Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)
1982-01-16 / 3. szám
Michael Wilson nyílt levele Kanada miniszterelnökéhez The Right Honourable P.E. Trudeau, P.C.M.P. Prime Minister of Canada Room 309-S House of Commons, Ottawa Kedves Miniszterelnök úr! Felháborodással vettem tudomásul egyik választóm, Chris Zawitkowski értesítését, amennyiben a lengyel hatóságok rádión sugározzák az Ön kijelentéseit, melyek a statárium bevezetését helyes■lik. E kijelentések súlya a lengyelek reményét és hitét rombolja le. Kanadai létemre ezt megaláztatásnak érzem, hogy országunkat olyan beállításba szerepelteti: mi vagyunk az egyetlen nyugati ország, amely helyesli a statáriumot, azt a „szükségállapotot” mely elnyomta a Solidarity-t és a lengyel népet. Ez nem csak statárium, Jaruzelski szavai szerint ez hadiállapot. A legkevesebb, melyet Kanada tehet az, hogy tisztán kifejezésre juttatja ellenszenvét a statáriummal, mely elnyomja a lengyel népet és meghosszabítja e bátor nép szenvedését. Ez a fajta erkölcsi támogatás ugyan nem ad kézzelfogható segítséget a lengyeleknek, de biztosítja őket arról, hogy velük érzünk. Kormányunknak ki kell jelenteni, hogy a kanadaiak elítélik az ilyen alapvető jogok és szabadság eltiprását szolgáló diktatórikus intézkedéseket, és szorgalmaznia kell a statárium beszüntetését. Felkérem Önt, hogy komolyan gondolja át a Kanadai Lengyel Kongresszus és Mr. Zewitkowski kérelmét erre vonatkozóan.- Ezek utat mutatnak egy egyenes válaszra és magatartásra, melyet nem csak a lengyel származású kanadaiak, hanem a magyarok, csehek, franciák, angolok és más származású kanadaiak elvárnak a kanadai kormánytól. Továbbá a kanadai kormány küldjön semleges megfigyelőket Lengyelországba, hogy azok biztosítsák azt, hogy az élelmiszereket, gyógyszereket, ruhákat azok kapják, kiknek arra legnagyobb szükségük van. A választókerületem és a szomszéd kerületek lengyel származású polgárai érdekében ezt a levelet nyilvánosság elé terjesztem. Tisztelettel. Michael H. Wilson, MP Etobioke Centre federális konzervatív párti képviselő Michael Wilson az ottawai parlamentben. A NATO és Spanyolország Kereken hat esztendeje, hogy meghalt Franco és halálának hatodik évfordulóján Madridban 200 ezer ember vonult fel, éltetve a halott államfőt. Nem sokkal előbb a kommunisták és a szocialisták is nagyszabású felvonulást szerveztek, tüntetést Spanyolország NATO- csatlakozása ellen. Nem kétséges tehát, hogy a múltbanéző spanyol erők kétszer akkora tömeget mozgattak meg, mint a baloldal. És a két tüntetés, a két irányzat valamiképpen mégis összefügg, mindkettőnek van NATO-vonatkozása. Vagyis Spanyolország NATO-csatlakozásának komoly belpolitikai aspektusai is vannak. A baloldal ellenzi, a jobboldal, a francoista nosztalgia hordozói pedig joggal tartanak attól, hogy ha Spanyolország a NATO hivatalos tagja, akkor magában Spanyolországban bealkonyul a nosztalgiának, mindenekelőtt éppen a katonaság körében. A londoni Economist véleménye szerint ugyanis, ha a spanyol tisztek, magasrangú katonák, vagy akár a legénység is látja a NATO hatalmas és imponáló szervezetét, ha részese lesz a NATO-tagállamok és a NATO-hadseregek demokratikus szellemiségének, akkor előbbutóbb a spanyol tisztikar felhagy a különböző puccstervekkel. Tudjuk, hogy tavaly februárban tragikomikus államcsíny-kísérlet történt, amikor Tejero