Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)

1982-01-16 / 3. szám

M­ichael Wilson nyílt levele Kanada m­iniszterelnökéhez The Right Honourable P.E. Trudeau, P.C.M.P. Prime Minister of Canada Room 309-S House of Commons, Ottawa Kedves Miniszterelnök úr! Felháborodással vet­tem tudomásul egyik vá­lasztóm, Chris Zawit­­kowski értesítését, amennyiben a lengyel hatóságok rádión sugá­rozzák az Ön kijelenté­seit, melyek a statári­um bevezetését helyes­­■­lik. E kijelentések súlya a lengyelek reményét és hitét rombolja le. Kanadai létemre ezt megaláztatásnak ér­zem, hogy országunkat olyan beállításba szere­pelteti: mi vagyunk az egyetlen nyugati ország, amely helyesli a statá­riumot, azt a „szükség­­állapotot” mely elnyom­ta a Solidarity-t és a len­gyel népet. Ez nem csak­­ statárium, Jaruzelski szavai szerint ez hadiál­lapot. A legkevesebb, me­lyet Kanada tehet az, hogy tisztán kifejezésre juttatja ellenszenvét a statáriummal, mely el­nyomja a lengyel népet és meghosszabítja e bá­tor nép szenvedését. Ez a fajta erkölcsi támoga­tás ugyan nem ad kéz­zelfogható segítséget a lengyeleknek, de bizto­sítja őket arról, hogy ve­lük érzünk. Kormá­nyunknak ki kell jelen­teni, hogy a kanadaiak elítélik az ilyen alap­vető jogok és szabadság eltiprását szolgáló dik­tatórikus­­ intézkedése­ket, és szorgalmaznia kell a statárium beszün­­tetését. Felkérem Önt, hogy komolyan gondolja át a Kanadai Lengyel Kong­resszus és Mr. Zewit­­kowski kérelmét erre vonatkozóan.- Ezek utat mutatnak egy egyenes válaszra és magatar­tásra, melyet nem csak a lengyel származású kanadaiak, hanem a ma­gyarok, csehek, franci­ák, angolok és más szár­mazású kanadaiak el­várnak a kanadai kor­mánytól. Továbbá a ka­nadai kormány küldjön semleges megfigyelőket Lengyelországba, hogy azok biztosítsák azt, hogy az élelmiszereket, gyógyszereket, ruhákat azok kapják, kiknek ar­ra legnagyobb szüksé­gük van. A választókerületem és a szomszéd kerületek lengyel származású pol­gárai érdekében ezt a le­velet nyilvánosság elé terjesztem. Tisztelettel. Michael H. Wilson, MP Etobi­oke Centre federális konzervatív párti képviselő Michael Wilson az ottawai parlamentben. A NATO és Spanyolország Kereken hat esztende­je, hogy meghalt Franco és halálának hatodik év­fordulóján Madridban 200 ezer ember vonult fel, éltetve a halott ál­lamfőt. Nem sokkal előbb a kommunisták és a szocialisták is nagy­szabású felvonulást szerveztek, tüntetést Spanyolország NATO- csatlakozása ellen. N­em kétséges tehát, hogy a múltbanéző spanyol erők kétszer akkora tö­meget mozgattak meg, mint a baloldal. És a két tüntetés, a két irány­zat valamiképpen mégis összefügg, mindkettő­nek van NATO-vonatko­­zása. Vagyis Spanyolor­szág NATO-csatlakozá­­sának komoly belpoliti­kai aspektusai is van­­nak. A baloldal ellenzi, a jobboldal, a francoista nosztalgia hordozói pe­dig joggal tartanak at­tól, hogy ha Spanyolor­szág a NATO hivatalos tagja, akkor magában Spanyolországban be­alkonyul a nosztalgiá­nak, mindenekelőtt ép­pen a katonaság köré­ben. A londoni Econo­mist véleménye szerint ugyanis, ha a spanyol tisztek, magasrangú ka­tonák, vagy akár a le­­­génység is látja a NATO hatalmas és imponáló szervezetét, ha részese lesz a NATO-tagállamok és a NATO-hadseregek demokratikus szellemi­ségének, akkor előbb­­utóbb a spanyol tiszti­kar felhagy a különböző puccs­tervekkel. Tud­juk, hogy tavaly febru­árban tragikomikus államcsíny-kísérlet