Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

Félmillió példányszámban jelenik meg a „Szolidaritás” A „Szolidaritás” heti­lap első száma április 3-án jelent meg. A 16 ol­dalas lap 51-szer 36 cen­timéter nagyságú és 7 zloty­ba kerül. Egy nyu­­gati tudósító szerint az első számot szinte pilla­natok alatt szétkapkod­ták és a fekete piacon már száz, kétszáz zloty­t is fizetnek érte. Címében annak az első sztrájk­közleménynek a nevét őrzi, amelyet a Gdanski Lenin Hajógyárban az üzemek közötti sztrájk­­bizottság adott ki és amelyet az újonnan ala­kult szakszervezeti szö­vetség is átvett. Az 1980. augusztus 31- én aláírt gdanszki egyez­ményben elvben már le­fektették­­,a szakszerve­zeti szövetség publiká­ciós jogát, de a lap tény­leges megjelenését hosz­­szú huzavona előzte meg. A kormány takti­kailag késleltette és csak október 31-én adott engedélyt egy önálló he­tilap kiadásához. De még ezután sem ment minden simán. Vitatták például a lap terjedel­­­­mét. A szakszervezet or­szágos egyeztető bizott­sága 24 oldal terjedel­mesbe­vetelt. Végül csak 16-ra kapott engedélyt. Amikor márciusban már-már úgy volt, hogy a hetilap első száma végre nyomdába kerül, közbejöttek a bydgosz­­czi események. Ismét minden kérdésessé vált. Április 3-án azután elér­kezett a nagy nap... A hetilapot a Szolidaritás országos egyeztető bi­zottsága adja ki, főszer­kesztője Tadeusz Mazo­­wecki katolikus hírlap­író és szakszervezeti ta­nácsadó. A szerkesztő­ség tagjai — mintegy 40-en — részben a kato­likus értelmiség, rész­ben a demokratikus el­lenzéki körökhöz közel­álló hírlapírók. Több­ségükben fiatalok, akik nem juthattak szóhoz a korábbi sajtó­hierar­chiában és pályájukat a múlt nyáron a független szakszervezeti mozga­lom kialakulásával egy­­időben kezdték. A heti­lap hasábjain a követke­ző rovatok szerepelnek: szakszervezeti ü­gyek, társadalmi problémák, gazdasági-, kulturális-, történelmi vonatkozású események, ifjúsági kér­dések és sport. A szer­kesztőségi leveleket külön gonddal kezelik és jelentős helyet foglalnak el a lapban. A „Szolidaritás heti­lap” félmillió példány­számban jelenik meg, példányszáma megha­ladja bármely más len­gyel társadalom­politi­kai, vagy kulturális he­tilap példányszámát. 270 ezer példányt a vá­rosok újságárus bódéi­ban forgalmaznak, 80 ezer példányt a kisebb városok és vidéki körze­tek előfizetőinek tarta­nak fenn, 20 ezer pél­­dány a könyvtárakba, s más intézményekbe ke­rül, meghatározott kis példányszám külföldön is megrendelhető, 130 ezer példányt pedig a he­lyi szakszervezetek lét­számuknak megfelelően oszthatnak szét. A lap­nak nincs saját nyomdá­ja, az Express Wi­­eczomy varsói esti lap nyomdájában és Lodz­­ban nyomtatják. Ami pedig a legfonto­sabb, a „Szolidaritás he­tilap" nem tekinthető az országos egyeztető bi­zottság hivatalos lapjá­nak, szócsövének. "Füg­getlen akar maradni és a szerte az országban élő szakszervezeti tagok ér­dekeit és véleményét tükrözni. Első vezércik­ke körvonalazta a heti­lap politikai program­ját: mindenekelőtt kö­zölte, hogy a Szolidari­tás hetilap a lehető leg­nagyobb mértékben kapcsolatban akar ma­radni a lengyel társa­dalom egészével. Má­sodszor ígéretet tett ar­ra, hogy csak az igazat írja, s ha ez nem lehet­séges, legalább nem ha­zudik. Megfogadta, hogy senkit sem enged arra kényszeríteni, hogy olyasvalamit írjon, amit az nem akar leírni. A vezércikk, amelynek a főszerkesztő a „Beszél­getések kezdete” címet adta, utalt Lengyelor­szág nehéz helyzetére is. Az olvasóknak a ne­hézségek megoldásá­hoz három reményfor­rást nevezett meg: a mé­lyen gyökeredző emberi méltóság újrafelfede­zését, a Szolidaritás szakszervezet létét, mint a lengyel rendszer hatalmas és független elemét és a