Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)
1981-12-12 / 50. szám
Dr. Biró Béla: Magyarok Rómában — száz évvel ezelőtt „Áldom a nyüzsgő Rómát, Mindennek átfogóját.” (Ady: Nyárdélutáni hold Rómában.) Azok a honfitársaink, főleg művészek, akik száz évvel ezelőtt, az 1880-as években töltöttek hosszabb-rövidebb időt az Örök Városban, ma már csak emlékezetünkben élnek. De vagyunk még néhányan,egyre kevesebben, akiket személyes kapcsolat fűzött az akkori idők Rómát járó művészeihez, köztük Deák-Ébner Lajos (1850—1914) neves festőművészünkhöz, aki már túl volt a hetvenen, amikor nekünk, fiataloknak, az 1920-asévekben a régi, verőfényes, nyugalmas római időkről beszélt. Emlékezéseit mint fiatal művészettörténész, azonnal feljegyezgettem s most, több, mint fél évszázaddal később, ezekben a sorokban átadom olvasóimnak. Abban az időben még fiatal állam volt az egységes Olaszország, hiszen csak egy évtized telt el azóta, hogy a piemonti hadsereg 1870. szeptember 20-án („Venti Settembre”) a Porta Pián keresztül behatolt a városba, majd az október 2-i Népszavazás (Plebiscite) Olaszország fővárosává tette az addigi pápai Rómát. Ebben az évben fejeződött be az első Vatikáni Zsinat, s IX. Pius Pápa megkezdte önkéntes fogságát a Vatikánban. Az új főváros rohamos fejlődésnek indult. Amikor Deák-Ébner Lajos, mint fiatal festő, Rómába érkezett, már állott a Termini pályaudvar, melynek helyén a mai modern pályaudvar emelkedik és nagy ütemben folyt a Tiberis partjának szabályozása is. Az 1871-ben még alig negyedmilliós város lakossága a század végén már jelentékenyen meghaladta a félmilliót. A király, II. Viktor Emánuel, elfoglalta trónját a Quirinálban, s 1878-ban bekövetkezett haláláig gyökeresen megváltozott Róma városképe. Nagyszabású építkezések indultak meg, új városrészekkel bővítették az egyre szűkebbé váló belterületet, tereket, hidakat, utcaátvágásokat létesítettek, új tudományos intézeteket szerveztek, és megindultak a rendszeres, nagy távlatú ásatások. 1878-ban a királlyal egy évben halt meg nagy ellenfele, IX. Pius pápa. Az új király, Umberto, 1900-ban gyilkos merénylet áldozata lett. Az új pápa, XIII. Leó, 1903-ban halt meg. A nagyvárossá lett Róma még sokáig megőrizte vidékies zamatát. Deák-Ébner Lajos bátyánk ottani tartózkodása idején a külföldről érkező látogatók napi tíz és fél líráért kényelmes hotelszobát és pazar ellátást kaptak a város központjában lévő szállodákban. („Mi fiatalok feleannyiból is jól kijöttünk!” — tette hozzá Lajos bátyánk.) Róma valóban legolcsóbb fővárosa volt Európának. Nem volt olyan nyomasztóan nagy metropolis, mint Párizs, vagy London, de 451 temploma maga is utolérhetetlen vonzóerőt jelentett az idegenforgalom szempontjából. Időszakunk kezdete, az 1880. év más szempontból is hozzájárult a magyar—olasz kapcsolatok fokozásához. Ekkor állította fel ugyanis a magyar kormány az „Országos Egyházi Festészeti Bizottság”-ot, mely ingyenes műtermet biztosított több tehetséges magyar festő- és szobrászművésznek a Palazzo Venezia saroktornyában, melyben addig csak osztrák művészek kaptak helyet. (Az épület az osztrákmagyar nagykövetség székhelye volt.) Így került állami ösztöndíjjal Rómába Paczka Ferenc festőművész (1856-1925), feleségével együtt, mint a Palazzo Venezia első magyar művészlakóinak egyike, Deák-Ébner Lajos bátyánk barátja. Művészekről szólva, nem hagyhatjuk említés nélkül a hóbortos, de tehetséges Csontváry Tivadart (1853—1919), aki éppen száz évvel ezelőtt, 1880/81-ben töltött hoszszabb időt Rómában. Ott ébredt hivatása tudatára: „...arra határoztam el magam, hogy húsz esztendeig kell dolgoznom, s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom.” Vele egyidőben tartózkodott ott Mednyánszky