ezredes katonáival bevonult a parlamentbe, egy-egy vidéki helyőrség magasrangú tisztje pedig páncélosokat vezényelt az utcára. Úgy tűnt, hogy a Franco halála óta lappangó szélsőjobboldali utópiák konkrét alakot öltenek. A kísérlet azonban órák alatt öszszeomlott, mert a király, I. János Károly erélyesen fellépett, határozottan cselekedett, teljesen maga mellé állította a döntő fontosságú pozícióval rendelkező katonákat, s megmondotta, hogy Spanyolország, ameddig ő a helyén áll, demokrácia marad. A király nemrégiben is ismét kijelentette: akármelyik oldalról is terveznénekállamcsínyt, reá ne számítsanak, illetve számoljanak azzal, hogy csírájában elfojt minden ilyen kísérletet. Nem vitás, hogy a jobboldali katonák egyik ideológiai ösztönzője a , kommunista-ellenes érzés. Franco régi tábornokai, akik a polgárháborúban a kommunizmus elleni küzdelemben szerezték babérjaikat és kezdték pályafutásukat, ugorkodnak és berzenkednek annak láttán, hogy Spanyolországban legálisan működik a kommunista párt és bírálhatja a múltat, a jelent és a jövendőt. De, mint az említett londoni hetilap megjegyezte, ha egyszer Spanyolország a NATO tagja, a kisebb és nagyobb rangú spanyol katonák, nagyobb perspektívával rendelkezvén, azt is megtanulják majd, hogy nem a hazai kis kommunista pártocska az igazi veszély, hanem a nemzetközi kommunizmus, amely ellen érdemes nemzetközi fronton, vagyis a NATO kebelén belül védekezni. Ebből a szempontból nézve tehát Spanyolország tervbe vett csatlakozása erősíti a spanyol demokráciát, csökkenti a jobboldali hatalomátvételi kísérletek esélyeit. Más kérdés, illetve a kérdés másik oldala a kommunista és a szocialista ellenkezés. A spanyol szocialista párt a NATO tagállamainak szocialista pártjai között meglehetősen elszigetelve áll negatív felfogásával. A NATO-nak több olyan állam a tagja, amelyben szocialista kormány van, s ezek a szövetség megbízható tagjai. Például nemrégiben, francia szocialista kormány külügyminiszterét valaki megkérdezte: mit szól ahhoz, hogy a spanyol szocialista párt nem óhajtja Spanyolország csatlakozását, nem volna-e helyes, ha a párizsi szocialista kormány a spanyol szocialisták kedvéért szintén akadályozná Spanyolország csatlakozását? Cheysson külügyminiszter erre azt válaszolta: mi francia külpolitikát csinálunk, nem a spanyol szocialista párt belpolitikáját. Mindent egybevetve, bizonyosnak tűnik, hogy Spanyolország csatlakozása már semmin sem borul fel és tavasszal a nagy nyugati védelmi szövetség teljesértékű tagja lesz. Stratégiai fontossága nem kétséges. Először is nagy kiterjedésű ország, másodszor pedig őrzi a Földközi tenger be- és kijáratát. A spanyol tagság nyereség lesz a nyugati védelemnek éppúgy, mint magának Spanyolországnak. Gibraltár: a Földközi tenger kapuja Helmut washingtoni vizitje: Mit kellene neki mondani? Herr Schmidt nyugat-német kancellár 10 napos floridai vakációját Washingtonban fejezte be, a Fehér Házban tett magánlátogatással. Magánbeszélgetésről lévén szó, nem tudjuk mit mondott Reagan a házigazda. De szívből reméljük említette a cikksorozatot,amely Amerika legjobban szerkesztett és talán legbefolyásosabb lapjában, a finansziális ügyekkel foglalkozó Wall Street Journalban jelent meg. Egyidőben Schmidt érkezésével ez a lap vezércikkben javasolta mit is kéne kérdezni a látogatótól? Először is azt, hogyan