Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)

1981-10-17 / 43. (42.) szám

u­e, it. ó­a 40 g-1Z-k, á­llt a­m és 37 r­s-ij j.9 r-11 a­e­e­jl ió 0- 1 1- IZ is i. is n j­tt 1-í­i­t. Tollas Tibor: Lojalitás ■ de kivel? „Milyen hasznos lenne a szó, ha nem arra szol­gálna, hogy gondolata­inkat vele eltakarjuk." (Talleyrand) Unalomig halljuk ezt a szót „lojalitás,” amit az anyaországgal való kapcsolat előfeltételéül ír elő részünkre a buda­pesti Magyarok Világ­­szövetsége és alvállala­ta, az Anyanyelvi Kon­ferencia-mozgalom. Ezt a lojalitást mindkét fél másként értelmezi. A külföldi magyarság, (fő­leg az itt felnőtt fiata­lok) a magyar néppel va­ló lojalitásra gondol, míg a Világszövetség a rendszerrel való lojali­tást érti rajta. Goszto­­nyi János, művelődési miniszterhelyettes, a Vi­lágszövetség főtitkára, évekkel ezelőtt megírta a Magyar Hírekben: „Nekünk tulajdonkép­pen egy célunk van... az anyanyelvi mozgalom­ban, a magyar kultúra közös ápolása útján ala­kuljon ki tisztességes emberi lojalitás a mai Magyarország, a Ma­gyar Népköztársaság iránt.” Ezt az idei, Pé­csett megrendezett, tízéves jubileumi kon­ferenciával kapcsolat­ban megtoldotta ezzel: „Amit végzünk, politi­kai munka, nemcsak kulturális...” (Magyar Hírek, 1981. febr. 15.) Az otthoni pártfunkcio­nárius kijelentése tisz­tázza a fogalmakat, ezzel azonban nehéz helyzetbe hozta a külföl­di „nyelvészek” szoká­sos érvelését, ők ugyan­is bírálatunkat „rossz­­indulatnak” vagy „is­merethiánynak” köny­velték el. A politikai emigráció munkájában való részvételt mindig a „kultúrára” hivatkoz­va tagadták meg s most óhatatlanul a magyar népet elnyomó diktatú­rával kötöttek politikai „koalíciót.” A rendszer már ré­gebben fölmérte, amit a nemzedékváltással kap­csolatban Gombos Gyu­la így fogalmazott meg: „Az emigráns ma­gatartás nem örökíthető át apákról fiakra, egyik nemzedékről a másik­ra... Az emigráns apák fiai és leányai már nem emigránsok... Hiányzik belőlük... az üldözöttség emléke... a haza elha­gyásának fájdalma... Az emigráns utódai mindezt... tudhatják, de ez ismeret csupán, nem élmény eredetű... Ezért nem lehet az emigráns magatartást átörökí­teni.” A külföldön felnőtt, vagy itt született nemze­dék és az óhaza kapcso­latát tehát nekünk más mércével kell mérnünk, hiszen mások az adottsá­gok. A szellemi hazával való azonosulás, első­sorban nem származás, hanem nevelés és belső igény kérdése, amint azt Juhász László kifejtet­te. Gyermekeinknek a nyelv tökéletesítéséhez, a népi kultúra, az ottho­ni táj megismeréséhez — a vízumkérelmen kí­vül — nincs szükségük hivatalosan rendezett nyaraló táborokra, külö­nösen ha ennek politikai ára is van. A külhoni fi­atalság magyarságtu­data sokkal inkább erő­síthető rokoni körben, semmint az említett tá­borokban, vagy „jól át­gondolt” országjáráso­kon, parlamenti fogadá­sokon, vagy akár az Anyanyelvi konferencia tankönyvein keresztül, ahol már 1848-ban vég­ződik a történelem. Nem kívánhatunk e hazaláto­gatóktól olyan nyilatko­zatokat, melyek miatt a rendszer megtorlással élhet, de kötelességünk arra figyelmeztetni a konferenciázókat, hogy könnyen a rendszer ki­szolgálóivá válhatnak. Makkai Ádám, a Csi­­rcaffóban­ élő költő és nyelvész, néhány évvel ez­előtt a Kanadai Ma­gyarságban őszintén megírta csalódását: „Mindaz a türelem, re­ménykedés ... bárgyú jóindulat, amivel