Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-08-02 / 31. szám

6. oldal A GOP konvenciójának tanulságai Hajszálon múlott... Lélegzet visszafojtva néztük a történteket a televízió képernyőjén... Majdnem Gerald Ford lett az amerikai Grand Old Party alelnökjelölt­­je. Az elnökjelölt, Ro­nald Reagan, arra kérte Gerald Fordot, hogy vál­lalja el a Republikánus Párt alelnökjelöltségét. Ford erre hajlandó is lett volna és kettőjük kö­zött a megbeszélések er­re vonatkozóan meg is indultak. Reagan úgy ítélte, hogy olyan ticket, amely Reagan a Ford duett lenne, a GDP iga­zi álom-ticketje lehetne és a novemberi válasz­tási győzelmet bizto­sítaná. Később Ford, David Brinkleyvel, az NBC televíziós hálózat hírmagyarázójával foly­tatott beszélgetése al­kalmával kijelentette: Az alelnökjelölti pozí­ciót majdnem elvállal­ta, ez azonban lehetet­lenné vált, mert nem volt idejük a tárgyalá­sokat befejezni, mivel a szállodai felvonó túl­zsúfolt volt, ő maga a megbeszélések végső stádiumára későn érke­zett. Reagan minden­képpen be akarta jelen­teni a konvenciónak al­­elnökjelöltjét és így lett George Bush a Republi­kánus Párt alelnökje­­löltje. (Ezt a hírt egyéb­ként Henry Kissinger,­­ akit Reagan a közte és Ford közti megbeszélé­sek közvetítésére kért fel, — szintén megerő­sítette.) Hogy Ford nem lett a GOP alelnökjelöltje, azért mindenekelőtt há­lásak lehetünk a szállo­dai felvonónak. Amit Reagan álom-ticketnek nevezett és képzelt, az novemberben a Republi­kánus Párt hattyúdala lehetett volna. Ford ka­tasztrófát jelenthetett volna a GOP számára. Jerry Fordot már egy­szer legyőzte Jimmy Carter. A kettőjük közti televíziós vitában Ford még Carternél is osto­bábbnak bizonyult, pe­dig ez nem volt könnyű. (Emlékszünk-e még ar­ra, amikor Ford a Vas­függöny mögötti orszá­gokat „szabad és függet­len” országoknak minő­sítette?) Gerald Ford Amerika történetében az első olyan alelnök és elnök, aki nem választás útján került az elnöki pozíció­ba. Amikor az Agnew el­leni korrupciós vád fel­merült, a Watergate­­ügy már olyan izzó ál­lapotban volt, hogy Ni­xon nem tudta (és talán nem is akarta) megvéde­ni az alelnököt. Az ösz­­szes felmerülő lehetősé­gek közül Nixon azért választotta alelnökéül Fordot (és a szenátus azért járult ehhez hoz­zá), mert Ford jelen­téktelen ember volt, akit minden politikai frakció elfogadhatott. Amikor Ford elhatározta, hogy az elnöki pozícióra vá­lasztás útján pályázik , veszített. És milyen el­lenféllel szemben veszí­tett? Kérdés az, hogy Ford, aki két évig az Egyesült Államok elnöke volt, mi­ért lett volna hajlandó az alelnöki pozíciót elvál­lalni? Ezt senki sem tudja bi­zonyosan, de az ok való­színűleg a következő: A 67 éves Ford Reagan el­nöki időtartama után 71 éves lett vona. Majd­nem bizonyos, hogy a je­lenleg 69 éves Reagan nem indult volna újra­választásáért és így majdnem bizonyos, hogy — életkorára való tekintettel — nem is vá­lasztották volna meg. Ford alighanem arra gondolt, hogy ha a GOP jelenleg elnökjelöltté vá­lasztotta a 69 éves Re­agant, négy év múlva, 71 esztendős korában, az ő­ esélyei sem lennének rosszabbak arra, hogy az elnöki pozícióra is­mét pályázzék. A GOP