Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)
1982-06-12 / 24. szám
Saáry Eva: Színház A fehér, rózsaszín, világoskék krepp-papírruhákat Manci néni varrta, kistaffírozva velük az égés, tíztagú, kis színtársulatot, amelynek én voltam (tizenkét évesen!) az „igazgatója”. De nemcsak igazgatója — mindenese is. Én írtam, én tanítottam be pajtásaimnak a rövid jeleneteket, találtam ki a táncok koreográfiáját, rendeztem mindent. Milyen kár, hogy annak idején még nem volt lehetőség (és eszköz!) az előadások lefilmezésére, hangszalagra vételére! Magukat a szövegeket is — például akkori megnyitó beszédemet, amit egy balatoni csónakban ringatózva, két fürdés között vetettem papírra — elsodorta a „háborús vihar”... Pedig most, öregedő fejjel, szívesen lepergetném magamnak az egészet. A visszhangokból ítélve, bájos, üde, eredeti volt a műsorunk, amelynek teljes bevételét (kb. 300 pengőt, ami 1942-ben sokat jelentett a Magyar Vöröskeresztnek, sebesült katonák támogatására, ajánlottuk fel. Vajon, mit tudott és mit akart mondani az az akkori kislány a csodálkozó felnőtteknek? Vajon, nem volt-e tisztább, világosabb a mondanivalója, mint most nekem?• Kicsi koromtól kezdve imádtam a színházat (sőt hosszú időn keresztül színésznőnek készültem). Ez a lelkesedésem hozta létre, 1942 és 1943 nyarán, két balatonkenesei előadásunkat Édesapám kertjében, amelynek háromszögalakú, orogonabokrokkal körülzárt, pázsitos sarka, igen alkalmas volt színpad céljaira, a 100-150 tagú közönséget pedig a rózsafákkal szegélyezett, kavicsos részen helyeztük el; a szomszédos, Dúl-vendéglőből kérve kölcsön székeket. „Hol van az a nyár?” (Azok a nyarak!) Az ambíció, az izgalom, a krepp-papír-ruhák és a törékenyszirmú művirágok! Hazafias versek, mesejelenetek, táncok... Ördögök, angyalok, tündérek, boszorkányok, manók... és földi halandók!? Családom, először, igen megbotránkozott tervem hallatára: „Mit? Színielőadást? Itt az udvaron?” — Mikor azonban látták, hogy a próbák napról napra, a legnagyobb fegyelmezettséggel és rendületlenül folynak, s a tíz gyerek halálosan komolyan veszi a munkáját, lassan őket is magával ragadta a hév. Manci néni elkészítette a kosztümöket (ma is hallom zizegésüket, s érzem minden mozdulatnál a félelmet, hogy „jajj csak el ne tépődjön”), Nagyapa cölöpökre szerelte a „színházi” reflektorokat, Apu pedig (akkor még szenzációszámba menő!) Agfacolor-diapozitíveket vetített a közönségnek az előadások szüneteiben. Hogy ne is mondjam, majdnem mindenki túlfizette a belépőjegyét, s az összegyűlt pénz elküldése után, miniszterektől kaptam hivatalos köszönőlevelet. Mindenki boldog, elégedett volt, csak a színtársulat tagjai szontyolodtak el az utolsó fények kialudtán. — Olyan jó volt! Milyen kár, hogy már vége! — szipogta egyikükmásikul.• Nem tudom miért, de rólam általában senki sem tételezett fel semmit, sem jót, sem roszszat. Ezért sikerült aztán gyakran váratlanul meglepni környezetemet. Több éve nem szerepeltem már nyilvánosan (kivéve a Dienes Valéria mozdulatművészeti iskolája által, a Városi Színházban — még a háború alatt rendezett, monumentális táncjátékokat), amikor hetedik gimnáziumban szavalóversenyre került sor. Petőfi „Levél Arany Jánoshoz” című versét kellett elmondani. „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledés végképp, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lett?... híred sem hallja az ember.” — kezdődött az igen nehezen interpretálható, hosszú szöveg. De én milliószor elmondottam magamban, úgy, mintha nem is vers, hanem egyszerű, próza lenne — kötekedő, pajtási hangon. (S mellettem volt Nyigri Jutka barátnőm, aki feltétlenül hitével támogatta önbizalmamat!) Majdnem mindenki biztos volt benne, hogy a gimnázium mindenki által ismert, „hivatalos” szavalója, FelkayCsöpi nyeri meg a versenyt. Milyen óriási velt azonban a csodálkozás, mikor nem így történt. A díjat végülis meg kellett osztani kettőnk között. 