Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)

1982-05-29 / 22. szám

Tollas Tibor: Kísérlet az emigráció semlegesítésére „Szabadságért kiáltó szó” — így fogalmazta meg Rákóczi Ferenc tömören és világosan a mindenkori emigrációk feladatát. Ez a célkitűzés nem változott azóta sem. Ezért igyekezett minden elnyomó rendszer elnémítani a határain túl élő ellenzéket. Miután a hazai ellenzéket nem tudják elnémítani, s a forradalom 25. évfordulójának az emigráció közreműködésével váratlanul nagy visszhangja volt szerte a világban, most új módszerrel próbálkoznak. A világszövetség utasítást kapott a párttól, hogy igyekezzék valamilyen formában megközelíteni Budapestről Nyugatra „egyirányú forgalomként.” Nyugatról Magyarországra sem újság, sem könyv nem mehet. Kivételként csak olyan válogatott és az otthoni rendszerrel lojalitást vállaló íróknak, költőknek jelenhetnek meg világnézeti szempontból veszélytelen témájú írásaik akikkel a rendszer épp a kultúrcsere egyirányúságát akarja cáfolni. Miután a Magyarok Világszövetségének a munkája nem érte el a kívánt eredményt, idén március 8-án a vezetőségnek csaknem felét leváltották és a közvélemény előtt rokonszenvesebb személyiségekkel cserélték fel. Mindez nem változtat azon, hogy befelé továbbra is a párt irányítása érvényesül! Ezen a közgyűlésen Bognár József, a MVSz elnöke „Emigrációs politikánk néhány kérdése és a jelenlegi nemzetközi helyzet” címmel tartott előadást, amelyben a Világszövetség feladatait ismertette. Érdemes hát közelebbről megvizsgálni, mi az új program, amellyel eredményesebben kívánják a nyugati magyarságot megszelídíteni. A „Magyar Hírek”ben olvashattuk az elnöki beszédet, amely leszögezi, hogy „megváltozott a szórványmagyarság társadalmi szerkezete, nemzedéki összetétele, foglalkozási- és kor megoszlása... Mindezt figyelembe véve kell kidolgozni a Szövetség programját is”. Gosztonyi főtitkár kifejti, hogy „sokszálúan alakult az együttműködés... a kapitalista országokban lévő magyar egyesületekkel, klubbokkal, kultúrcsoportokkal... világi és egyházi vezetőkkel, tudósokkal, művészekkel, írókkal, magyar nyelvű lapok, kiadványok szerkesztőségeivel rádiókkal, magyar nyelvet tanító iskolákkal”. Nagy eredménynek könyveli el, hogy „különféle értelmiségi csoportok” találkoznak a rendszer meghívására Budapesten. Külön kiemeli pl. a lelkészeket! Köztudott, hogy Budapest éveken át minden módon, pénzzel, rágalmazással, bomlasztással próbálta a Burg Kastl-i Magyar Gimnázium működését lehetetlenné tenni, — sikertelenül! Most milliós befektetéssel — Kastl ellensúlyaként — Kőszegen két, esetleg három nyelvű (angol, német, magyar) kollégiumot kívánnak felállítani! Az ott tanulók Magyarországon érvényes érettségi bizonyítványt kapnának. Különben a külföldi magyar írók a jövőben, — bizonyos feltételek mellett — tagjai lehetnek majd a Magyar Írók Szövetségének. „A Világszövetség felhívásban kezdeményezi, hogy kutassák fel és gondozzák a külföldi temetőkben lévő sírokat, amelyekben jeles magyarok nyugszanak”. — Mintha az emigráció csak erre a felhívásra várt volna és az elmúlt negyedszázad alatt erejéhez mérten nem tett volna meg mindent nemcsak a „jeles”, hanem a „jeltelen” magyarok sírjainak gondozása érdekében. Nem is egyszer, hívtuk fel a figyelmet a külföldi magyar katonatemetők felderítésére és ápolására. Ugyanakkor nem