Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-08-02 / 31. szám
6. oldal A GOP konvenciójának tanulságai Hajszálon múlott... Lélegzet visszafojtva néztük a történteket a televízió képernyőjén... Majdnem Gerald Ford lett az amerikai Grand Old Party alelnökjelöltje. Az elnökjelölt, Ronald Reagan, arra kérte Gerald Fordot, hogy vállalja el a Republikánus Párt alelnökjelöltségét. Ford erre hajlandó is lett volna és kettőjük között a megbeszélések erre vonatkozóan meg is indultak. Reagan úgy ítélte, hogy olyan ticket, amely Reagan a Ford duett lenne, a GDP igazi álom-ticketje lehetne és a novemberi választási győzelmet biztosítaná. Később Ford, David Brinkleyvel, az NBC televíziós hálózat hírmagyarázójával folytatott beszélgetése alkalmával kijelentette: Az alelnökjelölti pozíciót majdnem elvállalta, ez azonban lehetetlenné vált, mert nem volt idejük a tárgyalásokat befejezni, mivel a szállodai felvonó túlzsúfolt volt, ő maga a megbeszélések végső stádiumára későn érkezett. Reagan mindenképpen be akarta jelenteni a konvenciónak alelnökjelöltjét és így lett George Bush a Republikánus Párt alelnökjelöltje. (Ezt a hírt egyébként Henry Kissinger, akit Reagan a közte és Ford közti megbeszélések közvetítésére kért fel, — szintén megerősítette.) Hogy Ford nem lett a GOP alelnökjelöltje, azért mindenekelőtt hálásak lehetünk a szállodai felvonónak. Amit Reagan álom-ticketnek nevezett és képzelt, az novemberben a Republikánus Párt hattyúdala lehetett volna. Ford katasztrófát jelenthetett volna a GOP számára. Jerry Fordot már egyszer legyőzte Jimmy Carter. A kettőjük közti televíziós vitában Ford még Carternél is ostobábbnak bizonyult, pedig ez nem volt könnyű. (Emlékszünk-e még arra, amikor Ford a Vasfüggöny mögötti országokat „szabad és független” országoknak minősítette?) Gerald Ford Amerika történetében az első olyan alelnök és elnök, aki nem választás útján került az elnöki pozícióba. Amikor az Agnew elleni korrupciós vád felmerült, a Watergateügy már olyan izzó állapotban volt, hogy Nixon nem tudta (és talán nem is akarta) megvédeni az alelnököt. Az öszszes felmerülő lehetőségek közül Nixon azért választotta alelnökéül Fordot (és a szenátus azért járult ehhez hozzá), mert Ford jelentéktelen ember volt, akit minden politikai frakció elfogadhatott. Amikor Ford elhatározta, hogy az elnöki pozícióra választás útján pályázik , veszített. És milyen ellenféllel szemben veszített? Kérdés az, hogy Ford, aki két évig az Egyesült Államok elnöke volt, miért lett volna hajlandó az alelnöki pozíciót elvállalni? Ezt senki sem tudja bizonyosan, de az ok valószínűleg a következő: A 67 éves Ford Reagan elnöki időtartama után 71 éves lett vona. Majdnem bizonyos, hogy a jelenleg 69 éves Reagan nem indult volna újraválasztásáért és így majdnem bizonyos, hogy — életkorára való tekintettel — nem is választották volna meg. Ford alighanem arra gondolt, hogy ha a GOP jelenleg elnökjelöltté választotta a 69 éves Reagant, négy év múlva, 71 esztendős korában, az ő esélyei sem lennének rosszabbak arra, hogy az elnöki pozícióra ismét pályázzék. A GOP szerencséje, hogy a republikánus alelnökjelölt George Bush lett. Az 55 éves Bush minden előnnyel rendelkezik ahhoz, hogy egy esetleges Reagan-adminisztrációt eredményessé tegyen. A CIA igazgatója volt és ennek következtében ismeri a kémelhárító szolgálat működését. UN nagykövet volt és ennek következtében ismeri a Szovjetunió „diplomáciai manővereit” és a világ gitt-egyletének a működését. Bush volt Amerika első diplomáciai megbízottja Kínában és ezért ismeri a kínai diplomáciát és adott alkalommal közelebb hozhatja egymáshoz Amerikát és a Kínai Népköztársaságot. George Bush, mindezen felül, sokkal intelligensebb, mint Reagan. Reagannak az elnökjelöltségét elfogadó beszéde olyan volt, mint amilyen beszédet Reagantól el lehetett várni: a beszédet Reagan