Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)
1981-08-29 / 35. szám
Újjászervezik a légiforgalmi irányítást Az Associated Press nevű hírügynökség és a Pc NBC nevű televíziós hálózat nemrégiben történt közös felmérésének az eredménye. Az amerikai polgárok 64 százaléka helyesli az Elnök lépését a légiforgalmi irányítók illegális sztrájkjával kapcsolatban, 27 százalék ellenzi, a megkérdezettek 9 százalékának pedig nincs határozott véleménye a kérdésben. S mivel a probléma nemzetközi visszhangot váltott ki, talán nem érdektelen az egész ügyet megfelelő perspektívába helyezni. Az Elnök intézkedése nyomán a Civil Rights Commission 12.000 légiforgalmi irányítót bocsátott el, mert illegális sztrájkot folytattak. Az elbocsátottaknak joguk van az illetékes federális bírósághoz fellebbezni. Az elbocsátott légiforgalmi irányítók még mindig felvonulásokat és picketeléseket rendeznek, tábláikon ezzel a felirattal: Air Controllers Are On Strike. Ez azonban meglehetősen groteszk és értelmetlen, mivel ezeknek a légiforgalmi irányítóknak már nincs állásuk, tehát nincs miért és mi ellen sztrájkolniuk. Mr. Reagan leszögezte: A sztrájknak vége van, már folyik az új légiforgalmi irányítók kiképzése. Az egész rendszert teljesen újjászervezzük. A nyugati országok jelentékeny részében a légiforgalmi irányítók szolidaritási sztrájkba kezdtek. A kezdeti izogalom és lelkesedés azonban elmúlt és rövidesen visszatértek munkahelyükre, mivel belátták, hogy az amerikai elnök törvényes intézkedésével szemben nincs mit tenniük. Portugália 300 légiforgalmi irányítója 48 órás sztrájkot rendezett amerikai kollégáikérdekében, sztrájkjuknak azonban a nemzetközi légiforgalomra semmiféle következménye és hatása nem volt. A légiforgalmi irányítók, Amerikában és más országokban, azt állítják, hogy jelenleg a régi, bevált irányítók sztrájkja következtében, Amerika felett veszélyes a légiközlekedés és könnyen halálos szerencsétlenségre kerülhet a sor. Ezzel a felelőtlen állításukkal voltaképpen közvetett módon, Reagan elnököt és a washingtoni Federal Aviation Adminisztrationt, gyilkossággal vádolják. Vádjukra, amely a maga nemében példátlan, semmiféle valóságos bizonyítékot nem tudnak felmutatni. Ezenkívül, hogy Amerika felett a légiközlekedés veszélyese, azt megfigyelő tornyaikból sem a kanadai, sem az angol, sem a portugál légiforgalmi irányítók nem tudhatják megállapítani, egyáltalában nem illetékesek arra, hogy efelől véleményt mondjanak. A különböző szakszervezetek nyomban megragadták az alkalmat a hangulatkeltésre és azt állítják: Ez csak a kezdet, a sztrájkellenes Reagan rövidesen felszámolja a szakszervezetek sztrájkjogát. Ez az állítás teljes tudatlanságot mutat. Az Elnök több sajtóértekezleten leszögezte, hogy ilyesmi nincs szándékában és az amerikai elnöknek nincs is lehetősége arra, hogy a szakszervezeteket megfoszsza sztrájkjoguktól. Mr. Reagan intézkedése nem ezen az alapon, hanem azon az alapon történt, hogy a sztrájkoló légiforgalmi irányítók megszegték a föderális törvényt. Kanadában Jean-Luc Pepin, közlekedési miniszter, federális bíróság elé állított 150 olyan légiforgalmi, irányítót, akiknek mindegyike napokon keresztül „szolidaritásból” megtagadta az Amerika felé tartó repülőgépek irányítását. Mr. Pepin egyúttal arra kérte a federális bíróságot: fossza meg a kanadai légiforgalmi irányítókat (akik szeptemberben szándékoznak sztrájkba lépni) sztrájkjoguktól, azzal az indokolással, hogy kulcsszerepük van a kanadai légiforgalomban. Nem lehet tudni, hogy ebben a kérdésben milyen válasz születik majd, de kétségtelen, hogy a federális bíróság helyzete nagyon nehéz, mivel