tör­tént, amikor Tejero ez­redes katonáival bevo­nult a parlamentbe, egy-egy vidéki helyőr­ség magasrangú tiszt­je pedig páncélosokat vezényelt az utcára. Úgy tűnt, hogy a Fran­co halála óta lappangó szélső­jobboldali utó­piák konkrét alakot öltenek. A kísérlet azonban órák alatt ösz­­szeomlott, mert a ki­rály, I. János Károly erélyesen­ fellépett, ha­tározottan cselekedett, teljesen maga mellé ál­lította a döntő­ fontossá­gú pozícióval rendelkező katonákat, s megmon­dotta, hogy Spanyolor­szág, ameddig ő a helyén áll, demokrácia marad. A király nemrégiben is ismét­ kijelentette: akármelyik oldalról is terveznének­­állam­csínyt, reá ne­ számítsa­nak, illetve számoljanak azzal, hogy csírájában elfojt minden ilyen kí­sérletet. Nem vitás, hogy a jobboldali katonák egyik ideológiai ösztönzője a , kommunista-ellenes ér­zés. Franco régi tábor­nokai, akik a polgárhá­borúban a kommuniz­mus elleni küzdelemben szerezték babérjaikat és kezdték pályafutásukat, ugorkodnak és berzen­kednek annak láttán, hogy Spanyolországban legálisan működik a kommunista párt és bí­rálhatja a múltat, a je­lent és a jövendőt. De, mint az említett londo­ni hetilap megjegyezte, ha egyszer Spanyolor­szág a NATO tagja, a ki­sebb és nagyobb­ rangú spanyol katonák, na­gyobb perspektívával rendelkezvén, azt is megtanulják majd, hogy nem a hazai kis kom­munista pártocska az igazi veszély, hanem a nemzetközi kommuniz­mus, amely ellen érde­mes nemzetközi fronton, vagyis a NATO kebelén belül védekezni. Ebből a szempontból nézve tehát Spanyolor­szág tervbe vett csatla­kozása erősíti a spanyol demokráciát, csökkenti a jobboldali hatalomát­vételi kísérletek esé­lyeit. Más kérdés, illetve a kérdés másik oldala a kommunista és a szocia­lista ellenkezés. A spa­nyol szocialista párt a NATO tagállamainak szocialista pártjai kö­zött meglehetősen elszi­getelve áll negatív felfo­gásával. A NATO-nak több olyan állam a tag­ja, amelyben szocialista kormány van, s ezek a szövetség megbízható tagjai. Például nemré­giben, francia szocialis­ta kormány külügymi­niszterét valaki meg­kérdezte: mit szól ah­hoz, hogy a spanyol szo­cialista párt nem óhajt­ja Spanyolország csatla­kozását, nem volna-e he­lyes, ha a párizsi szo­cialista kormány a spa­nyol szocialisták ked­véért szintén akadályoz­ná Spanyolország csat­lakozását? Cheysson külügyminiszter erre azt válaszolta: mi fran­cia külpolitikát csiná­lunk, nem a spanyol szo­cialista párt belpoliti­káját. Mindent egybevetve, bizonyosnak tűnik, hogy Spanyolország csatla­kozása már semmin sem borul fel és tavasszal a nagy nyugati védelmi szövetség teljesérté­kű tagja lesz. Stratégiai fontossága nem kétsé­ges. Először is nagy ki­terjedésű ország, má­sodszor pedig őrzi a Földközi tenger be- és ki­járatát. A spanyol tag­ság nyereség lesz a nyu­gati védelemnek épp­úgy, mint magának Spa­nyolországnak. Gibraltár: a Földközi tenger kapuja Helmut washingtoni vizitje: Mit kellene neki mondani? Herr Schmidt nyugat-német kan­cellár 10 napos floridai vakációját Washingtonban fejezte be, a Fehér Házban tett magán­látogatással. Ma­gán­beszélgetésről lévén szó, nem tudjuk mit mondott Reagan a házi­gazda. De szívből reméljük említet­te a cikksorozatot,­amely Amerika legjobban szerkesztett és talán leg­befolyásosabb lapjában, a finansziá­­lis ügyekkel foglalkozó Wall Street Journalban jelent meg. Egyidőben Schmidt érkezésével ez a lap vezér­cikkben javasolta mit is kéne