dinamikusan, tehetségesen és érdekesen mondta el. Ezt el lehetett várnunk egy volt színésztől. A beszéd tele volt frázisokkal. Ezt várják viszont egy politikustól. A beszéd külpolitikai alapvonala az volt, hogy Reagan hajlandó lenne a diplomáciai kapcsolatot felvenni Taiwannal és hajlandó lennea diplomáciai kapcsolatot megszüntetni Kínával. Reagan nem tette világossá, hogy mit akarna tenni az Iránban túszként fogva tartott amerikaiak kiszabadítására és a közelkeleti helyzetet éppen csak érintette — szerencsére, mégpedig határozatlanul. A GOP konvenció egyik tanulsága az, hogy ha Reagant Amerika elnökévé választják, a volt kaliforniai kormányzónak, feltétlenül nagyon tehetséges külpolitikai tanácsadókra szüksége. A Taijvan- Kína probléma a legérzékenyebb Amerika számára ugyan semmit sem jelent Taiwan, azonban nagyon sokat jelent Kína, a szovjet aggresszió ellensúlyozására. A közel keleti probléma nyugvópontra hozatala legalább olyan fontos Amerika, mint Egyiptom és Izrael számára és ezt a kérdést nem lehet mellékesen kezelni, mint ahogyan azt elfogadó beszédében Reagan tette. Az a körülmény, hogy Reagan egy ideig Fordot akarta alelnökjelöltül, kétségtelenül politikai gyakorlatlanságára mutat. A GOP konvenció másik tanulsága tehát az, hogy ha Reagant elnökké választják, nagyon tehetséges belpolitikai tanácsadókra lesz szüksége. Más szavakkal kifejezve: Reagan elindíthatja Amerikát egy új úton, mert, megvan ehhez az elhatározottsága, megfelelő munkatársakkal kell azonban körülvennie magát, mert azok nélkül nincs meg a képessége. A GOP úgynevezett Platform Bizottságának programja több, mint kétséges. A program a Taiwannal való kapcsolatok „szükségességét” hangsúlyozza, belpolitikai vonalon pedig (és Reagan egyetért ezzel), például, olyan alkotmánymódosító javaslatot követel, amely a magzatelhajtást illegálisnak minősítené. Alig valószínű, hogy a föderális törvényhozók többsége és az amerikai államok kétharmada ehhez hozzájárulna és még pozitív döntés esetében is esetleg a US Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek minősítene egy ilyen törvényt. De minden lehetséges. A Platform Bizottság (és Reagan) olyan federális törvényt kíván, amely visszahozná a halálbüntetést. Ilyen törvényre azonban valójában azért nincs szükség, mert a US Legfelsőbb Bírósága évekkel ezelőtt (saját korábbi határozatát megváltoztatva) úgy döntött, hogy minden amerikai államnak jogában van a halálbüntetést visszaállítania — és számos állam ezt már meg is tette. Mindezt összefoglalva, a Reagan-Bush duett hátránya: Reagan gyakorlatlan, és életkora esetleg bizonyos problémákkal szembe állítja. Bushnak, ha alelnöki pozícióba kerül, ez lesz az első olyan federális pozíciója, ahova nem kinevezés, hanem megválasztás útján került. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy sokkal nagyobb felelősséggel tartozik az amerikai törvényhozóknak, mint az Elnöknek és ez konfliktussal járhat. Reagan—Bush együttes előnyei: Reagan pontosan és világosan látja a Szovjetunióval kapcsolatban eddig tanúsított magatartás veszélyét és eredménytelenségét és szerencsére nem esik abba a divatos hibába, amely a kommunista-ellenes magatartást „reakciósnak” és „jobboldalinak” tekinti. Reagan, aki nem federális bürokrata (és egyáltalában nem bürokrata) érzelmileg és intellektuálisan hajlandó lehet (ígéretének megfelelően) a szükségtelen federális ügynökségeket eliminálni. George Bush intelligens ember, akinek külpolitikai és diplomáciai gyakorlata van. Ő az az ember, aki négy év múlva, tehát 61 éves korában, az Egyesült Államok elnöke lehet. Bush az egyetlen politikus jelenleg Amerikában, aki minden, a CIA elleni vádra válaszolni tud és aki képes lehet arra, hogy az amerikai kémelhárító szervezet gyakran támadott, megbénított munkáját megfelelőbbé tegye. Reagan nem tehetségtelen ember és százszorta jobb Cartelnél, — novemberben