Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-06-04 / 23. szám
10. oldal Három szem dió legendája Molnár Zsigmond Íróasztalom fiókjában egy kis dobozban három szem, nagyon kemény héjú apró diócska szunnyadozik. E három szem dió érdekes történetét írom meg most az alábbiakban. • Édesapám 1916-ban Bukovinában harcolt, mint a 29. honvéd gyalogezred tartalékos zászlósa. 1916-ban a 29-es baltákat, sőt a fiatal szakaszparancsnok tiszteket is bakonyi, kanász-balta szerű fokossal látták el és a rohamokban e fokosokkal osztogatták a „magyar áldást” a ruszkik fejére. Később a 29-esek a „fokosos ezred” elnevezést kapták és a sapkájukon jelvényként egy miniatűr fokost viseltek. Édesapám nekem is küldött haza 1916-ban a frontról egy ilyen jelvényt, amit kényesen hordtam a kisdiák sapkámon.• Édesapám szakaszában szolgált egy földink is, bizonyos Csőke András nevű kemény magyar baka, civilben jó markos legény, aki egy ízben egy felderítő vállalkozás alkalmával azzal a tiszteletreméltó cselekménnyel tüntette ki magát, hogy egy orosz járőrrel való összekapaszkodás közben lokosával három oroszt iszonyú szakértelemmel agyonvert. Csőke András öreg bakáról igazán el lehetett hinni, hogy a fokossal való fellékelést nem a szigorló orvosok részére írt „Sebészeti Műtéttan” című könyvből sajátította el, de a szakképesítést még a tanyai „dugott” bálokban, vagy a városi juhszélen lévő bormérésekben szolidabb polgári összejöveteleken nyerte el. Csőke András eme tettéért kis-ezüst vitézségi érmet és két heti szabadságot kapott. • Édesapám a szabadságra induló jóságos öreg bakától küldött haza nekünk mindenféle apró front-ajándékokat, fokosos sapka-jelvényt, srapnel hüvelyből készült virágvázát stb. stb. és küldött, vagy 20 szem diót is azzal, hogy ezeket egy bukovinai faluban valamiféle székely-magyar származékoktól kapta, akiknek az ősei még a mádéfalvi veszedelem (1764) után vándoroltak el Székelyföldről Bukovinába s bár ott már keveredtek oláh és szláv népekkel, de székely eredetüket kevert nyelvük ellenére is büszkén vallották. Az Édesapámnak adott diók pedig még olyan diófákon teremtek, amelyeknek az „ősei” még a menekülő székelyek által magukkal vitt diókból nőttek hatalmas diófákká és másfél évszázad alatt elszaporodtak. Csőke András vitéz baka hazaérkezése után felkeresett bennünket anyai nagyapám Hörömpő Gergely szőlőjében, aki 1916-ban még élt és mi, az unokák, a nyári iskolaszünetet mindig az ő szőlőjében töltöttük Édesanyámmal együtt. Ennek a kis szőlőcskének aztán 1941- től, szüleim halála után én voltam az utolsó törvényes tulajdonosa mindaddig, míg 1947- ben a Rákosi-féle betyárvilág idején el nem konfiskálták tőlem, mint Nyugatra távozott hazaáruló bitangtól, aki nem óhajtottam részt venni a sarló-kalapácsos „népidemokrácia” építésében. Ez a 30 földnyi kis szőlő, amit még az egyik Hörömpő is telepített valaha, tele volt mindenféle öreg gyümölcsfával, a fák hasznos és káros éneklő madarak fészkeivel, a fészkek tojásokkal és madárfiókákkal, s ezeknek a torolgatása az volt, amikor Hörömpő öregapámmal együtt feleltettem és aludhattam a borház előtti gádor alatt a nagy birkabor vadász-subáján s hajnalonként vele és az öreg pulival együtt mentünk szőlőkerülésre, mert sok volt a környéken a hajnali szőlő és gyümölcstolvaj. E sorok írásakor, több mint fél évszázad múltán is szinte érzem a gyümölcsfák illatát, hallom a méhek és darazsak döngicsélését, a kedves sárgarigók trillázását és egy régi csirketolvaj öreg szarka cserregését.