Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)

1982-01-23 / 4. szám

Korunkhoz tartozik... Irodalom? Mi az irodalom? Egyesek azt hiszik — miután ők rendszeresen írnak és írásaik, valahol megjelennek, — ők írók ,és amit írnak az iroda­lom. Azonkívül minél trágárabb, annál mo­dernebb, annál nagyobb az „irodalmi” értéke! Nemrégiben, kará­csony előtt valaki kül­dött egy új irodalmi fo­lyóiratot számomra, amelynek első száma ta­valy 1981­ második felé­ben jelent meg. Arkánum — ez a folyó­ , irat címe. Érdeklődéssel vettem kezembe a füzetet, mint minden magyar irodal­mi kezdeményezést és beleolvastam. Nem vagyok prűd, már koromnál fogva sem, miután a hatva­nas éveket taposom és már sok mindent lát­tam, hallottam­, megér­tem. De ebben a füzet­ben talált egyik írás a legtrágárabb hazai toll­­nokokat is felülmúlja. A lap ezt írja beveze­tőjében: „Lapot indítani huszonévesek szoktak, mi magunk s irodal­munk állapotára vall, hogy negyvent-ötvenéve­sen, emigrációban, kül­ső támogatás nélkül fo­lyóirat alapítására szán­tuk el magunkat.” Majd később így ír a magyar nyelvről: „Sze­gény a­­magyar nyelv. Ma is szegény, de most nem török, horvát- deák szókkal kell beo­ltani, ha­nem a jelentés szintjén kiterjeszteni, fényát­­hatóvá tenni. Ezen a nyelven nem lehet bizo­nyos dolgokat kinyom­tatni, sőt leírni sem. Ezt a nyelvet a politikai, prüdéria, nacionalista, vallási cenzúrák és ön­cenzúrák hályoga, a te­kintély­tisztelet, a fini­­tizmus, a kisebbségi ér­zet, az­­önbecsapás szutykos rétege borítja. A rettegés: mi lesz, ha ezen a nyelven az író azt írja le, ami eszébe jut? Káosz? Anarchia? Nem­zethalál?” Egy Torontóban élő magyar író, akinek ver­seit különböző nyelvek­re fordították le, bejött szerkesztőségünkbe és felháborodottan annyit mondott: megírtam az Irodalmi Újságnak, amennyiben Kemenes Géfin (ő a szóbanforgó trágárság szerzője) írá­sai szerepelnek — nem jelenhet meg tőlem sem­mi a lapban. Ezek után nem csodál­kozunk, hogy Kemenes Géfint a legnagyobb megértéssel és szere­tettel fogadták otthon, sőt interjút is csinált vele az egyik vezető lap. Ez az ő hangjuk! Ahogy annak idején a „Malter Mari” című novellát — az otthoni mai irányzat bemutatására — lekö­zöltük, csak talán még durvábban, még bántób­­ban közönséges. Mit ír Arany János „Vojtina Ars” poétiká­jában? „Nem a való hát, annak égi mása Amitől függ az ének vará­zsa E hűtlen hivség, mely szeb­­bit, nagyit , Sulykot bizony nem egyszer­ elhajít Ez alkonysugár mely az ár­nyakat A köd, mely nőzteti a tár­gyakat E fénytörődés átlátszó ha­lom E zöld esős lég egy májusi napon Egy önmagánál szebb di­csőbb természet Egyszóval... a költészet. Vagy ahogy John Ke­ats angol lírikus megha­tározta a szépet: ,,A thing of beauty is a joy for ever Its loveliness increases It will never pass into nothingness.” (A szép az örökké szép, Szépsége csak növekszik És sohasem fog megsem­misülni.) Az igazi író, poéta, a szemétdombon is, meg­látja a szépet, az eset­leg nyíló virágot és nem a szennyet, a bűzt, ha­nem a maradandót, az örök emberit keresi. Ke­menes írása viszont be­tegesen zagyva. Olyan mintha egy francia étel­re ráöntik a disznók moslékát és utána fel­szolgálják. Az írás cí­me: Fehérlófia." Nem tudjuk hol a fehér ló és hol marad a fia? Az írás olyan, mint egy részeg ember őrjöngése, aki a latrina szélén táncol és miközben belepottyan — mindenfélét kiáltoz. De ki akar a latrinákban megfürdeni? Aki