Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

Újjászervezik a légiforgalmi irányítást­ Az Associated Press nevű hírügynökség és a Pc NBC nevű televíziós há­lózat nemrégiben tör­tént közös felmérésének az eredménye. Az ame­rikai polgárok 64 száza­léka helyesli az Elnök lépését a légiforgalmi irányítók illegális sztrájkjával kapcsolat­ban, 27 százalék ellen­zi, a megkérdezettek 9 százalékának pedig nincs határozott véle­ménye a kérdésben. S mivel a probléma nemzetközi visszhangot váltott ki, talán nem ér­dektelen az egész ügyet megfelelő perspektívá­ba helyezni. Az Elnök intézkedése nyomán a Civil Rights Commission 12.000 légi­­forgalmi irányítót bo­csátott el, mert illegá­lis sztrájkot folytattak. Az elbocsátottaknak jo­guk van az illetékes fe­derális bírósághoz fel­lebbezni. Az elbocsátott légifor­galmi irányítók még mindig felvonulásokat és picketeléseket ren­deznek, tábláikon ezzel a felirattal: Air Control­lers Are On Strike. Ez azonban meglehe­tősen groteszk és értel­metlen, mivel ezeknek a légiforgalmi irányítók­nak már nincs állásuk, tehát nincs miért és mi ellen sztrájkolniuk. Mr. Reagan leszögezte: A sztrájknak vége van, már folyik az új légifor­galmi irányítók kiképzé­se. Az egész rendszert teljesen újjászervezzük. A nyugati országok je­lentékeny részében a lé­giforgalmi irányítók szolidaritási sztrájkba kezdtek. A kezdeti izo­­galom és lelkesedés azonban elmúlt és rövi­desen visszatértek mun­kahelyükre, mivel belát­ták, hogy az amerikai el­nök­ törvényes intézke­désével szemben nincs mit tenniük. Portugália 300 légiforgalmi irányí­tója 48 órás sztrájkot rendezett amerikai kol­légáik­­érdekében, sztrájkjuknak azonban a nemzetközi légiforga­lomra semmiféle követ­kezménye és hatása nem volt. A légiforgal­mi irányítók, Ameri­kában és más országok­ban, azt állítják, hogy jelenleg a régi, bevált irányítók sztrájkja kö­vetkeztében, Amerika felett veszélyes a légi­közlekedés és könnyen halálos szerencsétlen­ségre kerülhet a sor. Ez­zel a felelőtlen állítá­sukkal voltaképpen köz­vetett módon, Reagan elnököt és a washingto­ni Federal Aviation Ad­­minisztrationt, gyilkos­sággal vádolják. Vád­jukra, amely a maga ne­mében példátlan, sem­miféle valóságos bizo­nyítékot nem tudnak fel­mutatni. Ezenkívül, hogy Amerika felett a lé­giközlekedés veszé­lyese, azt megfigyelő tornyaikból sem a kana­dai, sem az angol, sem a portugál légiforgalmi irányítók nem tudhatják megállapítani, egyálta­lában nem illetékesek arra, hogy efelől véle­ményt mondjanak. A különböző szakszer­vezetek nyomban meg­ragadták az alkalmat a hangulatkeltésre és azt állítják: Ez csak a kez­det, a sztrájk­ellenes Reagan rövidesen fel­számolja a szakszerve­zetek sztrájk­jogát. Ez az állítás teljes tudat­lanságot mutat. Az El­nök több sajtóértekezle­ten leszögezte, hogy ilyesmi nincs szándéká­ban és az amerikai el­nöknek nincs is lehető­sége arra, hogy a szak­­szervezeteket megfosz­­sza sztrájk­joguktól. Mr. Reagan intézkedése nem ezen az alapon, ha­nem azon az alapon tör­tént, hogy a sztrájkoló légiforgalmi irányítók megszegték a föderális törvényt. Kanadában Jean-Luc Pepin, közlekedési mi­niszter, federális bíró­ság elé állított 150 olyan légiforgalmi, irányítót, akiknek mindegyike na­pokon keresztül „szoli­daritásból” megtagadta az Amerika felé tartó re­pülőgépek irányítását. Mr. Pepin egyúttal arra kérte a federális bírósá­got: fossza meg a kana­dai légiforgalmi irányí­tókat (akik szeptember­ben szándékoznak sztrájkba lépni) sztrájk­joguktól, azzal az indo­kolással, hogy kulcs­sze­repük van a kanadai lé­­giforgalomban. Nem le­het tudni, hogy ebben a kérdésben milyen vá­lasz születik majd, de kétségtelen, hogy a fede­rális bíróság helyzete nagyon nehéz, mivel Ka­nadában federális tör­vény biztosítja a fede­rális alkalmazottak, sztrájk-jogát. A végső (és egyetlen) megoldás kétségtelenül csak az le­het, hogy minden fede­rális alkalmazottól meg­vonják a sztrájk-jogot. A dolog egyáltalában nem elképzelhetetlen, Ame­rikában már régóta nincs sztrájk­joguk a fe­derális alkalmazottak­nak és volt az az alap, amelyre támaszkodva az Elnök elbocsáthatta a szolgálatból az illegá­lisan sztrájkoló légi­­forgalmi irányítókat. • A kanadai provinciá­lis miniszterelnökök négy napig tartó konfe­renciája Victoriában teljes mértékben ered­ménytelen volt és egyet­len lényeges kérdést sem oldott meg, sőt nem is jelölte ki a megol­dás útját. A tanácskozás után kiadott záró-kom­­mniké különös és határo­zatlan, üres keveréke a federális kormány bírá­latának, ugyanakkor a kommüniké hangsú­lyozza, hogy a provinci­ális miniszterelnökök hajlandók Ottawával együttműködni a gazda­sági és pénzügyi prob­lémák megoldásában. Hogy ez az együttműkö­dés valójában mit jelen­tene, az nem válik vilá­gossá — különös tekin­tettel arra, hogy az egyik legfontosabb kér­désben, az egységes olaj­árakban, semmifé­le megállapodás nem történt a provinciális miniszterelnökök­ kö­zött. A kommünikét magát jelentéktelenné teszi William Bennett, Bri­tish Columbia minisz­terelnökének az értekez­let vendéglátójának és rendezőjének záró nyi­latkozata : " Ahol a legnagyobb nehézségeink vannak, például, az egész orszá­got érintő politikai vo­nal, a magas bank­ka­matok, és a pénzügyi problémák, azok, ame­lyekre­ vonatkozóan a föderális kormány hiva­tott választ találni. (Fel­merül a kérdés, hogy ab­ban az esetben mi volt az értelme a provinciális miniszterelnökök konfe­renciájának?) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Csonka Emil: ...és Bizánc elesett — Az európai pacifizmus — A keletrómai birodalmat már jócs­kán szorongatta a hódító ozmán szel­lem és haderő, a „keleti imperializ­mus,” már parancsoló szükségesség lett volna a teljes együttműködés Ró­mával, illetve az európai természe­tes szövetségessel, de ebben a hely­zetben Bizánc egyik utolsó nagy mi­nisztere, Lukas Kotaras azt mondot­ta : Inkább a szultán turbánja, mint a bíborosi kalap.” Idáig jutott Bizánc, amely akkor már régen rálépett a neutralizmus és pacifizmus útjára, a jólétben el­­puhulva és szellemileg elgyengülve sorban adta fel létfontosságú bástyá­it. Először az anatóliai fennsíkot, amely a birodalom élemiszerkamrá­­­ja és legénységi sorozóbázisa volt, aztán elvesztette Efezust, utána Ni­­komédiát, majd Adrianopolt. Az oz­mán erő benyomult a Balkánra, há­tulról kerítette be Bizáncot, végül a Boszporusz európai oldalán (1453) be­rendezte Rumeli Hisszar nevű tá­maszpontját. Bizánc már régen ámí­totta magát, lelkileg lemondott az ön­védelemről, jobban haragudott nyu­gati partnereire, mint keleti ellensé­gére, s így született meg a végzetes filozófia. Inkább a turbán, mint a bí­borosi kalap. És Bizánc elesett. Vagy egy félévezred múlva, most, hogy Európát a mai barbár ideoló­gia és annak imperialista hordozója, a Szovjetunió fenyegeti, Lukas Nőtá­ras szellemét követve különböző európai fórumok nem a keleti ve­szélyt, hanem a nyugati védelem hordozóját, Amerikát hibáztatják, s korunkban az antik államférfi he­lyett a filozófus fogalmazta meg a „teendőt”: „Inkább vörös, mint ha­lott.” Ami a gyakorlatban a hódító előtti meghódolást szugerálja. A mai európai fiatalok nagy része persze, akik tömegével vonulnak fel európai nagyvárosok utcáin, s Amerika ellen tüntetnek, nem rendelkeznek olyan történelmi műveltséggel, hogy Lu­kas Nozárasról, vagy Bizáncról vala­mit is tudnának, annál inkább köve­tik Bertrand Russel hamis alternatí­váját, végzetes jelszavát. Úgy­­annyira, hogy nemrégiben, egész pontosam 1980 őszén egy nyugatné­met evangélikus ifjúsági szinódus ki­mondta : „Inkább húsz vagy harminc évig egy diktatúra uralma alatt élni, mint a háború, mert még mindig meg­van a remény, hogy békeszerető embe­rek között a diktatúra is megváltoz­­hatik.” Az idősebb generáció politikai áb­rándjai— hídépítés, békés koegzisz­­tencia, keleti politika, enyhülési po­litika — oda vezettek, hogy a fiata­labb nemzedék már le akarja vonni a konzekvenciákat, még tovább megy, már a meghátrálást választ­ja, már a kapitulálást hirdeti, a sa­ját oldal lefegyverzését, egyoldalú lefegyverzését, már feladja a sza­badságeszményt, lemond a szabad­ságról is, már inkább vállalja a dik­tatúrát, a szolgaságot. Az „enyhü­lési politika” félelmetes gyümölcsö­ket hozott­ Európa, s a Nyugat általában, 1956 októberében, a magyar forradalom által kínált egyedülálló történelmi alkalom elmulasztásával végleg fel­adta Közép-Kelet-Európát (Bizánc feladta az anatóliai fennsíkot). Be­engedte a Szovjetuniót Afrikába (Bi­zánc hagyta, hogy az ozmán erő be­nyomuljon a Balkánra). S ha még azt is eltűrné, hogy a Szovjetunió meg­vesse a lábát a Perzsa-öböl környé­kén, rátegye a kezét a közelkeleti olajra (s az afgán nép szabadság­­harcának neutralista szemléleté­vel ehhez a Nyugat már nagyon kö­zel jutott), akkor elérkeztünk oda, ahol a világtörténelem Rumeli Hisz­­szar támaszpontjával tartott.­ Bi­zánc még abban az évben elesett. • Ez a történelmi párhuzam koránt­sem önkényes, vagy merész. Bizánc hanyatlásának okozói, főbb elemei Amerikában megvoltak Reagan előtt és Európában megvannak ma is. A szovjet imperializmussal szem­ben, mint Bizánc az ozmán hódító hullámmal szemben, Amerika túl so­káig, Európa pedig ma különösen fo­kozódó tempóban, az önfeladás filo­zófiájának és politikai- történelmi té­vedéseinek adta át magát: a világ­­politikában a néző szerepét kérte ma­gának; az ellenség gyengéit habozott kihasználni, sőt, elutasította magá­tól, hogy profitáljon halálos ellensé­ge bajaiból; hatásos védelem helyett a minden áron való tárgyalás illúzi­ójába menekült; visszavonult jóléte sáncaiba, minden nagyszabású pers­pektíva elöl elzárkózott; s végül el­jutottunk oda, hogy kétségbevonjuk a nyugati szövetség szükségességét. És most, hogy a szövetség egyik té­nyezője, Amerika mintha kezdene észbekapni,, a szövetség másik té­nyezője, Európa vonakodik észre­­ténni,­­ inkább szembefordul Ame­rikával. Ennek mindig újabb és újabb jele­it látjuk az európai közélet és euró­pai közvélemény alakulásánál. Leg­erősebb a pacifizmus és a neutra­lizmus, a Szovjettel szembeni naiv­­ság és ugyanakkor az antiamerika­­nizmus Hollandiában és Nyugatné­metországban. Hollandia azonban kis ország és másodlagos fontossá­gú. Nyugat-Németország azonban a nyugati védelmi szövetség egyik leg­főbb európai tartóoszlopa, ezenkívül pedig „frontállam,” a keleti biroda­lommal közvetlenül szomszédos erő­dítmény és hídfőállás. Ha Nyugat- Németországot szellemileg-lelkileg­­politikailag meggyengítik, a NATO alapjaiban inog meg. És ehhez na­gyon közel vagyunk. Az egri vár la­kosai még nem tudták, hogy a vár alatt a törökök aknát ásnak, Dobó István azonban már látta, hogy rezeg a borsó a dobok hártyáján, s tudta mi készül a vár alatt. Európa pol­gárai még nem tudják, de Rogers NATO-főparancsnok már tudja, hogy az európai neutralista tenden­ciák rágják a NATO gyökereit. S joggal kifogásolja, hogy az európai politikai vezetők nem világosítják fel a közvéleményt ugyanúgy, ahogy Reagan felvilágosította az amerika­it. Bernard Rogers tábornok sze­rint a túlzott jólét és az illúziók tö­mege Európa népeit megfosztotta valóságérzéktől. „Véleményem sze­rint — mondotta nemrég —Euró­pa vezetőinek kötelességük lenne, hogy meggyőzzék a közvéleményt: veszélyben a szabadság.” • Hogy mennyire így van, azt mutat­ja, hogy a Szovjetunió ma már ké­­nye-kedvére agitál nyugatnémet földön, s a­ szovjet tételeket fokozó­dó erővel és­ pozitívan visszhangoz­za nemcsak a tömegtájékoztató szer­vek túlzottan­ nagy­ része, hanem a német kormánypártok egy-egy poli­tikusa is. Ezek a politikusok, s a kormánypártok egy jelentős, aktív részlege máris védekezésbe szorítot­ta a NATO mellett ma még dereka­san kitartó Schmidt kancellárt és Genscher külügyminisztert. A bonni „Die Welt” nemrégiben ki­számította, hogy a nyugatnémet kommunista párt (DKP) kongresszu­sa előtt, alatt és után nem kevesebb, mint 55 szovjet delegáció járta be, keresztül-kasul, a bonni köztársaság területét, agitálva úton-útfélen. A szovjet párt Központi Bizottságának fontos tagja, Vadim Zagladin pedig nyugatnémet földön szállított politi­kai muníciót Schmidt és Genscher belső ellenzékének, sőt, a szovjet hír­ügynökség, a TASS valósággal a kan­cellár és a külügyminiszter megbuk­tatására szólította fel azok pártját, a szociáldemokrata és liberális párt baloldalát. Jobb, ha­ a németek egy vagy két harcias politikusukat áldoz­zák fel, mint fia az egész országot.” Vadim Zagladin pedig abszolút pre­cízen fogalmazott tézisekkel szolgált az ún. „Krefeldi Felhívás” (1980. nov. 16) által elindított német „béke­­mozgalom”-nak. E mozgalom célja, amely megakadályozza, hogy Né­metországban Pershing-II rakéták és elhárító atomfegyverek állomá­sozzanak, vagyis, hogy a szovjet fegyveres fölénnyel szemben a Nyu­gat egyensúlyra törekedjék. Zagla­din feje tetejére állította a valósá­got: nem a Szovjetunió fenyegeti a békét, hanem Amerika; nincs szov­jet fegyveres fölény, csak amerikai háborús uszítás. Zagladin tézisei: az európai békének egyetlen akadálya van,­­ az új amerikai rakéták­ tár­gyalni, tárgyalni, ezt a szót nem lehet elégszer hangoztatni; Schmidt kan­cellárnak többet kell tennie a tárgya­lások érdekében; az első háborús raj­taütés német földről indulna el, tehát az első orosz csapás Németország el­len irányulna; az amerikaiak maguk távol akarnak maradni a hadszíntér­től, a veszélytől; Kelet- és Nyugat- Európa államai nem fenyegetik egy­mást; minden atombomba, melyet európai földön gyújtanak meg, egész Európát fenyegeti. S mindezek után Zagladin konklúziója: „Közös biz­tonságunkat nem Moszkva, vagy Bonn fenyegeti, hanem Washing­ton.” ’ Nem sokkal ezután Egon Bahr, a­ német keleti politika spiritus recto­­ra, a Szovjetunióval szembeni appe­­asementet hirdető Willy Brandt ideo­lógiai szárnysegédje megtámadta Amerikát, felelőssé tette azért, hogy a középtávú rakéták ügyében még mindig nem tárgyal a Szovjetunió­val. A ,,Vorwärts” c. szocialista pártlapban kifogásolta, hogy Eagle­­burger amerikai államtitkár siettet­ni akarja az euróstratégiai atom­fegyverek modernizálását, s hozzá­tette: ,e ez nem fog menni!" Ehhez kapcsolódva, mintegy e magatartás indokolására az Amerikával szem­beni német ellenállás erősítésére Egon Bahr felállította az amerikai­német érdekellentét tételét. Megvá­dolta Am­erikát, hogy német szövet­ségese konzultálása nélkül elhatá­rozta a neutronbomba gyártását. Bahr állításának nem volt fedezete, mert amerikai döntés még nem tör­tént, de Bahr máris kimondta: a neutronfegyverek gyártása Amerika dolga, de hogy e fegyvereket német földön állomásoztassák, az a mi dol­gunk, s amennyire nem vitatható Washington joga arra, hogy politiká­ját megváltoztassa, éppúgy­­nem vi­tatható Bonn joga, hogy ő meg a ma­ga (enyhülési, szerk.) politikáját megtartsa. Más szóval: Bonn nem követi Washingtont a közös védelem útján! A hivatalos Bonn elkülönítette ma­gát Bahrtól, de ez már a múltban is megtörtént, aztán Bahr, aki a kor­mánypárt elnökségének a tagja, mindig újabb és újabb, Amerikával szemben „rizikus” tétellel áll elő. S a Bahr-tézisek mögé rendszere­sen felsorakozik a kormányzó szo­ciáldemokrata párt ifjúsági orga­nizációja. Ennek vezetője, Piecyk a szervezet mostani, országos kong­resszusán