lehet Nyugat-Németország Törökországgal és Lengyelországgal szembeni politikáját egyeztetni? Törökország a NATO keretében szövetségese a bonni kormánynak. Ugyanakkor Bonn egyelőre felfüggesztette az Ankarának 1982-ben folyósítandó segítséget, mert: „Törökország még mindig nem tért vissza a demokrácia útjára!” — Ismeretes, hogy amikor a nemzetközi terrorizmus Törökországot vette célba és szétbomlással fenyegette, katonai kormány vette át a vezetést Ankarában. Ellenkező előjellel ugyanez történt Varsóban. Helmut sietett kijelenteni, hogy ami Varsóban történt az: „lengyel belügy... a Szovjetuniónak vajmi kevés köze van hozzá, ezért Bonn a maga részéről nem siet az amerikai szankciókat támogatni.” Első kérdés Herr Schmidthez tehát miért bünteti a szövetségest ugyanazért amiért az ellentáborba a varsói katonai Szerződéshez tartozó lengyel Juntát jutalmazni kívánja? Helmut ugyanis sürgeti a Varsónak nyújtott hatalmas nyugati hitel további folyósítását és annak finanszírozását. Micsoda szkrizofrénikus politika a szövetséges büntetése és az ellentáborba tartó jutalmazása? A második kérdés még fogósabb: Kívánja-e Nyugat-Németország az Amerikával való szövetségi viszony folytatását? És amennyiben igen, úgy miért nem viselkedik szövetségeshez illő módon? Miért tesz úgy, mint hogy ha semleges lenne, híd, vagy ha úgy tetszik tolmács Washington és Moszkva között? Amennyiben ezeket a kérdéseket a házigazda, Reagan elnök valóban feltenné , ami könnyen megeshet, úgy Herr Schmidtnek nyilván lesz rá válasza. Éspedig az, hogy Amerika sem mentes a felelősségtől a sivetégi viszony megromlását illetően. A vietnami háború elvesztése után Washington a saját fejét is elvesztette és azóta lavinaként rohant a szakadék felé. Ennek a folyamatnak csúcspontja az iráni- amerikai nagykövetség személyzetének foglyul ejtése, az egy esztendős megaláztatás, és végül a balul sikerült mentési kísérlet volt, amely ijesztő módon példázta nem csupán az Egyesült Államok politikai, de katonai balkezességét is. Nem éppen bizalomkeltő látvány európai szövetségeseket illetően. Hozzá tehetné a látogató még azt is, hogy a Reagan kormány külpolitikája célkitűzéseit illetve a kezdetben kissé konfúzus volt, látszat szerint hiányzott a hoszszútávú tervezés és a szövetség biztoskezű irányítása. A washingtoni viszontválasz: De nem úgy a lengyel válság óta. Mielőtt erre sor került, feledve Afganisztánt és a Varsóra nehezedő fenyegetést, Bonn meghívta Brezsnyevet, mikrofonok erdejét nyújtotta neki, hogy Nyugat-Németországból zúdítsa „békepropagandáját.” Herr Schmidt, mint Brezsnyev házigazdája szavatolta a vendég „békés szándékait,” aláírta vele a 8 milliárd dolláros földgáz vezeték szerződést, amely szovjet zsarolásnak teszi ki Nyugat-Európát, sőt arra is ajánlkozott, hogy közvetítő legyen Moszkva és Washington között. Miféle szövetséges hát ez? Akit Lengyelország lerohanása Kelet-Németországban ér puszizkodás közben, de ekkor sem tartja szükségesnek félbeszakítani az ottani barátkozást. Nem ítéli el azt, hogy a lengyelektől elveszik eddig kivívott eredményeiket. Sőt Erik Honecker, keletnémet vezetővel együtt „megdöbbenésének adott hangot, hogy a lengyel hatóságok erre a lépésre kényszerültek! ” — És amikor Amerika hitelmegszorítással és egyéb szankciókkal igyekezik mérsékletet kényszeríteni Moszkvára és varsói vazallusára. — Herr