1952 után, Nagylengyelben, a Maszolaj (Magyar-Szovjet Olaj) kutató geológusaként dolgozva, újra kitört belőlem a színház-rajongás. Szerencsére, mások is lelkesedtek egy amatőr színjátszócsoport megalakításának gondolatáért (Csath Béla, fúrómérnök, Ibi, Etelka... a többi nevet már elfejeltettem), s annak idején a Párt is támogatta azt. Játszottunk komoly darabokat (Moliére-t), volt népi tánccsoportunk, de a legnagyobb sikert egész estét betöltő esztrádműsorainkkal értük el, melyeket nemcsak Nagylengyelben, hanem a zalaegerszegi Arany Bárányszálló színháztermében és más városokban is előadtunk. Messze földről tódultak oda hírükre az emberek. A legjobban azonban talán magunk szórakoztunk, amikor egyegy háznál (jó bor mellett!) összeülve, megírtuk — ismert dallamokra — a kuplészövegeket... Kabarénkat talán leginkább a Commedia dell’Artéhoz lehetne hasonlítani. Megvoltak a jellegzetes, állandó figurák, akik énekeltek, beszélgettek (leginkább rögtönözve), kicsúfolták, kipellengérezték az olajvállalat és a környék ismert személyiségeit. Műsorunkat (noha teljesen eltért tőle) az akkori, közkedvelt rádióadás alapján, „Csimm-Bumm Cirkusznak” neveztük. Mikor 1955 nyarán, magánéleti okokból, búcsút mondtam a Maszolatnak, a zalaegerszegi, városi tanácsnál hivatalosan felkértek, vállaljam el a megyei kultúrfelelős szerepét. Nem tettem. A nagylengyeli Csimm-Bumm Cirkuszból nem maradt más fenn, mint egy pár fénykép: „Jenőke” (a fúrási mérnök) gipszfehérábrázatú bohóccá maszkírozva, hintalovon; Ibi, technikuslányom, két piros folttal az arcán, csörgősapkában; egyik futómunkásunk félszemű kalózkapitányként... De nemcsak a színpadon, annak idején odahaza is folyton színészkedtünk. Kövesi Endre (aki 56 óta itt valahol, Nyugaton kóborol) tanúsíthatná, milyen spontán versolvasásokra, szerepjátszásokra került sor nálunk, egyegy baráti vacsora keretében. A hirtelen lesötétített, vagy színes világítású szobában felhangzott Macbeth üstöt kevergető boszorkányainak rikácsolása, Peer Gynt és Ase anyó ellenpontos dialógusa (az egyik, tudvalévően, a halál, a másik az élet felé igyekezvén). „Gyi Grane lovam, iramodj csak! Gyűl a nép, lesz látnivaló, hogy fut fel a szánnal a várba Peer Gynt és Ase anyó!” És Lope de Vega! Tristán fölényes, oktató monológja „A kertész kutyájából”, amelyben szerelemből való kígyó gyulás módozatait elemzi. „Pro primo, el kell tökélned, hogy a kevesre többé nem gondolsz soha, Hogy gondolatban sem térsz vissza hozzá, Mert ez szerelmed tüstént visszahozná, S egy nőt feledni épp azért nehéz, Mert jól esik a ráemlékezés.” Te jó Isten! Milyen színes, változatos életet éltünk akkoriban — Rákosi véres árnyékában! Fiatalok voltunk, s ahogy Vándor Györgyi mondja — „az ifjúság nem kérdi, hol van.” Boldog lehet, még a börtönben is! Az 56 után eltelt, több mint 25 évben, nem sok közöm volt a színházhoz. Itt, Svájcban különbenis magába zárkózik, begombolózik az ember, szégyellni kezdi „rendellenes”, érzelmi-művészi megnyilvánulásait. Kinek és hol lehet manapság még egy verset is felolvasni? Elmondani? Az élet túl rohanó túl prózai, túl földhözragadt lett. S talán-talán magam is megváltoztam. Kosztolányi Dezső hirtelen magáradöbbenésével veszem észre. „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban s már nem vagyok otthon az égben.” Molnár Zsigmond: Tavaszi levél Clevelanditól Egyelőre úgy látszik, Tél „beszüntette" magát itt Clevelandban, a fagyos szentek, Szervácz Pongrácz és Bonifácz urak (május 12-13- 14) keresztül suhantak Városunkon, minden különösebb zűr nélkül. Én azonban, lévén közismerten kegyes és templomos férfiú, aki a szentek iránti tiszteletet huszárlaktanyákban tanultam, s így ismerem a szenteket, tudtam azt, hogy ezek néha ellazsálják az időt s nem jönnek menetrendszerűen. Megvártam a május 21.