még világosabban, mint Bahr, kimondta Bahr tételét: „El kell búcsúznunk attól a felfogástól, hogy biztonsági kérdésekben az amerikai kormány ugyanazokat az érdekeket képviseli, mint amelyek a német érde­kek.” A NATO modernizálási prog­ramjára az ifjú szocialista vezér azt mondotta, hogy az „életveszélyes,” és mindent­­meg kell tenni, hogy e programot „felborítsuk.” Az amerikai védelmi politika elle­ni nyugatnémet mozgalom benyo­mult a 19. Evangélikus Napok nagy összejövetelére is, Apel bonni honvé­delmi minisztert lehurrogták és megdobálták, Schmidt kancellárt egy másik alkalommal ugyanezen a kongresszuson szinte elnémították. Az európai ifjúszocialisták bécsi kongresszusán kórusban kiáltották a szociáldemokrata német kancellár­ral kapcsolatban: „Schmidt tűnjön el, Schmidtnek el kell tűnnie.” Gen­scher külügyminisztert ugyanitt gú­nyosan „az USA külügyminisztere” jelzővel illették. Mikor pedig nem­rég Genscher a liberális párt kong­resszusán a NATO-t erősítő határo­zatot terjesztett be, pártja kerek egyharmada megtagadta annak elfo­gadását. A nyugatnémet ifjúszocia­­listák egyik gyűlésén egy leányzó így nyilatkozott: „Nem érdekel, hogy a Szovjetunióban milyen viszo­nyok vannak, mert jónak tartom, hogy a Szovjetunió fegyvereket szál­lít (a harmadik világ mozgalmai­nak, szerk).” Egy másik ifjúszocia­lista kijelentése: „Miért tűrjük, hogy a nyugatnémet szövetségi köztársa­ság területén amerikaiak szabadon, járkálhatnak, mikor Nicaraguában az amerikai csapatok beavatkoz­nak?” Az ilyen nyilatkozatokat ma már naponta tucatjával hallhatjuk Nyu­gatnémetországban, s európai ifjú­szocialista gyűléseken. És a naivság­­nak, tájékozatlanságnak, szovjet­barátságnak és antiamerikaniz­­musnak e szövevényét nincs, aki szétszakítsa. Elszomorodva álla­pította meg az egyik legtekintélye­sebb európai napilap, a „Frankfur­ter Allgemeine Zeitung” ezzel kap­csolatban: „Nyilvánvalóan senki sincs már, aki ezzel a magatartással szer­beszállna. A német Brandt, a hol­landén Uyl, a svéd Palme, a szocia­lista élpolitikusok, s e pártok legtöbb fiatal vezetője inkább még megerősí­ti ezt az idioszinkráziát." • Inkább Brezsnyev mint Reagan? Inkább Moszkva, mint Washington? Inkább a diktatúra, mint a szabad­ság? Inkább a turbán? Bizánc min­denesetre elesett! 9. oldal Mnanyfittet ^HVLITTL Ha egy estét Magyarországon akar tölteni, akkor okvetlen keresse fel éttermünket. Biztosak vagyunk benne, hogy meg lesz elégedve Óhazai módon ké­szült ételeinkkel. Az étlapon megtalálja mind­azt amit szeret. Halászlé *A- Harcsapörkölt — Fatányé­ros — Aranybika húsostál — Szilvásgombóc — Vadasak — Sültek és különböző töltelékfélék. Palacsinta — Rétes — Töpörtőspogácsa — Kaproslángos. Asztalfoglalásért kérjük hívja a következő számot: 764-1436 Heti 7 napon át nyitva! Szombat, vasárnap ebédet is felszolgálunk, a többi napokon csak vacsorát. Nyitva délután 4 órától, hétvégén déli 12 órától. 7308 North Rogers Ave. Chicago 60626 n 1 NÉGY NYELVEN A MAGYAR SZABADSÁGÉRT! ' »­­ MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Post, 70. Germany Felelős szerkesztő és kiadó: KECSKÉST-TOLLAS TIBOR SNÉHZEVÖBI­­m»/"­«« «ameritasM. ti» mafla—ma Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anya­gi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyek­szik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem ma­gunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dol­goztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — ék nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és saj­tójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, mely­ben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékb­élyeg­­gel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:.................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili

Next