minden hónap első napján Tallin dolgozói közül sokezren délelőtt tíz és féltizenegy között nem beszélnek és nem veszik igénybe a villamosokat és az autóbuszokat, a szovjet rezsim elleni tiltakozásul. Ennek a meglehetősen primitív tiltakozásnak valóban csak szimbolikus jelentősége van, tény azonban az, hogy első a maga nemében a Szovjetunióban. A nacionalisták által tervezett félórás munkabeszüntetés ennél valamivel nyíltabb demonstráció lesz — kétségtelenül a lengyel események hatására. A helyzettel ismerős nyugati megfigyelők szerint azonban — ámbár a nacionalisták többezer résztvevőt remélnek — a félórás munkabeszüntetéssel tiltakozók száma aligha lesz több, mint néhány száz. Nem lehet tudni, hogy mi lesz a félórás munkabeszüntetés következménye és milyen megtorlással fog élni a Kreml. A Szovjetunióban ugyanis a sztrájkkal kapcsolatos hivatalos álláspont egészen különlegesés egyedülálló. A szovjet alkotmány biztosítja a sztrájkjogot, ugyanakkor azonban egy állami törvény megállapítja, hogy mindenfajta munkabeszüntetés a termelést hátráltatja, a produktivitás szándékos csökkentése pedig a szocialista társadalom elleni politikai jellegű bűncselekmény. A sztrájkolókat tehát nem a sztrájk miatt büntetik meg, hanem azért, mert hátráltatták a szocialista állam produktivitását. Lehetséges az is, hogy a Kreml — legalább is egyelőre — egyszerűen nem vesz tudomást a dologról. Az észtek különben sem olyan veszélyesek, mint a lengyelek, akik hagyományos lázadók, annak idején ellenálltak a náciknak és több alkalommal már korábban szembeszegültek a Szovjetunióval. Észtországot a Szovjetunió 1940-ben „inkorporálta” és az észt nacionalisták kezdettől fogva arra hivatkoztak, hogy a szovjet megszállás illegális. Annak ellenére, hogy az intelligencia ellenállása után ez újabb rés a szovjet rendszeren, az észt elégedetlenségtől korántsem lehet olyan eredményt várni, mint amilyet a lengyel Szolidaritás mozgalma hozott. A Szovjetunió a világ legjobban megszervezett diktatúrája, az óriási méretű titkosrendőrség mindenről értesül besúgó útján és senki sem tudhatja, hogy a vele együtt dolgozó személy nem polgári ruhás titkosrendőr, vagy nem besúgó-e. Az észt mozgalomban mindössze az az érdekes, hogy a lengyel események hatása most, először, Kelet-Németország után, a Szovjetunión belül is érezhető, bármilyen határozatlanul, bármilyen félénken és bármilyen bizonytalanul is. Rev. Ian Paisley, ír protestáns lelkész, az ír protestánsok politikai vezetője, felkérte híveit arra, hogy rendezzenek felvonulást tiltakozásul az IRA terrorcselekményei ellen. Egy Newtownards nevű kisvárosban Paisley felszólítása után húszezer személy vett részt álarcosan az IRA elleni tiltakozásban. A demonstráció teljesen békés jellegű volt. Paisley a felvonulás után kijelentette: Ha az angol kormány nem képes véget vetni az IRA terrorizmusának, maguknak az ír protestánsoknak kell cselekedniük. Ez a fénykép Brezsnyev Bonnba történt érkezése után készült. A kép baloldalán Andrej Gromyko, szovjet külügyminiszter, a jobboldalon, Brezsnyev mellett, Helmut Schmidt, nyugatnémet kancellár. Schmidt jobboldalán, közte és Brezsnyev között, Hans-Dietrich Genscher, nyugatnémet külügyminiszter.