mi, akkor még fiatalabbak — néztük Lőrinczet és az Anyanyelvi Konfe­renciákat, a legmélyebb felháborodásba váltha­tott csak át. Négy utam alatt meggyőződhet­tem... hogy azok, akik hatalmon vannak, akár az irodalomban, akár a nyelvészetben, nem mondanak, mert nem mondhatnak igazat.” Mezei András, otthoni költő ezt írja: Hazug ajkán az ál-igazság. Igaz ajkán az ál-hazugság. Csoóri Sándor New York-ban elmondott március 15-i beszédében a nyugati magyarság és az otthon kapcsolatát így fogalmazza meg: „Az amerikai magyar­ság viselkedése, kultú­rája, s közvetítő képes­sége már önmagában is diplomáciai viszony.” Majd idézi Mészöly Mik­lós, otthoni írónak a Pé­csett megjelenő Jelen­korban, amerikai kör­útjával kapcsolatos cik­kéből: „A világ minden pontján vannak—és kell legyenek — minden né­zetkülönbségen túlmu­tató, osztatlan magyar érdekek... Egy biz­tos: Távlatilag végképp semmire se vezet, ha kü­lönböző kapcsolatunk­ban­­— burkoltan,­ vagy kevésbé burkoltan—tet­té és előfeltétellé tesz­­szük a szemléleti, ideo­lógiai felzárkózás rek­lámértékű mímelését.” E „reklámértékű” kapcsolatnak riasztó példáiról olvashattunk az utóbbi időben. A Ma­gyar Hírek 1981. márc. 21-i számában Szántó Miklós azt írja: „A Bar-,­tók-évforduló megün­neplésére szerte a vilá­gon készülnek egyesü­leteink.” Az ,n’ betű bi­zonyára nem elírás. Sőt inkább hivalgás, hogy lám odakint is közösen alapított egyesületek működnek már — Buda­pest irányításával! így aztán érthető, miért hívta meg a New York-i március 15-i ünnepség „lojális” rendezősége díszvendégül a Magyar­ Népköztársaság követ­ségének vezetőit. Lehet-e hitvallást tenni a 48-as szabad­ságeszmék mellett s ugyanakkor a márciusi és októberi szabadság­eszmék eltiprói s azok képviselői felé lojali­tást tanúsítani? Lehet-e fából vaskarika? Úgy látszik lehet! Mert pl. Európa több városában­ maguk a követségek is rendeznek márciusi ün­nepséget, melyet otthon ma sem lehet megtarta­ni. S akad hozzá közön­ség, nem is kevés! Gosz­­tonyi János említett be­számolójából megtud­juk például: „Új szín­foltot jelentenek az Olaszországban létre­jött egyesületek. Létre­hozóik főként konzuli­­útleveles magyar fele­ségek.” Ausztrália fő­városában Canberrában a rendszer iránti lojali­tás odáig buzgólkodott a Magyar Klubban, hogy a követség vezetőit, mint „dísztagokat” ok­levéllel tüntették ki. A felháborodott tagok ké­sőbb leváltották a klub vezetőségét. ►" Hasonló eseteket bő­ven idézhetnénk, de cé­lünk nem a negatívumok bemutatása és kipellen­­gérezése, hanem a fo­galmak tisztázása. Ide tartozik az a cikk is, mely az Anyanyelvi Konferencia Védnöksé­gének Tájékoztatójá­ban, a „Nyelvünk és kultúránkéban jelent meg s melyet egy fiatal amerikai magyar házas­pár (régi barátaim) írt. A férj történész, amerikai egyetemi ösz­töndíjjal több évet töl­tött Budapesten, felesé­ge is ott doktorált. Visz­­szatérve az USA-ba to­vábbra is részt vettek az emigráció életében. Megdöbbenve olvastam tőlük a fent említett ki­adványban ezeket a so­rokat: „1977-ben úgy éreztük, hogy el kell mennünk a III. Anya­nyelvi Konferenciá­ra... Azt már kezdet­től fogva tudtuk, hogy a humanisztika valame­lyik területén működő szakember nem zárkóz­hat el attól az ország­tól, melynek kultúráját, irodalmát, történelmét és népét tanulmányoz­za. De ezen túlmenően is helytelennek tartot­tuk és