kérdez­ni a látogatótól? Először is azt, hogyan lehet Nyu­­gat-Németország Törökországgal és Lengyelországgal szembeni politiká­ját egyeztetni? Törökország a NATO keretében szövetségese a bonni kor­mánynak. Ugyanakkor Bonn egyelő­re felfüggesztette az Ankarának 1982-ben folyósítandó segítséget, mert: „Törökország még mindig nem tért vissza a demokrácia útjára!” — Ismeretes, hogy amikor a nemzet­közi terrorizmus Törökországot vet­te célba és szétbomlással fenyeget­te, katonai kormány vette át a veze­tést Ankarában. Ellenkező előjellel ugyanez történt Varsóban. Helmut sietett kijelenteni, hogy ami Var­sóban történt az: „lengyel belügy... a Szovjetuniónak vajmi kevés köze van hozzá, ezért Bonn a maga részé­ről nem siet az amerikai szankció­kat támogatni.” Első kérdés Herr Schmidthez tehát miért bünteti a szövetségest ugyan­azért amiért az ellentáborba a var­sói katonai Szerződéshez tartozó len­gyel Juntát jutalmazni kívánja? Hel­mut ugyanis sürgeti a Varsónak nyújtott hatalmas nyugati hitel to­vábbi folyósítását és annak finanszí­rozását. Micsoda szkrizofrénikus po­litika a szövetséges büntetése és az ellentáborba tartó jutalmazása? A második kérdés még fogósabb: Kívánja-e Nyugat-Németország az Amerikával való szövetségi viszony folytatását? És amennyiben igen, úgy miért nem viselkedik szövetsé­geshez illő módon? Miért tesz úgy, mint hogy ha semleges lenne, híd, vagy ha úgy tetszik tolmács Wa­shington és Moszkva között? Amennyiben ezeket a kérdéseket a házigazda, Reagan elnök valóban feltenné , ami könnyen megeshet, úgy Herr Schmidtnek nyilván lesz rá válasza. Éspedig az, hogy Ame­rika sem mentes a felelősségtől a siveté­gi viszony megromlását illetően. A vietnami háború elvesz­tése után Washington a saját fejét is elvesztette és azóta lavinaként ro­hant a szakadék felé. Ennek a folya­matnak csúcspontja az iráni- ame­rikai nagykövetség személyzetének foglyul ejtése, az egy esztendős meg­aláztatás, és végül a balul sikerült mentési kísérlet volt, amely ijesztő módon példázta nem csupán az Egyesült Államok politikai, de kato­nai balkezességét is. Nem éppen bi­zalomkeltő látvány európai szövetsé­geseket illetően. Hozzá tehetné a lá­togató még azt is, hogy a Reagan kormány külpolitikája célkitűzéseit illetve a kezdetben kissé konfúzus volt, látszat szerint hiányzott a hosz­­szútávú tervezés és a szövetség biz­toskezű irányítása. A washingtoni viszontválasz: De nem úgy a lengyel válság óta. Mi­előtt erre sor került, feledve Afga­nisztánt és a Varsóra nehezedő fe­nyegetést, Bonn meghívta Brezsnye­­vet, mikrofonok erdejét nyújtotta neki, hogy Nyugat-Németország­­ból zúdítsa „békepropagandáját.” Herr Schmidt, mint Brezsnyev házi­gazdája szavatolta a vendég „békés­­ szándékait,” aláírta vele a 8 milli­árd dolláros földgáz vezeték szerző­dést, amely szovjet zsarolásnak te­szi ki Nyugat-Európát, sőt arra is ajánlkozott, hogy közvetítő legyen Moszkva és Washington között. Mi­féle szövetséges hát ez? Akit Len­gyelország lerohanása Kelet-Német­­országban ér puszizkodás közben, de ekkor sem tartja szükségesnek félbe­szakítani az ottani barátko­­zást. Nem ítéli el azt, hogy a lengye­lektől elveszik eddig kivívott ered­ményeiket. Sőt Erik Honecker, kelet­német vezetővel együtt „megdöbbe­nésének adott hangot, hogy a lengyel hatóságok erre a lépésre kénysze­rültek! ” — És amikor Amerika hitel­megszorítással és egyéb szankciók­kal igyekezik mérsékletet