hallgattuk el azt a kiáltó szégyent, hogy a második világháború katonái és 56 hősi halottai „jeltelenül” nyugosznak a hazai földben, csupán a szovjet „felszabadító” katonák kaphattak díszes síremlékeket. A világszövetség a Kodály Zoltán és Arany János évforduló közös megünneplésének terve kapcsán, úgy mellékesen bejelenti, hogy szeptemberre: „Budapesten összehívják a külföldi magyar egyesületek vezetőinek találkozóját”. Elhatározták azt is, hogy a jövőben több támogatást fognak nyújtani a külföldi magyar egyesületeknek és segíteni akarják a cserkészcsapatok tevékenységét is, valamint a külföldi magyar egyházközségeket, „mert ezek a magyarság megőrzését szolgáló alapvető intézmények”. Tehát nem is titkolják, hogy most már az emigráció egyházi és világi, valamint ifjúsági szervezeteinek vezetőit akarják befogni a maguk szekerébe. Gosztonyi meglepetésszerűen még kijelentette: „tiszteletben tartottuk és tartjuk partnereink politikai meggyőződését, világnézetét, amit természetesen tőlük is elvárunk”. Mindezt szemrebbenés nélkül hangoztatják azok, akik már 35 évvel ezelőtt felszámolták az otthoni cserkészetet és az ifjúsági szervezetek működését azóta is csak politikai elkötelezettség alapján engedélyezik; akik a Fiatal írók Körét egy tollvonással betiltják; akik írókat zárnak ki az írószövetségből, vagy nem vesznek fel, mert politikailag nem elég megbízhatók. Ezekkel akarják szembeállítani azokat a külföldi magyar írókat, akiknek rangot és elismerést jelent az írószövetségi tagság, természetesen azon az áron, ha idekint lemondanak az elvi bírálat jogáról. Külföldi újságok és rádiók vezetőivel kívánnak baráti kapcsolatot felvenni, de az otthoni írók, újságírók legjobbjait megcenzúrázzák, megjelent cikkeket utólag kivágnak lapokból és az ellenzék csak földalatti szamizdat kiadványokban hallattatja szavát. Az alapvető problémára Gosztonyi nem tért ki. Arra,hogy minket és a magyar nép nagy többségét politikai, eszmei téren egész világ választ el a rendszertől. Mi senki nevében nem egyezkedhetünk, nem köthetünk különbékét egy olyan rendszerrel, melynek alapja a megszállók által ránk kényszerített szovjet kommunizmus. Mindennél jobban erősíti állásfoglalásunkat a Forradalom 25. évében 76 otthoni író által Budapesten szerkesztett Bibó Emlékkönyv, mely a rendszert ,,illegitim”-nek minősíti és leszögezi, hogy a „legkisebb mértékben sem élvezte és élvezi a nép erkölcsi támogatását... a jogtalanság mértékét nem csökkenti, tartalmán, lényegén nem változtat a 25 éves „látszatliberalizálódás”, az életszínvonal viszonylagos emelkedése, ez ugyanis csak elodázza a szükségszerű összeomlást”. Mi ez ellen a diktatórikus rendszer ellen a szellem fegyvereivel, az otthoni ellenzéket támogatva küzdünk. A mai magatartásunkat a hatalmon lévőkkel szemben nem az határozza meg, hogy hozzánk, az emigrációhoz milyen liberális módon kívánnak közeledni, hanem az, "hogy"az otthoni néppel, az ellenzékkel szemben miként viselkednek! A Világszövetség a határokon kívül élő magyarsággal való együttérzését azzal tudná valóban demonstrálni, ha nemcsak a Nyugaton szétszórt magyarságért aggódik, hanem a határokon túl élő többmilliós őslakó testvéreinkért is, akik ugyan nem tudják kemény valutával meghálálni támogatásukat és politikai kapcsolatok teremtésére sem alkalmasak, de a magyarság továbbélése szempontjából jóval