kompro­misszumra való készsé­get. Összegezve úgy vél­te, hogy a Szolidaritás és a lengyel nép tisztá­ban van azzal, hogy az út, amelyre lépett, még járatlan út, magának kell kitapasztalnia azt. Az út járhatóvá tételé­hez pedig szükséges, hogy megőrizze az­ újon­nan felismert reményt. ­ történt Jugoszláviában Tito halála után Milovan Gyilasz a Los Angeles Times munka­társával, Louis Fle­­minggel folytatott be­szélgetést és , áttekin­tette a Tito halála óta el­telt tizenegy hónap fej­leményeit. — Ha elzár­kóznak a demokratikus eszmék elől, — mondot­ta, — akkor egyik vál­ság követi a másikat és a helyzet mind tartha­tatlanabbá válik. Ez tör­tént Koszovó tartomány­ban és ugyanez megis­métlődhet Jugoszláviá­ban másutt is. Az amerikai újság­író itt megjegyzi, hogy Gyilasz a Délnyugat- Jugoszláviában lévő Koszovóban legutóbb ki­robbant zendülésekre utalt, amelyeknek leg­alább 11 halálos áldoza­tuk volt. Gyilasz így foly­tatta nyilatkozatát: " Koszovóban akkor is ne­hézségeink volnának, hogyha Jugoszlávia de­mokratikus ország len­ne, de nem ilyen mér­vűek. Amennyiben ez a stagnáló és elnyomó rendszer folytatódik, Jugoszlávia az egysé­gét veszélyeztető ne­hézségekkel kerül szem­be. Ha ez nem is követ­kezik be holnap, a jövő kilátásai nem rózsásak. " Gyilasz így folytatta: " a kollektív vezetőség nem végez jó munkát. Hatalmuk van, az két­ségtelen, de ez a ren­dőrség, a hadsereg és nem a helyét jól megál­ló kormány hatalma. Változatlanul ápolják Tito kultuszát, eszméi­ken, elgondolásaikon nem változtatnak sem­mit, továbbra is egy­helyben topognak. Gyilasz szerint Ju­goszlávia jelenlegi gaz­dasági válságát mind külső, mind belső okok idézték elő. A belső ba­jokból való kibontako­zást nehezíti, hogy ideo­lógiai megfontolások alapján neveznek ki és léptetnek elő személye­ket és hogy a vezetőség „túlságosan dogmatiku­san gondolkozik a gazda­sági problémák felméré­sében.” Ez utóbbira pél­daként említette Gyilasz a Los Angeles Times-­ nak adott nyilatkozatá­ban, hogy Nyugaton dol­gozó és ott pénzt gyűj­tött jugoszlávoknak ti­los hazahozott kis tőké­jüket magánvállalko­zásba fektetni, kisüze­met létesíteni az ország­ban, pedig ezzel nagy­mértékben könnyíthet­­nének a munkanélküli­ség gondjain. Jellemző­nek találta azt, hogy a jugoszláv kormány a ko­szovói feszültséget nyíl­tan sohasem vallotta be, pedig ez a feszültség 1966 óta mindinkább nö­vekedett, az ott történte­ket végül csak egy hét­tel a zendülések után tárta a nyilvánosság elé. Nyilatkozatában Gyi­lasz a lengyelországi helyzetről is szólott és azt mondotta, hogy a Szovjetunió ott rettene­tes dilemmával áll szemben. — Nincs vá­lasztásuk — fejtette ki véleményét — a Szovjet­unió nem engedheti meg a demokratikus fejlő­dést Lengyelországban, mivel nagyon jól tudja, hogy egy ilyen fejlődés aláaknázná az egész ke­leteurópai szovjet biro­dalmat, sőt a Szovjet­unió belső helyzetét is befolyásolná. Ha azon­ban beavatkoznának, akkor az katasztrofális volna. Végülis azon­ban — összegezte véle­ményét Gyilasz — ag­resszív erők kereked­nek felül. Gyilasz véleménye szerint Tito halála óta Jugoszláviában „semmi sem változott” — a gaz­dasági válság súlyosan elmélyült, mélyebb, mint Tito életében volt, de tény az is, hogy 1978- ban kezdődött, amikor Tito még élt. Megismé­telve a kormány ered­ménytelenségéről el­mondottakat, hozzátet­te: — Lényeges gazdasá­gi gondjaink valójában politikaiak. Azt állíta­ni, hogy Tito után a ju­goszláviai helyzet kon­szolidált és szilárd, igen felületes megállapítás, mivel a kormány nem áll hivatása magasla­tán, ha cselekszenek is valamit, utólag meg­változtatják a jelentő­sebb határozatokat. Ha­talmukat — fejezte be a Los Angeles Times szá­mára adott nyilatkoza­tát Gyilasz — elnyomás útján tartják fent és minthogy gazdasági re­formokra és azok megvi­tatására nem hajlandók, az események elkerülhe­tetlenül haladnak a Ko­szovóban történtek irá­nyában. négy nyelven a­ magyar . SZABADSÁGÉRT! ... !