kénysze­ríteni Moszkvára és varsói vazallusá­ra. — Herr Schmidt siet magát ezek­től a lépésektől távol tartani. Kije­lenti, hogy a világ pangását sokkal nagyobb veszélynek tartja, mint a varsói eseményeket. — Miféle szö­vetséges ez? Ha ezek a kérdések a Fehér Ház magányában valóban elhangzottak, lesznek akik nyomban azt mondják majd, hogy Herr Schmidtet nem sza­bad a sarokba szorítani. Nyugat- Németországban ő az egyetlen lehe­tőség. Nincs más alternatíva! A ke­resztény­demokraták bebizonyítot­ták vezetésre való képtelenségüket. Vagy Schmidt, vagy a vízözön. Nincs? Kérdi a Wall Street Jour­nal. Helmut Schmidt múltbeli ered­ményei ellenére jelenleg azt demon­strálja, hogy az általa vezetett nyu­gat-német koalíció a csődbe jutott, akár csak Bonn Ost-politikája. A Kelet-Európával való kereskedés. Bonn annyira orientálódott a Kelet felé, hogy elfelejtette a Nyugattal való szövetségét. Az ilyen barátnál az ismeretlen tényező egy elkövetke­ző német keresztény­demokrata ura­lom is előnyösebb lehet Washington szempontjából. A nemzeti veszély gyakran vezetőt szül. 1940 Angliá­jában egy Churchillt, Franciaország­ban pedig Charles De Gaullet. Mért ne lérmé Bonn-nak nagyobb szeren­cséje 1982-ben, ha Helmut útilaput kap? A Wall Street Journal elmélkedése azonban a következőkben messze túlhaladja Németországot, átter­jed egész Nyugat-Európára. Valaki e lap hasábjain ugyanis kimondta a kimondhatatlant: talán elérkezett annak az ideje, hogy az Egyesült Ál­lamok kilépjen a nyugati védelmi szövetségből a NATO-ból és visszavon­ja Nyugat-Európában állomásozó 300 ezer főnyi csapatát, amely eddig Európa biztonságának garantálója volt. Miért tenné ezt? Mert úgy látszik Nyugat-Európa nem kívánja a maga­­ részét kivenni saját védelméből. Többszázezres tömegekkel tüntet különböző országokban, újabb ame­rikai fegyverek elhelyezése ellen. Félreérthetetlen jeleit adja annak, hogy szívesebben „finnlandizálná” jövőjét, szívesebben lenne semleges a két szuper­hatalom a Kelet és a Nyugat között. Az, aki először kimondotta a „ki­mondhatatlant,” nem kellene Ame­rikának a NATO-ból való kilépést megfontolnia, — az nem valami őrült pacifista, avagy tudatlan amerikai izonacionalista, aki azt hiszi, hogy az Egyesült Államok hazatérhet saját pártjaira és visszavonulhat a világ ügyeitől. Az illető, mint mi vala­mennyien, születés helyett úgy vette fel az amerikai állampolgárságot. Angolnak született Ronald Naim-nek hívják. Fiatal korában végigharcol­ta hazája védelmében Britannia, ost­romát. Azután átköltözött Ameriká­ba, üzletember lett, beutazta a vilá­got, sokat látott, tapasztalt, gondol­kozott. És most, amikor fogadott ha­záját Amerikát Európa cserben hagyja, felvetette a gondolatot: Amerikának kevesebb szüksége van Nyugat-Európára, mint fordítva. Az Egyesült Államok, írja Ronald Naim, a Wall Street Journal decem­ber 15-i számában,­­ abban a sze­rencsés helyzetben van, hogy nem csupán Atlanti, hanem Csendes óce­áni hatalom is. Európa jó szövet­séges volt, mindaddig, amíg óhajtot­ta ezt a szövetséget és kereskedel­mi partnernek is jó volt, amíg ezek az idők tartottak. De manapság az Egyesült Államok Kelet-Ázsiával és a Csendes óceáni országokkal élén­kebben kereskedik, mint Európá­val. Ha az Atlanti Védelmi Szövetség fenntartása többé nem válna lehet­ségessé, úgy Amerika áthelyezhet­né a katonai súlypontot a Csendes óceáni térségre, inkább, mintsem hogy túszul hagyja Európában 300 