László (1852—1919) és Feszty Árpád (1856-1914). Időszakunk egész folyamán Rómában élt, ott alapított családot és ott tért örök nyugovóra 96 éves korában Szoldatics Ferenc (1820—1916), egyházi festészetünk kiválósága, a Rómát járó magyarok szeretett „Szoldatics bácsi”-ja. Az 1880-as évek közepétől megszaporodik Rómában a magyarok, főleg a művészek száma. Lajos bátyánk fel is sorolta azokat, akikkel kollégiális kapcsolatot tartott fenn. Hogy csak a nevesebbeket említsem, ekkor töltött ott hosszabb időt nemzeti festészetünk nagymestere, Székely Bertalan (1835—1910), Wagner Sándor (1838—1919), Gyárfás Jenő (1857— 1925), Nádler Róbert 1858—1938), valamint Garay Ákos (1866—1952) a neves illusztrátor. Az évtized végén, 1889- ben érkezett Rómába hosszabb tartózkodásra Nagy Sándor festőművész (1869—1950), a gödöllői művésztelep alapítója és vezetője. E három utóbbi művésztől kaptam további értékes adatokat személyes beszélgetések során a száz év előtti római művészéletről. Ez volt az az időszak, amikor az új művészeti eszmék forrongásában Róma mind jobban elveszítette vezető szerepét s azt München és Párizs vette át. Az Örök Város vonzása azonban mindvégig megmarad: a realizing,impreszszionizmus és többi új irányok vezető művészei úgyszólván kivétel nélkül felkeresik a század késői évtizedeiben is Rómát, hogy magukkal vigyék onnan az olasz művészet soha ki nem alvó tüzének egy Szikráját. De többet is nyújtott Róma öregeknek-fiataloknak egyaránt: a kedélyes együttlét, a gondtalan vidámság hangulatát az ősi falak között. A legkülönbözőbb nemzetbeli művészek egymásra találtak, a patinás Caffé Greco visszhangzott az idegen beszédtől és a festői kis ostoriákban összecsendültek a frascati-i borral teli poharak. A régi kávéháztól nem messze fekvő Franz Roesslerféle művészvendéglő, a Piazza Spagnán megbúvó régi Barcaccia-étterem és a Caffé delle Nocchie a Porta Pincianánál voltak a leglátogatottabb helyek, ahol a magyar, osztrák és német művészek összejöttek a „Carpe diem” jegyében. Így emlékezik meg négy öreg művész Rómáról, az ő Rómájukról, amikor a város lakosságát még nem tartotta állandó rettegésben a bombamerényletek, emberrablások, útonállások fokozódó sorozata, mint napjainkban. ők már örök álmukat alusszák, a mi szerencsétlen nemzedékünk pedig a vajúdó mában méla nosztalgiával idézi vissza a letűnt nyugalmas idők emlékét. Nem lehet az UFO űrhajókat elfogni Az UFO-hisztéria szerte a világon tovább tart: vannak, akik rendíthetetlenül hisznek az UFO-űrhajók létezésében és vannak, akik ebben továbbra sem hisznek. Jónéhányan vannak azonban olyanok is, akik azt állítják, hogy egy UFO űrhajó kísérleti célokból elrabolta őket, majd visszaengedte a Földre. Az amerikai televízión már több ilyen személyt meg is interjúvoltak. Raymond E. Fowler, a„Center for UFO Studies” (Evanston, 111.) igazgatója, számos könyvet írt erről a kérdésről és ő maga rendíthetetlenül hisz az UFO-űrhajók létezésében. — Egyszer egy maliciózus újságíró azt írta róla, hogy azért, mert ebből él. Legújabb könyvében Mr. Fowler arról panaszkodik, hogy a legnagyobb probléma a Földközelbe érkező UFO járművekkel, hogy azokat egyszerűen nem lehet elfogni. — Egy Olaszország közelében lévő NATO katonai támaszponton, a fellőtt rakéták felrobbantak, mintha csak valami különös, láthatatlan légi akadályba ütköztek volna. Amikor a robbanásokról készített negatívokat előhívták, magasan, fenn az égen, egy korong alakú test mutatkozott. A NATO szakértői szerint — írja Mr. Fowler — kétségtelenül ez a titokzatos égi jármű okozta a rakétarobbanásokat. Raymond E. Fowler szerint UFO járműről volt szó, amely azonban szabad szemmel láthatatlan volt és semmiféle földön készített repülőgéppel nem lehetett megközelíteni. Íme, Mr. Fowler további néhány adata: — 1973 augusztusában a US Air Force fellőtt egy Minuteman típusú rakétát a Vandenberg Air Force Baseről (Dél-California). A radar „közlése” szerint magasan az égen, egy különös, csészealj-alakú jármű „figyelte” a kísérletet. Később, ez a titokzatos jármű szabad szemmel is láthatóvá lett, amikor azonban meg akarták közelíteni repülőgépekkel, a csészealj-alakú jármű egyszerűen eltűnt a levegőben. 