ét, s aztán zokogva nekiestem a „háztáji” gazdálkodásomnak, feleségem veteményes és virágos kertjének. Nem állítom, hogy pudvás derekamnak jót tett a „mély ásás", a kis kert pohanyósítása, mert a végén már hasonfekve porhanyósítottam, s feleségem alig győzte hordani részemre a porhányósításhoz elengedhetetlenül szükséges hideg söröket. Most azonban, május 23-án, e sorok írásakor, már tombol és kánkánt jár a hőség, kedvenc kis virágaim, az árvácska palánták órák alatt lekonyultak. Mindenki lesi, várja az éltető májusi esőt, amelynek minden csöppje, mint ahogy azt odahaza mondták a régi paraszt emberek, aranyat ért bár nem a mai árfolyamon.• __A Tavasz beköszöntésével nemcsak a palántázás, de a magya társadalmi élet is megindult Clevelandban, ez tart majd június végéig, a hőség beálltáig A hazát vesztett bánatos emigránsok megkezdik a turistáskodást, nyaralást. A kisebb pénznek... tisztelet a kivételnek... potyán mennek haza anyanyelvi konferenciázni, enniinni, viszik a már itt született kisgyerekeiket balatonozni, a nagyobbacskákat sárospatakozni, amit a lőrince-. lajos, a szántómiklós és bognárjózsef, a jajde Magyarok Világszövetsége című szellemi kirakodóvásár kikiáltói már előkészítettek azzal, hogy most jönnek a külföldre szakadt „hazánkfiai és hazánkleányai”. Itt aztán a kis magyar srácok és srácleányok megkapják majd mindazon valódi magyarság történelmi és nyelvi ismereteket, amiket a feudális világban atyáik-anyáik, tanáraik és tanítóik a régi rendszer szájíze szerint adagoltak be nekik. A nagyobb pénzüek, az „asserok” a Bahama szigetekre mennek bahamázni, Jávába jávázni, mert mint ahogy a békebeli pesti tangó mondta, Jávában jávázik egy mara-marabu. Jómagam bérelt lakásom kis zöld udvarában, a hatalmas fák alatt töltöm a nyarat. Hajnalonként madárcsivitolásra ébredek, valamint két vadgerlnce búgására, amelyek hatalmas , és sűrű fenyőfánkon rakják évek óta a fészküket. E sorok írásakor már a tojásokon ülnek s két hét múlva a kikelt fiókákkal megkezdődik a reggeli csuklógyakorlat — a repülés próba — a garázs lapos tetején. Én viszont csúzlival figyelem a szomszédék macskáját, mert hihetetlen érzéke van a gyönge gerlice húsra. Egyébként, ahogy fentebb írtam, Cleveland-ban megkezdődtek a kulturális társadalmi események. Ezek között első helyen kell megemlítenem a clevelandi Magyar Társaság tavaszi Szabadegyetem előadássorozatát, amely április 16-án kezdődött és minden péntek este értékes előadásokból állott, kitűnő szellemi aranyfedezettel és szellemi nemesvalutával rendelkező emigráns sorstársaink közreműködésével. Az előadássorozatot június 6-án a Szent László hagyományos társasebéd követi, amelyen Szent Lászlóról való ünnepi megemlékezést Záhonyi A. József, a Szent László Rend középamerikai tartomány vezetője mondja. Utána (a meghívó szerint) dr. Molnár Zsigmond tartja színes csevegését „30 évem a Magyar Társaságban” címen. Kitűnő barátom, dr. Nádas János arra kért, hogy legfeljebb 3-4 órát csevegjek. Ettől azonban viszszatart az, hogy a közelmúltban egy temetőben jártam, s láttam süppedt és gondozatlan sírhantokat, amelyek alatt 3-4 órás magyar szónokok és előadók porladoztak, akik aztán a türelmüket vesztett hallgatóság dühének estek áldozatául. Én pedig ma még nem akarok áldozatul esni. Bármennyire is szép ez a ronda élet, egyelőre ragaszkodom hozzá. 75 év alatt igen megszoktam, s egyelőre nehezemre esne leszokni róla. Április 24-én tartotta az MHBK, clevelandi főcsoportja az évi rendes közgyűlését. A tisztségviselők beszámoltak az elmúlt év működéséről. Mivel Dobolyi Árpád főcsoportvezető 1980-ban a szokásos 4 év helyett csak két évre vállalta a főcsoportvezetői megbízatást, így a közgyűlés ellenjelölt hiányában Andaházy Gézát választotta meg főcsoportvezetőnek. Dobolyi Árpádot viszont a tiszteletbeli főcsoportvezetői tisztséggel jutalmazta. Május 7-én volt a Délmagyarországi Felszabadító Tanács évi rendes közgyűlése dr. Lelbach Antal elnöklete alatt, amely közgyűlésen a szokásos évi beszámolók után értékes előadások hangzottak el, s a jelenleg Jugoszlávia területén élő magyarok politikai és társadalmi problémáit beszélték meg. A tavaszi társadalmi események közül nagy erkölcsi és anyagi sikerrel járt május 8-án a Cserkészbál, amely a fiatalok felvonulása volt. Mennyivel észszerűbb volt a Cserkészbált most tartani, mint évekkel ezelőtt a januári és februári hófúvásban és latyakban. Öröm volt látni a sok szép fiatal magyar párt, bár a 80 felé járók is voltak szép számmal, akik tiszteletreméltó bátorsággal rúgták a port. Jómagam ugyanakkor a „tollas bálban” voltam és az ágyamban keringőztem. Jó volna még egyszer 20 éves lenni. • Ez viszont nem társadalmi hír, de társadalmi jelenség. Április 15-én éjjel 12 órakor volt a múlt évi adóbevallások utolsó pillanata. Egyes helyeken, ahol ingyen számítják ki az áldozatnak az adót, még 11.40-kor is százával tolongtak az emberek. Láttam közöttük két fehéret is. Ezek az utolsó 5 perces emberek. Nem tudnak rászokni az adóbevallásra, cv neten impati ty- nevallasra. Ruttkay Arnold: Gyászhír hajópostán Bertikém: Véges világunkban mi még naptárral mérjük az időt. Május 9-e van. A szétterített újságlapot tartom a kezemben, amit egy hajó hozott át a Csendes Óceánon. A második oldalon azt olvasom: Dr. Holusa Bertalan, január végén Hawaii államban Cahu szigetén örökre elaludt. Egymás mellé helyezem a két dátumot. Az elmúlt hetekben gondolatban még többször beszélgettem veled. Lám most számomra néhány hónappal tovább éltél, így ne haragudj, hogy késve búcsúzom tőled. Bár a ti világotokban a „késő” szó tudom már nem jelent semmit. Most barátaid, környezeted félig mondott mondatainak mozaikszemeiből próbálom összerakni életedet. Egyszer hangszalagra rögzítve azt kérdeztem tőled: „mikor hagytad el Magyarországot?” A kérdésre adott válaszod úgy érzem talán a legjellemzőbb életedre. Mert azt felelted: „1932. november 23-án délután 2-kor indultam el a Keleti pályaudvar első számú vágányáról.” Ezt a dátumot mint valami nagyon értékes kincset hordoztad magaddal egy hosszú életen át. Mert azóta a földgolyó lett az otthonod, amit tekervényes életutadon keresztül-kasul jártál négy földrészen át, de az az út haza többé soha nem vitt téged. Szaktudásodat, kutatómunkáidat megismerte sok-sok ország. Az abesszin Császár udvara, Szomáliföld, Uganda, Madagaszkár, Brazília ... Bármilyen messze jártál, a háború téged is utolért. Egyszer az emlékezés könnyeit láttam a szemedben, amikor az afrikai homoksivatag internálótáborainak névtelen áldozatairól beszéltél. A győztesek csak a vagyonodat vették el. Az életedet meghagyták. Később, mikor nyolcvanon túl, a hosszú út végén Hawaii karcsú pálmái közé érkeztél, pihenés helyett magad köré gyűjtötted