azonban az amerikai választópolgárok ismét azzal a kérdéssel kerülnek szembe, amely évtizedek óta kísérti őket. Nem arra a politikusra szavaznak majd, aki sokkal jobb, hanem aki „kevésbbé rossz”. És Jimmy Carter négy évi adminisztrációja után kétségtelen, hogy Ronald Reagan feltétlenül a „kevésbbé rossz” kategóriába kerülhet. Ez nem Reagan képességeinek bírálata — ez sokkal inkább a szörnyű és katasztrofális Carter-adminisztráció tevékenységének a felmérése. Elnökjelöltté választását követő napon a „National Federation of Republican" díszebédet rendezett Ronald Reagan tiszteletére. A díszebéd első ,,fogásaként” Reagan nyilvánosan igazi hollywoodi csókot adott feleségének Hírek és képek a nagyvilágból Pontosan reggel 8 óra volt, amikor Jimmy Carter belépett a tokiói Okura Hotel Wakakusa (Fiatal Fű) nevű termébe, ahol Hua Guofeng, a Kínai Kommunista Párt elnöke és Kína diktátora már várt rá. Ez volt az első eset, hogy az amerikai elnök és a kínai diktátor személyesen találkozott. Mindketten kifürkészhetetlenül mosolyogtak: Mr. Carter azért, mert mielőtt sikertelen amerikai elnök lett, sikeres üzletember volt, Mr. Guofeng pedig azért, mert kínai. A találkozás azért vált lehetővé, mert mindketten részt vettek a néhai japán miniszterelnök, Masayoshi Ohira, tiszteletére rendezett gyászünnepségen. SemCarter,sem a kínai diktátor nem kedvelte különösebben Ohirát, így tehát érhető, hogy a gyászünnepségen résztvettek. Egy óra 22 percig tartó megbeszélésük sokkal nagyobb visszhangot keltett a világsajtóban, mint a gyászünnepség. A megbeszélés után közös nyilatkozatot adtak ki, amelynek lényege: mindketten ellenzik a Szovjetunió afganisztáni katonai kalandját, és mindketten ellenzik azt, hogy Vietnam megszállta Cambodiát. Az értekezletnek azonban sokkal kisebb gyakorlati jelentősége van, mint azt a világsajtó tudósítóinak jelentéseiből következtetni lehetne. Valószínű, hogy a kínai diktátor (ha meg nem hal), november után is pozíciójában lesz. Jimmy Carter újraválasztása azonban egyre valószínűtlenebb. Ha pedig Cartert nem választják újra, Hua Guofengnek az új amerikai elnökkel, Reagannal, kell hogy szembezzen, akit — természetesen — Jimmy Carter egyetlen korábbi ígérete sem köt. S még valami más: Augusztusban a Kínai Kommunista Párt kongresszust tart. Valószínű, hogy Guofeng továbbra is a Kínai Kommunista Párt elnöke marad és valószínű, hogy továbbra is Kína miniszterelnöke marad. (Ez a kínai diktátor hivatalos címe.) Még abban az esetben is azonban, ha ez így történik, politikai befolyása jelentős mértékben csökkenni fog, mert a párt központi bizottságban egyre erősödnek ellenfelei. A Központi Bizottság tagjainak többsége (nyugati újságírók jelentései szerint) Deng Xiaoping, helyettes miniszterelnökkel sem ért egyet, akit viszont túlságosan liberálisnak tartanak.Nagyon nehéz eldönteni, hogy mit jelent liberálisnak lenni Kínában.) Mindezek figyelembe vételével a Carter és Guofeng közötti tokiói találkozás nem tűnik jelentősnek, mert mindkét félnek a helyzete és jövőbeni befolyása — legalább is — bizonytalan a jövőt nézve. A Nők évtizede — ez volt a címe annak a nemzetközi nőkonferenciának, amelyet nemrégiben Kopenhágában rendeztek és amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete sponzorolt. A konferencia előtt sokakban (férfiakban és nőkben egyaránt) felmerült a kérdés: Miért kell az 1980 és 1990 közötti évtizedet éppen a Nők Évtizedének nevezni? Miért nem lehet ez az évtized a Bádogosok Évtizede? Vagy a Könyvelőké? Vagy az Ügyvédeké? Vagy a Villanyszerelőké? A konferencia ismét bebizonyította, hogy érdekes módon, a feminista szervezeteknek világi szerte valami különös, de félreérthetetlen azonosságuk van a kommunizmussal. A konferencia első szónoka Valentina Tereshkova, a világ első űrutazónője volt,, aki ma 43 éves, a szovjet hadsereg ezredese és 1963-ban három