Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)
1982-06-05 / 23. szám
Nyúlgát Több, mint negyven éve történt, hogy Szvatko Pál, a „Reggeli Magyarság” szerkesztője arra kérte Teleki Pál akkori miniszterelnökünket: ajánlana valakit az emberei közül, aki vezércikkeket írna a lapba. Teleki engem ajánlott, így jelent meg első vezércikkem „Nyúlgát” címen, megmagyarázva, hogy e szónak nem sok közevan a nyulakhoz. Vízimérnökeink nevezik így azt amikor egy meglévő folyami gátat meg kell magasítani, mert több víz árad felé, mint várták. Ez csak toldozás-foltozás, ahelyett, hogy radikális folyamszabályozást végeznének. Hasonló tökéletlen igyekezet volt az időtájt egy országos földbirtok reform helyett az egykori zsidó birtokok elvétele és szétosztása, nem is szólva az általános szavazójog kiterjesztésének szégyenletes halogatásáról. Vezércikkem jó fogadtatásra talált, s egyik követte a másikat a nehéz háborús évek alatt is. Csak akkor hagytam abba, mikor egy német náci cenzor is elkezdte munkáját a parlament egyik szobájában. Elgondolkoztam azon, vajon mit írnék ma egy vezércikkben, ha egy lap napjaink főproblémáinak ismertetését kívánná tőlem? Igen kevés gondolkozás után úgy éreztem, ez lenne válaszom: a jelenlegi világzavarok és az elképesztő fegyverkezés egyetlen oka nem más, mint a Szovjet a maga ásatag ideológiájával, amely világuralmat igényel a szocializmus számára, akkor, amikor maga arra sem képes, hogy a saját népeit élelemmel és egyéb szükségesekkel ellássa és szégyen szemre a kapitalistáktól kénytelen búzát vásárolni. A kapitalisták pedig ostobán oda is adják a búzájukat, ezen felül pedig ipari termelvényeiket is, ezzel csak meghosszabbítva a Kremlinben ülő szenilis idióták uralmát. Az első teendő tehát: semmi búza, semmiféle ipari javak, semmi segítség a Szovjetnek, amely nyugati támogatás híjján belátható rövid időn belül összeomlana, különösen ha egy jó patrióta orosz tábornok is felhasználná végre a rendelkezésére álló divíziókat egy igazi, ropogós forradalom kirobbantására az ún. „forradalmi”, de valójában bürokrata moszkvai diktátorok ellen. Az elégedetlen, elnyomott tömegek ezt csak azért nem tehetik ma meg, mert minden fegyver a hadsereg kezében van. Hogy a csatlós államokban mi történnék, annak elképzelése nem sok fantáziát igényel. A magyarok megmutatták 1956-ban, kevéssel utána a csehek is, napjainkban pedig a lengyelek próbálják a világ értésére adni, hogy népeik mire vágynak? Afganisztán semmi esetre sem orosz bacilus bombákra, Iráné sem idegen pénzzel és fegyverekkel támogatott kommunistákra a vallásosan mániákus Ayatollah után. A népek világszerte békére várnak, olyan új rendre, amelyben végre nyugodtan dolgozhatnak, megépíthetik otthonaikat a maguk kedve szerint és abban a tudatban, hogy a házaik mellé ültetett fáik alatt békésen tölthetik le egykori öregségüket is. Békére és munkára vár az emberiség, s tudjuk, hogy rengeteg tennivaló van a földön. Afrika homokját dúsan termő gyümölcs ligetekké varázsolhatjuk. Neutron bombák helyett villanyerő telepeket építhetünk ott, ahol most elmaradottan nyomorognak az emberek, s végre valahára több gondot fordíthatunk magára az embernek a továbbfejlesztésére, ostoba túlszaporodás helyett minőségi feljavítására, követve a kétezer éve kimondott parancsot, hogy „legyetek tökéletesek”. Hol vagyunk még igazi hivatásunk felismerésétől is mi, kicsinyre zsugorodott glóbusunk vezető lényei, az ezerféle fajták közt az egyetlenek, akik további fejlődésre képesek...S ha képesek, akkor kötelesek is. Lakáshiány, munkanélküliség, néppusztító nyavalyák, kriminalisták és terrorcselekményeik — hol lesznek ezek egy jól megtervezett, megszervezett új rendben? De kérdezhetné az olvasó: ki fogja mindezt elvégezni? A felelet egyszerű: az, aki hagyta a rendetlenség elburjánzását, az ember. Mi magunk, ha igazán akarjuk, s ha ebbe az erőnket is belevetjük. Hogy az emberiség széles tömegei ezt még nem látják, az keveset jelent. A haladást nem a tömegek, hanem a kevesek intézték mindenha. Szilárdan bízom benne, hogy e kevesek sorában mi magyarok is ott leszünk. Padányi-Gulyás Jenő Mennyibe kerül a mini-háború? Katonai szakértők szerint a Falkland-szigetek térségében állomásozó angol katonai erő költségei eddig elérték a 365 millió dollárt. Minden attól függ, hogy milyen mértékig fokozódnak a háborús cselekmények és milyen nagy lesz Anglia vesztesége. A brit pénzügyminisztérium számítása szerint az elsüllyeszett Sheffield romboló, 10 évvel ezelőtt, 50 millió dollárba került. Most egy hasonló típusú új romboló építéséért 180 millió dollárt kell fizetni. A csatározások során lelőtt három Harrier vadászrepülőgép egyenként 9 millió dollárba kerül. Sem az angol honvédelmi minisztérium, sem az államkincstár nem hajlandó pontos adatokat közölni a miniháború eddigi és várható kiadásaival kapcsolatban. Szakemberek véleménye szerint azonban könnyen lehetséges, hogy a költségek elérik az 1 milliárd 800 millió dollárt. A modern háborúban nemcsak a rendkívül bonyolult fegyverzet emészt fel nagy összegeket. Az angol haditengerészet körülbelül 50 magánhajót foglalt le személyzettel együtt és ezért, természetesen fizetnie kell. Csak egyetlen hajózási vállalat szállítóhajójáért naponta 525.000 dolláros bérleti díjat utalnak ki. Nem kell azonban attól tartani, hogy Anglia katonai költségvetése nem bírja el a mini-háború kiadásait. Több mint 24 milliárd dollár az évi előirányzat és ezenkívül körülbelül k és fél milliárd dollár előre nem látható eseményekre. négy Nyelven a magyar szabadságért! . \ (! NEMZETŐR® — »akt)myiPi.ito‡«w›MMOn› megjelenik Havonta Kiadóhivatal, 8 München 34 Poatt. 70. Germany Ferelia szerkesztő és kiadó: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenként a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Név: (vagy szervezet neve)...................................................................... Cím: Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove 111. 60053 Az Országos Széchenyi Könyvtár, a kommunista „rombolva-építek’ ’ egyik nagy áldozata Ilyenkor, tavasszal egymásután jelennek meg errefelé a virágosabbnál virágosabb cikkek Kádár János csupa „humanizmussal teli”, „hazafias” és „nemzeti” kommunista rendszerének a dicséretére azoknak az amerikai magyar nyelvű (mert nem magyar szellemű) sajtótermékeknek a lapjain, amelyek az aféle „anyag” közlésére hajlandók. A dicsérő cikkek, amelyeket gyakran hazulról juttatnak el az ideáli „szerzőkhöz”, főleg arról írnak, hogy mekkora kulturális haladás és szabadság van Magyarországon, milyen gyönyörű könyveket és képes magazinokat nyomtatnak és hogy milyen eredményeket érnek el magyar tudósok a régészettől a biokémiáig. Arról azonban mélyen hallgatnak az ideáti használatra készített cikkekben, hogy a magyar ifjúságnak a magyar történelemmel kapcsolatos felkészültsége botrányosan csekély és zavaros, hogy a szép nyomtatványok (ha magyar szellem is van bennük) igen alacsony példányszámban jelennek meg és ugyanez áll tudósaink kutatási eredményeire is: eredetiben, teljes terjedelemben szinte hozzáférhetetlenek. A dicsekvés egyik forrása a történelmi emlékek, épületek restaurálása és a régészeti ásatások eredményei. Miután évtizedekig hagyták, szinte a restaurálhatatlanság fokáig, omladozni vagy romokban heverni a sok értékes egyházi épületet, főúri palotát, nagyjaink születési helyeit, most, amikor egyik-másiknaka rendbehozatalával elkészülnek, a dicsérő cikkeknek se vége, se hossza. Legnagyobb dicsekvésük azonban a Budai Vár területén folyó ásatások befejezése után oda összpontosítandó országos intézmények együttese lesz. Közben persze nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban mindenfelé lebontják a régi, történelmi emlékek egész sorát a „városrendezési tervek” keretében eltűnésre ítélt városnegyedekkel, temetőkkel együtt és jönnek helyükbe a Szovjetből drágán megvásárolt „házgyárak” tömegtermékei. A marxista-leninista „társadalmi mérnökök” propagandistái ezt szükséges „rombolva építésnek” nevezik és még dicsekednek is vele. Sőt legújabban nem elégszenek meg otthoni monopolista helyzetükből adódó sikereikkel, hanem már több, mint egy évtizede állandóan kinyulkálnak a szabad világban élő magyarok felé, ugyanazzal a „rombolva-építő” céllal: lerombolni azt, ami vagy aki útjukban áll és felépíteni azt, ami az ő világukat és kiszolgálóikat képviseli, előreviszi és az amerikai magyar élet tetejébe ülteti. Az itt megjelenő, öndicsérő cikkeknek azonban van egy sokkal közvetlenebb, rögtön kamatozó ikervállalkozása is, mert gyakran már a szemközti oldalon ott áll kedveskedő hangú ,,meghívás”, nem egyszer fizetett hirdetés formájában csalogatva az amerikai magyart: ,,Használja ki ezt a nyarat, látogassa meg rokonait, ismerkedjék hazánk rég nem látott tájaival, de úgy, hogy vegyen is részt „rendezvényeinken”, adja át nekünk „magyar szóra” gyermekeit és unokáit, és amíg mi velük foglalkozunk, addig pedig saját maga egészítse ki hazai tartózkodását egykét, borsos áron megfizetett héttel a Balaton mellett!” A nagy „dollárfogó” akció szolgálatában kulturális csomagolásként állandósították a különböző „anyanyelvi” tanfolyamokat és konferenciákat, természetesen a „keményvalutás” Egyesült Államok és Kanada, meg a szabad világ többi, tehetős országainak a magyar pedagógusai és könyvtárosai számára. Legutóbb pedig ezt kiterjesztették ugyanezen országok magyar ifjúsági és más egyesületi vezetőire is. Tévedés ne essék: sem a hazai magyar könyvtárosok, tanárok, egyesületi vezetők, sem pedig a magyarság millióit elnyomó, szomszédos országok magyar tanárai, könyvtárosai és más kulturális vezetői nem részesülnek ebben a meghívásban, pedig őmellettük aztán igazán ki kellene állniuk Kádárénak az őket elnyomó, üldöző és elnémító kommunista /testvérpártoknál”, hanem csak a nyugati, szabad világ által „veszélyeztetett” magyar kulturális vezetők felé nyúlnak ki a kádárjánosi, acélgyörgyi és szántómiklósi ölelő karok. Hiába: a „rombolva-építők” sok billiárdos deficitben kifejeződő „eredményeit” most már csak dollárral, fonttal és márkával lehet megfizetni. Valamiről azonban teljesen megfeledkeznek a Kádár-dicsőítét bértollnokai és utazó vendégei, noha nekik éppen úgy rendelkezésükre állanának, vagy még jobban, mint bárk másnak, például a hazai magyar lapok néha igen szókimondó cikkei amelyek sorra beszámolnak a magyar nyelvkultúra és a kultúráiú intézmények sorsáról - Magyarország határain belül! Arról, hogy odahaza egyre szemetesebb a magyar szó, egyre durvábban hangzik a magyar beszéd nyilvános használatban, egyre csökken a magyar fiatalság ismerete a magyar történelmet illetőleg. Mindebben pedig nagy része van annak hogy a régi, tisztessége hangnemben megírt irodalmi műveket kivonták a forgalomból, eltűntették a könyvtárakból, s még a magyar irodalom, művészet és tudomány történetének nagy korszakait képviselő, nemzeti szellemi irodalmunk korai kiadásait is, amelyeket pedig a könyvtári törvény szerint meg kellene őrizniük és hozzáférhetőv tenniük, ládákba és dobozokba csomagolv zárják el az olvasóktól Olvasásuk csak külön kutatói engedéllyel lehetséges, azt pedig, hogy ki a kutató, legfelső fokon a kommunista párt határozza meg. Így tehát nem juthatnak hozzá az ilyen „őrzött” művekhez a független szellemű, tehát különleges politikai szűrőn át nem jutott olvasók, újabban pedig maguk az, úgy látszik, szintén megbízhatatlan egyetemi hallgatók sem. Mindkét réteg csak a legújabb, gyakran igen „vonalas” magyarázattal ellátott kiadásokban találkozhatik a múlt nagy magyarjainak a műveivel. A magyar könyvtárak közt már évtizedek óta talán a legnyomorúságosabb és legszégyelnivalóbb sors jutott a kommunista párt szigorú felügyelete alatt tengődő Országos Széchenyi Könyvtárnak, amelynek pedig az érvényben lévő könyvtári törvénynél fogva is, múltbeli hagyományainál és óriási értékű gyűjteményei rangjánál fogva is példamutatóan kellene irányítani az ország könyvtár ügyét. Erről a szörnyi állapotba jutott történelmi intézményünkrő szóló „Nemzeti könyvtárunk sorsa” című, a budapesti Magyar Nemzet napilap ez évi március 27-i számában megjelent cikkírója, Mátraházi Zsuzsa bevezetésben elmondja , hogy milyen nehéz volt már néhány évvel ezelőtt, az egyetert - hallgató korábbi könyvhöz, folyóiratbe jutni az ország legelső könyvtárában. Rendszerint csak órákig tartó ácsorgás, várakozás s után lehetett bejutni az olvasóterembe (ami a nyugaton ismeretlen foalom), ahol aztán kiderült, „hogy a könyv külső raktárban leledzik, „ ide szállítása két napot vesz igénybe, hogy a folyóiratot éppen kötik, vagy restaurálják”, és „ha mégis rávethetjük ” magunkat a keresett kiadványra, a termen i- óránként átsüvöltő hudzat—szellőztetésnek nevezték — kapta fel orrrunk elől a jegyzeteinket.” De ez még csak „ hagyján, folytatja a ” cikkíró, mert a mai z- egyetemi hallgatókkal » már „a bejáratra szögezett tábla tudatja, hogy kitessékeltettek az z- intézményből, ide csak a fS tudományos kutatók telőhetik be a lábukat, ” Amint a könyvtár igazgatója, Óvári Sándor, mondja, erre az inttézkedésre azért volts szükség, mert akkora a volt a könyv- és folyói, iratigénylés, hogy a különböző, házon kívüli ú. raktárakba széthelyeszett anyag már a puszta csomagolásban és szállíatásban tönkrement. Aa másik ok az, mondja az e- igazgató, hogy „mintegy hatszázezer kötetünnket beköltöztettük jövendő otthonunkba, a Budayvári Palota F-épületébe.” A nyitvatartási időt meg azért csökkentették, mert „oly közelinek látszott a költözés ideje, hogy dolgozóink egy részét ahonfoglalás’ előkészítésére mozgósítottuk”. De ez csak néhány, újabb keletű ok a szörnyű eredménytelenségre, mert a háború végével megkezdődött krízis már idestova négy évtizede sorvasztja az Országos Széchenyi Könyvtárt. Előbb, nagyhangú kommunista módon, új, modern épületet „terveztek” számára és csak 1959-ben határozták el a Várba költöztetést. Azóta meg a „nagy ismeretlen”, a Vár helyreállítási programja késleltette, módosította a terveket, mintha közben nem is lett is volna szükség a könyv-ár működésben helyezésére, — ha már más sért nem, a világ minden részéből érkező, óriási mennyiségű, modern 1 anyag miatt. A legújabb tervek szerint 1983. de-cember 31-e, azaz 1984 lenne — az Állami Terv- bizottság tavalyi dönté- i se alapján — a végleges átadási időpont. „Hisznek még benne? — kérdezi a cikkíró. — „Ez a hatodik ,végső’ határidő...” „Reménykedünk”, válaszolta az igazgató. „Egy ideje lengyel vendégmunkások dolgoznak az épületen, s igen szépen haladnak. Persze, minden egyes ígéretben vakon hittünk...” „Nem kívánom részletezni — fejezi be a cikkíró a siralmas történetet, „az Országos Széchenyi Könyvtár kincseinek pótolhatatlan voltát, az értékeket fenyegető veszélyeket. • Annyian megtették már ■ előttem. Álljon itt csupán egy jelző, a bibliotékára és vagyonára egyaránt vonatkozó: nemzeti!” Részünkről is feleséges minden további megjegyzés: a tények eszélnek. De van egyéb kérdésünk azokhoz , amerikai magyar önyvtárosokhoz és taárokhoz, akik nemrég még fényképen is megrökített figyelemmel hallgatták Jóború Mag- jának, a Széchenyi Könyvtár agyonkitünetett, főigazgatójának ar előadását (a rendszer nemzetközi propaganda-központja a Magyarok Világszövetsége rendezésében), hogy visszaérve felvilágosították-e különböző amerikai városok magyarságát a hazai kommunista rendszer kultúra- és könyvellenességéről? Mert hiszen, ha igaz, az ország megismerésére utaztak oda... Ha pedig itt nem mondták el az igazat, amit pedig saját szemükkel és fülükkel láthattak és hallhattak, minek jöttek vissza: a kommunista „rombolva-építőknek” falazó, a saját hallgatásukkal azokat itt támogató partnereknek? (Magyar Szabadságharcos Tájékoztató Iroda közleménye) Moszkvában?! Az ami a nyugati kis- és nagyvárosokban mindennapos esemény, hogy különböző meggyőződésű emberek nézeteiket az utcán hozzák nyilvánosságra — kicsiben és csupán néhány röpke pillanatra megvalósult Moszkvában és további 5 keleteurópai fővárosban is. A Kreml tőszomszédságában, a Lenin mauzóleum mellett, ahol bélés külföldi turisták várták az őrségváltást, hirtelen három méteres plakát emelkedett a magasba, amelynek szövege orosz nyelven kenyeret, életet és leszerelést követelt. A plakátot a szovjet KGB emberei, akiket a jelentések szerint a tüntetés nem ért váratlanul, másodpercek leforgása alatt leszedték és a két nyugati tüntető, két francia, két olasz, egy belga, valamint két spanyol, nem egészen két percen belül eltűnt a rendőrkocsikban. A jelentések szerint a két spanyol a pacifista mozgalom tagja, a többi őrizetbe vett személy az olasz radikális pártot képviselte, egy olyan kisebbségi pártot, amelynek fő célja a leszerelés előmozdítása, valamint az, hogy a fejlett országok fegyverkezés helyett a harmadik világ támogatására költsenek. A csoport szóvivője újságíróknak adott nyilatkozatában közölte: a tüntetéssel fel akarták hívni az illetékesek figyelmét arra, hogy miközben hatalmas összegeket fordítanak fegyverekre, a világ tekintélyes részén az emberek éheznek. Ezen túlmenően, — mondotta — konkrét javaslattal is álltak elő, felszólítva a szovjet kormányt, hogy az ország nemzeti jövedelmének 0,7 százalékát fordítsa a fejlődő országok megsegítésére. A radikális párt római székháza szerint a keleteurópai tüntetők ezúttal nem csupán a párt alapelveit akarták kifejezésre juttatni, de tiltakozni akartak Lech Walesa fogvatartása, valamint Andrej Szaharov belföldi száműzetése ellen is. Hasonló tüntetésre került sor Bukarestben, ahol szemtanúk szerint mintegy 300 fős tömeg verődött össze. Az olasz radikális párt tagjai ezzel szinte egyidőben feltűnést keltettek Kelet- Berlin, Szófia, Prága, és Budapest utcáin is. A jelentések szerint a magyar, román és bulgár hatóságok még mindig őrizetben tartják a nyugati tüntetőket. Nem kétséges, hogy mind a hat kommunista ország vezetőségét kellemetlenül érintette, hogy néhányan a nyugati turistaként az országba érkezett fiatalok közül ott-tartózkodásuk alatt ugyanúgy viselkedtek, mintha Nyugaton lennének. A kelet-európai kommunista sajtó, élén a szovjet hírközlő szervekkel, ugyanis rendszeresen és részletesen tudósít a nyugat-európai békemozgalomról és hivatalosan egyetért annak jelszavaival. Nem egy kelet-európai kommunista államban a hatóságok maguk is szerveztek béketüntetéseket, de ezek természetesen kizárólag a nyugati fegyverkezést ítélték el. Spontán megmozdulást azonban éppen úgy nem tűrnek meg a hatóságok, mint azt, hogy bárki bírálja a kelet-európai országok katonai költségvetését, vagy azt merje állítani, hogy a Varsói Paktum fegyverei nem kizárólag békés célokra használhatók. 9. oldal ROSA RESTAURANT 3500 W. Montrose Ave., Chicago III. Tel: 588-2746 Kiváló konyha , mérsékelt árak. Nyitva: Reggel 6-tól, este 8-ig.