az ott élő magyarokat. Megtanítottad őket az Erdélyi himnuszra... Abesszíniában született, Nyugat-Európa iskoláiban nevelkedett festőművész lányod, aki Magyarországot soha nem látta, akcentus nélkül beszéli nyelvünket. Téged „édesapának” nevez. Magyarférje szintén tehetséges festőművész. Unokád is, aki ugyancsak tökéletesen beszéli nyelvünket. Amikor utoljára találkoztunk már nehezen tetted meg a három lépést a szék és a könyvespolc között. Akkor már csak írógéped tartotta az elszakadni készülő szálakat három világrész magyarságával. Megjegyeztünk, hogy jövőre találkozunk. De észrevettem már az utoljára búcsúzók különös tekintetével néztél rám. Most amikor sírodra gondolok, ami olyan nagyon messze van a Keleti pályaudvartól, Hawaii pálmái alatt, hol a tenger örök susogása vesz körül, szomorúság helyett jóleső érzés tölt el. Különös, szép életed volt. Hosszú bolyongásaid közben mindig szomjúhoztad a hazát, de azt sohasem engedted távol kerülni szívedtől. Most Földi életed végső jutalmaként gyermekeid ajkán mint „édesapa” élsz tovább... négy Nyelven a* magyar p' szábaosAgéuti ,. ‘ \ [I NEMZETŐR H MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhiv* tál, 8 München 34 Postf. 70. German. Felelős szerkesztő és kiadó: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR ■siAnussassaunuMLiior Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenként a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Név: (vagy szervezet neve)................................................................................ Cím: Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove nl. 60053 9. oldal Mi történt a „Vörös Nyíl” expresszvonattal? A rejtélyes eset még január 26-áról 27-ére virradó éjszaka történt. A színhely a „Vörös Nyíl”, az az expresszvonat, amely Moszkvából indult és Leningrád felé igyekezett. Az egyik hálókocsiban négy japán atomszakember feküdt, köztük a legnagyobb atomreaktor-építő vállalat egyik vezetője és egy nagy atomreaktort üzemben tartó cég főnöke. Másik két társuk is közismert szakember volt az atomerő békés felhasználása terén. Az éjszaka csöndjében ismeretlen tettesek valamiféle kábító gázt fújtak be a hálókocsi fülkéjébe és amikor a négy japán még mélyebb álomba szenderült, kifosztották őket. Elvették útleveleiket, készpénzüket és csekkjeiket. Leningrádba érkezve azonnal jelentették a rablást és a város megtekintése után repülőgéppel tértek vissza Moszkvába. Legnagyobb megdöbbenésükre és örömükre már ott várta őket minden elrabolt holmijuk. A szovjet rendőrség közölte, hogy sikerült elfognia a tetteseket két grúz személyében. Ezek nemcsak őket, hanem a vonat néhány orosz utasát is elkábították és azon buktak le, hogy az expresszből egy olyan állomáson szálltak ki, ahová nem szólt a jegyük. Miután bevallották, hogy a japánok útlevelét kidobták a robogó vonatból, a hivatalos szervek azonnal felkerekedtek és órákon belül megtalálták a fontos úti okmányokat, a sínek mentén a hóban. A japánok, mind a négy áldozat, mind a moszkvai követség, tudomásul vették a kaland sikeres lezárását és a maguk részéről befejezettnek tekintik az ügyet. A Moszkvában élő japánok azonban nem titkolják, hogy gyanúsnak tartják a dolgot. Szerintük kissé hihetetlen, hogy a téli havas éjszakában a száguldó vonatból valahol kidobott útleveleket 24 órán belül megtalálják. Azt sem értik, miért nem hajlandók megmondani a hivatalos közegek, hogy a rablók milyen gázt használtak és név szerint ki a két letartóztatott. ROSA RESTAURANT 3500 W. Montrose Ave., Chicago 111. Tel: 588-2746 Kiváló konyha , mérsékelt árak. Nyitva: Reggel 6-tól, este 8-ig.