szerencséje, hogy a republikánus alelnökjelölt George Bush lett. Az 55 éves Bush min­den előnnyel rendelke­zik ahhoz, hogy egy eset­leges Reagan-admi­­nisztrációt eredményes­sé tegyen. A CIA igaz­gatója volt és ennek kö­vetkeztében ismeri a kémelhárító szolgálat működését. UN nagykö­vet volt és ennek követ­keztében ismeri a Szov­jetunió „diplomáciai manővereit” és a világ gitt-egyletének a műkö­dését. Bush volt Ameri­ka első diplomáciai megbízottja Kínában és ezért ismeri a kínai dip­lomáciát­ és adott alka­lommal közelebb hoz­hatja egymáshoz Ameri­kát és a Kínai Népköz­­társaságot. George Bush, mindezen felül, sokkal intelligensebb, mint Reagan. Reagannak az elnök­jelöltségét elfogadó be­széde olyan volt, mint amilyen beszédet Rea­gantól el lehetett vár­ni: a beszédet Reagan dinamikusan, tehetsége­sen és érdekesen mond­ta el. Ezt el lehetett vár­nunk egy volt színésztől. A beszéd tele volt frázi­sokkal. Ezt várják vi­szont egy politikustól. A beszéd külpolitikai alap­vonala az volt, hogy Re­agan hajlandó lenne a diplomáciai kapcsolatot felvenni Taiwannal és hajlandó lenne­­a diplo­máciai kapcsolatot meg­szüntetni Kínával. Rea­gan nem tette világossá, hogy mit akarna tenni az Iránban túszként fogva tartott amerikaiak ki­szabadítására és a kö­zelkeleti helyzetet ép­pen csak érintette — szerencsére, mégpedig határozatlanul. A GOP konvenció egyik tanulsága az, hogy ha Reagant Amerika el­nökévé választják, a volt kaliforniai kormány­zónak, feltétlenül na­gyon tehetséges külpo­litikai tanácsadókra szüksége. A Taijvan- Kína probléma a legér­zékenyebb Amerika szá­mára ugyan semmit sem jelent Taiwan, azonban nagyon sokat jelent Kína, a szovjet aggresszió ellensúlyozá­sára. A közel keleti prob­léma nyugvópontra ho­zatala legalább olyan fontos Amerika, mint Egyiptom és Izrael szá­mára és ezt a kérdést nem lehet mellékesen kezelni, mint ahogyan azt elfogadó beszédé­ben Reagan tette. Az a körülmény, hogy Reagan egy ideig For­dot akarta alelnökjelöl­­tül, kétségtelenül politi­kai gyakorlatlanságára mutat. A GOP konven­ció másik tanulsága te­hát az, hogy ha Reagant elnökké választják, na­gyon tehetséges belpoli­tikai tanácsadókra lesz szüksége. Más szavak­kal kifejezve: Reagan elindíthatja Amerikát egy új úton, mert, meg­van ehhez az elhatáro­zottsága, megfelelő munkatársakkal kell azonban körülvennie magát, mert azok nélkül nincs meg a képessége. A GOP úgynevezett Platform Bizottságának programja több, mint kétséges. A program a Taiwannal való kapcso­latok „szükségességét” hangsúlyozza, belpoliti­kai vonalon pedig (és Reagan egyetért ezzel), például, olyan alkot­mánymódosító javasla­tot követel, amely a magzatelhajtást illegá­lisnak minősítené. Alig valószínű, hogy a föde­­rális törvényhozók több­sége és az amerikai ál­lamok kétharmada eh­hez hozzájárulna és még pozitív döntés esetében is esetleg a US Legfel­sőbb Bírósága alkot­mány­ellenesnek minő­sítene egy ilyen tör­vényt. De minden lehet­séges. A Platform Bizottság (és Reagan) olyan fede­­rális törvényt kíván, amely visszahozná a halálbüntetést. Ilyen törvényre azonban való­jában azért nincs szük­ség, mert a US Legfel­sőbb Bírósága évekkel ezelőtt (saját korábbi határozatát megváltoz­tatva) úgy döntött, hogy minden amerikai állam­nak jogában van a halál­­büntetést visszaállíta­nia — és számos állam ezt már meg is tette.