Kanadában federális törvény biztosítja a federális alkalmazottak, sztrájk-jogát. A végső (és egyetlen) megoldás kétségtelenül csak az lehet, hogy minden federális alkalmazottól megvonják a sztrájk-jogot. A dolog egyáltalában nem elképzelhetetlen, Amerikában már régóta nincs sztrájkjoguk a federális alkalmazottaknak és volt az az alap, amelyre támaszkodva az Elnök elbocsáthatta a szolgálatból az illegálisan sztrájkoló légiforgalmi irányítókat. • A kanadai provinciális miniszterelnökök négy napig tartó konferenciája Victoriában teljes mértékben eredménytelen volt és egyetlen lényeges kérdést sem oldott meg, sőt nem is jelölte ki a megoldás útját. A tanácskozás után kiadott záró-kommniké különös és határozatlan, üres keveréke a federális kormány bírálatának, ugyanakkor a kommüniké hangsúlyozza, hogy a provinciális miniszterelnökök hajlandók Ottawával együttműködni a gazdasági és pénzügyi problémák megoldásában. Hogy ez az együttműködés valójában mit jelentene, az nem válik világossá — különös tekintettel arra, hogy az egyik legfontosabb kérdésben, az egységes olajárakban, semmiféle megállapodás nem történt a provinciális miniszterelnökök között. A kommünikét magát jelentéktelenné teszi William Bennett, British Columbia miniszterelnökének az értekezlet vendéglátójának és rendezőjének záró nyilatkozata : " Ahol a legnagyobb nehézségeink vannak, például, az egész országot érintő politikai vonal, a magas bankkamatok, és a pénzügyi problémák, azok, amelyekre vonatkozóan a föderális kormány hivatott választ találni. (Felmerül a kérdés, hogy abban az esetben mi volt az értelme a provinciális miniszterelnökök konferenciájának?) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Csonka Emil: ...és Bizánc elesett — Az európai pacifizmus — A keletrómai birodalmat már jócskán szorongatta a hódító ozmán szellem és haderő, a „keleti imperializmus,” már parancsoló szükségesség lett volna a teljes együttműködés Rómával, illetve az európai természetes szövetségessel, de ebben a helyzetben Bizánc egyik utolsó nagy minisztere, Lukas Kotaras azt mondotta : Inkább a szultán turbánja, mint a bíborosi kalap.” Idáig jutott Bizánc, amely akkor már régen rálépett a neutralizmus és pacifizmus útjára, a jólétben elpuhulva és szellemileg elgyengülve sorban adta fel létfontosságú bástyáit. Először az anatóliai fennsíkot, amely a birodalom élemiszerkamrája és legénységi sorozóbázisa volt, aztán elvesztette Efezust, utána Nikomédiát, majd Adrianopolt. Az ozmán erő benyomult a Balkánra, hátulról kerítette be Bizáncot, végül a Boszporusz európai oldalán (1453) berendezte Rumeli Hisszar nevű támaszpontját. Bizánc már régen ámította magát, lelkileg lemondott az önvédelemről, jobban haragudott nyugati partnereire, mint keleti ellenségére, s így született meg a végzetes filozófia. Inkább a turbán, mint a bíborosi kalap. És Bizánc elesett. Vagy egy félévezred múlva, most, hogy Európát a mai barbár ideológia és annak imperialista hordozója, a Szovjetunió fenyegeti, Lukas Nőtáras szellemét követve különböző európai fórumok nem a keleti veszélyt, hanem a nyugati védelem hordozóját, Amerikát hibáztatják, s korunkban az antik államférfi helyett a filozófus fogalmazta meg a „teendőt”: „Inkább vörös, mint halott.” Ami a gyakorlatban a hódító előtti meghódolást szugerálja. A mai európai fiatalok nagy része persze, akik tömegével vonulnak fel európai nagyvárosok utcáin, s Amerika ellen tüntetnek, nem rendelkeznek olyan történelmi műveltséggel, hogy Lukas Nozárasról, vagy Bizáncról valamit is tudnának, annál inkább követik Bertrand Russel hamis alternatíváját, végzetes jelszavát. Úgyannyira, hogy