­­1 NEMZETŐR!­ mi»« manmuute—mmch MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatalt München M Pontf. 70. Hannany Felel­ia szerkesztő és kiadó: KECSKÉST-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anya­gi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyek­szik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. , ■ _____ A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem ma­gunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dol­goztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. -. . ... . Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és saj­tójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2 Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, mely­ben évenkint a beküldött adomány összeget beragasztható emlékbélyeg­gel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:......................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove Vl. 60053 Halotti beszéd egy észt hős felett David Willis, a Chris­tian Science Monitor című amerikai lap lon­doni tudósítója gyá­szoló sorokat írt Juri Kukk észt vegyészről, abból az alkalomból, hogy... De adjuk át in­kább a szót az amerikai újságírónak, aki cikkét így kezdi: Egy pár egyszerű kesztyűt őrzök, ottho­nomban. Nem az enyém, egy hős tulajdona volt, a legbátrabb emberé, akivel valaha is talál­koztam. Nem tudom töb­bé visszaadni neki, mert egy szovjet kényszer­munkatáborban halt meg röviddel ezelőtt. A Monitor tudósítója ezután röviden­ leírja, hogy Juri Kukk hazájá­­ban, Észtországban, vegyészként dolgozott és anított. Tizenkét éven át tagja volt a szovjet kommunista pártnak. Hat évvel ezelőtt egy esztendőt tanulmány­okon töltött Franciaor­szágban. Amikor ismét hazatért, más ember lett. Az amerikai újság­íróval 1979 telén talál­kozott először. Elhagyott moszkvai parkban láttam először Juri Kukkot, — írja Da­vid Willis. Olyan hideg volt, nem lehetett meg­állni, fagyveszély nél­kül. Egy barátja volt ve­le, név szerint Mart Nik­­las. Meghívtam őket moszkvai lakásomba, teát ittunk és hallgat­tam beszédjüket. Juri el­mondta: amióta vissza­tért Franciaországból, nem tudja többé elfogad­ni a kommunista propa­gandát. A párt azt mond­ja: Észtországban cso­dálatos az élet. Jurn sa­ját szemével látta ennek pont az ellenkezőjét. Ki­lépett a pártból, de en­nek súlyos következmé­nyei lettek. Elvesztette állását. Ekkor került fegyverbarátságba Mart Niklassal, aki egyetemi éveinek befe­­­jezése óta küzdött az il­letékesekkel. Későbbi találkozásunkkor átad­tak nekem egy közle­ményt, amelyet többen írtak alá, függetlensé­get követelve a balti­ ál­lamoknak. Más alka­lommal tiltakozást nyúj­tottak át Afganisztán szovjet megszállása el­len. Kértek, hozzam mindezeket nyilvános­ságra. Utoljára autómon vittem Jurit és amikor kiszállt, a KGB emberei elfogták. Három napig tartották fogva. Amikor visszament Moszkvából lakhelyére, az észtorszá­gi Tartuba, felhívott te­lefonon, elmondta ré­szegekkel zárták­ egy fogdába. Kitoloncolták a szovjet fővárosból, mert 3 napnál hosszabb hőt töltött ott. A Monitor tudósítója ezután megírja: a tele­fonbeszélgetés után egy hónappal Jurit Tartuban letartóztatták, felesége, kisfia és kislánya az is­kolatársak állandó zak­latásának volt kitéve. Mart Niklast szintén őrizetbe vették. Hónapo­kon át hiába igyekezett a KGB rábeszélni az észt­ orvosokat, nyilvá­nítsák elmebetegnek Ju­ri Kukkot. A doktorok ezt megtagadták. A szovjet politikai rend­őrség ekkor a hirhedt moszkvai Szerbszkij in­tézetbe