napot töltött a világűrben. A még mindig csinos Valentina — többek között — a következőket mondta felszólalásában: — Az imperializmus reakciós osztagai hátráltatják a nők egyenjogúságát, mert növelik fegyverkezésükkel a nemzetközi feszültséget. Az imperialisták állandóan bombákat gyártanak, holott a világnak nem bombákra, hanem óvodákra lenne szüksége. Ms. Tereshkova drámai propaganda beszédéből valamit levon az a körülmény, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete statisztikai osztályának felmérése szerint az Amerikánál sokkal szegényebb Szovjetunió sokkal nagyobb összeget fordít fegyverkezésre, mint az Egyeült Államok. Amikor Hava Hareli, izraeli küldött kért szót, 200 arab, ázsiai, afrikai kommunista delegátus vonult ki a gyűlésteremből — tiltakozásul. Az ünnepélyes kivonulást a PLO tagja, Leila Khaled, vezette. Ha még emlékszünk nevére, ő az, aki évekkel ezelőtt tevékenyen részt vett egy repülőgéprablásban. (Ennyit a női gyengédségről.) A legfantasztikusabb azonban Sarevan Yurish, afgán küldött szájából hangzott el: — Izrael az arab testvériség megbontója és ezért ellenségünk. Valahányszor egy izraeli delegátus fel fog szólalni, kivonulunk az ülésteremből, mert az arab testvériség és a szabadValentina Tereshkovaság hívei vagyunk. (Szinte könnyeztetően megható egy olyan szabadságvágy, ahol nem hallgatják meg azokat, akik velük esetleg nem értenek egyet.) Nguyen Ngoc Dunc, vietnami női küldött nyilatkozata : — A vietnami nőmozgalom célja az imperialisták elleni állandó küzdelem. (Szép és megható!) A konferencia 18 napig tartott, 150 ország öszszesen 1,500 küldötte vett részt,és az egyetlen tanulság az, hogy a nőkonferencia, mint az korábban is történt, egyáltalában nem a női problémákkal foglalkozott (ha egyáltalában vannak ilyenek) hanem egyszerűen kommunista propaganda volt. Sarah Weddington, amerikai és Hava Harel, izraeli küldött, állást foglalt a különben is jelentéktelen konferencia politikai irányvonala ellen. A még mindig feltűnően szép Jihan Sadat, az egyiptomi elnök felesége, — akinek csinos külseje mellett úgylátszik esze is van — a konferencia harmadik napján tiltakozásul hazautazott. Tiltakozása azonban úgy látszik elveszett a kommunista feministák hangzavarában. • A két kifürkészhetetlenül mosolygó kínai Tokióban: Carter és Hua. A mellettük ülő nő és férfi a két tolmácsa ítéletidő írta: ifj. Fekete István A két kötetes, — de egy kötetben megjelentetett, — nagy terjedelmű, 3 oldalas, sok szép illusztrációval díszített regényt Dr. Nádas Gyula clevelaidi Árpád kiadóvállalata jelentette meg. Az izgalmas eseményekben gazdag történelmi témájú regényt a „tizenéves” korosztály éppen úgy élvezheti, mit az idősebb generációk. Az író aki köztudomásúlag minden idők egyik legolvasottabb és legnépszerűbb magyar írójának Fekete Istvánnak a fia, — jó tizenöt éve szerepe emigrációs irodalmunkban. Novelláival nem csak amerikai és kanadai, ha nem európai, ausztráliai és dél-amerikai lapok hasábjain is találkozhattunk Ifj. Fekete István írói adottságára talán az a legnagyobb dicséret, ha a mondjuk, hogy stílusa, szókincse és érzés gazdagsága édesapjára emlékezet. A két Fekete István abban is hasonlít egymásra, hogy nem csak történetük érdekességével, hanem egyéni természet-ábrázolásukkal és tiszta, sőt magyar nyelvezetükkel is szórakoztatják — és tanítják — olvasóikat Árpád kiadóvállal! RENDELŐ-SZELVÉNY Megrendelem ifj Fekete István: ÍTÉLETIDŐ című művét Puhakötésben $ 9.00 plusz 1.00 postaköltség drb——1 Vászonkötésben $14.00 plusz 1.00 postaköltség drb______ Pontos név: ......................Cím: .Zip code:. A csekket, vagy pénzes utalványt kérjük: Julius Nadas névre és ítéltidős megjelöléssel, vagy a CHICAGO és KÖRNYÉKE címére (5116 N. Cerral Pk. Chicago 111. 60625), vagy pedig Mr. Julius Nadal (1425 Grace Ave, Lakwood, Ohio 44107) Árpád könyvkiadó címére küldeni.