nemrégiben, egész pontosam 1980 őszén egy nyugatnémet evangélikus ifjúsági szinódus kimondta : „Inkább húsz vagy harminc évig egy diktatúra uralma alatt élni, mint a háború, mert még mindig megvan a remény, hogy békeszerető emberek között a diktatúra is megváltozhatik.” Az idősebb generáció politikai ábrándjai— hídépítés, békés koegzisztencia, keleti politika, enyhülési politika — oda vezettek, hogy a fiatalabb nemzedék már le akarja vonni a konzekvenciákat, még tovább megy, már a meghátrálást választja, már a kapitulálást hirdeti, a saját oldal lefegyverzését, egyoldalú lefegyverzését, már feladja a szabadságeszményt, lemond a szabadságról is, már inkább vállalja a diktatúrát, a szolgaságot. Az „enyhülési politika” félelmetes gyümölcsöket hozott Európa, s a Nyugat általában, 1956 októberében, a magyar forradalom által kínált egyedülálló történelmi alkalom elmulasztásával végleg feladta Közép-Kelet-Európát (Bizánc feladta az anatóliai fennsíkot). Beengedte a Szovjetuniót Afrikába (Bizánc hagyta, hogy az ozmán erő benyomuljon a Balkánra). S ha még azt is eltűrné, hogy a Szovjetunió megvesse a lábát a Perzsa-öböl környékén, rátegye a kezét a közelkeleti olajra (s az afgán nép szabadságharcának neutralista szemléletével ehhez a Nyugat már nagyon közel jutott), akkor elérkeztünk oda, ahol a világtörténelem Rumeli Hiszszar támaszpontjával tartott. Bizánc még abban az évben elesett. • Ez a történelmi párhuzam korántsem önkényes, vagy merész. Bizánc hanyatlásának okozói, főbb elemei Amerikában megvoltak Reagan előtt és Európában megvannak ma is. A szovjet imperializmussal szemben, mint Bizánc az ozmán hódító hullámmal szemben, Amerika túl sokáig, Európa pedig ma különösen fokozódó tempóban, az önfeladás filozófiájának és politikai- történelmi tévedéseinek adta át magát: a világpolitikában a néző szerepét kérte magának; az ellenség gyengéit habozott kihasználni, sőt, elutasította magától, hogy profitáljon halálos ellensége bajaiból; hatásos védelem helyett a minden áron való tárgyalás illúziójába menekült; visszavonult jóléte sáncaiba, minden nagyszabású perspektíva elöl elzárkózott; s végül eljutottunk oda, hogy kétségbevonjuk a nyugati szövetség szükségességét. És most, hogy a szövetség egyik tényezője, Amerika mintha kezdene észbekapni,, a szövetség másik tényezője, Európa vonakodik észreténni, inkább szembefordul Amerikával. Ennek mindig újabb és újabb jeleit látjuk az európai közélet és európai közvélemény alakulásánál. Legerősebb a pacifizmus és a neutralizmus, a Szovjettel szembeni naivság és ugyanakkor az antiamerikanizmus Hollandiában és Nyugatnémetországban. Hollandia azonban kis ország és másodlagos fontosságú. Nyugat-Németország azonban a nyugati védelmi szövetség egyik legfőbb európai tartóoszlopa, ezenkívül pedig „frontállam,” a keleti birodalommal közvetlenül szomszédos erődítmény és hídfőállás. Ha Nyugat- Németországot szellemileg-lelkilegpolitikailag meggyengítik, a NATO alapjaiban inog meg. És ehhez nagyon közel vagyunk. Az egri vár lakosai még nem tudták, hogy a vár alatt a törökök aknát ásnak, Dobó István azonban már látta, hogy rezeg a borsó a dobok hártyáján, s tudta mi készül a vár alatt. Európa polgárai még nem tudják, de Rogers NATO-főparancsnok már tudja, hogy az európai neutralista tendenciák rágják a NATO gyökereit. S joggal kifogásolja, hogy az európai politikai vezetők nem világosítják fel a közvéleményt ugyanúgy, ahogy Reagan felvilágosította az amerikait. Bernard Rogers tábornok szerint a túlzott jólét és az illúziók tömege Európa népeit megfosztotta valóságérzéktől. „Véleményem szerint — mondotta nemrég —Európa