vitette. Juri éh­ségsztrájkba kezdett, Mart Nildussal együtt. Ez év január 5-e és 8-a között tárgyalták ügyü­ket Tallinn­ban, Észt­ország fővárosában. Egyikük sem volt haj­landó beszélni. Jurit 2 évi kényszermunka­táborra ítélték, a Szov­jetunió ellen terjesz­tett rágalmakért. Mart Niklas 10 évet kapott és 5 évi belső száműzetést. Juri akkor kezdte meg éhségsztrájkjának 4-ik napját. A Christian Sci­ence Monitor tudósítójá­nak „halotti beszéde" az észt hős további sorsáról így emlékezik meg. Ez év március 27-én, 40 éves korában meghalt Juri Kukk, aki számom­ra az egyéni szabadság­ba vetett megingatha­tatlan hit jelképe ma­rad. Neve nem olyan is­mert, mint Andrej Sza­­harové, nem kapott Nobel-díjat, nem került a világsajtó első oldalá­ra. De hős volt, aki azo­kért az eszmékért halt meg, amelyeket a szov­jet rendszer megtagad. Temetésén feleségén, Szilvin kívül 5 barát és 25 KGB ügynök vett részt. Leningrádtól kö­rülbelül 400 kilométer­nyire keletre, a Vologda folyó partján helyezték örök nyugovóra­. Sírján nem áll név, csak egy szám: 23781. Özvegyé­nek nincsen fényképe férje nyughelyéről, egy barát felvételt akart ké­szíteni, de a KGB em­berei kiütötték kezéből a fényképezőgépet és ki­rángatták belőle a fil­met. 250 éve halt meg a Robinson Crusoe írója Nem hiszem, hogy na­gyon sokan akadnának, akik gyerekkorukban legalább 2-3 példányban meg ne kapták volna Daniel Defoe Robinson Crusoe-ját és legalább ugyanannyiszor izga­tottan végig ne olvas­ták volna, hogyan küzd meg a természettel és a kannibálokkal a regény főhőse. A Robinson Cru­soet számos hasonló könyv követte és mind­ezek nélkül nehéz len­ne elképzelni a világ­­irodalmat, valamint az ifjúság nevelését. Sok­minden másképpen ala­kult volna, ha Defoé-t annak idején, amikor már elmúlt 60 esztendős, nem ihleti meg az a tör­ténet,hogy 1712-ben Ju­an Fernandez szigetén Rogers kapitány és le­génysége kecskebőrbe öltözött magányos skót tengerészre bukkant, akit 4 esztendővel ko­rábban partra raktak a Cinque-Ports nevű fran­cia hajóról, mert össze­veszett annak kapitá­nyával. Azon is érdemes len­ne elgondolkoznunk, hogy miképpen alakul­hatott volna Defoe élete, ha nem több, mint 300 esztendővel ezelőtt szü­letett volna és nem most ünnepelnénk halálának 250-ik évfordulóját. Olyan nagysikerű köny­vet,­ mint a Robinson Crusoe talán egyik ma élő író sem írt, de mind­azok, akik ma nagy pél­dányszámban és több­ször megjelenő könyve­ket írnak, igen nagy jö­vedelemmel rendelkez­nek és anyagi szempont­ból legfeljebb olyan problémájuk van, hogy bevételük egy részét mi­ként tartsák meg, ho­gyan akadályozzák meg, illetve kerüljék el, hogy az egész az adóhi­vatal kasszájába vándo­roljon. Daniel Defoe­­nak azonban sohasem kellett „menedéket” keresnie valamelyik kis egzotikus országban, ahol alacsony volt a jö­vedelemadó. Az ő prob­lémái egészen más jel­legűek voltak, különösen mielőtt megírta a Robin­son Crusoe-t. Nem egy­szer ült börtönben, sőt pellengérre is állították éles társadalom- és egy­házbírálata miatt. Több­nyire gúnyoros hangvé­telű írásai két részre osztották a kora tizen­nyolcadik század angol társadalmát. Miközben a hatóságok kezét, lábát lerögzítve kiállították London különböző for­galmas tereire és azt várták, hogy a nép majd megüti, leköpi és meg­alázza, sokan az ország arisztokratái közül tes­tükkel védték meg a szellemes írót, köztük számos elegáns hölgy könnyes szemmel vi­gasztalta a rendszer bírálóját. Defoe sorsa nem mindig volt ilyen nehéz. Amikor olyan uralkodó ült a trónon, akivel egyetértett, nem esett bántódása, sőt ő maga sem riadt vissza attól, hogy besúgóként tevékenykedjen. Eredetileg presbite­­riánus papnak nevelték, de már fiatalon kivált az őskeresztényhez