tartjuk azt a ma­gatartást, amely visz­­szautasítja az anyanem­zet kinyújtott karját.” Mindezt azok írják, akik nem néhány hetes balatoni nyaralásra utaztak haza, s akiknek alkalmuk nyílt nemcsak turistaszemmel nézni a hazai életet. Mi ez? Kö­telező dolgozat? Túltel­jesített hűségnyilatko­zat? — Bár később egy mondattal elismerik, hogy az otthoni anya­nyelvi mozgalomba való bekapcsolódás nélkül is lehet eredményes mun­kát végezni, ahogyan ezt néhány amerikai magyar központban fennálló iskolák, vagy a Cserkész Szövetség ér­tékes munkája bizonyít-­ ja, mégis megvan a ve­szélye, hogy az „elzár­kózás,” a „szellemi el­szigeteltség” végülis a fiatalban természetel­lenes lelkiállapotot te­remt. „A mai Magyar­­országot teljesen vissza­utasító magatartás” — írják — a fiatalokat ma­gyarságuk teljes megta­gadásához vezeti, vagy ha nem, akkor pedig egy soha nem volt, soha nem lesz Magyarország képét oltja beléjük.” Ez a gondolatmenet olcsó szemfényvesztés, vagy inkább logikai buk­fenc. Egyrészt azért, mert a hétvégi iskolák­ban tanulók s a cserké­szek zöme már az Anya­nyelvi Konferenciák előtt is hazajárt. Igaz, hogy szüleik pénzén ro­konokhoz mentek, és nem kedvezményes, vagy ingyenes propa­ganda tanfolyamokra, így bizonyára több nyelv- és helyzetismere­tet, magyarságtudatot kaptak, mint Boldizsár Ivánéktól. Másrészt „el­zárkózáshoz, szellemi elszigeteltséghez és ter­mészetellenes lelkiál­lapothoz” éppen az ve­zet, ha valaki nem a tisz­ta forrásnál, hanem mérgezett kutaknál olt­ja gyermekeinek szórá­ját. A konferenciákon ugyanis a megszállókat „népünk barátainak,” a diktatúrát „demokrá­ciának,” szüleiket „fa­sisztáknak” vagy „el­­­­lenforradalmároknak” mondják, ahol hiányzik a nemzeti önismeretre való nevelés és a közel­múlt történelmét elhall­gatják, vagy csak torzít­va ismerhetik meg azok a fiatalok is, akik ott­hon születtek. Így kerül­nek aztán a külföldön született gyermekek „természetellenes lelki­­állapotba,” és értetle­nül kérdezhetik szüleik­től: Miért jöttetek ki? Fonák eset, hogy ép­pen a Művelődési Mi­nisztérium (melynek mi­niszterhelyettese, Gosz­­tonyi János, az Anya-, nyelvi Konferenciák egyik főszereplője) til­totta be idén március 14- én a lakiteleki Fiatal írók Körét! Vajon, akadt-e a konferenciák­ra járó külföldiek közül akárcsak egy is, aki til­takozott volna az ellen? Arról azonban olvastunk (Magyar Hírek, 1981. május 30), hogy Goszto­­nyi háromhetes ameri­kai körútja során ki­emelte a Bloomington-i (Sinor Dénes) és az Ame­rikai Magyar Népszava, a Szabadság, az Ameri­kai Magyar Szó c. lapok, valamint az ITT-OTT Baráti Társaság tagjai­val folytatott „jó beszél­getéseit.” Gombos Gyula találó­­ban írta idézett cikkében: „Konferenciákon még soha, semmilyen anya­nyelvet nem mentettek meg... Az Anyanyelvi Konferencia fokozato­san alakult át olyan in­tézménnyé, melynek ré­vén a magyar kormány­zat kapcsolatot igyek­szik teremteni... nyu­gaton élő magyar egyé­nekkel és csoportokkal. S a célja az, hogy maga iránt lojálissá tegye a magyarokat... mégis, pusztán tisztánlátás vé­gett, azért érdemes szemügyre venni az így felkínált együttműkö­dés szerkezetét. Az egyik fél, a magyar kor­mányzat, a hatalom dol­gában teljesen birtokon belül van, a másik fél, a nyugati magyar, telje­sen birtokon kívül. S mi­vel az ügy politikától semmiképp sem mente­síthető, mindig csak az történhet, amit a birto­kon belüli „ jónak lát és akar.”­­A cikket író amerikai házaspár az anyanyelvi­­ mozgalom „kimagasló eredményének” látja az „összmagyarság” gon­dolatának felkarolását. Ez azonban már csak azért is üres jelszó, hi­szen köztudomású, hogy a „Világszövetség” csak a nyugati magyarságot kívánja beszervezni, vi­szont a szomszédos or­szágokban élő, több mil­lió honfitársunkat, nyel­véért és magyarságtu­datáért — sőt fönnmara­dásáért! — folytatott, harcában, már több, mint három évtizede magára hagyja. Miután azonban az emigráció kritikája az Anyanyel­vi Konferenciát ezen a ponton bírálta legin­kább, az utóbbi időben néhány szomszéd ál­lambeli pedagógust is meghívtak a konferen­ciára. Ezek azonban semmiféle kritikát nem gyakorolhattak hazá­jukkal szemben, hiszen oda vissza kellett tér­niük, így a személyes beszélgetésekben is tartózkodóak voltak, mi­vel nem tudták, kivel áll­nak szemben. Különben az anyanyelvi mozga­lom még tankönyveket sem küldött kisebbségi területekre. Bár az is igaz, amit Kunszabó Fe­renc otthoni író mond: ,,Történelmi könyveink majdnem annyi rosszat állítottak múltunkról, mint a román történé­szek.” De a külföldi és otthoni nyelvészek ál­tal „közösen” kiadott tankönyvek se sokkal különbek, minthogy pl. meg sem említik Tria­nont, a legutóbbi olvasó­könyvünkhöz mellékelt térképen pedig csak ide­gen nevükön szerepel­nek határon túli városa­ink és még zárójelben sem tüntetik fel a ma­gyar neveket.­ Az Anyanyelvi Konfe­renciákkal szembeni „visszautasító magatar­tás” tehát indokolt és jó­zan mérlegelés eredmé­nye. Ez a mindenkori elnyomással szembe­szegülő „visszautasító magatartás,” az évszá­zados, sokszor remény­telen harc vállalása tar­totta és tartja fenn a nemzetet a „soha nem volt és soha nem lesz or­szág” eszméjével. Il­­­lyés Gyula „Haza a ma­gasban” című verse is erről beszél. Illyés Gyu­la a jelenben is a „dö­­römbölést” ajálja ma­gatartásképpen a hata­lommal szemben és nem a hátsó ajtókon való kopogtatást. Az emigráció intéz­ményei, egyesületei idő­vel sokak szemében anakronizmussá, üres formává válhatnak, de a célkitűzések, az elbu­kott szabadság vissza­szerzése és az azon való munkálkodás soha nem évülhet és nem lankad­hat el. Fiainkat akkor kergetjük „álomvilág­ba,” ha a mai politikai helyzetet véglegesnek fogadjuk el és nem ve­szünk tudomást az ottho­ni szellemi élet bátor harcáról a hatalom el­len. Ha ezt a kettőssé­get megértik fiatalja­ink, megértik azt is, mi­ért nem lehetett Ma­gyarország a szülőföld­jük, s megtalálják az utat, hogy hazájukon miképpen segíthetnek idekinn, miképpen ad­hatnak reményt hazai társaiknak és a kisebb­ségben élő magyarság­nak egyaránt. Csak a va­lóságos helyzet ismere­tében választhatnak he­lyesen: kivel legyenek lojálisak, a hatalom­­mal-e, vagy a néppel? Mert ez a kérdés vele­je! így válhatnak csak az elnyomottak szószóló­ivá a nagyvilágban, így lesz a külföldön felnőtt fiatal nemcsak nyelvé­ben, de szívében is hű a nemzethez. Akkor volt értelme kimenekülé­ seinknek és lesz folyta­tása munkánknak. Ezt a magatartást várja el az otthoni szel­lemi ellenzék is, mely néhány éve már felbon­totta, a levert forrada­lom utáni dermedtség­ben kötött íratlan ki­egyezését a hatalom­mal és nyíltan színre lé­pett! A Bibó­ Emlék­­könyv 76 írójának doku­mentuma leszögezi: „A­­ jogtalanság mértékét nem csökkenti, tartal­mát, lényegét nem vál­toztatja a 25 éves látszat­liberalizálódás, az élet­­színvonal viszonylagos emelkedése, ez ugyanis csak elodázza a szükség­­szerű összeomlást.” Míg az otthoni értelmi­ség legjava a sorskérdé­sek agyonhallgatása, a zuhanó születési sta­tisztikák, a kisebbség­ben élő magyarság le­írása, a történelmi tu­dat felszámolása miatt emel vádat a rendszer ellen — melyet „illegi­timnek” minősít — ad­dig a külföldi magyarok egy része, saját maguk és gyermekeik számára magyarságtudatuk táp­lálását a rendszer hiva­talos szerveitől és nép­idegen vezetőitől várja, és lojalitásukkal a rend­szer legitimitását isme­ri el. Önként mondanak le a kritika jogáról, me­lyet idekint szabadon gyakorolhatnának, míg a hazaiak ezt otthon, ve­szélyeztetett helyzetük­ben is, megteszik. Hogy a szellemi szub­­verziót az utóbbi időben a rendszer már rendőr­­ségileg is gyakorolja, erről Saáry Éva a Kana­dai Magyarságban ad ízelítőt. Amint írja k­i legutóbbi látogatása so­■ rán őt a rendőrségen le­folyt baráti beszélgetés­­­ben a rendőrtiszt hol hí­­­­zelgéssel, hol meg bur­■ kelt fenyegetéssel két célra igyekezett meg­­­nyerni: 1. Ne foglalkoz­zon odakint 56-tal, 2. Mű­ködjön együtt a Magya­rok Világszövetségével. Bizonyára nem ő az egyetlen, akit ilyen vá­laszút elé állítottak. De egyetlen, aki ezt meg merte írni. Ma már ott tartunk, hogy amit a rendszer diplomatáival nem tud elérni, azt „lojális”, társutasokkal végezteti el. Ennek kirívó példája az Anyanyelvi Konfe­renciák egyik buzgó résztvevője, az USA-ban élő Haraszti Sándor bap­­tiszta lelkész esete. A nagytiszteletű úr idén február 27-én Washing­tonban, mint a State De­­partmentbe meghívott emigráns küldöttség, tagja, nem állotta „Ká­dár Jánosnak, a Forra­dalom árulójának, mint tiszteletben álló állam­férfinak, Amerikába va­ló meghívását” javasol­ni. (Idézet a Szabadság­­harcos Világszöv. tilta­kozó leveléből.) Ugyan­ezt szorgalmazta már néhány évvel ezelőtt a cikket író házaspár egyik tagja is! Vajon ez is a „magyar kultúra” és az „édes anyanyelv” művelődéséhez tarto­zik? Dönteni kell tehát mindnyájunknak lelki­ismeretünk előtt: kivel vagyunk lojálisak? A Magyar Októbert eltipró hatalommal, vagy a mártírokkal, Nagy Im­rével és a névtelen halot­takkal? A rendszert ma is kiszolgáló, országon­­ belül vagy kívüli társ-'. utasokkal, vagy a Bibó­­ eszmei örökségét valló­­ ellenzékkel? Mindezt, úgy érzem, mi. meg kellett írnunk Öt- t­venhat negyedszázados­­• évfordulójának küszö-­é­bén, amikor a forrada- '• lom tanúi lassan élné-1; múlnak és a helyükbe lé- ■; pő fiatalok más-más­­’ utat keresnek. Mert a hatalom reklámozott­/ útjain kívül igenis lé- '■ teznek messzebbre vi- '■ vő,' más utak „fától-­ fáig” vivő ösvények is, és melyeken keresztül' az­­ otthoni, a kisebbségi [ és a szétszórtságban élő magyarság nagy ré­sze megtalálja egymás ’­ kezét és helyzet­ adta feladatát. Róluk ugyan kevesebbet hallunk, mert nem törekednek a hangos, de annál kén­­tesebb sikerekre. Ők csendben szövik az ősz­ i­szetartozás szálait, hogy mint a vérerek , kössék össze a szétdara-­­bolt testrészeket. Útravalóul Héra Zol­tán otthoni költő „Ki­nek?” c. versének egy strófája: „Mindenki hallgat. Csak Arany úr ír. — Kinek Írsz Arany? — — Írok a Csonka-toronynak, írok a rombástyák böregerei­nek, a fiastyák csibéinek. És nektek, akik még nem hiszitek, hogy ez a baj is tovább áll, elillan, mint a török árom, eltűnik, mint egy sáskajárás!" ?? fi) NÉGY NYELVEN A MAGYAR­­ SZABADSÁGÉRT! 