1967 márciusában a Malstrom Air Force Base közelében (Great Falls, Mont.) egyszerre tíz különböző rakéta mondta fel a szolgálatot és a radar jelezte, hogy a közelben egy „titokzatos égi jármű” tartózkodik. Mr. Fowler megfigyeléseit talán nem érdektelen kiegészítenünk Bob Hope, a világhírű amerikai komikus egyik mondásával: — Elhiszem, hogy más bolygókon is élnek értelmes teremtések, rendkívüli intelligenciájukat pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy eddig még nem próbáltak a Földre költözni, sőt messze elkerülik a földi lényeket. Magyar Istentiszteletre hívja a magyar honfitársakat minden csütörtök este 8:00 órára és vasárnap este 7:00 órára a Church of God Independent Független Isten Tisztelet lelkipásztora: Korvin Henrik Az Istentisztelet helye: Faith Tabernacle (Az oldalt levő kisterem alagsorában.) 817 W. Grace St. Chicago 111. Tel: (312) 276-7746 Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugoszlak titeket. Máté, 11. rész 28. vers. Saáry Éva: Amíg egy könyv eljut odáig... („Érdekes emberek” című riportkötetünk megjelenése alkalmából.) Vadnay Zsuzsával Münchenben, a Marienplatz környékén csellengtünk, nézegetve a téli estében csillogó kirakatok csodáit, mikor megvillant agyamban egy szikra: — Mi lenne, ha csinálnánk egy közös könyvet? — Könyvet? — Igen! Mindkettőnknek van egy csomó, újságokban, folyóiratokban már megjelent riportja, interjúja, melyeket a legkülönfélébb, Nyugaton élő magyar írókkal, tudósokkal, művészekkel, közéleti emberekkel készítettünk. A két anyag (és egyéniség) kiegészíti egymást... Sőt, van egypár fotónk is az illusztrálásra... Ilyen kötet még sohasem jelent meg az emigrációban ! így kezdődött. Nálam minden glédába van állítva, de Zsuzsának fel kellett túrnia az egész házat, hogy öszszekeresse régi riportjait. És ez még semmi! Jó pár írása (mivel hoszszú ideig Rómában élt) olasz nyelven jelent meg, a Lo Specchio-ban, a Cultura di Destrában... Ezeket vissza kellett fordítania magyarra. Zsuzsa 48-ban jött Nyugatra, tehát nálam (akinek csak 1956-tól láttak napvilágot a cikkek) sokkal előbb kezdett rendszeresen publikálni. „Tarsolyában” olyan érdekes, az élők sorából már eltávozott szereplők vannak, mint Eckhardt Tibor, Auer Pál, Ignotus Pál stb. De az élők közül is egészen más környezetben forgó emberekkel akadt össze, mint én. Nagyon szeretem például Marosy Ferenccel, az „utolsó magyar királyi követtel” készített interjúját! Női ■ „alanyai” különösen vonzóak: a volt albán királyné, a bájos Apponyi Géraldine, Ignotus börtönfalon át megismert felesége, Fia; vagy Salvador de Madariaga professzor özvegye, Székely Mimi... (Érdekes, ezeknek az asszonyoknak egyike sem futott be önálló karriert; mindegyik csupán férjét segítő, értelmes, eszményi feleség volt!) Biztosan „nagy port” fognak felverni Zsuzsa tudós- és íróportréi: Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Határ Győző, Tollas Tibor... s az eddig ismeretlen történelmi revelációk Mindszenty hercegprímással, vagy az ENSZ 56-os magatartásával kapcsolatban! A művészek (érthető módon) teljesen az én „specialitásomat” képezik: Bíró József, Reiner Imre, Krump Éva, Sédy Mária, Schmidt Károly... De én mondom el az 56-ban alakult Philharmonia Hungarica zenekar kalandos történetét, s én