• Csőke András jeles baka-egyén miután leadta. Édesapám kis ajándékait s leveléből kiderült a diók eredete és származása... megevett egy röt száraz füstölt kolbászt, belöttyintett magába két kancsó vörös bort, eltávozott. Nagyapám viszont a diókból 10 szemet elültetett, hogy majd azokból facsemetét nevelt, amelyek idővel diófává növekednek. . A diók közül 3 szem „földet fogott”,... azaz gyökeret eresztett, de a többi dió eltűnt és szétmállott a földben. Hörömpő nagyapám is elhalt 1918-ban. A diófák szépen növekedtek, s emlékeim szerint a 30-as évek végefelé már valami gyönge termést is hoztak. A családban a fákat csak „bukovinai diófáknak” hívtuk. Egy odahaza élő barátom, aki mint diákcimborám sokat fordult meg a szőlőnkben, évekkel ezelőtt arrafelé császkált, a már elöregedett, elterebélyesedett, de még termő öreg diófák alól pár szemet felszedett és 3 szemet eljuttatott hozzám ide Clevelandba. Én viszont már nem tudtam velük mit kezdeni, mert nincs hova elültettem volna őket. Se hazám, se házam, se kertem, se szőlőm. Végrendeletem értelmében egyszer bekerülnek majd egy csipetnyi magyar földdel, vagy a koporsómba, vagy a hamvedrembe. • Mikor látom ezen öreg diókat, lelki üzemeimmel szinte látom a Bukovinában harcoló 29. „fokosos” honvéd gyalogezredet, köztük Édesapámat, mint rohamszakasz-parancsnok zászlóst,... látom Csőke Andrást a kormos bikafejű kemény magyar bakát, aki a fejbeverés és koponyalékelés nemes tudományát kocsmákban sajátította el, aminek később nagy hasznát vette 1916-ban az orosz fronton. A sors szörnyű iróniája viszont az volt, hogy Csőke András sebesülés nélkül úszta meg a világháborút, 1918 őszén hazakerült s rá 2 hónap múlva ágyban és párnák között halt meg az akkori iszonyú „spanyol influenza” járványban. Viszont az én régen elporladt Édesapám sem sejthette, hogy az általa hazaküldött diók utódaiból, amelynek ősei egyszer a Székelyföldről indultak el, 3 szem dió egykor eljut majd a világ másik végére Amerikába, az Óceánokon túlra, az emigráció országútára került fiához. Egy TV-néző víziója Ha rajtam múlnék, összehívnám a világ film- és televíziósrendezőit egy óriási stadionban és a következő beszédet intézném hozzájuk: — Úgyis, mint korunk gyermeke, úgyis, mint egyszerű televíziós néző, fordulok Önökhöz, akik futószalagon gyártják a játékfilmeket, dokumentumfilmeket, bűnügyi történeteket. Nem tudom, gondoltak-e már arra, hogy az Önök alkotásait milliók nézik végig? Gyakran az az érzésem, hogy Önök, film- és TV-rendezők, kizárólag azzal foglalkoznak, hogy saját személyük részére gyártsanak műsorokat, egyszerűen tudomásul sem véve azt, hogy a készülékek előtt emberi lények ülnek, akik szórakozni, tanulni, elandalodni, vagy izgulni kívánnak a képernyő előtt. Miből gondolom, hogy Önök, film- és TV-rendezők, fütyülnek ránk, a közönségre? Vegyük sorra észrevételeimet, amelyek alátámasztják ezt a véleményemet. 