Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)
1982-08-21 / 34. szám
f Az olasz kormány bukásának okai Olaszország kormánya, amely 1945 óta a 41-ik kormánya az országnak megbukott. Az újabb kormányválság csupán azért nem ért meglepetésként senkit, mivel Olaszországban a „demokratikus államforma” bevezetése óta állandóan kormányválság van. Az újabb pénzügyi törvényjavaslatot, amelyet a kabinet maga és a szenátus elfogadott, a képviselőház leszavazta. A törvényjavaslat elleni harcot a koalícióban legnagyobb súllyal rendelkező kereszténydemokraták vezették. A szavazás után a kormány hét szocialista minisztere kivált a kabinetből és a republikánus miniszterelnök, Giovanni Spadolini, benyújtotta lemondását, amelyet az ország 85 éves elnöke, Sandro Pertini, elfogadott, arra kérte azonban a miniszterelnököt, hogy maradjon pozíciójában mindaddig, amíg új kormány alakítására kerül a sor. A szocialista Pertini ezután, mielőtt vakációjára utazott az Alpesekbe kijelentette az újságírók előtt, hogy mindenesetre igyekszik a korai parlamenti választásokat elkerülni, mert a „választások mindig megrázkódtatást jelentenek az olasz polgárok számára.” Az elnöknek ez a kijelentése nem tűnik logikusnak, mivel, ha egyetlen ország polgárai hozzászokhattak a parlamenti választásokhoz, ezek kétségtelenül az olaszok. Giovanni Spadolini 1945 óta az első olyan olasz kormányfő, aki nem kereszténydemokrata. Több, mint tizenhárom hónap óta van kormányon, bukásának rövid története. Nino Formica, szocialista pénzügyminiszter, olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amelynek értelmében a nagy olajipari vállalatok adóját progresszíven felemelték volna. A törvény — állította Formica —, elegendő lett volna arra, hogy Olaszország valószínű költségvetési deficitjét ebben a pénzügyi évben 47 billió dollárról 42 billió dollárra csökkentse. A szocialisták azzal vádolták a kereszténydemokrata képviselőket, hogy a törvényjavaslatot azért buktatták meg a képviselőházban, mert az olajipari mamutvállalatok érdekeit képviselik. Az olajipari vállalatok azért ellenezték a javaslatot, mert azt állítják, hogy egy ilyen új törvény következtében 1982-ben 825 millió dollárral emelkednek költségvetési keretük. Miután a törvényjavaslat megbukott és a szocialista miniszterek tiltakozásul kivonultak a kormányból, a miniszterelnöknek nem maradt más választása, mint hogy benyújtsa lemondását. Ez azonban csak egyik oka volt a kormány bukásának. Az általános adójavaslat terve szerint a fogyasztási adó alól mentesült volna a tojás, a kávé és a bor. A kereszténydemokraták viszont a fogyasztási adót minden egyes élelmi cikkre ki akarták terjeszteni, még annak a veszélyével is, hogy az valószínűleg növelné az inflációt. Az igazi probléma az, hogy senki sem akarja vállalni a felelősséget azért, hogy milyen módszerekkel próbálják megoldani Olaszország két legjelentősebb gazdasági és pénzügyi problémáját — a magas inflációt és a költségvetési deficitet. A miniszterelnök terve az volt, hogy a nagyvállalatok csökkentsék azt az évi automatikus munkabéremelést, amely az inflációs áremelkedéshez van kötve. A szocialisták, akik szoros kapcsolatban vannak a szakszervezetekkel, ezt ellenezték. Az olajügyben tehát a republikánus miniszterelnök egyetértett a szocialista miniszterekkel, míg az adójavaslat egyéb részleteiben szembe került velük, mindent összevéve azonban, kisebbségben maradt a parlamentben a kereszténydemokratákkal szemben, akik a kormánykoalíció többségét jelentik. Úgy tűnik, hogy egy esetleges új olasz kormány mindenképpen válságos helyzetben lesz már kezdettől fogva. A két legjelentősebb tényező, a Kereszténydemokrata Párt és a Szocialista Párt alapvetően ellentétben áll egymással és bármelyikük is kerül többségbe a parlamentben, a másik párt még mindig olyan erős lesz, hogy a kormánykoalíció működését ismét lehetetlenné teheti. A „Felkelő Nap Országa” újabb napkeltében reménykedik? . A közelmúltban emlékeztek meg Japánban a Nagasakira ledobott amerikai atombomba 37-ik évfordulójáról. S ezzel egyidejűleg — vajon, véletlenül-e? — bemutattak Tokióban egy új japán filmet, amely a Második Világháború történetével foglalkozik. A bemutatót megelőző sajtóközlemények hangsúlyozták: a film célja az, hogy bemutassa a Második Világháborút „japán szempontból.” A film címe „Dai Nippon Teikoku”, ami magyarra fordítva körülbelül annyit jelent, hogy ,,A Császári Japán Birodalom”. A film, különös módon, szinte alig foglalkozik azzal, hogy mi történt Pearl Harbornál, viszont három órás vetítési ideje alatt részletezi azt, amit úgy nevez, hogy az „amerikai magatartás” olyan helyzetet teremtett, hogy Japánnak be kellett lépnie a háborúba. A film egyébként az egykori szövetségest, Hitlert, sem kíméli, akit azzal vádol, hogy amikor megtámadta a Szovjetuniót, előzőleg nem közölte a tervet Japánnal és ezzel „megszegte” a két ország közötti szövetséget. A film kegyetlenségnek és embertelenségnek nevezi a Japánra ledobott két amerikai atombombát, elnagyolja és „szelíden” kezeli azonban Japán előzetes magatartását. A film végső kihangzása: Japán, amely kihívta maga ellen Amerikát, meglehetősen meg van sértve azért, hogy azt a háborút, amelyet nem Amerika kezdett, Amerika nyerte meg. Ezzel szinte egyidejűleg elhatározták a középiskolás tankönyvek újraírását a Második Világháborúra vonatkozóan. Érdekes módon, mindez elsősorban Kommunista Kína figyelmét keltette fel és a pekingi „Népújság” azt állítja vezércikkében, hogy Japán újra akarja éleszteni a militarizmust. Az amerikai sajtó kevésbé törődik ezzel, holott a dolog nem is látszik veszélytelennek. Douglas MacArthur annak idején alkotmányra kényszerítette a császári Japánt, amely most, úgy tűnik, szeretné újjá izzítani a régi lángot. Az olcsó japán öngyújtók, kerékpárok, rádiók és televíziós készülékek után tehát, a „Felkelő Nap Országa” szeretné megtalálni elvesztett önmagát. Vajon, ez az új Japán továbbra is az olcsó öngyújtók, vagy egy régi militarista álom országa lesz-e? Mission Impossible? Úgy tűnik, hogy ha az utolsó pillanatban valami váratlan változás nem történik, a beiruti probléma befejező szakaszához érkezet. Amikor ezeket a sorokat írjuk, röviden összefoglalva a helyzet a következő: Yasser Arafat, a PLO politikai vezetője, beleegyezett abba, hogy a Nyugat-Beirutban lévő palesztin guerillák (számuk bizonytalan, ötezer és nyolcezer fő között lehet) elhagyják Libanont. Az izraeli kormány, korábbi álláspontjához képest, jelentős engedményt tett. Menachem Begin, izraeli miniszterelnök, korábban ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzetközi békefenntartó katonai osztagok csak akkor léphetnek Nyugat-Beirut területére, ha a PLO minden egyes guerilla harcosa eltávozott onnan. Mr. Bégin azzal támasztotta alá azt a követelését, hogy ellenkező esetben a palesztin guerillák egy része esetleg „védőpajzsként” használja fel a nemzetközi békefenntartó osztagok jelenlétét és nem lesz hajlandó távozni. Bégin második verziója ez volt: a guerillák körülbelül egyharmadának távoznia kell, mielőtt az első francia katonák Nyugat-Beirutba lépnek. Azután csoportosan történik távozásuk és közben fokozatosan érkeznek békefenntartó osztagok a helyszínre. A NN védnöksége alatt működő nemzetközi katonaság francia, olasz és amerikai osztagokból fog állni, számuk körülbelül kétezer lesz. Amikor ez a folyamat megindul, attól számítva a palesztin guerilláknak 15 napon belül el kell hagyniuk Libanont. Arafat azt kérte, hogy ő lehessen az utolsó guerilla, aki távozik Nyugat-Beirutból, Mr. Bégin most már ebbe is beleegyezett. A Fehér Ház már közölte Philip Habib, különleges közelkeleti megbízott útján az izraeli kormánnyal, hogy hozzájárul a feltételekhez. Ha 15 napon belül a guerillák nem hagyják el Libanont, a nemzetközi békefenntartó osztagok megpróbálják őket kényszeríteni. Ha ez nem sikerül, „félre állnak” és szabad kezet engednek Izraelnek arra, hogy bevonuljon Nyugat-Beirutba és a PLO még ott lévő guerilláit erőszakkal távozásra kényszerítse. Új fejlemény az, hogy Szíria most első ízben kijelentette: hajlandó az összes PLO guerillát befogadni. Később ez a kijelentés úgy módosult, hogy „legtöbbjüket.” A Reuter nevű, angol hírszolgálati iroda értesülése szerint Irak is hajlandó minden egyes PLO guerillát befogadni, amennyiben Arafat ezt kérné. Ezt a jelentést azonban Bagdadban hivatalosan nem erősítették meg és arról sincs értesülés, hogy Arafat kérte volna erre az iraki kormányt. Jaafar Nimeiri, szudáni elnök, szintén közölte, hogy Szudán hajlandó 600 PLO guerillának politikai menedékjogot adni. A szudáni hivatalos hírügynökség szerint Yasser Arafat — korábbi visszautasításával ellentétben — személyesen kérte erre a szudáni elnököt. Az izraeli miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy bármiféle egyezményre csak abban az esetben hajlandó, ha biztosítékot kap arra vonatkozóan, hogy a PLO guerilláknak van hová menniük Nyugat-Beirutból, különben szerinte a kérdés megoldhatatlan. Problémát fog jelentteni az egyezmény hivatalos aláírásának a kérdése, tekintettel arra, hogy Izrael nem hajlandó közvetlenül tárgyalni a PLO-val. A diplomaták szerint, ennek következtében, valószínűleg négyoldalú egyezmény aláírására kerül sor: Izrael és Amerika között és a PLO és Libanon között, amelyet az Egyesült Államok hagy jóvá és garantál. (Meg nem erősített jelentés szerint állítólag Egyiptom is hajlandó háromezer PLO guerillát befogadni „bizonyos feltételek” mellett.) Egy amerikai diplomata a „Mission Impossible” című, régi amerikai televíziós sorozathoz hasonlította a helyzetet. Ebben a sorozatban a főszereplő, kémelhárító csoport minden esetben olyan feladatot kap, amely megoldhatatlannak látszik. A feladatot azonban, valamiképpen, a főszereplők mindig megoldják. Tagadhatatlan, hogy ezúttal a közelkeleti „Mission Impossible” című dráma főszereplői Menachem Bégin és Yasser Arafat. A megoldás lehetősége Amerika garanciájának a megtartásától függ. A dráma szereplői már felsorakoztak a történet színhelyén és az elkövetkező néhány nap fogja eldönteni, hogy a „Mission Impossible” megoldása egyáltalán lehetséges-e. Giovanni Spadolini, olasz miniszterelnök, aki a közelmúltban lemondott A fenti fénykép Glen Cove Beach (Long Island, N.Y.). Ezen a strandon megtiltották a szovjet diplomaták fürdését, mert kiderült, hogy a NN-hez delegált szovjet diplomaták rendszeresen megfigyelik a Long Island-i hadiüzemeket. Egy párizsi zsidó vendéglő ellen bombatámadást intéztek arab terroristák. A támadásnak hat halottja volt. A gyászszertartáson megjelent Francois Mitterrand, francia elnök (baloldalt) és Gaston Defterre, belügyminiszter is. Hírek és képek a nagyvilágból. A Vaskölű Hölgy másik győzelme Margaret Thatcher brit miniszterelnök Argentína feletti győzelméről annyit beszélt már a hírközlő média, hogy időközben megfeledkezett a Vasöklű Hölgy második győzelméről, amelyet jelenleg a gazdasági fronton arat. Amikor Thatcher asszony 3 évvel ezelőtt átvette Anglia kormányzását az infláció évi 22 % volt. 1980-ban ezt sikerült neki 9 %-ra leszorítania. 1981-ben az angol termelés 10 %-kal növekedett, a házi építőipar növekedése viszont 40 % volt. Három esztendős gazdasági pangás után Tatcher asszony drákói rendszabályai, különösen a szüntelenül követelőző szakszervezetek megzabolázása kezd eredményhez vezetni. Ennek betudhatóan az amerikai hírközlő média, amely Thatcher asszony gazdasági bajainak felsorolását szívesen zárta ezzel a kommentárral: „Lám ez lesz majd a sorsa Margaret amerikai konzervatív kebelbarátjának Ronald Reagannak is.” — újabban hallgat Amerika gazdasági helyzetéről és a javuló tendenciáról. Ami az angolokat illeti a közvélemény-kutatók szerint, ha most írnák ki az országos választást,25 % szavazna Margaret Thatcher konzervatív pártjára, 20 % az újonnan alakult a baloldalivá vált munkáspártiból kiszakadt középutas szociáldemokrata pártra és 19 % pedig a liberális pártra szavazna. napos szolgálata után leváltotta jelen beosztásából és a külügyminisztériumba helyezte át, hogy ott szóvivőjének fontos szerepét bízza rá.A walesi származású Hughes számára ez rendkívül nagy előlépést jelent. A State Department szóvivője naponta nyilatkozik a világ összes fontos politikai kérdéséről. Mint America Hangjának vezetője Hughes évtizedek problémáit örökölte és egy erősen vitatott reagani átszervezést, amiért nem ő volt a felelős, de neki kellett felelősséget vállalnia. Éppen ezért Hughes, aki minden elődjénél rövidebb időt töltött az igazgatói székben, mindegyiküknél hallgatóbbnak bizonyult ott. Új beosztását látható megkönnyebbüléssel fogadta. Hughes kinevezése bizonyítéka annak, hogy George Shultz jelentős változást kíván a State Departmentben, ahova már eddig három emberét, kiváló közgazdászokat állított az élre. Hughes, mint szóvivő negyedik, rendkívül gyors és hatásos kinevezés, amit Shultz eszközölt. Az újseprű eddig jól söpör és rendkívül gyorsan. A Szovjetunió kiutasított egy amerikai tudósítót A TASS Iroda közölte, hogy a Newsweek Magazin moszkvai tudósítóját, a 35 esztendős Andrew Nagorskit kiutasították a Szovjetunió területéről, „újságíróhoz nem méltó magatartás miatt”. A TASS azzal vádolta a lengyel származású amerikai tudósítót, hogy ő többhelyütt másnak adta magát, mint aki, lengyel újságírónak álcázva igyekezett bizalmas értesüléseket szerezni. Nagorski tagadta a vádat és a Newsweek magazin teljes bizalmát nyilvánította irányában. A magazin szerint a kiutasítás oka valószínűleg a kitűnő cikk, amit Nagorski küldött Brezsnyev utódlásának kérdéséről és az ekörül folyó vad harcról a Kremlben. Tény és valóság, hogy Andrew Nagorski kitűnően beszél mind oroszul, mind lengyelül, így Moszkvában sok amerikai kollégájánál hatékonyabbnak bizonyult. A Szovjetunió utoljára 1977-ben utasított ki egy amerikai tudósítót területéről. Éspedig a Tóth nevű, magyar származású New York Times tudósítót, aki viszont magyar múltja miatt tudott túl sokat a szovjet ügyekről és így jelenléte kellemetlenné vált. •• Újabb őrségváltás Amerika Hangja vezetésében Marilyn Monroe öngyilkosságának 20. évfordulóján általános a kétely valóban öngyilkosság volt-e a filmsztár halálának oka George Shultz, az új amerikai külügyminiszter a Voice of America jelenlegi igazgatóját, John Hughes Pulitzer díjas újságírót alig 4 hó George Carpozzi, egy amerikai újságíró-nyomozó, aki két évtized óta kutatja a szőke filmcsillag halálának körülményeit,— szesz és csillapító szerek keveréke okozta a váratlan halált, ez volt a korabeli vizsgálat döntése, — az évforduló alkalmából cikksorozatot írt, Ki ölte meg Marilyn Monroe-t címmel. A sokat sejtető cím a szerző készülőben lévő könyvét takarja, amely a gyanút a néhai Robert Kennedy szenátorra hárítja. Carpozzi tézise szerint Robert Kennedy, John Kennedy elnök öccse és akkoriban igazságügyminisztere, viszonyt folytatott Marilyn Monroeval, azt ígérte neki, hogy válik feleségétől és őt veszi el, ígéretét azonban megszegte. Marilyn leleplezéssel fenyegette az igazságügy minisztert, államtitkok leleplezésével és egyébbel. A filmsztár halála előtt Robert Kennedy egy orvos kíséretében látogatást tett a filmszínésznőnél. Carpozzi azzal vádolja a hatóságokat, hogy a halál körülményeit eltussolták, nem folytattak le gondos vizsgálatot. Az ügyész hivatalából később nyomtalanul eltűnt Marilyn Monroe piros bőrkötésű naplója. E vádak sorozata New Yorkban és Los Angelesben olyan hatalmas publicitást kapott és olyan nyomást gyakorolt a californiai hatóságokra, hogy a lezárt ügyet megnyitották most újabb vizsgálatot indítanak, esetleg a grand jury bevonásával.