vezetőinek kötelességük lenne, hogy meggyőzzék a közvéleményt: veszélyben a szabadság.” • Hogy mennyire így van, azt mutatja, hogy a Szovjetunió ma már kénye-kedvére agitál nyugatnémet földön, s a szovjet tételeket fokozódó erővel és pozitívan visszhangozza nemcsak a tömegtájékoztató szervek túlzottan nagy része, hanem a német kormánypártok egy-egy politikusa is. Ezek a politikusok, s a kormánypártok egy jelentős, aktív részlege máris védekezésbe szorította a NATO mellett ma még derekasan kitartó Schmidt kancellárt és Genscher külügyminisztert. A bonni „Die Welt” nemrégiben kiszámította, hogy a nyugatnémet kommunista párt (DKP) kongresszusa előtt, alatt és után nem kevesebb, mint 55 szovjet delegáció járta be, keresztül-kasul, a bonni köztársaság területét, agitálva úton-útfélen. A szovjet párt Központi Bizottságának fontos tagja, Vadim Zagladin pedig nyugatnémet földön szállított politikai muníciót Schmidt és Genscher belső ellenzékének, sőt, a szovjet hírügynökség, a TASS valósággal a kancellár és a külügyminiszter megbuktatására szólította fel azok pártját, a szociáldemokrata és liberális párt baloldalát. Jobb, ha a németek egy vagy két harcias politikusukat áldozzák fel, mint fia az egész országot.” Vadim Zagladin pedig abszolút precízen fogalmazott tézisekkel szolgált az ún. „Krefeldi Felhívás” (1980. nov. 16) által elindított német „békemozgalom”-nak. E mozgalom célja, amely megakadályozza, hogy Németországban Pershing-II rakéták és elhárító atomfegyverek állomásozzanak, vagyis, hogy a szovjet fegyveres fölénnyel szemben a Nyugat egyensúlyra törekedjék. Zagladin feje tetejére állította a valóságot: nem a Szovjetunió fenyegeti a békét, hanem Amerika; nincs szovjet fegyveres fölény, csak amerikai háborús uszítás. Zagladin tézisei: az európai békének egyetlen akadálya van, az új amerikai rakéták tárgyalni, tárgyalni, ezt a szót nem lehet elégszer hangoztatni; Schmidt kancellárnak többet kell tennie a tárgyalások érdekében; az első háborús rajtaütés német földről indulna el, tehát az első orosz csapás Németország ellen irányulna; az amerikaiak maguk távol akarnak maradni a hadszíntértől, a veszélytől; Kelet- és Nyugat- Európa államai nem fenyegetik egymást; minden atombomba, melyet európai földön gyújtanak meg, egész Európát fenyegeti. S mindezek után Zagladin konklúziója: „Közös biztonságunkat nem Moszkva, vagy Bonn fenyegeti, hanem Washington.” ’ Nem sokkal ezután Egon Bahr, a német keleti politika spiritus rectora, a Szovjetunióval szembeni appeasementet hirdető Willy Brandt ideológiai szárnysegédje megtámadta Amerikát, felelőssé tette azért, hogy a középtávú rakéták ügyében még mindig nem tárgyal a Szovjetunióval. A ,,Vorwärts” c. szocialista pártlapban kifogásolta, hogy Eagleburger amerikai államtitkár siettetni akarja az euróstratégiai atomfegyverek modernizálását, s hozzátette: ,e ez nem fog menni!" Ehhez kapcsolódva, mintegy e magatartás indokolására az Amerikával szembeni német ellenállás erősítésére Egon Bahr felállította az amerikainémet érdekellentét tételét. Megvádolta Amerikát, hogy német szövetségese konzultálása nélkül elhatározta a neutronbomba gyártását. Bahr állításának nem volt fedezete, mert amerikai döntés még nem történt, de Bahr máris kimondta: a neutronfegyverek gyártása Amerika dolga, de hogy e fegyvereket német földön állomásoztassák, az a mi dolgunk, s amennyire nem vitatható Washington joga arra, hogy politikáját megváltoztassa, éppúgynem vitatható Bonn joga, hogy ő meg a maga (enyhülési, szerk.) politikáját megtartsa. Más szóval: Bonn nem követi Washingtont a közös védelem útján! A hivatalos Bonn elkülönítette magát