1. A szereplők kiválasztásánál, nagyon gyakran eszükbe sem jut a rendezőknek, hogy mennyire zavarja a nézőt, ha ugyanaz a férfi, vagy nőtípus több alakban is szerepel. Ez alatt azt értem, hogy — tegyük fel, — egy TV-játékban van egy férj, annak egy titkára, ezenkívül egy közeli barátja, akinek fontos feladat jut a cselekményben. Nos, nagyon sok esetben, a férj magas, szembelógó hajú, borotvált arcú férfi. A titkára is ugyanez a típus, sőt, a közeli barát is. Mindegyiket másmás színész alakítja ugyan, de amikor megjelennek a képernyőn, külön-külön, akkor gyakran hangzik fel feleségem kérdése: „Ez most a férj, vagy a titkár, vagy a barát?” És én próbálom kitalálni, Vajda Albert de ez nem mindig sikerül, annál kevésbé, mert mindhárom színész alakja majdhogy egyforma, hangszíne szinte azonos és ruházatuk is ritkán ad támpontot, mivel a mai divat parancsolóan kényszeríti rá a szereplőkre a blue jeans-t. Mi lenne, ha a rendezők gondolnának a nézőkre és, ha a férj, teszem azt magas és borotvált, akkor a titkár legyen alacsony és szemüveges, a barát pedig bajuszos. Azonnal egyszerűbb lenne a tájékozódás a szereplők között, anélkül, hogy ezzel a művészi hatást csökkentenék. És én, a néző, érezném: lám, a rendező az én szempontjaimat is figyelembe vette, nem csak saját magának forgatta a filmet. 2. Maradjon ki egy bűnügyi filmből, a krimiből, egyszer az az autóhajsza, amely nélkül ma már alig képzelhető el ilyen témájú film. Az ember előre tudja: a gengszterek most átvetik magukat a vaskorláton (kerítésen, vasúti töltésen, hídkarfán), a detektívek loholnak utánuk és közben, ide-oda tüzelnek. Most jön az autós üldözés, mondom ilyenkor feleségemnek és nem tévedek. A gonoszok bevágják magukat kocsijukba, a detektívek utánuk és jön a hajrá, szédületes kanyarokkal, csikorgó fékekkel. Az utcán elsodornak almáskofát (farakást, piaci sátrat), hegyi úton öszvért (szamarat, tölgyfát, vasútállomást, Eiffeltornyot) és még mit tudom én mit. Lényeg, hogy hosszúra nyúljék a hajsza, mert ezzel hoszszítani lehet a filmet anélkül, hogy bármilyen izgalmas cselekményt ki kellene találni hozzá. Hosszabb filmért több a tiszteletdíj, ezt tudom. De, amikor azok a mafla rendőrök már tíz percen át kergetik autón azokat a nyamvadt gengsztereket, akkor ökölbe szorul a néző keze — legalábbis az enyém —, és megvallom — szeretném állonvágni... nem a gengszterautó sofőrjét, hanem azt a rendezőt, aki azt hiszi, hogy van a készülék előtt olyan tökkelütött, aki nem tudja előre: egy éles kanyarban lezuhan a gonoszok kocsija és amikor a szakadék mélyén felcsapnak a tűzpiros és kénsárga lángok, odafent, a meredek szélén, a főhős detektív, fickós segédjével együtt addig nézi elmélázva a tüzet, míg be nem kúsznak a feliratok. Egy TV-krimi — autós üldözés nélkül, — úgy,érzem megérdemelne egy külön Oszkár-díjat! 3. És ugyancsak díjat adnék annak a filmnek is, amelyben a detektívek egyszer, — csak egyetlen egyszer, — nem találnának parkoló helyet. Mert eddig erre, legjobb tudomásom szerint, nem volt példa. Jön az a rendőrségi kocsi, persze minden jelzés nélkül, mintha egyszerű magánautó lenne... és pont ott tud leparkolni, ahol akar. Legyen az akár forgalmas üzleti negyed, ahol egymásba ér az autók rendszámtáblája ... ha jön a detektív a kocsin, szabad a hely a járda mellett. És végül 