beszélek a cserkészet problémáiról is a Kölley Györggyel készített interjúban. Természetesen vannak nekem is „íróim”: Csernohorszky Vilmos, Dénes Tibor, Gábor Áron... Sok lenne minden témát (és személyt) felsorolni... Huszonkilenc riport, a szereplők nevének ábécésorrendjében, vagyis sorsszerűen keverve... Tizenegy szövegközti kép és egy fotó-montázs fedőlap. Az előszót — félig tréfásan, félig komolyan, de mindig találóan! — Vajda Albert írta. A kívülálló aligha tudja, mennyi apró munka, gond, kínlódás van egy kézirattal, amíg könyv lesz belőle! Ki kell választani a betűtípust, a formát, a papírt, el kell végezni — három alkalommal! — a kefelevonatok javítását (minden apró kis vesszőnek, kettőspontnak a helyén kell lennie ; az embernek kiesik a szeme, mire a végére ér!), megtervezni a fedőlapot, illusztrációkat, s végül el kell dönteni (fogas kérdés!), mi az a példányszám, ami nyugati magyar emigrációnkban eladható! ? Hazai illetőleg nyugati kiadóknál mindezeket a munkálatokat egy nagy gépezet végzi. Az egyik csak lektorál, a másik megtervezi a „tükröt,” a harmadik a külalakért felelős stb., stb. Az emigráns író mindezeket maga végzi, de ezen felül még szállít, csomagol, előad, elad (ha van vevő!), hogy ne is beszéljek az egyre borsosabb nyomdaárak kifizetéséről! De, amikor végre megszületik a „gyermek” — a könyv! — nagy öröm. Só Bernét: A fusizó államelnök A végelgyengülésben szenvedő brit oroszlán reszkető védőkarjai alá tartozó államok vezetőemberei újra összejöttek, hogy közösen beszéljék meg annak az államközösségnek az ügyeit amit valamikor angol Világbirodalomnak neveztek. Szeptember végén és október elején, ezúttal Melbourneben került sor erre a nagy horderejűnek egyáltalán nem nevezhető megbeszélésre. Az egyik epéshangú újságíró szerint a rendezők jól időzítették a programot, mert ha egy héttel hamarabb hívják össze ezt a színes politikai karnevált, az évi futballdöntő izgalmai teljesen elhomályosították volna jelenlétüket. A politikai csinnadrattákkal szemben tradícionálisan közömbös ausztrál közönség unottan nézte televíziók képernyőin, amint a színes ruhákkal és strucctollakkal díszített afrikai államfőnek dideregve birkóztak magánrepülőgépjeik lépcsőin a hűvös melbournei tavaszi széllel. Az üléstermekben a közhelyek és általánosságok megállapítása után, nem is nagyon esett több sorsdöntő tárgyról szó. Az ülés végén Szadat elnök meggyilkolása hozott csak némi izgalmat. Egyetértésben sem volt hiány, főleg mikor Robert Muldoon újzélanndi miniszterelnök megbélyegzéséről volt szó, aki heves politikai nyomás és a hangosan tüntető csőcselék ellenére sem volt hajlandó bojkottálni a vendégjátékra országába érkezett híres délafrikai rögbicsapatot. A színes egyhangú felháborodó tiltakozás bejárta a birodalmi tárgyalóasztalokat Barbadostól Botswanáig és Tongától a Pápuaföldig. A szókimondó Muldoon sem segített a dolgon, ő az, aki jó angol kifejezéssel szólva „lapátnak nevezi a lapátot.” Mi ezt úgy mondtuk, hogy nevén nevezi a gyereket. Az egyik vita hevében megértően jelentette ki, hogy ő belátja, nem lehet sok politikai tisztánlátást és tájékozottságot várni egy olyan államfőtől, aki nem régen „jött ki az őserdőből.” Számra, legalábbis „egy liba egy ló” alapon még mindig igen tekintélyes csoportosulást tart össze Erzsébet koronája. Mert a többszázmilliós India mellett ott vannak az egykori gyarmatok, az önállósághoz jutott mulatságos kis korallszigetek is, így a világgyűlés egyik színes egyénisége a 31 éves Teremia Tabai, Kiribati államelnöke volt. Mielőtt valaki az atlaszért nyúlna, közlöm, hogy ezt az államot valamikor Gilbert szigetnek nevezték a régi szép angol gyarmati időkben. Önállósága után kapta a Kiribati nevet. Népessége 57 ezer fő. Ami ahhoz képest, hogy a Carlton-Collingwood döntő futballmérkőzést 125 ezer ember nézte végig, bizony nem valami sok. (Mikor kap a kétmillió székely önállóságot?) Így nem csoda, hogy az állami költségvetés mindössze évi 13 millió dollár. Az államelnök úr Újzélandban végezte iskoláit és egy évig állami alkalmazásban mint számvető dolgozott. Huszonnégy éves korában viszont már politikai pályára lépett és 1979 júliusában amikor a sziget önállóságot kapott, Kiribati első államelnöke lett. Az újságíróknak adott sajtótájékoztatójából megtudtuk, hogy napjában kétszer dióért mászik fel a kókuszpálmák tetejére. Egyrészt azért, hogy „belepózoljon” gyenge elnöki fizetésébe, másrészt azért, mert februárban közelgő parlamenti választások előtt állnak és ha veszít, jól jöhet a kókuszdió. Kiribatiban ugyanis nem jár állami nyugdíj a volt Elnököknek. Elmondotta továbbá, hogy államának a legnagyobb problémái jelenleg közgazdaság eredetűek. (Általános világprobléma.) Az átlagos évi kereset ez évben 660 dollárról 380 dollárra esett, miután megszűnt a foszfátbányászat. — Gazdaságilag fej-lett államok könyörületének vagyunk kiszolgáltatva — mondotta — de úgy vesszük észre hogy meglehetősen ignorálnak minket. (Ez nagy politikai éleslátásra vall.) — Halászati iparunkat fejleszteni kellene, amihez kikötőre lenne szükségünk. De a kikötő 13 millió dollárba kerül és nekünk nincs hárommillió dollárunk. Gyűléseken elhangzott vitákkal viszont nem lehet kikötőt építeni. (Ebből a bölcs megállapításból is tanulhatna néhány államelnök.) — Ezenkívül még a turizmusban látunk némi lehetőséget — folytatta, — de nem akarjuk annyira kifejleszteni, hogy gazdasági életünk teljesen attól függjön. (Amitől pillanatnyilag nem kell tartani, mert a szigeten jelenleg egy szálloda van.) Hát igen. Szép dolog az önállóság, még ha fizetni kell is érte. Talán jobb lenne ha Kádárnak is napjában kétszer kelle-ne felmászni a körtefára. Csak önállóak és függetlenek lehetnénk... ÉMMxM Mr. Tabai, a kiribati államelnök 9. oldal Az író maga nehezen tudja megítélni saját alkotását, még kevésbéannak vérható visszhangját. (Különben is mindig más a kézirat és más a nyomtatott szöveg. Az írás, könyvvé válva, eltávolodik az írótól, és önálló életet kezd.) Mégis, ha megkérdeznék, mit gondolok könyvünkről, azt válaszolnám : .. —..,Érdekes emberek” című Vadnay Zsuzsával közös riportkötetünk legfőbb jellegzetessége a változatosság, az olvasmányosság. Témáinkat (alanyainkat) nem megfontolt, előzetes válogatás, hanem a véletlen hozta össze." Éppen ezért különböző korú, nemű, foglalkozású és életszemléletű emberek kerültek egymás mellé. Mindegyikük útja kanyargós és kalandos (kinek nem az a Nyugatra sodródott magyarok közül?), a világ dolgairól alkotott véleményük pedig sok esetben teljesen ellentétes. De éppen ebben a sokoldalú megvilágításban kristályosodik ki végülis az igazság. A mi szempontunk sohasem szakmai tájékoztatás, sohasem érték(vagy pláne politikai) ítélet. Számunkra nem annyira a mű a fontos, mint a mögötte álló ember — a maga problémáival, anekdotikus kü- ■ lönlegességeivel... Fel kell sívnom arra is a figyelmet, hogy riportjainkat nem aktualizáltuk! Mindegyik végén ott az írás (megjelenés) évszáma. Mindaz, amit mondtak (és mondtunk), azon a helyen és abban a pillanatbanvolt érvényes. Azóta? Sok víz lefolyt a Dunán... no meg a Ticinó folyón is. .. Könyvünk (természetesen) ki fog váltani jó pár vitát is. Egyesek az egyik, mások a másik oldalról fogják kritizálni a (nem létező) válogatást. Dehát, ez se baj! Úgy szép az élet, ha zajlik, vagy hogy irodalmibban fejezzem ki magamat: „Békesség az Istennek, Békesség az embernek Békesség mindeneknek. De nékem Maradjon háborúság." (Ady)