Schmidt siet magát ezektől a lépésektől távol tartani. Kijelenti, hogy a világ pangását sokkal nagyobb veszélynek tartja, mint a varsói eseményeket. — Miféle szövetséges ez? Ha ezek a kérdések a Fehér Ház magányában valóban elhangzottak, lesznek akik nyomban azt mondják majd, hogy Herr Schmidtet nem szabad a sarokba szorítani. Nyugat- Németországban ő az egyetlen lehetőség. Nincs más alternatíva! A kereszténydemokraták bebizonyították vezetésre való képtelenségüket. Vagy Schmidt, vagy a vízözön. Nincs? Kérdi a Wall Street Journal. Helmut Schmidt múltbeli eredményei ellenére jelenleg azt demonstrálja, hogy az általa vezetett nyugat-német koalíció a csődbe jutott, akár csak Bonn Ost-politikája. A Kelet-Európával való kereskedés. Bonn annyira orientálódott a Kelet felé, hogy elfelejtette a Nyugattal való szövetségét. Az ilyen barátnál az ismeretlen tényező egy elkövetkező német kereszténydemokrata uralom is előnyösebb lehet Washington szempontjából. A nemzeti veszély gyakran vezetőt szül. 1940 Angliájában egy Churchillt, Franciaországban pedig Charles De Gaullet. Mért ne lérmé Bonn-nak nagyobb szerencséje 1982-ben, ha Helmut útilaput kap? A Wall Street Journal elmélkedése azonban a következőkben messze túlhaladja Németországot, átterjed egész Nyugat-Európára. Valaki e lap hasábjain ugyanis kimondta a kimondhatatlant: talán elérkezett annak az ideje, hogy az Egyesült Államok kilépjen a nyugati védelmi szövetségből a NATO-ból és visszavonja Nyugat-Európában állomásozó 300 ezer főnyi csapatát, amely eddig Európa biztonságának garantálója volt. Miért tenné ezt? Mert úgy látszik Nyugat-Európa nem kívánja a maga részét kivenni saját védelméből. Többszázezres tömegekkel tüntet különböző országokban, újabb amerikai fegyverek elhelyezése ellen. Félreérthetetlen jeleit adja annak, hogy szívesebben „finnlandizálná” jövőjét, szívesebben lenne semleges a két szuperhatalom a Kelet és a Nyugat között. Az, aki először kimondotta a „kimondhatatlant,” nem kellene Amerikának a NATO-ból való kilépést megfontolnia, — az nem valami őrült pacifista, avagy tudatlan amerikai izonacionalista, aki azt hiszi, hogy az Egyesült Államok hazatérhet saját pártjaira és visszavonulhat a világ ügyeitől. Az illető, mint mi valamennyien, születés helyett úgy vette fel az amerikai állampolgárságot. Angolnak született Ronald Naim-nek hívják. Fiatal korában végigharcolta hazája védelmében Britannia, ostromát. Azután átköltözött Amerikába, üzletember lett, beutazta a világot, sokat látott, tapasztalt, gondolkozott. És most, amikor fogadott hazáját Amerikát Európa cserben hagyja, felvetette a gondolatot: Amerikának kevesebb szüksége van Nyugat-Európára, mint fordítva. Az Egyesült Államok, írja Ronald Naim, a Wall Street Journal december 15-i számában, abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem csupán Atlanti, hanem Csendes óceáni hatalom is. Európa jó szövetséges volt, mindaddig, amíg óhajtotta ezt a szövetséget és kereskedelmi partnernek is jó volt, amíg ezek az idők tartottak. De manapság az Egyesült Államok Kelet-Ázsiával és a Csendes óceáni országokkal élénkebben kereskedik, mint Európával. Ha az Atlanti Védelmi Szövetség fenntartása többé nem válna lehetségessé, úgy Amerika áthelyezhetné a katonai súlypontot a Csendes óceáni térségre, inkább, mintsem hogy túszul hagyja Európában 300 ezer