4. Gondoltak-e már erre a film- és TV-rendezők, hogy amikor az egyes jelenetek sötétben játszódnak, — minden filmben van ilyenből bőven, — szóval, ha a filmen sötét van, akkor a néző az égvilágon semmit sem lát? Árnyak mozognak, ez a legtöbb. És nem egy szemvillanásra, hanem gyakran öt-tíz percen át. A rendező persze tudja, hogy mi játszódik az alagútban, de mi, a nézők nem. Volt egy idő, amikor tucatszám születtek az olyan filmek, amelyeket — egyik kollégám remek meglátása szerint, — 25-ös égő fényénél vettek fel, nyilván áramtakarékossági szempontokból. Hogy azután a néző csak homályt, sötétet, árnyakat lát, az a rendező urakat nem érdekelte. Lehetséges, hogy úgy gondolták: jobb, ha úgynevezett alkotásaikból minél kevesebbet látunk? Ezeket mondanám a világ film- és TV-rendezőinek, ha tehetném, abban a biztos tudatban, hogy nyomban lefilmeznék azt a borsót, amit a falra hánytam. Furcsaságok... Kelet-Berlin: Az NDK kultúrkritikusok ismét támadták a nyugatnémet „újhullámos” popzenét. „Nem sokáig marad életben és semmiesetre sem lesz tartós hullám” — jósolgatja a Fórum című lap, amely szerint a nyugatnémet zenészek túlságosan belekerültek a szórásba, mármint a Varsó. Egy kormánytisztviselő beismerte, hogy a postán küldött nyugati szeretetadományok egy része lengyel boltokban kötött ki. A PAP távirati iroda azonban nem árulta el, hogy a szeretetadományokból mennyi került az üzletekbe és hogy mennyit kellett fizetniprofi gondolkodásba és ok érte a vásárlóknak, elhanyagolják a. sláge- Főleg kozmetikai cikk evekben „az idők kérdé- kor, halkonzerv és gyüleinek haladó szellemű álláspontjait”. A lap kifogásolja, hogy a legtöbb dalszövegnek már semmi köze az ellenálláshoz, hanem csak alkalmazkodik és megmarad a klisékben. Az egykori alkotó szellem helyett a dob bum-csinnbumm!-ja az irányadó. mölcs szerepelt a szeretetadományokból a boltokba vándorolt áruk között. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Lpronc Béla, a Magyar Tortúrák MK igazgatója émelyegve nézte az esti záróvacsora étlapját „Rákleves ráktésztával. Sodralék palacsintából vaddal. Oldalszeletek fiatal pulykából frikandóban. Kósvajas tokok. Borjúmell szagával. Sült fenyvesmadarak. Almák pongyolában. Francia vajas metélt. Nyúl és spétbelt kanpan. Kocsonyázottbal. Kabinet-puding. Napóleon-torta. Kártyák piskótatésztából. Birsszeletek." — Vukics — sóhajtotta. — Ez így nem mehet tovább. Az ingünket ráfizetjük. — Márpedig a mi vendégeink kettőt szeretnek, főnök — mondta akis Vukics. — A nosztalgiát és a hasukat. Azért jönnek hozzánk. — Akkor is változtatni kell. Nem elég, hogy a cég tönkremegy, a vendég is gusztustalanul elhízik. A vérnyomása felszökik, megüti a guta és kész. Egyet jegyezzen meg, Vukics. Megboldogult turista rossz turista. Halott vendég sose jön vissza. — Tehát? — tért a tárgyra a kis Vukics. — Mi a teendő? — Nagyon egyszerű. Nosztalgia marad, has ugrik. Vukics, végvártúrákat fogunk szervezni, korabeli keretek között. Reggeli Szigetváron. A vendég helyet foglal az ízlésesen megterített várudvaron. Reneszánsz hajdúk csodálatos hidegtállal közelítenek. De mielőtt letennék, megszólal a harcikürt és erre a vendégek anblokk kirohannak. — Reggeli előtt? * — Természetesen. Miért, mit gondolt, maga