Bahrtól, de ez már a múltban is megtörtént, aztán Bahr, aki a kormánypárt elnökségének a tagja, mindig újabb és újabb, Amerikával szemben „rizikus” tétellel áll elő. S a Bahr-tézisek mögé rendszeresen felsorakozik a kormányzó szociáldemokrata párt ifjúsági organizációja. Ennek vezetője, Piecyk a szervezet mostani, országos kongresszusán még világosabban, mint Bahr, kimondta Bahr tételét: „El kell búcsúznunk attól a felfogástól, hogy biztonsági kérdésekben az amerikai kormány ugyanazokat az érdekeket képviseli, mint amelyek a német érdekek.” A NATO modernizálási programjára az ifjú szocialista vezér azt mondotta, hogy az „életveszélyes,” és mindentmeg kell tenni, hogy e programot „felborítsuk.” Az amerikai védelmi politika elleni nyugatnémet mozgalom benyomult a 19. Evangélikus Napok nagy összejövetelére is, Apel bonni honvédelmi minisztert lehurrogták és megdobálták, Schmidt kancellárt egy másik alkalommal ugyanezen a kongresszuson szinte elnémították. Az európai ifjúszocialisták bécsi kongresszusán kórusban kiáltották a szociáldemokrata német kancellárral kapcsolatban: „Schmidt tűnjön el, Schmidtnek el kell tűnnie.” Genscher külügyminisztert ugyanitt gúnyosan „az USA külügyminisztere” jelzővel illették. Mikor pedig nemrég Genscher a liberális párt kongresszusán a NATO-t erősítő határozatot terjesztett be, pártja kerek egyharmada megtagadta annak elfogadását. A nyugatnémet ifjúszocialisták egyik gyűlésén egy leányzó így nyilatkozott: „Nem érdekel, hogy a Szovjetunióban milyen viszonyok vannak, mert jónak tartom, hogy a Szovjetunió fegyvereket szállít (a harmadik világ mozgalmainak, szerk).” Egy másik ifjúszocialista kijelentése: „Miért tűrjük, hogy a nyugatnémet szövetségi köztársaság területén amerikaiak szabadon, járkálhatnak, mikor Nicaraguában az amerikai csapatok beavatkoznak?” Az ilyen nyilatkozatokat ma már naponta tucatjával hallhatjuk Nyugatnémetországban, s európai ifjúszocialista gyűléseken. És a naivságnak, tájékozatlanságnak, szovjetbarátságnak és antiamerikanizmusnak e szövevényét nincs, aki szétszakítsa. Elszomorodva állapította meg az egyik legtekintélyesebb európai napilap, a „Frankfurter Allgemeine Zeitung” ezzel kapcsolatban: „Nyilvánvalóan senki sincs már, aki ezzel a magatartással szerbeszállna. A német Brandt, a hollandén Uyl, a svéd Palme, a szocialista élpolitikusok, s e pártok legtöbb fiatal vezetője inkább még megerősíti ezt az idioszinkráziát." • Inkább Brezsnyev mint Reagan? Inkább Moszkva, mint Washington? Inkább a diktatúra, mint a szabadság? Inkább a turbán? Bizánc mindenesetre elesett! 9. oldal Mnanyfittet ^HVLITTL Ha egy estét Magyarországon akar tölteni, akkor okvetlen keresse fel éttermünket. Biztosak vagyunk benne, hogy meg lesz elégedve Óhazai módon készült ételeinkkel. Az étlapon megtalálja mindazt amit szeret. Halászlé *A- Harcsapörkölt — Fatányéros — Aranybika húsostál — Szilvásgombóc — Vadasak — Sültek és különböző töltelékfélék. Palacsinta — Rétes — Töpörtőspogácsa — Kaproslángos. Asztalfoglalásért kérjük hívja a következő számot: 764-1436 Heti 7 napon át nyitva! Szombat, vasárnap ebédet is felszolgálunk, a többi napokon csak vacsorát. Nyitva délután 4 órától, hétvégén déli 12 órától. 7308 North Rogers Ave. Chicago 60626 n 1 NÉGY NYELVEN A MAGYAR SZABADSÁGÉRT! ' » MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Post, 70. Germany Felelős szerkesztő és kiadó: KECSKÉST-TOLLAS TIBOR SNÉHZEVÖBIm»/"«« «ameritasM. ti» mafla—ma Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — ék nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:.................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili