Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)

1982-06-12 / 24. szám

Saáry Eva: Színház A fehér, rózsaszín, vi­lágoskék krepp-papír­ruhákat Manci néni varrta, kistaffírozva ve­lük az égés, tíztagú, kis színtársulatot, amely­nek én voltam (tizenkét évesen!) az „igazgató­ja”. De nemcsak igazga­tója — mindenese is. Én írtam, én tanítottam be pajtásaimnak a rövid je­leneteket, találtam ki a táncok koreográfiáját, rendeztem mindent. Milyen kár, hogy an­nak idején még nem volt lehetőség (és eszköz!) az előadások lefilmezésé­­re, hangszalagra vételé­re! Magukat a szövege­ket is — például akkori megnyitó beszédemet, amit egy balatoni csó­nakban ringatózva, két fürdés között vetettem papírra — elsodorta a „háborús vihar”... Pe­dig most, öregedő fejjel, szívesen lepergetném magamnak az egészet. A visszhangokból ítélve, bájos, üde, eredeti volt a műsorunk, amelynek teljes bevételét (kb. 300 pengőt, ami 1942-ben so­kat jelentett­ a Magyar Vöröskeresztnek, sebe­sült katonák támogatá­sára, ajánlottuk fel. Vajon, mit tudott és mit akart mondani az az akkori kislány a csodál­kozó felnőtteknek? Va­jon, nem volt-e tisztább, világosabb a mondani­valója, mint most ne­kem?• Kicsi koromtól kezd­ve imádtam a színházat (sőt hosszú időn keresz­tül színésznőnek készül­tem). Ez a lelkesedésem hozta létre, 1942 és 1943 nyarán, két balatonke­nesei előadásunkat Édesapám kertjében, amelynek háromszög­alakú, orogonabokrok­­kal körülzárt, pázsitos sarka, igen alkalmas volt színpad céljaira, a 100-150 tagú közönsé­get pedig a rózsafákkal szegélyezett, kavicsos részen helyeztük el; a szomszédos, Dúl-ven­­déglőből kérve kölcsön székeket. „Hol van az a nyár?” (Azok a nyarak!) Az am­bíció, az izgalom, a krepp-papír-ruhák és a törékenyszirmú művi­rágok! Hazafias versek, mesejelenetek, tán­cok... Ördögök, an­gyalok, tündérek, bo­szorkányok, manók... és földi halandók!? Családom, először, igen megbotránkozott tervem hallatára: „Mit? Színielőadást? Itt az udvaron?” — Mikor azonban látták, hogy a próbák napról napra, a legnagyobb fegyelme­zettséggel és rendület­lenül folynak, s a tíz gye­rek halálosan komolyan veszi a munkáját, las­san őket is magával ragadta a hév. Manci néni elkészítette a kosz­tümöket (ma is hallom zizegésüket, s érzem minden mozdulatnál a félelmet, hogy „jajj csak el ne tépődjön”), Nagyapa cölöpökre sze­relte a „színházi” ref­lektorokat, Apu pedig (akkor még szenzáció­­számba menő!) Agfaco­­lor-diapozitíveket ve­tített a közönségnek az előadások szüneteiben. Hogy ne is mondjam, majdnem mindenki túl­fizette a belépőjegyét, s az összegyűlt pénz el­küldése után, minisz­terektől kaptam hivata­los köszönőlevelet. Mindenki boldog, elé­gedett volt, csak a szín­­társulat tagjai szon­­tyolodtak el az utolsó fények kialudtán. — Olyan jó volt! Mi­lyen kár, hogy már vé­ge! — szipogta egyikük­­másikul.• Nem tudom miért, de rólam általában senki sem tételezett fel sem­mit, sem jót, sem rosz­­szat. Ezért sikerült az­tán gyakran váratlanul meglepni környezete­met. Több éve nem szere­peltem már nyilvánosan (kivéve a Dienes Valéria mozdulatművészeti is­kolája által, a Városi Színházban — még a há­ború alatt­­ rendezett, monumentális táncjá­tékokat), amikor hete­dik gimnáziumban sza­valóversenyre került sor. Petőfi „Levél Arany Jánoshoz” című versét kellett elmondani. „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledés végképp, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lett?... híred sem hallja az ember.” — kezdődött az igen ne­hezen interpretálható, hosszú szöveg. De én milliószor elmondottam magamban, úgy, mint­ha nem is vers, hanem egyszerű, próza lenne — kötekedő, pajtási han­gon. (S mellettem volt Nyigri Jutka barátnőm, aki feltétlenül hitével tá­mogatta önbizalma­mat!) Majdnem mindenki biztos volt benne, hogy a gimnázium mindenki által ismert, „hivata­los” szavalója, Felkay­­Csöpi nyeri meg a ver­­sen­yt. Milyen óriási velt azonban a csodálkozás, mikor nem így történt. A díjat végülis meg kel­lett osztani kettőnk kö­zött. 1952 után, Nagylen­gyelben, a Maszolaj (Magyar-Szovjet Olaj) kutató geológusaként dolgozva, újra kitört belőlem a színház-rajon­gás. Szerencsére, má­sok is lelkesedtek egy amatőr­ színjátszócso­­port megalakításának gondolatáért (Csath Bé­la, fúrómérnök, Ibi, Etelka... a többi nevet már elfejeltettem), s an­nak idején a Párt is tá­mogatta azt. Játszottunk komoly darabokat (Moliére-t), volt népi tánccsopor­tunk, de a legnagyobb sikert egész estét be­töltő esztrádműsoraink­­kal értük el, melyeket nemcsak Nagylengyel­ben, hanem a zalaeger­szegi Arany Bárány­szálló színháztermé­ben és más városokban is előadtunk. Messze földről tódultak oda hí­rükre az emberek. A legjobban azonban talán magunk szóra­koztunk, amikor egy­­egy háznál (jó bor mel­lett!) összeülve, megír­tuk — ismert dallamok­ra — a kuplészövege­­ket... Kabarénkat talán leg­inkább a Commedia dell’Artéhoz lehetne ha­sonlítani. Megvoltak a jellegzetes, állandó figu­rák, akik énekeltek, be­szélgettek (leginkább rögtönözve), kicsúfol­ták, kipellengérezték az olajvállalat és a kör­nyék ismert személyisé­geit. Műsorunkat (noha teljesen eltért tőle) az akkori, közkedvelt rádióadás alapján, „Csimm-Bumm Cir­kusznak” neveztük. Mikor 1955 nyarán, magánéleti okokból, búcsút mondtam a Ma­­szolatnak, a zalaeger­szegi, városi tanácsnál hivatalosan felkértek, vállaljam el a megyei kultúrfelelős szerepét. Nem tettem. A nagylengyeli Csimm-Bumm Cirkusz­ból nem maradt más fenn, mint egy pár fény­kép: „Jenőke” (a fúrá­si mérnök) gipszfehér­­ábrázatú bohóccá masz­kírozva, hintalovon; Ibi, technikuslányom, két piros folttal az arcán, csörgősapkában; egyik futómunkásunk félsze­mű kalózkapitányként... De nemcsak a szín­padon, annak idején oda­haza is folyton színész­­kedtünk. Kövesi Endre (aki 56 óta itt valahol, Nyugaton kóborol) tanú­síthatná, milyen spon­tán versolvasásokra, szerepjátszásokra ke­rült sor nálunk, egy­­egy baráti vacsora ke­retében. A hirtelen lesötétített, vagy színes világítású szobában felhangzott Macbeth üstöt keverge­­tő boszorkányainak ri­kácsolása, Peer Gynt és Ase anyó ellenpontos di­alógusa (az egyik, tud­valévően, a halál, a má­sik az élet felé igyekez­vén). „Gyi Grane lovam, iramodj csak! Gyűl a nép, lesz látnivaló, hogy fut fel a szánnal a várba Peer Gynt és Ase anyó!” És Lope de Vega! Tris­­tán fölényes, oktató mo­nológja „A kertész ku­tyájából”, amelyben szerelemből való kígyó gyulás módozatait elem­zi. „Pro primo, el kell tökélned, hogy a kevesre többé nem gondolsz soha, Hogy gondolatban sem térsz vissza hozzá, Mert ez szerelmed tüstént visszahozná, S egy nőt feledni épp azért nehéz, Mert jól esik a ráemlékezés.” Te jó Isten! Milyen szí­nes, változatos életet él­tünk akkoriban — Ráko­si véres árnyékában! Fiatalok voltunk, s ahogy Vándor Györgyi mondja — „az ifjúság nem kérdi, hol van.” Boldog lehet, még a bör­tönben is! Az 56 után eltelt, több mint 25 évben, nem sok közöm volt a színházhoz. Itt, Svájcban különben­­is magába zárkózik, be­gombolózik az ember, szégyellni kezdi „rend­ellenes”, érzelmi-mű­vészi megnyilvánulása­it. Kinek és hol lehet ma­napság még egy verset is felolvasni? Elmon­dani? Az élet túl rohanó túl prózai, túl földhözra­gadt lett. S talán-talán magam is megváltoz­tam. Kosztolányi Dezső hirtelen magáradöb­benésével veszem ész­re. „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban s már nem vagyok otthon az égben.” Molnár Zsigmond: Tavaszi levél Clevelanditól Egyelőre úgy látszik, Tél „beszüntette" ma­gát itt Clevelandban, a fagyos­ szentek, Szer­­vácz Pongrácz és Boni­­fácz urak (május 12-13- 14) keresztül suhantak Városunkon, minden kü­lönösebb zűr nélkül. Én azonban, lévén közis­­­m­erten kegyes és temp­lomos férfiú, aki a szen­tek iránti tiszteletet hu­szárlaktanyákban tanul­tam, s így ismerem a szenteket, tudtam azt, hogy ezek néha el­la­­zsálják az időt s nem jön­nek menetrendszerűen. Megvártam a május 21.­­ét, s aztán zokogva ne­kiestem a „háztáji” gazdálkodásomnak, feleségem veteményes és virágos kertjének. Nem állítom, hogy pud­­vás derekamnak jót tett a „mély­ ásás", a kis kert pohanyósítása, mert a végén már ha­­sonfekve porhanyósítot­­tam, s feleségem alig győzte hordani részem­re a porhányósításhoz elengedhetetlenül szük­séges hideg söröket. Most azonban, május 23-án, e sorok írása­kor, már tombol és kán­kánt jár a hőség, ked­venc kis virágaim, az árvácska palánták órák alatt lekonyultak. Min­denki lesi, várja az él­tető májusi esőt, amely­nek minden csöppje, mint ahogy azt odahaza mondták a régi paraszt emberek, aranyat ért bár nem a mai árfolya­mon.• __A Tavasz beköszön­tésével nemcsak a pa­lántázás, de a magya társadalmi élet is meg­indult Clevelandban, ez tart majd június vé­géig, a hőség beálltáig A hazát­ vesztett bána­tos emigránsok megkez­dik a turistáskodást,­­ nyaralást. A kisebb pén­znek... tisztelet a kivé­telnek... potyán men­nek haza anyanyelvi konferenciázni, enni­­inni, viszik a már itt született kis­gyerekeiket balatonozni, a nagyob­bacskákat sárospata­­kozni, amit a lőrince-. lajos, a szántómiklós és bognárjózsef, a jajde Magyarok Világszövet­sége című szellemi ki­rakodó­vásár kikiáltói már előkészítettek az­zal, hogy­ most jönnek a külföldre szakadt „ha­zánkfiai és hazánkleá­­nyai”. Itt aztán a kis magyar srácok és srác­leányok megkapják majd mindazon valódi magyarság történelmi és nyelvi ismereteket, amiket a feudális világ­ban atyáik-anyáik, taná­raik és tanítóik a régi rendszer szájíze szerint adagoltak be nekik. A nagyobb pénzüek, az „asserok” a Bahama szigetekre mennek ba­­hamázni, Jávába já­­vázni, mert mint ahogy a békebeli pesti tangó mondta, Jávában jává­­zik egy mara-marabu. Jómagam bérelt laká­som kis zöld udvará­ban, a hatalmas fák alatt töltöm a nyarat. Hajnalonként madár­­csivitolásra ébredek, valamint két vadgerlnce búgására, amelyek ha­talmas , és sűrű fenyő­fánkon rakják évek óta a fészküket. E sorok írá­sakor már a tojásokon ülnek s két hét múlva a kikelt fiókákkal meg­kezdődik a reggeli csuk­lógyakorlat — a repü­lés próba — a garázs lapos tetején. Én viszont csúzlival figyelem a szomszédék macskáját, mert hihetetlen érzéke van a gyönge gerlice húsra. Egyébként, ahogy fen­tebb írtam, Cleveland-ban megkezdődtek a kulturális társadalmi események. Ezek között első helyen kell megem­lítenem a clevelandi Ma­gyar Társaság tavaszi Szabadegyetem elő­adássorozatát, amely április 16-án kezdődött és minden péntek este értékes előadásokból ál­lott, kitűnő szellemi aranyfedezettel és szel­lemi nemesvalutával rendelkező emigráns sorstársaink közremű­ködésével. Az előadás­­sorozatot június 6-án a­­ Szent László hagyo­mányos társasebéd kö­veti, amelyen Szent Lászlóról való ünnepi megemlékezést Záhonyi A. József, a Szent Lász­ló Rend középamerikai tartomány vezetője mondja. Utána (a meg­hívó szerint) dr. Mol­nár Zsigmond tartja szí­nes csevegését „30 évem a Magyar Társaság­ban” címen. Kitűnő ba­rátom, dr. Nádas Já­nos arra kért, hogy leg­feljebb 3-4 órát cseveg­jek. Ettől azonban visz­­szatart az, hogy a közel­múltban egy temetőben jártam, s láttam süp­pedt és gondozatlan sír­hantokat, amelyek alatt 3-4 órás magyar szóno­kok és előadók porla­­doztak, akik aztán a tü­relmüket vesztett hall­gatóság dühének estek áldozatául. Én pedig ma még nem akarok áldoza­tul esni. Bármennyire is szép ez a ronda élet, egyelőre ragaszkodom hozzá. 75 év alatt igen megszoktam, s egyelő­re nehezemre esne le­szokni róla. Április 24-én tartotta az MHBK, clevelandi főcsoportja az évi ren­des közgyűlését. A tiszt­ségviselők beszámoltak az elmúlt év működésé­ről. Mivel Dobolyi Ár­pád főcsoportvezető 1980-ban a szokásos 4 év helyett csak két év­re vállalta a főcsoport­vezetői megbízatást, így a közgyűlés ellenjelölt hiányában Andaházy Gézát választotta meg főcsoportvezetőnek. Dobolyi Árpádot viszont a tiszteletbeli főcsoport­vezetői tisztséggel ju­talmazta. Május 7-én volt a­ Dél­­magyarországi Felsza­badító Tanács évi ren­des közgyűlése dr. Lel­bach Antal elnöklete alatt, amely közgyűlé­sen a szokásos évi be­számolók után értékes előadások hangzottak el, s a jelenleg Jugosz­lávia területén élő ma­gyarok politikai és tár­sadalmi problémáit be­szélték meg. A tavaszi társadalmi események közül nagy erkölcsi és anyagi siker­rel járt május 8-án a Cserkészbál, amely a fiatalok felvonulása volt. Mennyivel ész­szerűbb volt a Cserkész­bált most tartani, mint évekkel ezelőtt a januá­ri és februári hófúvás­ban és latyakban. Öröm volt látni a sok szép fia­tal magyar párt, bár a 80 felé járók is voltak szép számmal, akik tisz­teletreméltó bátorság­gal rúgták a port. Jó­magam ugyanakkor a „tollas­ bálban” voltam és az ágyamban kerin­gőztem. Jó volna még egyszer 20 éves lenni. • Ez viszont nem tár­sadalmi hír, de társa­dalmi jelenség. Április 15-én éjjel 12 órakor volt a múlt évi adóbe­vallások utolsó pillana­ta. Egyes helyeken, ahol ingyen számítják ki az áldozatnak az adót, még 11.40-kor is százával to­longtak az emberek. Láttam közöttük két fe­héret is. Ezek az utolsó 5 perces emberek. Nem tudnak rászokni az adó­bevallásra, cv neten imp­ati ty- nevallasra. Ruttkay Arnold: Gyászhír hajópostán Bertikém: Véges világunkban mi még naptárral mér­jük az időt. Május 9-e van. A szétterített új­ságlapot tartom a ke­zemben, amit egy hajó hozott át a Csendes Óceánon. A második oldalon azt olvasom: Dr. Holusa Bertalan, január végén Hawaii államban Cahu szigetén örökre elaludt. Egymás mellé helye­zem a két dátumot. Az elmúlt hetekben gondo­latban még többször be­szélgettem veled. Lám most számomra néhány hónappal tovább éltél, így ne haragudj, hogy késve búcsúzom tőled. Bár a ti világotokban a „késő” szó tudom már nem jelent semmit. Most barátaid, kör­nyezeted félig­ mondott mondatainak mozaik­­szemeiből próbálom összerakni életedet. Egyszer hangszalag­ra rögzítve azt kérdez­tem tőled: „mikor hagy­tad el Magyarorszá­got?” A kérdésre adott vá­laszod úgy érzem talán a legjellemzőbb életed­re. Mert azt felelted: „1932. november 23-án délután 2-kor indultam el a Keleti pályaudvar első számú vágányá­ról.” Ezt a dátumot mint valami nagyon értékes kincset hordoztad ma­gaddal egy hosszú életen át. Mert azóta a földgo­lyó lett az otthonod, amit tekervényes életutadon keresztül-kasul jártál négy földrészen át, de az az út haza többé soha nem vitt téged. Szaktudásodat, kuta­tómunkáidat megismer­te sok-sok ország. Az abesszin Császár udva­ra, Szomáli­föld, Ugan­da, Madagaszkár, Bra­zília ... Bármilyen messze jártál, a háború téged is utolért. Egyszer az emlékezés könnyeit lát­tam a szemedben, ami­kor az afrikai homok­­sivatag internálótábo­rainak névtelen áldoza­tairól beszéltél. A győz­tesek csak a vagyono­­dat vették el. Az életedet meghagyták. Később, mikor nyolc­vanon túl, a hosszú út végén Hawaii karcsú pálmái közé érkeztél, pi­henés helyett magad kö­ré gyűjtötted az ott élő magyarokat. Megtaní­tottad őket az Erdélyi himnuszra... Abesszíniában szüle­tett, Nyugat-Európa is­koláiban nevelkedett festőművész lányod, aki Magyarországot soha nem látta, akcentus nél­kül beszéli nyelvünket. Téged „édesapának” nevez. Magyar­­férje szintén tehetséges fes­tőművész. Unokád is, aki ugyancsak tökélete­sen beszéli nyelvünket. Amikor utoljára ta­lálkoztunk már nehe­zen tetted meg a három lépést a szék és a köny­vespolc között. Akkor már csak írógéped tar­totta az elszakadni ké­szülő szálakat három világrész magyarságá­val. Megjegyeztünk, hogy jövőre találkozunk. De észrevettem már az utoljára búcsúzók kü­lönös tekintetével néz­tél rám. Most amikor sírodra gondolok, ami olyan na­gyon messze van a Ke­leti pályaudvartól, Ha­waii pálmái alatt, hol a tenger örök susogása vesz körül, szomorúság helyett jóleső érzés tölt el. Különös, szép életed volt. Hosszú bolyongá­said közben mindig szomjúhoztad a hazát, de azt sohasem enged­ted távol kerülni szí­vedtől. Most Földi életed vég­ső jutalmaként gyerme­keid ajkán mint „édes­apa” élsz tovább... négy Nyelven a* magyar p' szábaosAgéuti ,. ‘ \ [I NEMZETŐR H MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhiv* tál, 8 München 34 Postf. 70. German. Felelős szerkesztő és kiadó: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR ■siAnussassaunuMLiior Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anya­gi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyek­szik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem ma­gunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dol­goztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és saj­tójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, mely­ben évenként a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeg­gel nyugtázzuk. Név: (vagy szervezet neve)................................................................................ Cím: Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove nl. 60053 9. oldal Mi történt a „Vörös Nyíl” expresszvonattal? A rejtélyes eset még január 26-áról 27-ére vir­radó éjszaka történt. A színhely a „Vörös Nyíl”, az az expressz­vonat, amely Moszkvá­ból indult és Leningrád felé igyekezett. Az egyik hálókocsiban négy ja­pán atomszakember fe­küdt, köztük a legna­gyobb atomreaktor-épí­tő vállalat egyik veze­tője és egy nagy atom­reaktort üzemben tartó cég főnöke. Másik két társuk is közismert szakember volt az atom­erő békés felhasználá­sa terén. Az éjszaka csöndjé­ben ismeretlen tettesek valamiféle kábító gázt fújtak be a hálókocsi fülkéjébe és amikor a négy japán még mé­lyebb álomba szende­­rült, kifosztották őket. Elvették útleveleiket, készpénzüket és csekk­jeiket. Leningrádba érkezve azonnal jelentették a rablást és a város meg­tekintése után repülő­géppel tértek vissza Moszkvába. Legna­gyobb megdöbbenésük­re és örömükre már ott várta őket minden el­rabolt holmijuk. A szov­jet rendőrség közölte, hogy sikerült elfogni­a a tetteseket két grúz személyében. Ezek nemcsak őket, hanem a vonat néhány orosz uta­sát is elkábították és azon buktak le, hogy az expresszből egy olyan állomáson szálltak ki, ahová nem szólt a je­gyük. Miután bevallot­ták, hogy a japánok út­levelét kidobták a ro­bogó vonatból, a hiva­talos szervek azonnal felkerekedtek és órá­kon belül megtalálták a fontos úti okmányokat, a sínek mentén a hóban. A japánok, mind a négy áldozat, mind a moszkvai követség, tu­domásul vették a kaland sikeres lezárását és a maguk részéről befeje­zettnek tekintik az ügyet. A Moszkvában élő japánok azonban nem titkolják, hogy gya­núsnak tartják a dol­got. Szerintük kissé hi­hetetlen, hogy a téli ha­vas éjszakában a szá­guldó vonatból valahol kidobott útleveleket 24 órán belül megtalál­ják. Azt sem értik, mi­ért nem hajlandók meg­mondani a hivatalos kö­zegek, hogy a rablók mi­lyen gázt használtak és név szerint ki a két le­­tartóztatott. ROSA RESTAURANT 3500 W. Montrose Ave., Chicago 111. Tel: 588-2746 Kiváló konyha , mérsékelt árak. Nyitva: Reggel 6-tól, este 8-ig.

Next