ezer katonáját. Dél-Korea, Singa­­pore, Ausztrália, Új-Zéland, a Fülöp Szigetek és a többi Csendes óceán térségbeli barátunk a világnak vi­­tálisabb részei most, mint Európa, — írja Ronald Naim nagy feltűnést keltő cikkében. Ezt a gondolatot eddig senki sem merte hangosan kimondani. Truman elnök nagy külügyminisztere Dean Acheson szerint: „Kétféle gondola­tok vannak, az egyik ami az agyam­ba ötlik és a másik amire csak gon­dolok, de hangosan nem merem ki­mondani! ” Naim a kimondhatatlant vetette papírra és ez hatalmas vissz­hangra talált. Eddig senki sem merte beismerni, hogy Nyugat-Európának esetleg túl­nyomó többsége véli, hogy szíveseb­ben élne az ókontinens mint vörös mintsem hogy vállalná a kockázatot hogy szabadságát esetleg meg kell védelmeznie. Ha valóban ez a hely­zet, úgy a nyugat-európai fiatalok millióira a NATO csupán rákénysze­rített kelletlen kölönc. Meg kellene Helmutot kérdezni,­­ aki olyan buz­gón jelentkezett hídnak és közvetítő­nek, és tolmácsnak, hogy valóban így van-e ez? Mert ha így lenne, úgy talán barát­ságosan fel lehetne mondani a nyu­gati védelmi szövetséget és helyette valami másikat építeni ki, ami szín­tén Amerika érdekeit és védelmét szolgálná. Ilyesmit nekünk, Európában szü­letett és felnevelkedett amerikai polgároknak még gondolni is fájó nem hogy kimondani. De talán na­gyobb szolgálatot teszünk a Nyu­gat-Európa által ismét elárult Kelet és Közép-Európának, valamint foga­dott hazánknak, Amerikának, vagy Kanadának, ha harsogva mindezt kimondjuk. Esetleg ezzel még észre téríthetjük a Helmutokat és mind­azokat, akik évtizedek óta kívánják hogy a jenki kotródjon ki Európából Vajon mi lesz Európa sorsa, ha Uncle Sam valóban hazamenne? Er­ről majd legközelebb. ÍSTOPl legal |S>IUr^SERVICESl George W. Pettit' Attorney and Counselor at Law Concentrating on but not limited to Immigration & Naturalization Providing Most Legri.bgricts — Criminal and End 33 West Jackson Blvd. Phone Suite Two East '(312) Chicago, II. 60604 461-9599 3. oldal V Gazdagabb a világ egy független országgal Már amennyiben or­szágnak lehet nevezni három kis szigetet a Karib tengerben, ame­lyek Antigua és Barbuda néven 350 évi angol ura­lom után teljesen füg­getlenné váltak. Az új országnak 75 ezer lako­sa van, de amennyiben felveszik az ENSZ-be, szavazatának ugyan­olyan súlya lesz, mint Kína, a Szovjetunió, vagy az Egyesült Álla­mok véleményének. A nagy eseményt a fő­városban, St. John-ban harangzúgás, ágyúdör­gés és a zászlók ünne­pélyes cseréje jelezte. Az angol királynő hú­gának jelenlétében von­ták be a brit zászlót és húzták fel helyére az új ország lobogóját, amely­nek közepén a Nap ra­gyog. Ez érthető is, mert a Naptól függ egész jö­vőjük. Az új állam a vi­lág legszegényebb or­szágai közé tartozik, a lakosság átlagos évi jö­vedelme nem haladja meg az ezer dollárt és a munkanélküliség eléri a 20 százalékot. Legfőbb bevételi forrása az ide­genforgalom, a festői öblök, a jól kiépített jacht-kikötő, és a sok napsütés. Na meg egy játék­kaszinó, hogy az arra­ tévedő gazdag tu­risták még több pénzt hagyjanak a szigeten. A függetlenségi ünne­pen a miniszterelnök nem is titkolta, hogy komoly anyagi támo­gatást remél Angliától, Kanadától és az Egye­sült Államoktól. Moszk­va pedig már pár órával az önállóság után sietett elismerni az új országot, táviratban szólítva fel annak kormányát, hogy minél előbb vegyék fel a diplomáciai kapcsola­tot.

Next