katonáját. Dél-Korea, Singapore, Ausztrália, Új-Zéland, a Fülöp Szigetek és a többi Csendes óceán térségbeli barátunk a világnak vitálisabb részei most, mint Európa, — írja Ronald Naim nagy feltűnést keltő cikkében. Ezt a gondolatot eddig senki sem merte hangosan kimondani. Truman elnök nagy külügyminisztere Dean Acheson szerint: „Kétféle gondolatok vannak, az egyik ami az agyamba ötlik és a másik amire csak gondolok, de hangosan nem merem kimondani! ” Naim a kimondhatatlant vetette papírra és ez hatalmas visszhangra talált. Eddig senki sem merte beismerni, hogy Nyugat-Európának esetleg túlnyomó többsége véli, hogy szívesebben élne az ókontinens mint vörös mintsem hogy vállalná a kockázatot hogy szabadságát esetleg meg kell védelmeznie. Ha valóban ez a helyzet, úgy a nyugat-európai fiatalok millióira a NATO csupán rákényszerített kelletlen kölönc. Meg kellene Helmutot kérdezni, aki olyan buzgón jelentkezett hídnak és közvetítőnek, és tolmácsnak, hogy valóban így van-e ez? Mert ha így lenne, úgy talán barátságosan fel lehetne mondani a nyugati védelmi szövetséget és helyette valami másikat építeni ki, ami színtén Amerika érdekeit és védelmét szolgálná. Ilyesmit nekünk, Európában született és felnevelkedett amerikai polgároknak még gondolni is fájó nem hogy kimondani. De talán nagyobb szolgálatot teszünk a Nyugat-Európa által ismét elárult Kelet és Közép-Európának, valamint fogadott hazánknak, Amerikának, vagy Kanadának, ha harsogva mindezt kimondjuk. Esetleg ezzel még észre téríthetjük a Helmutokat és mindazokat, akik évtizedek óta kívánják hogy a jenki kotródjon ki Európából Vajon mi lesz Európa sorsa, ha Uncle Sam valóban hazamenne? Erről majd legközelebb. ÍSTOPl legal |S>IUr^SERVICESl George W. Pettit' Attorney and Counselor at Law Concentrating on but not limited to Immigration & Naturalization Providing Most Legri.bgricts — Criminal and End 33 West Jackson Blvd. Phone Suite Two East '(312) Chicago, II. 60604 461-9599 3. oldal V Gazdagabb a világ egy független országgal Már amennyiben országnak lehet nevezni három kis szigetet a Karib tengerben, amelyek Antigua és Barbuda néven 350 évi angol uralom után teljesen függetlenné váltak. Az új országnak 75 ezer lakosa van, de amennyiben felveszik az ENSZ-be, szavazatának ugyanolyan súlya lesz, mint Kína, a Szovjetunió, vagy az Egyesült Államok véleményének. A nagy eseményt a fővárosban, St. John-ban harangzúgás, ágyúdörgés és a zászlók ünnepélyes cseréje jelezte. Az angol királynő húgának jelenlétében vonták be a brit zászlót és húzták fel helyére az új ország lobogóját, amelynek közepén a Nap ragyog. Ez érthető is, mert a Naptól függ egész jövőjük. Az új állam a világ legszegényebb országai közé tartozik, a lakosság átlagos évi jövedelme nem haladja meg az ezer dollárt és a munkanélküliség eléri a 20 százalékot. Legfőbb bevételi forrása az idegenforgalom, a festői öblök, a jól kiépített jacht-kikötő, és a sok napsütés. Na meg egy játékkaszinó, hogy az arra tévedő gazdag turisták még több pénzt hagyjanak a szigeten. A függetlenségi ünnepen a miniszterelnök nem is titkolta, hogy komoly anyagi támogatást remél Angliától, Kanadától és az Egyesült Államoktól. Moszkva pedig már pár órával az önállóság után sietett elismerni az új országot, táviratban szólítva fel annak kormányát, hogy minél előbb vegyék fel a diplomáciai kapcsolatot.