hason­ló közösségből, sőt ke­reskedelmi pályára lépett, ami abban az időben rendkívül kalan­dos volt. Kezdetben si­keresen spekulált, de po­litikai tevékenysége tönkretette kereskedel­mi karrierjét. Ha végig­olvassuk életrajzát, ar­ra a következtetésre ju­tunk, hogy ritka sok fog­lalkozással próbálko­zott: volt harisnyake­­reskedő, röplak­ó, adóhi­vatalnok, lottó-ellenőr téglaégető, királyi titkos tanácsos és sajtófőnök rendőrségi besúgó, két­szer ment csődbe, há­romszor ült börtönben megalakította Anglia el­ső folyóiratát a Review-t és természetesen ne fe­lejtkezzünk meg arról, hogy új irodalmi mű­fajt is alapított: a re­gényt. Megnyugtató ér­zés, hogy ez a regény már Defoe életében so­ha nem látott sikert ara­tott. Kiadójának egy­szerre több nyomdában kellett megindítania a préseket, hogy ki tudja elégíteni a keresletet. Defoe azonban nem csu­pán az irodalom terén kezdeményezett újat. Már a 17-ik és a 18-ik század fordulóján lefek­tette a modern gazdasá­gi élet irányvonalait, a takarékpénztárak meg­alakítását szorgalmaz­ta, sőt síkra szállt az idős­kori és rokkant nyugdíjak bevezetése mellett, fölismerte, hogy hasznos lenne a tűz- és balesetbiztosí­tás. Már abban az időben azt vallotta, hogy szük­ség lenne kereskedelmi bíróságokra és a nőket is tanítani kellene. Megemlékezésünket talán egyik életrajz­írójának szavaival le­hetne a legtalálóbban és legméltóbban befejezni: „A hatóságok kiszolgál­tatták Defoe-t a hóhé­roknak, a pártfunkcio­náriusok üldözték,, ba­rátai elárulták, saját fia a szakadék szélére kergette, ellenségei megrágalmazták, író­társai kigúnyolták, de a gyerekek a halhatat­lanság koszorúját aján­dékozták neki.” COMP1ETE ALTERATIONS REMODELING—RESTYLING T\' Férfi női és gyermekruhák: • Átalakítás • Javítás Bartos Katherine Előzetes bejelentés, szükséges. Tel: 463-4898 oldal Kaleidoszkóp Nemnsokára ott fogunk tartani, ha a reggeli új­ságjainkban nem ta­lálunk valami egészen különös meglepetést, valami agyszülte fan­tasztikus újdonságot, a normális hírek már unalmassá fognak vál­ni! Már csak a Magas­­ságos jó Ég tudja, hogy naponta mi minden vár ránk... Éppen ezért, ha véletlenül tényleg va­lami kellemeset, szépet hallunk, milyen hálásak vagyunk. II. János Pál pá­pa már eddig is igen sok, szép és szokatlan ideák­kal lepte meg nem éppen „gyönyörteljesnek” mi­nősíthető jelenlegi éle­tünket. Most azonban olyan eszmét valósított meg, mely egyedülálló Rómában , a Szent Pé­ter téren tartott szent­misék történelmében. Néhány hónappal ez­előtt a pápa magánki­hallgatáson fogadta Hel­mut Schmidt nyugatné­­metországi kancellárt. Ennél a kihallgatásnál azt a kérését fejezte ki, hogy szentmiséit a Szent Péter téren orgonakísé­ret mellett szeretné celebrálni. A kancel­lár megígérte, hogy ké­rését teljesíteni fogja. Nemcsak, hogy ígéretét betartotta, hanem rövid­del ezelőtt a harminckét tonna súlyú gyönyörű orgonát már le is szállí­tották a római dómba. Kerekeken lehet a dóm­ból a Szent Péter térre juttatni. Josef Zimmer­mann — a világhírű Köln-t (Nyugat-Német­­ország) főorgonistája — fogja Bach egyik Pre­lúdiumának akkordjai mellett beszentelni. Jól tudjuk, hogy II. János Pál nemcsak vashitű szolgá­ja Úristenünknek, ha­nem rendkívüli egyéni adottságával is — éppen a mai komplikált időket megkövetelő világi meg­alkuvással — mindig megtalálja az utat híve­inek lelkületéhez. A messze távolból is — le­­húnyt szemmel átélhe­tünk egy ilyen szentmi­sét — mely az orgona gyönyörű búgása mel­lett szívünk­ legmélyéig hatol! Schöpflin Ilona XUrTUK • HINTS • CRAFTS •20 N. Michigan - Chicago, Illinois 60611 512-664-2177 ARCTIC WORLD 5595 N. Hollywood, aflsh Bay, via. 53217 414-332-0770 © Almádén Vineyards. Inc. 1979 San Jose, California

Next