1: ■., IV . NEMZETŐR , MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München M Puatt. 70. Oatmaasr Felelős­zerkesztő és kiadd: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven, angolul, németül és franciául több­ mint két évtizede a legnagyobb anya­gi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyek­szik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem ma­gunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dol­goztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban és nem kis eredménnyel. . . , Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és saj­tójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik:­­ Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. P­ártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, mely­­ben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeg­gel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:..................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove ul. 60053 7. oldal Dunai Ákos írja az Anyanyelvi Konferenciáról A nagy csinnadrattával beharangozott IV. anyanyelvi konferencián megjelent a külföl­dön élő „haladók,” baloldaliak, bolsikkal paro­­lázók, ideológiai szédelgők színe-java. Ott tün­dököltek régi ismerőseink, de a kommunista rendezésű panoptikumban kiállították azokat is, akikben mostanában támadt föl a honfibú, s csak azóta „érzik szívügyüknek a magyar nyelvet és kultúrát, mióta osztályon fölüli ét­termekben lehet vedelni a tokaji aszút a népi demokrácia kontójára. De vajon fölfigyel­­tünk-e már arra, hogy ebben a gyászos emig­ráns ármádiában — amelyik a kommunisták költségén­ Budapesten, Debrecenben, Pécsett, itt-ott órabérben aggódik a magyar nyelvért és teljes ellátásért tartja azt szívügyének — egyetlen jobboldali magyar sincs? Vajon mi­ért? Bennünket nem érdekel az anyanyelv és a kultúra? Dehogynem! Csak éppen azt tartjuk, hogy ha eddig megvoltunk, akkor ezután is csak elmakogunk valahogyan magyarul­­, a kommunisták segítsége nélkül is. Katolikus Magyarok Vasárnapja 1­1 Performa death-defying act. Stop smoking. Highland Park-i (111.) otthonunkba bentlakó házvezető­nőt keresünk. Heti 6 (esetleg 5 napos) állás. Szép szoba, T.V., kel­lemes munkakörül­mények. Fizetés meg­egyezés szerint. Mini­mális angol nyelvtu­dás szükséges, mi­után csak angolul be­szélünk. A telefonhí­vásokat kérjük a szer­­kesztőségbe este 8 után. Tel: (312) 989- 8242. (42) Házvezetőnőt keresünk! Bentlakó házveze­tőnőt keresünk két is­kolás gyermek mellé Houstonba. (Texas) Külön szoba, színes televízió, házaspár is megfelel. A repülő­jegyet Hustonig fi­zetjük. Hívjon col­lect. Tel: (713)991-3812 nappal. (713) 482-5422 este. (44) FRENCH & B CONTINENTAL, CUISINE Enjoy our famous “Duckling Párisién Flambe” LUNCHEON DINNER COCKTAILS 696 W. North Ave., (at RL 83) Elmhurst 279-3310 Closed Mondays FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! HALLGASSA! Chicago és­­ középnyugat magyar hangját 1930 óta fennálló Amerikai Magyar Broadcast műsorát szombat reggel 8 órától WM­B FM 97 Mc. rádióállomásról a Standard Olaj épület márvány tornyáról. KOVÁCH J. Ferenc igazgató 9016 Cottage Grove Chicago, 111. 60619 Tel: 874-2244

Next