fontosabbak, mint mi vagyunk! Amit ők „érdekünkben” tesznek és szándékoznak tenni, annak elsődlegesen politikai célja van és ezt előre gondosan kitervezték. Gosztonyi arról beszél, hogy tiszteletben tartják politikai meggyőződésünket. Ha az így volna, lapjaink és könyveink éppúgy hazamehetnének és íróink, művészeink éppúgy tarthatnának előadást otthoni magyar városokban, mint ahogy hazai könyveket, lapokat olvashatunk idekint, külföldön és otthoni művészeket láthatunk vendégül Nyugaton. Évekkel ezelőtt Csernohorszky Vilmos megjósolta: a nyugati magyarság semlegesítése csupán egyik szakasza a tervszerű és szisztematikus szovjet lélektani hadviselésnek. Ezt a hosszúlejáratú tervet lépcsőzetesen hajtják végre előbb Anyanyelvi Konferenciákkal, kihelyezett történelmi tanszékekkel, újabban pedig egyházi és világi szervezeteink lekötelezésével. Mindez kiderül a Világszövetség elnökének, Bognár Józsefnek beszédéből is (Magyar Hírek, ápr. 3.): „A külföldön élő magyar etnikumoknak a jelentőségét abban látjuk, hogy hidat építhetnek számunkra a különféle országokkal ... sőt hasznos kapcsolatokat építhetnek, mert, aki magyar származású és megfelelő súlya van a gazdasági életben, könnyebben tud kapcsolatokat építeni a magyar gazdasággal”. Bognár a továbbiakban nem feledkezett meg azokról sem, akik „kiemelkedő politikai pozíciókat” töltenek be. Vagyis azt várja a rendszer, hogy a külföldi magyarok a népgazdaság támogatása mellett politikai téren is együttműködjenek vele. Ennek egyik példája a State Departmentben Kádár amerikai meghívásának szorgalmazása volt két olyan „nyelvész” részéről, akik máskor óvatosan hangoztatják tartózkodásukat a „politikától” így válhatnak gyermekeink a szabadságban akaratlanul a zsarnokság szószólóivá! Ez a zsarnokság azonban nemcsak a magyar népet sújtja, hanem annak az országnak megsemmisítésére is törekszik, mely nekünk és nekik a szabadságot biztosítja. Így válik valóra, amire Gereben István a legutóbbi Szabadságharcos Sajtótájékoztatóban rámutat amit a rendszer saját diplomatákkal, követségével nem tud elérni megpróbálja azt a nyugati társutas magyarokkal! (Ez a folyamat játszódott le negyedszázaddal ezelőtt a lengyeleknél is, amikor az „enyhülés” szakaszában Gomulkáéknak sikerült a lengyel politikai emigráció javarészét elhallgattatnia • Később amikor Moszkva nyomására újból szorítottak a csavarok, már hiányzott a „bedőlt lengyel emigráció hangja. Nézzünk csak szét sorainkban és pontosan lemérhetjük a rendszerrel való lojalitás mértékét azoknál, akik valamiféle kapcsolatban állnak Világszövetséggel. Amikor otthon betiltották lakiteleki Fiatal írók Körét, vagy elmegyógyintézeti kezelésbe vették az éhségsztrájkot tartó Pákh Tibort és otthon több tucat író, nevét adva, tiltakozott mindezért, hol volt ide kint a társutasok tiltakozása? (Ha egy részük szót emelt, csak a határon túl élő magyarság jogaiért szállt síkra mely nem érintette az otthoni rendszert.) Az emigráció válaszút elé került. Vagy teljesíti önként vállalt, illetve természetéből fakadó feladatát, vagy követi a Világszövetség által felajánlott új utat. Ez utóbbi, — jó megfontolni! — az emigráció a „semlegesség” látszólag veszélytelen zónájába vezeti, ahol elkerülhetetlenül a rendszer propaganda eszközévé válik! Ha pedig az bekövetkeznék, az otthoni ellenzéki fiatalok utolsó reményét rabolnánk el, azokét, akiknek egyedüli támasza és hangjuk egyedüli továbbitói: a „szabadságáért kiáltó szó”, a világ közvéleménye felé mi vagyunk szabad világban élő magyarok! Akiket nem hiú szereplési vágy, vagy egyéni önzés, oportunista érvényesülés vezet, tudni fogják melyik utat válasszák. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Fáy István: Hősök napjára „...a megcsúfolt holtak visszatérnek a szenvedő élők akaratába.” Szabó Dezső Sokan vagyunk, akik még visszaemlékszünk, ahogy a két világháború között négy hivatalos elemzeti ünnepünk volt. Időrendi sorrendben: 1 márc. 15. Hősök Napja,ájus utolsó vasárnap- ra, első szent királyunk ünnepe augusztus 20-as október 6. gyászünnepe. Ezek mindegyikét s megünnepelte főváros iankban a hivatalos Ma- agyarország, városaink- ban és falvainkban pe- dig diákjainktól kezdőve egész népünk. Mégis, ha visszagondolok rá, a legbensőségesebb ünnep Hősök Napja volt. Ez a nap a magyarság csaknem nyolcszáz évre visszamenő hagyományaiban gyökerezik. III. Béla királyunk rendelte, hogy Szent László napját május végén az egész nemzet megünnepelje, mert nagy lovagkirályunk hárította el a kunok és a besenyők tatárokéhoz hasonló betöréseit az országba. A nagy lovagkirály, mint az iskolában jól megtanultuk „Fejjel emelkedett ki társai közül”, nemcsak mint ember, de mint uralkodó is. Nem tudom, hogy ennek az első Hősök Napjának megünneplése a történelem viharában meddig tartott. Az bizonyos, hogy az első világháború után a Törvényhozás hivatalosan ünneppé tette. Budapesten felépítették az ismeretlen katona emlékművét, vidéken pedig "egymásután "állították fel a hősi emlékműveket, melyeknek márványtáblájába vésve ott állott a hazájukért elesett hősök neve. Talán azért állt ez az ünnep olyan közel minden magyar szívéhez, mert időben ez esett ahhoz a nemzedékhez legközelebb, így élő valóság volt. A hősi emlékműre nemcsak a hivatalos koszorút helyezték el, de már kora reggel virágerdő borította. Az ünnepélyen láttuk a síró édesanyákat, őszült fejű szomorú apákat, gyászoló özvegyeket és az árvákat, akik még nem tudták igazán felmérni a veszteség súlyát. Ez a nap a történelmünk folyamán elesett hősök emlékére vált törvénynyé, de valljuk be őszintén, hogy mindenki csak a világháborúban elesettekre, a márványtáblákba bevésettekre gondolt. És ez az őszinte, méltóságteljes, emlékeket felelevenítő gyász az elvesztett hozzátartozóknak szólt. Nagyon relatív, de mégiscsak enyhülést hozó gyász, ha félelem nélkül megsirathatjuk szeretteinket. Mi van azonban a második világháborúban elsettek emlékével? Az első nagy világégés valahogy úgy hatott az otthon élőkre, mint egy hősköltemény, mint valamely nagy eposz. Volt valami Ilias jellege, mert Hazánk földjén a visszavert oláh rablóhadjáratot kivéve ellenség soha sem állt, tehát népünk csak a szabadságosok történeteiből, a rokkantak elbeszélései alapján és az újságokból ismerte Priemiszl, Isonzo és Doberdo poklát. A második háború azonban mindenki háboúja volt. 1943 januárja, azoknak akik túlélték bebizonyította, hogy az amberi teherbíróképes dég és akarat egész hiszetetlen teljesítményeire képes. Az Erdőskár- hátok, Torda, Debrecen rösei elvéreztek, csakzért hogy szeretteik szenvedését késlelteszék. Budapest ostroma, mely a világtörténelem egyik legnagyobb katol eái és hazafias teljesít- ménye, már akkor kezdődött, amikor