Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-09-24 / 39. szám
Az amerikai—szovjet viszony mélypontra jutott Moszkva kiutasította a leningrádi amerikai konzulhelyettest, David Agustenborgot és feleségét Denise-t „piert kémkedésen érték őket!” Ezt a bejelentést a KGB tette közzé és a TASS iroda kürtölte világszerte a hét elején. A washingtoni külügyminisztérium azonnali válasza: „Az USA augusztus folyamán két szovjet diplomatát Washingtonban nemkívánatos személyiségnek nyilvánított és hazatanácsolt.” Ez a bejelentés a tény első ízben történő felfedése. Sejtteti azt is, hogy a szovjet akció tulajdonképpen viszont válasz inkább, mintsem kémek tettenérése. Az amerikai külügyminisztérium nyilatkozata különben egy meglepetést is tartalmazott: „Erőteljesen tiltakozunk a fizikai bántalmazás miatt, amelynek David Austenberg leningrádi amerikai konzulhelyettes lett kitéve.” Ennyi a bejelentés. A többit a képzeletre kell bíznunk, hogy mi is történt a KGB és az amerikai konzulhelyettes között. A State Department nem árulta el ki volt a két kiutasított szovjet kém. Az Associated Press hírügynökség tudni véli, hogy mindkettő katonai attaséként szerepelt a washingtoni szovjet amerikai nagykövetségen: Yury Petrovics Leonov, helyettes légiattasé volt az egyik és Anatoli Jevgenyevics Stritko a másik. Az előbbit augusztus 19-én az utóbbit augusztus 17-én nyilvánította Washington „persona non grata”-nak, de az orosz kémeknek Amerikában fizikai bántódásuk nem esett, Washingtonban ugyanis ez nem szokás. Mindezzel egyidőben a moszkvai amerikai nagykövetség jegyzéket kívánt átnyújtani a szovjet külügyminisztériumnak, kártérítést követelve a koreai gépen elpusztult 61 amerikai polgár életéért. Szovjet részről visszautasították a jegyzék elfogadását és sajtóértekezleteik során szovjet szóvivők kijelentették: Moszkva nem fizet, a felelősséget Washingtonra hárítja, arra aki kémgépet küldött felségterületére. Viselje az a teljes felelősséget. Amerikai részről természetesen ezt a választ nem tartották kielégítőnek és most más fórumokon keresztül követelik tovább az anyagi kártérítést. Diplomáciai szakértők szerint a hidegháború, az 1950-es esztendők óta nem ért el a két szuperhatalom viszonya olyan mélypontot, mint ahol jelenleg tart légiforgalmat ellenőrző szervét, hogy ez lépjen közbe és vizsgálja ki a koreai gép tragédiáját. A Szovjetunió fenyegetése: A jövőben is lelő minden területére tévedt gépet, senkit sem ijesztett meg jobban mint a pilótákat. Tévedni emberi dolog, az ő mesterségük pedig a repülés. Senki sem szereti, ha a szovjet helyi parancsnokok saját döntésük útján célponttá választhatja őket, ha a balsors úgy hozná, hogy övezetébe tévednek. És a sajtókonferenciák: A Szovjetunió ha a nemzetközi fórumokon vesztett is, a honi színtéren harcolva igyekezett ezt ellensúlyozni. A múlt hét végén egybecsődítették a Moszkvában működő nemzetközi sajtót és az egyik legfontosabb szovjet tábornok térkép előtt kezében pálcával ismertette a koreai gép történetének szovjet változatát. Úgy ahogy ezt egy héttel az esemény után Moszkvában koholták, és az amerikai magyarázat hézagainak láncra fűzésével tálalták. A szovjet tábornok teljesítménye jelentős volt. A TASS távirati iroda küldötteit mellbevágta a sok tiszteletlen kérdés, amit a nyugati tudósítók a tábornok úrnak szegeztek. Ilyenhez az oroszok nincsenek szokva. És a sok válasz, amit a tábornok adott türelmesen a kérdések özönére, felfedve az alá- és fölérendeltségeket, a szovjet katonai gondolkozást és még sok egyebet, amit Moszkva eddig gondosan titkolt, szintén szokatlan volt a szovjetek számára. Moszkvában nem szoktak sajtókonferenciát tartani, ilyesmit csakis Gromikó engedhetett meg magának, a túlélés mestere, aki Sztálintól számítva eddig mindenkit sikeresen túlélt. A Szovjetunió bombázó gépeket küldött Japán irányába A múlt hét péntekén Moszkva közölte Tokióval, hogy a japán tengeren hadgyakorlatba kezd. Ugyanebben az időpontban egy kis japáni flotta és néhány amerikai hajó túl a szovjet vizeken, nemzetközi övezetben a dél-koreai gép lezuhanásának közelében nyomokat keresett, holttesteket, vagy a gép szétroncsolt darabkáit. A jelzett szovjet hadgyakorlat kezdete előtt szovjet repülőgépek és hajók közelítették meg a baleset színhelyén nyomozó japán és amerikai flotillát. Megjelenésükkel igyekeztek ennek munkáját zavarni. A szovjet hadgyakorlat bejelentése 24 órával követte az ENSz Biztonsági Tanácsának döntését, mely elítélését