­­ Mindezt összefoglal­va, a Reagan-Bush duett hátránya: Reagan gya­korlatlan, és életkora esetleg bizonyos problé­mákkal szembe állítja. Bushnak, ha alelnöki po­zícióba kerül, ez lesz az első olyan federális po­zíciója, ahova nem kine­vezés, hanem megvá­­l­­asztás útján került. Ez gyakorlatilag annyit je­lent, hogy sokkal na­gyobb felelősséggel tar­tozik az amerikai tör­vényhozóknak, mint az Elnöknek és ez konflik­tussal járhat. Reagan—Bush együt­tes előnyei: Reagan pon­tosan és világosan lát­ja a Szovjetunióval kap­csolatban eddig tanúsí­tott magatartás veszé­lyét és eredménytelen­ségét és szerencsére nem esik abba a divatos hibába, amely a kom­munista-ellenes maga­tartást „reakciósnak” és „jobboldalinak” te­kinti. Reagan, aki nem federális bürokrata (és egyáltalában nem bü­rokrata) érzelmileg és intellektuálisan hajlan­dó lehet (ígéretének megfelelően) a szükség­telen federális ügynök­ségeket eliminálni. Ge­orge Bush intelligens ember, akinek külpoliti­kai és diplomáciai gya­korlata van. Ő az az em­ber, aki négy év múlva, tehát 61 éves korában, az Egyesült Államok elnö­ke lehet. Bush az egyet­len politikus jelenleg Amerikában, aki min­den, a CIA elleni vádra válaszolni tud és aki ké­pes lehet arra, hogy az amerikai k­émelhárító szervezet gyakran tá­madott, megbénított munkáját­­ megfelelőb­bé tegye. Reagan nem tehetség­telen ember és százszor­ta jobb Cartelnél, — no­vemberben azonban az amerikai választó­pol­gárok ismét azzal a kér­déssel kerülnek szem­be, amely évtizedek óta kísérti őket. Nem arra a politikusra szavaznak majd, aki sokkal jobb, hanem aki „kevésbbé rossz”. És Jimmy Car­ter négy évi adminiszt­rációja után kétségte­len, hogy Ronald Rea­gan feltétlenül a „ke­vésbbé rossz” kategóri­ába kerülhet. Ez nem Reagan képességeinek bírálata — ez sokkal in­kább a szörnyű és ka­tasztrofális Carter-ad­­minisztráció tevékeny­ségének a felmérése. Elnökjelöltté választását követő napon a „National Federation of Republican" díszebédet rendezett Ronald Reagan tiszteletére. A díszebéd első ,,fogásaként” Reagan nyilvánosan igazi hollywoodi csókot adott feleségének Hírek és képek a nagyvilágból Pontosan reggel 8 óra volt, amikor Jimmy Carter belépett a tokiói Okura Hotel Wakakusa (Fiatal Fű) nevű termé­be, ahol Hua Guofeng, a Kínai Kommunista Párt elnöke és Kína dik­tátora már várt rá. Ez volt az első eset, hogy az amerikai elnök és a kínai diktátor szemé­lyesen találkozott. Mind­ketten kifürkészhetet­­lenül mosolyogtak: Mr. Carter azért, mert mi­előtt sikertelen ame­rikai elnök lett, sikeres üzletember volt, Mr. Guofeng pedig azért, mert kínai. A találkozás azért vált lehetővé, mert mindketten részt vettek a néhai japán miniszter­­elnök, Masayoshi Ohira, tiszteletére rendezett gyászünnepségen. Sem­­Carter,­­sem a kínai dik­tátor nem kedvelte kü­lönösebben Ohirát, így tehát érhető, hogy a gyászünnepségen részt­vettek. Egy óra 22 percig tartó megbeszélésük sokkal nagyobb vissz­hangot keltett a világ­sajtóban, mint a