Tolbulchin és Malinovszki el is érték a Gödöllő, Vác, Martonvásár és Vecsés vonalát. Budapest maroknyi, jóformán fegyvertelen védője másfélmillió embert kötött le közel három hónapig. Itt katona volt az öregember, katonák voltak az asszonyok és a gyerekek, mert foggal-körömmel való védekezés volt egy semmi erkölcsi törvényt nem ismerő barbár horda ellen. A pincékbe szorult lakosság utolsó falatját is megosztotta a magyar honvéddel és csendőrrel, akik végül is Buda romjai alá temetkeztek. Ez tette lehetővé, hogy legyen magyar emigráció. Csak térdet hajtva tudunk gondolni hősi áldozatokra, éppen úgy, mint a Dunántúlt az utolsó leheletükig védőkre. Mindnyájan jól tudtuk, hogy ez nem más, mint utóvédharc, de tettük, mert így parancsolta Európát védő századaink hagyománya és becsületünk. Vagy van-e olyan magyar, aki ne gondolna könnyes szemmel 1956. november 4-re amikor egy ,,Nem”-et kiáltó nemzet állt talpra gyerekektől kezdve az aggastyánokig, hogy végre elérhesse az isten által minden képére teremtett lélek elvitathatatlan jogait, hogy az emberi igényét a zsarnokság vérbefojtsa. Ki gyújthat gyertyát ma odahaza, ki sírhat elpusztult Szibériában, skorbutban, vagy éhségtől meghalt, esetleg megfagyott fiainkért és apáinkért? Nem teheti népünk, mert sértené „diadalmas felszabadítóink” önérzetét, mely ma sokkal fontosabb, mint a saját vérünk hősiességének emléke. Ma a magyarság egyharmad része hazáján kívül él. Erdélyi és a felvidéki testvéreink még nehezebb helyzetben vannak, mint csonka hazánk népe. Kié hát a kegyelet lerovásának a feladata? A válasz nem nehéz: a mienk, akik a szabadság jogán bármit írhatunk és mondhatunk. Félelem nélkül elénekelhetjük: „szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának’’... Misét mondhatunk hőseink emlékére, összejöhetünk a hősi emlékműveknél, vagy egy-egy magyar intézmény helyiségeiben, hogy meghajtsuk fejünket azok emléke előtt, akik a legdrágábbal, életükkel fizették meg a díjat a modern Charonnak, aki a szabad világba hozott hajóján, hogy népünk igazának a szószólói lehessünk és felnevelhessünk egy második generációt, aki már ismeri a befogadó haza dialektikáját és méltó utódunkként ügyvédje lesz igaz ügyünknek. A mi dolgunk pedig: imádkozni, dolgozn, emlékezni és főleg állozni, hogy újra legyen szabad Magyarország. Itt kell megemlékeznem azokról is, akik vérüket áldozták az emigrációban, hogy megmiathassák nem vagyunk aacsonyabbrendűek egy nemzetnél sem. Gondolok azokra, akik Vietnám zöld poklában a francia idegenlégió katonáiként haltak meg. Gondolok azokra, akik befogadóhazájuk egyenruhájában áldozták életüket. Ők ellenfeleink voltak, de soha sem ellenségeink. Végül álljon itt a magyar nők ragyogó példája : Mák Gyopárka. Szüleivel és hét testvérével élt Ausztráliában. Tanárnő volt, de elvégezte az ápolónői tanfolyamot is. Testvéreivel együtt tökéletesen beszélt, írt és olvasott magyarul. Amikor a vietnámi háború kitört önként jelentkezett ápolónőnek a frontra. Édesapjának megmondta: tudja, hogy nem fog visszajönni. A vietnami árvagyerekek gondozását vállalta. 