kezébe veszi a fü­zetet — mélységes un­dorral dobja el, azzal hogy reméli ennek nem lesz folytatása. A bevezető elején ez áll: „E lappangó kórra a költészet a lappangó orvosság!” Hát ez is költészet? (v.a. Pretoria ünnepelt Dél-Afrika az emigrá­­ciós magyarság számá­ra meglehetősen elzárt kontinens. De akik vé­letlenül eljutnak Dél- Afrikába, azok csodá­kat mesélnek a pretoriai magyarság összefogá­sáról, szervezettségé­ről és főleg arról, ha a magyarság világesemé­nyek központjába kerül — mintaszerűen organi­zálnak. Ilyen volt a meg­boldogult Mindszenty hercegprímás pretoriai látogatása, ahol végig a kormány vendége volt és még a nemzeti park­ba, a Krüger Parkba is elvitték a kormány re­pülőgépén. Valóságos­­diadalutat rendeztek számára a pretoriai kor­mány közreműködésé­vel. Most a múlt évben az októberi emlékünnep­ségek megrendezésében­ is élen jártak. Soroza­tos megemlékezések hangzottak el az állami televízióban, napokon keresztül rádió­beszél­getéseket folytattak a kormány tagjaival, akik egytől egyig méltatták a magyar forradalom történelmi jelentőségét. De ezenkívül a Pretoriai Art Museumban ma­gyar kiállítást rendez­tek, amely hetestig nyit­va volt és a legnagyobb látogatottságnak örven­dett. Az ott élő magya­rok kivétel nélkül a kiál­lítás rendelkezésére bo­­csájtották féltve őrzött családi kincseiket, erek­lyéiket. Szebbnél-szebb régi és újkeletű magyar festmények kerültek ki­állításra, de szerepelt a kiállítás anyagában, szobrok, régi érmék és antik szőttesek is, amelynek óriási sikere volt. Pretoria művészei valamennyien összefog­va dolgoztak a sikerért, ami nem maradt f el. A pretoriai művész gárda tagjai: Borbereki Zol­tán szobrászművész és családja, fia Dániel, lá­nya Borbála és felesége Sebők Erzsébet egytől­­egyig nemes művészek. De kiállított Andor Ist­ván szobrász, Mándy Ilona festőművésznő, aki idős korában kezdett festeni. Nagy feltűnést keltett Natics Marietta aki a Magyarok Nagy­asszonyának ez alkalom­ra készített gyönyörű ke­rámia domborművével lepte meg a kiállítás lá­toga­tóit. A­ lapok napo­kon át az 56-os magyar forradalommal, a nagy­sikerű magyar kiállítás­sal­­és a pretoriai ma­gyarokkal foglalkoztak. Az em­lékünnepségek és a kiállítás szervezője Orczy Márta bárónő volt, aki hónapokon át fáradhatatlanul dolgo­zott munkatársi gárdá­jával a sikerért, ami nem maradt el. De a leg­nagyobb siker -­ írja Orczy bárónő levelében a magyar fiatalok elis­merése volt, akik vala­mennyien kijelentették büszkék­ arra, hogy ma­gyarok! És kell-e ennél több? Nem! Ha ezt elérték jó mun­kát végeztek! Bárcsak mi is ugyan­ezt elmondhatnák! FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Pretoriai magyarok a Múzeumban, balról jobbra: Dr. Nikolits Max, a pretoriai magyar klub elnöke, dr. Piet Koornhof, miniszter, báró Orczy Márta és Peter van Niekerk, akinek az édesanyja magyar. ­ Saáry Éva: Jeannette Radon, ez a minden tekintetben jelentékte­­len, csúnya, de kutya­hűségű kis emberke, csak egy évre rá közöl­­velem Jeannette ha­lálát. Nyilván kínos volt számára a levélírás, nem is a — nehezen ki­heverhető — fájdalom miatt, hanem mert irtó­zik a tollforgatástól. Betűi göcsörtösek,­­ fo­galmazása akadozó: Granadában voltam­, egy darabig a rokonaim­nál, aztán — az egyszer­re rémes-üresen maradt — marseillei lakásban rendezgettem, tettem­­vettem...” Milyen szép, szőke asszony volt Jeannet-­ te! Állandóan derűs, mo­solygós, — de intelligens is! Sohasem értettem meg, hogyan mehetett hozzá egy kopaszodó és műveletlen spanyol, me­nekült munkáshoz. Szá­nalomból? Kényelem­ből? (Talán, mert éppen kéznél volt?) Mikor én­­ 1960-ban megismertem, Jean­­nettenek (már?) nem voltak nagy igényei, am­bíciói; lehet, problémái sem. Nem kergetett álomképeket, hívságos illúziókat, se anyagi ja­vakat, se dicsőséget. Szerette a virágokat, az állatokat, az otthonát. Néha zsörtölődtem vele, hogy miért nem olvas so­ha könyvet, de idegenke­dett a hosszabb szellemi lekötöttségtől, nem akarta „kitalált,’’,„irre­ális” témákra összpon­tosítani a figyelmét. Csupán a folyóiratokat lapozgatta J­immel­­ámmal, inkább a képek kedvéért. Sohasem láttam­ sem indulatosnak, sem elke­seredettnek. Úgy mo­solygott a világba, mint va­nki már megértett ,amit, mint aki vár vala­mire. Ady versét juttat­ta gyakran eszembe: „Van-e szebb élet, mint a másik. S nem mindegy-e, akárhogyan verjük magunk az elmúlásig?” • Életemnek talán leg­nehezebb szakaszában hozott össze jószeren­csém Jeannettel; akkor, amikor afrikai olajgeo­­lógusi tevékenysége­met (magánéletem vál­tozása miatt) kénytelen voltam abbahagyni, s — minden tapasztalat és gyakorlat nélkül — szin­te egyik napról a másik­ra, belecsöppentem a „háziasszony” és „csa­ládanya” áldásos, de nem mindig könnyű sze­repébe. Ráadásul, ré­mesen egyedül is vol­tam, egy számomra ide­gen, ismeretlen világ­ban! Férjem, házasság­­kötésünk után, elvitt szülővárosába, a Pire­­neusok északi lejtőjén, a spanyol határ közelében fekvő, tizenötezer lako­sú Gloron St.-Mariéba, neki azonban vissza kel­lett térnie munkájához, a szaharai olajfúrások­­hoz, s csak hébe-hóba „ugorhatott” haza. Sophie lányom akkor még egy éves sem volt; sötétszemű, kíváncsi tekintetű, szép kis ba­ba, akinek az emberek — mindig és mindenütt — csodájára jártak. Őt sétáltattam — kis kocsi­jával — délutánonként a „város” két főutcá­ján, a Rue Carrerot-on és a Rue Révolon, na meg a szecessziós, öreg postaépülettel szemben­­lévő városi parkban, melynek közepén béka­szobrokkal díszített, mo­hos szökőkút és elha­gyott, fonnyadt avarral teli, zenepavillon állt. Ezekre a sétákra gyak­ran elkísért bennünket a szomszédok hatalmas farkas­kutyája, aki szin­tén lányom lelkes hódo­lói közé tartozott. Aranyos, őszi délutá­non, a park fái alatt ta­lálkoztam először Jean­­nette-el. Egy padon ül­dögélt, s — titokzatos mosollyal arcán (mint valami jó tündér!) — ép­pen valami komplikált gyönyörű kézimunkán dolgozott. . Sophie indította el köztünk a beszélgetést, akit azonnal a szívébe zárt. (Később kiderült, hogy neki is volt, első házasságából,­­ egy kétéves kislánya, aki azonban meghalt. Utána a házasság is felbo­rult...) Gyorsan rájöt­tünk, hogy szomszédok vagyunk. Ramon, a má­sodik férj, kiküldetés­ben­ lévén Oloron kör­nyékén, hónapos­ szobát béreltek egy évre. Minden nap összejöt­tünk. Ha nekem dolgom volt,­ ő vigyázott Sop­­hiera — jobban, gondo­sabban, mintha én tet­tem volna. Hogy nem ugrottam le­­egyes, elke­­­seredett pillanataim­ban, amikor sehogysem tudtam feltalálni maga­mat új életemben) az Oloront átszelő, sebes­vizű hegyi folyócska, a Gara d’Aspe magas híd­­járól, valószínűleg neki köszönhető. Rányitotta szememet az élet apró örömeire! Tőle tanul­tam főzni, babaruhákat kötni (azelőtt a francia nyelvű kötési i­ntruk­­ciók „kínaiaknak” tűn­tek számomra), pepe­cselni a szobanövények­kel......De Ramont is megszerettem! Színte­len, de barátságos em­ber volt, aki olyan alá­­zatosan, hálásan mele­gedett Jeannette fényé­nél, mint valami kandal­lónál... Jeannette volt számára a világ kö­zéppontja. Mindent tu­dott és mindent értett. Szabályos, finom, gyöngybetűkkel írt és költőien fogalmazta meg (stílusát iskolában lehetne tanítani) a leg­prózaibb apró levélkét is... Nehéz elhinni, hogy Jeannette már nem él! Persze, elsodródtunk egymástól, ők vissza­tértek Marseille-be, mi átköltöztünk Svájcba. Néha — a Cote d’Azur­on átutazóban — meglá­togattuk őket. Utolsó emlékem Jeannnette-ről egy szeles-fényes nyá­ri délután a tengerpar­ton. Kavicsokat, kagy­lókat gyűjtögettünk a dagályáztatta, szürke homokban... Akkor még nem tud­tam, hogy utoljára va­gyunk együtt, de furcsa, éles fájdalommal saj­­dultak belém Is várának a távolban vibráló,­­ titokzatos körvonalai. Vannak pillanatok az életben,­ amikor meg­sejtünk valamit az örök­kévalóságból. .. Magyarország is az Interpol tagja lett Magyarország felvé­telével, 133-ra bővült az Interpol, a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Szervezet tagjainak száma. Ennek a ténynek különösen a szomszédos Ausztriában volt jó visszhangja, mert mint a Die Presse cikkírója kiemeli: a, nemzetközi kábítószer-csempészek nehéz helyzetbe kerül- - nek. Jugoszlávia már rég­óta az Interpol tagja, Románia 1973-ban kérte csatlakozását. Most, hogy a magyarok is megszabadultak a bűn­ügyi rendőrségi elzár-’­kózottságtól, az osztrá­kok számára is lénye­gesen előnyösebb lett a helyzet. A Magyaror­szág és Ausztria közötti vízumkényszer feloldá­sa megsokszorozta a két ország közötti forgal­mat és ezzel szaporodott a rendőrségre háruló feladatok száma. Nem­csak a baleseteké, ha­nem a hamis­ pénz és a kábítószer csempészet­tel kapcsolatos eseteké is. Mint a Presse cikke ki­­■ emeli, 1979 novemberé­ben a bécsi és a buda­pesti belügyminisztéri­um közötti megállapo­dás értelmében már ja­vult a helyzet, hiszen ko­rábban, a magyarok izo­lációja idején, a­ leg­egyszerűbb közbünté­­nyes ügyet körülmé­nyes, diplomáciai úton kellett elintézni. Az osztrákok — akik tudvalévően nem be­szélnek magyarul — csak dicsérőleg nyilat­koztak magyar kollégá­ikról, akik mindennemű ellenkezés nélkül a né­met nyelvet választot­ták az ügyek elintézé­sénél. Most valamivel nehezebb lesz a magya­rok helyzete: a múlt év végére — átépítéssel — készült el az Interpol budapesti székhelye és attól kezdve a nemzet­közi testület által el­fogadott három hivata­los nyelven kell levelez­ni, illetve a távgépíró­kon leküldendő szövege­ket megfogalmazni; ez a három nyelv: angol, francia és spanyol. Ed­dig a továbbító szere­pét az osztrákok vállal­ták, ha a magyaroknak egy harmadik országgal volt problémájuk, Bécs vállalta a közvetítést. Most, hogy Magyaror­­szág az Interpol tagja lett, Budapest a közvet­len utat kell hogy vá­lassza. A Nemzetközi Bűn­ügyi Rendőrségi Szerve­zet alapszabályzatá­nak harmadik pontja ér­­­­telmében a magyarok természetesen csakis közbüntényesekről kap­hatnak a többi nyugati országból információt. Az Interpol tiltja a poli­tikai és a katonai érte­sülések továbbadását. Mint a Die Presse cikke kiemeli, a magyarok, menekültekről sem kap­hatnak értesüléseket. Az Interpol nyugati tagor­szágai az adatok, a fény­képek, vagy az ujjlenyo­matok kiadását a helyi, az országon belüli jog­szabályok értelmében és csak gwidgs ellenőr­zés után engedélyezik.­ A csempészekkel, el­sősorban a kábítószer csempészekkel folyta­tott kíméletlen harcban az osztrákok abban re­ménykednek, hogy Ro­mánia után, most Ma­gyarország belépésével továbbra szűkül az az út­vonal, melyen keleti irányból, Európa szívé­be kábítószereket csem­pésztek. A Die Presse szerint Bécs elsősorban ezen a téren vár szoros együttműködést Buda­pesttel. Vitázva az egyetértésig Az egyik magyaror­szági napilap ezen cím­felírás alatt számol be humorosan arról, ho­gyan döntenek „a gyár­egységi ifjúsági parla­mentekben” a szakmun­kások a megvitatásra eléjük terjesztett kér­désekről. A vitaestet megelő­zően az egyik szakmun­kás, akit erősen rábe­széltek, vegyen részt a fontos megbeszélésen és szóljon hozzá a tárgy­­sorozatban szereplő kér­désekhez, így morfondí­rozott önmagában­ .Mondjuk, hogy jó, el­megyek. Akkor két lehe­tőség van: vagy ücsör­göm csendben, vagy fel­szólalok. Rendben van, felállok. Ám akkor is két lehetőség van: vagy csatlakozom az előttem szólóhoz, s az eredmé­nyek méltatásában még rádobok egy lapáttal, vagy felsorolom, mi is bánt engemet, bennün­ket. Ám legyen, problé­­mafelvető leszek. Egy biztos, meghallgatnak. Csakhogy akkor is van két lehetőség: vagy re­agál felszólalásomra a­ gazdasági vezető, a szakszervezeti megbí­zott és változik a jövő­ben valami, vagy marad minden a régiben, tehát elérem amit akartam. De most is van két lehe­tőség:­ megveregetik el­ismerően a vállamat, vagy alattomosan, de keményen hátba vág­nak. Folytassam?” „A szakmunkás egész este, sőt fél éjjel azon tépelődik, hogy mit te­gyen. Másnap tiszta fej­jel gondolkodva köny­­nyen tud választani: el-­r megy a gyűlésre, de né­ma marad. Ott is volt. A hosszú, a vörös lepel­lel letakart elnöki pul­pitus mögött szinte töb­ben ültek, mint a szana­szét szórt, csupasz asz­taloknál. Volt Róla, hosz­­■ szóra nyúló vezetői be­számoló, elfojtott ásítás, suttogó nógatás... mond el szenvtelen, színtelen és így lényegtelen fel­szólalásodat. Nem mondta el. Az intézkedé­si tervet egyhangúan elfogadták, a régi meg­bízottakat újra megvá­lasztották... s aztán vége volt.” Így jutottak el Vitázva az Egységig. 7. oldal Magyar Istentiszteletre hívja a magyar honfitársakat minden csütörtök este 8:00 órára és vasárnap este 7:00 órára a Church of God Independent Független Isten Tisztelet lelkipásztora: Korvin Henrik Az Istentisztelet helye: Faith Tabernacle (Az oldalt levő kisterem alagsorában.) 817 W. Grace St. Chicago 111. Tel: (312) 276-7746 „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugoszlak titeket." Máté, 11. rész 28. vers. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! négy Nyelven a­ magyar szabadságért! .­­ !! NEMZETŐRE —!—■ «nnmm­mromaniam»ona MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Pontf. 70, Germany Felelős szerkesztő és kiadó: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anya­gi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyek­szik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem ma­­gunkat, hanem­ a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dol­goztak félévszázaddal ezelőtt Bencsék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és saj­tójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű­ számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, mely­ben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeg­gel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove 111. 60053

Next