gyász­ünnepség. A megbeszélés után közös nyilatkozatot ad­tak ki, amelynek lénye­ge: mindketten ellenzik a Szovjetunió afganisz­táni katonai kalandját, és mindketten ellenzik azt, hogy Vietnam meg­szállta Cambodiát. Az értekezletnek azon­ban sokkal kisebb gya­korlati jelentősége van, mint azt a világsajtó tudósítóinak jelentései­ből következtetni lehet­ne. Valószínű, hogy a kí­nai diktátor (ha meg nem hal), november után is pozíciójában lesz. Jimmy Carter új­raválasztása azonban egyre valószínűtlenebb. Ha pedig Cartert nem választják újra, Hua Guofengnek az új ame­rikai elnökkel, Reagan­nal, kell hogy szembez­­zen, akit — természete­sen — Jimmy Carter egyetlen korábbi ígérete sem köt. S még valami más: Augusztusban a Kínai Kommunista Párt kong­resszust tart. Valószí­nű, hogy Guofeng to­vábbra is a Kínai Kom­munista Párt elnöke ma­rad és valószínű, hogy továbbra is Kína minisz­terelnöke marad. (Ez a kínai diktátor hivata­los címe.) Még abban az esetben is azonban, ha ez így történik, politikai befolyása jelentős mér­tékben csökkenni fog, mert a párt központi bi­zottságban egyre erő­södnek ellenfelei. A Köz­ponti Bizottság tagjai­nak többsége (nyugati újságírók jelentései szerint) Deng Xiaoping, helyettes miniszterel­nökkel sem ért egyet, akit viszont túlságosan liberálisnak tartanak.­­Nagyon nehéz eldönte­ni, hogy mit jelent libe­rálisnak lenni­ Kínában.) Mindezek figyelembe vételével a Carter és Gu­ofeng közötti tokiói ta­lálkozás nem tűnik je­lentősnek, mert mindkét félnek a helyzete és jö­vőbeni befolyása — leg­alább is — bizonytalan a jövőt nézve. A Nők évtizede — ez volt a címe annak a nem­zetközi nő­konferenciá­nak, amelyet nemrégi­ben Kopenhágában ren­deztek és amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete sponzorolt. A konferencia előtt sokak­ban (férfiakban és nők­ben egyaránt) felmerült a kérdés: Miért kell az 1980 és 1990 közötti évti­zedet éppen a Nők Évti­zedének nevezni? Miért nem lehet ez az évtized a Bádogosok Évtizede? Vagy a Könyvelőké? Vagy az Ügyvédeké?­ Vagy a Villanyszerelő­ké? A konferencia ismét bebizonyította, hogy ér­dekes módon, a feminis­ta szervezeteknek világi szerte valami különös, de félreérthetetlen azo­nosságuk van a kommu­nizmussal. A konferen­cia első szónoka Valen­tina Tereshkova, a világ első űrutazónője volt,, aki ma 43 éves, a szov­­­jet hadsereg ezredese és 1963-ban három napot­ töltött a világűrben. A még mindig csinos Va­lentina — többek között — a következőket mond­ta felszólalásában: — Az imperializmus reakciós osztagai hát­ráltatják a nők egyen­jogúságát, mert növelik fegyverkezésükkel a nemzetközi feszültsé­get. Az imperialisták ál­landóan bombákat gyár­tanak, holott a világnak nem bombákra, hanem óvodákra lenne szük­sége. Ms. Tereshkova drá­mai propaganda beszé­déből valamit levon az a körülmény, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete statisztikai osztályának felmérése szerint az Amerikánál sokkal szegényebb Szov­jetunió sokkal nagyobb összeget fordít fegyver­kezésre, mint az Egye­­­­­ült Államok. Amikor Hava Hareli, izraeli küldött kért szót, 200 arab, ázsiai, afrikai kommunista delegátus vonult ki a gyűlésterem­ből — tiltakozásul. Az ünnepélyes kivonulást a PLO tagja, Leila Kha­­led, vezette. Ha még em­lékszünk nevére, ő az, aki évekkel ezelőtt te­vékenyen részt vett egy repülőgéprablás­ban. (Ennyit a női gyen­gédségről.) A legfan­tasztikusabb azonban Sarevan Yurish, afgán küldött szájából hang­zott el: — Izrael az arab test­vériség megbontója és ezért ellenségünk. Vala­hányszor egy izraeli de­legátus fel fog szólalni, kivonulunk az üléste­remből, mert az arab testvériség és a szabad­Valentina Tereshkova­ság hívei vagyunk. (Szin­te könnyeztetően meg­ható egy olyan szabad­ságvágy, ahol nem hall­gatják meg azokat, akik velük esetleg nem érte­nek egyet.) Nguyen Ngoc Dunc, vietnami női küldött nyi­latkozata : — A vietnami nő­moz­galom célja az imperia­listák elleni állandó küz­delem. (Szép és megha­tó!) A konferencia 18 napig tartott, 150 ország ösz­­szesen 1,500 küldötte vett részt,és az egyetlen tanulság az, hogy a nő­konferencia, mint az ko­rábban is történt, egyál­talában nem a női prob­lémákkal foglalkozott (ha egyáltalában van­nak ilyenek) hanem egy­szerűen kommunista propaganda volt. Sarah Weddington, amerikai és Hava Hare­l­, izraeli küldött, ál­­lást foglalt a különben is jelentéktelen konferen­cia politikai irányvona­la ellen. A még mindig feltűnően szép Jihan Sa­dat, az egyiptomi elnök felesége, — akinek csi­nos külseje mellett úgy­látszik esze is van — a konferencia harmadik napján tiltakozásul ha­zautazott. Tiltakozása azonban úgy látszik elve­szett a kommunista fe­ministák hangzavará­ban. • A két kifürkészhetetlenül mosolygó kínai Tokióban: Carter és Hua. A mellettük ülő nő és férfi a két tolmács­­a ítéletidő írta: ifj. Fekete István A két kötetes, — de egy kötetben megjelentetett, — nagy terjedelmű, 3­ oldalas, sok szép illusztrációval díszített regényt Dr. Nádas Gyula clevelai­di Árpád kiadóvállalata jelentette meg. Az izgalmas eseményekben gazdag történelmi témájú regényt a „tizenéves” korosztály éppen úgy élvezheti, mit az idősebb generációk. Az író aki köztudomásúlag minden idők egyik legolvasottabb és legnép­szerűbb magyar írójának Fekete Istvánnak a fia, — jó tizenöt éve szerepe emigrációs irodalmunkban. Novelláival nem csak amerikai és kanadai, ha nem európai, ausztráliai és dél-amerikai lapok hasábjain is találkozhattunk Ifj. Fekete István írói adottságára talán az a legnagyobb dicséret, ha a mondjuk, hogy stílusa, szókincse és érzés­ gazdagsága édesapjára emléke­zet. A két Fekete István abban is hasonlít egymásra, hogy nem csak történet­ük érdekességével, hanem egyéni természet-ábrázolásukkal és tiszta, sőt magyar nyelvezetükkel is szórakoztatják — és tanítják — olvasóikat Árpád kiadóvállal! RENDELŐ-SZELVÉNY Megrendelem ifj Fekete István: ÍTÉLETIDŐ című művét Puhakötésben $ 9.00 plusz 1.00 postaköltség drb——1 Vászonkötésben $14.00 plusz 1.00 postaköltség drb______ Pontos név: ......................Cím: .Zip code:. A csekket, vagy pénzes utalványt kérjük: Julius Nadas névre és ítélt­idős megjelöléssel, vagy a CHICAGO és KÖRNYÉKE címére (5116 N. Cer­ral Pk. Chicago 111. 60625), vagy pedig Mr. Julius Nadal (1425 Grace Ave, Lak­wood, Ohio 44107) Árpád könyvkiadó címére küldeni.

Next