a kezdő? Zrínyi Miklós talán telihassal rohant ki? Közben megafonon nosztalgia: „Amikor a gaz törökök ...” A hidegtálat aztán félre lehet tenni a következő csoport számára. Ily módon, egyetlen hidegtállal akár az ezredfordulóig is megúszhatjuk. — Na de... — Semmi, na de, Vuksics. Folytatom. Ebéd Kőszegen. Kazamata, nyirok, pilács. Mindenki kap három kávéskanál vasmozsárban porított nyírfakérget és őt szem csirkekukoricát. Közben megafonon nosztalgia : „Amikor a gaz török..." — Porított nyirfakérget kapnak ebédre? A turisták? — Miért, mit gondolt, maga kezdő? Jurisics Miklósék mit ebédeltek? Oldalszeleteket fiatal pulykából? Fiikandóban? Tisztelem a fantáziáját. —I—■ Jó, jó, csak hát... — Semmi csak hát, Vukics. Még nem fejeztem be. Vacsora Egerben. A vár fokán. Daliás menyecskék párolgó kondérokkal vonulnak fel. Ínycsiklandó gulyásillat. Daliás menyecskék a kondérok tartalmát a mélységbe zúdítják. Közben megafonon nosztalgia: „Amikor a gaz török...” . • Ez őrület, főnök! Kiöntik a gulyást? — Ki mondta, hogy a gulyást öntik ki? A kordérokban természetesen szobameleg kútvíz lesz.Egy vasunkba nem kerül. — Egy pillanat, egy pillanat, akkor honnét az ínycsiklandó gulyásillat? A gulyásillatot természetesen aerozolos palackokból permetezzék szanaszét. Filléres holmi. Közben megafonon nosztalgia: „Amikor a gaz török ...” A kis Vukics a fejét vakarta. “** Hát... nem tudom, főnök. Gondolja, hogy sikerül? — Micsoda beszéd! — kiáltott Spronc Béla. Maga meg fog lepődni! Szó, ami szó, az akció a vártnál is meglepőbb sikert hozott. Az első túrát követő napon harminc turista nyomult Spronc Béla irodájába. Harminc akkora pofont kevertek le az igazgatónak, hogy két hétig csak vasmozsárban porított nyírfakérget tudott magához venni. — Törökök voltak... — Gratulálok, ön elérte az — Én becsületesen, a két emberi butaság felső határ kezem ‘munkájával fúrtam fát, meg ezt a páncélszekrényt.— Ötévi boldog házasság’ után úgy alakultak a sajnálatos körülmények, hogy még mindig boldogok vagyunk. , BÍRÓSÁGON — Van szerencsém tisztelettel megkérni a vádat képviselő bűbájos, kedves ügyésznő kezét — mondta a megrögzött házasságszédelgő. REKORD Óvatosság — Nem szégyelli magát? Nős ember létére fiatal lányok után szaladgál? — Igaz, hogy szaladgálok, de arra gondosan vigyázok, hogy utol ne érjem őket... IRIGYSÉG — Fiatal vagy. Előtted, az élet. Tudod, még hány embert tehetsz tönkre?! FIGYELMEZTETÉS Idős korunkban legyünk megfontoltan meggondolatlanok.Jó TANÁCS — Barátom, nem kell megijedni a nehézségektől. A nehézségek arra valók, hogy keményen, céltudatosan másra hárítsuk őket. I BECSÜLET RÉMES — Képzelje,milyen rémes! ötven éve hazudok és még mindig elpirulok, ha nem mondok igazat. KAMASZKOR — Szerelmes vagyok. Csak még nem tudom, kibe... FÉLELEM — Ön jó ember, ön becsületes ember? — Igen, csak ne terjeszsze. MMMass:— TÉVÉMŰSOR , házasság - Emlékszel hogy gúnyolódtak nem disznót tenyésztünk? a szomszédok, mert — Hát ez a lemaradás okai - Mi az, hogy lemaradás? Talón többet isznak? más építkezésen DIÁKSZEREPEM - Akkor is szeretnél, vizsgáidra? ha kiderülne, hogy nem tudlak felkészíteni - Mindenképpen be kéne venni ezt az aktot leg az óvodásokat tanitanánk meg fürdeni... a műsorba. Eset-