1975 áprilisában egy szállítmányt kellett Saigonból Amerikába kísérnie. Repülőgépet csak két nap múlva kapott volna. A gyerekek szórakoztatására magyar nótákat énekelt. Az idegen nyelv feltűnt egy amerikai újságírónak, aki megkérdezte, milyen nyelven énekel. Mondta a magyarul," mert magyar. A gyerekeket szórakoztatja, ugyanis a félóra múlva iduló gépre nem kapott helyet. Az újságíró addig járt, míg adtak nek. A gép felszállt, de néhány perc múlva jött s vissza és a repülőtéren lezuhant. Gyopárka s szörnyethalt. Hamvait az amerikai követ adta át szüleinek. Lá-nyaink és asszonyaink is így szereztek becsületet fajtájuknak, ha szükség volt rá életük árán is. Legyen áldott az emlékük. És legyen áldott az emléke azoknak az ismeretlen kisembereknek is, akiket az életük munkája eredményeként felépített házacskáikban ért a bombahalál. Legyen áldott az emlékük azoknak az öregeknek, asszonyoknak és kisgyerekeknek, akiket az amerikai humanizmus „Liberátor” bombázói gyilkoltak le, mint „hadicélpontokat”. Legyen áldott az emlékük a szántóvetőknek, akiket földjük művelése közben ért a szövetségesek repülőgépeinek halált adó lövedéke. Ők is mind hősihalottak. Emlékezzünk tehát rájuk, mert értünk is meghaltak. Mondjunk el egy fohászt lelkiüdvükért, azok helyett is, akiknek ez tilos. Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy nem a pénz az első, hanem az erkölcs és a becsület. Ha pedig ezt gyermekeink megtanulják, akkor nem volt hiábavaló sem hőseink életáldozata, sem a mi negyedik évtizedes önkéntes száműzetésünk. Befejezésül pedig álljon itt, Tatár András önként bevonult és az Erdőskárpátokban önmagát feláldozó nagytehetségű költő epigrammája, melyet tizenhárom éves korában írt, mint az aszódi gimnázium diákja. Hősi halál „Kereszt, kard, csákó, babérkoszorú, Lehet egy hős halála szomorú? Ha életünknek kilobban a lángja, Az áldozatunk fényt vet a hazára.” Izületi gyulladása van? Enyhülésül járjon kínai táncot! Az izületi gyulladásnak körülbelül ötven különféle fajtáját ismerjük. Az orvosok egybehangzó véleménye szerint egyik sem gyógyítható. Orvossággal, bizonyos therápiás kezeléssel és egyes esetekben műtéttel, a fájdalom enyhíthető — ennél többre az orvostudomány jelenleg nem képes. Dr. Frederic McDuffie, az „Arthritis Foundation” egyik alelnöke (NYC) szerint azonban új gyógymód van az izületi gyulladásban szenvedők számára. Dr. McDuffie ezzel kapcsolatos közlése egy szabadegyetemi előadáson. — A legjobb gyógymód, amely az izületi gyulladás fájdalmait enyhíti és tapasztalatom szerint sokkal eredményesebb, mint akármilyen gyógyszer, vagy therápiás kezelés — egy ősrégi kínai haditánc, amelynek a neve ,,Tai- Chi.” Rendkívül lényeges, hogy miközben ezt az egyszerű táncot táncoljuk, képzeljük el közben önmagunkat, amint egy tó langyos vizében ülünk és fejünkre tűznek a Nap sugarai. — A kínai haditánc leglényegesebb mozdulatai: — Nyakunkat és fejünket mozgassuk körbe, először balról-jobbra, azután jobbról-balra. Ezt követően mozgassuk gyors ütemben izületi gyulladásos végtagunkat vízszintes, majd függőleges irányban. A haditáncban ez jelzi az ellenség fenyegetését. — A tánc időtartama esetenkint ne legyen több hét percnél. Ismételjük meg minden reggel, közvetlenül felkelés után. (A cikkíró, aki maga is izületi gyulladásban szenved, néhány nap óta reggelenkint ezt a kínai „haditáncot” járja, egyelőre azzal az eredménnyel, hogy a nyaka — amely egyetlen testrésze volt eddig, amely egészséges volt — minden reggel megmerevedik.) ROSA RESTAURANT 3500 W. Montrose Ave., Chicago 111. Tel: 588-2746 Kiváló konyha , mérsékelt árak. Nyitva: Reggel 6-tól, este 8-ig.