a koreai airline 747-es gépének lelövését és az ezt követő tömegtragédiát, a 269 utas halálát. Nyomban az ENSz nyilatkozat után 8 nyugati ország pilótái, beleértve Finnországot is, hét hetes, illetve 60 napos bojkottot mondtak ki a Szovjetunióba való repülés és az onnét érkező szolgálat felfüggesztésére. Ez a bojkott azonban csupán korlátolt eredményt ért el, mert három fontos nyugati légitársaság, a svájci SWISS Air, az osztrák Ausztrian Airline és a francia Air France továbbra is fenntartották járataikat. És Moszkva a beállott hiányt kelet-európai csatlósainak járataival pótolta. Japán, amely szintén kivette részét a bojkottból, célpontja lett a hirtelen elhatározott szovjet hadgyakorlatnak. Tokió egyik hivatalos közege szerint a szovjet hadihajók éles töltényekkel felszerelve léptek a japán tenger két különböző zónájába. Majd a gyakorlat befejezése után két szovjet Backfire bombázó gép és két Badger felderítő géptől kísérve a japáni sziget Shado közelében japán légiterébe lépett be és 186 mérföldre közelítette meg a fővárost, Tokiót. Négy különböző japáni katonai repülőtérről ezután 8 japán katonai gép sietett a betolakodók fogadására. Ezek nyomban visszafordultak és hazarepültek. A Szovjetunió attitűdje, mondotta Shintaro Ane japán külügyminiszter kihívó és felelőtlen! ENSZ-határozat és váratlan sajtóértekezletek Moszkvában Az ENSz Biztonsági Tanácsa 10 napos vajúdás és Jean Kirkpatrick asszony amerikai fődelegátus erőteljes és fáradhatatlan sürgetése után 9 szavazat többséggel elítélte a dél-koreai gép tragédiáját és sürgette körülményeinek kivizsgálását. Csupán egyetlen ország a vádlott, a Szovjetunió szavazott ellene és ezzel megvétózta a javaslat elfogadását. Négy ország Nicaragua, Kína, Guiana és Zimbabwe tartózkodtak a szavazástól. Az ügy a biztonsági tanácstól természetesen máshova tevődött át és más nemzetközi fórumon folytatódik. E hét végén Montreálban a pilóták nemzetközi szervezete kérte az ENSz nemzetközi Mit gondolnak a nyugati kollégák sikerült-e az egész? Ezt kérdezték aggodalmasan a szovjet tudósítók amerikai és egyéb nyugati kollégáiktól. Ezek nem tudtak pontos válasszal szolgálni. Hasonló cirkuszt a nyugatiak Moszkvában nem láttak a II Világháború óta. Akkor mutogattak utoljára térképek előtt tábornokok. De mert akkoriban TV még nem volt, csupán a rádió mikrofonjai és filmhíradó kamerái voltak a tanúk. Moszkvában azonban a sajtókonferencia annyira megtetszett a hivatalos köröknek, hogy e héten még egy újabbat rendeztek. Ezúttal magasrangú szovjet kormányszemélyiség nyugtatta meg a Nyugatot, hogy a Szovjetuniót a történtek nem fogják a genfi fegyverkorlátozási tárgyaláson rábírni nagyobb engedékenységre ,és arra, hogy elfogadja az újabb amerikai rakéták bebocsátását Nyugat-Európában. Amennyiben az amerikaiak ilyesmit merészelnének, mondotta a szovjet szóvivő, úgy mi még újabb rakétákat szegezünk majd Európára és fegyverkezés még jobban felgyorsul. A világ ezáltal még veszélyesebb lesz, amiért megint csak Amerikát terheli majd a felelősség Pedig már amúgyis Washington túl veszélyessé tette a helyzetet amikor koreai kémgépet küldött hozzánk, hogy nálunk kémkedjen. Ki használja kémkedésre a polgári légi járatot? Jack Anderson a jólértesült washingtoni hírmagyarázó, akinek specialitása munkatársai révén az államtitkok elcsenése és azoknak szellőztetése a következőket állítja a koreai gép tragédiájával kapcsolatosan: A CIA szigorúan bizalmas jelzésű jelentése szerint a Szovjetunió pontosan tudta, hogy a légiterületére betévedt idegen gép polgári utasszállító jambó jet volt. Nem tévedésből lőtte azt le, hanem szándékosan. Kémkedésért azért gyanította, mert saját maga a Szovjetunió összes polgári járatát, az Aeroflot gépeket szüntelenül külföldi kémkedésre használja fel. Az Aeroflot gépek szenszitív lehallgató készülékkel vannak mind felszerelve. Két ízben is előfordult már, hogy amikor az amerikai honvédelmi főparancsnokság titkos riadó gyakorlatot tartott, az Aeroflot hirtelen megváltoztatta washingtoni járatának rögzített menetrendjét, és úgy indította gépét, hogy az lehallgathassa a titkos hadgyakorlatot. Az Aeroflot minden egyes gépén a KGB emberei gondoskodnak arról, hogy a személyzet és az utasok Nyugaton ne disszidálhassanak, ők kezelik a lehallgató készülékeket is. Röviden, minden egyes Aeroflot gép kémszolgálatot teljesít. Feltételezve ezt másokról is, amikor a délkoreai gép a Szovjetunió távol-keleti katonai ugródeszkája a Japántól 1945-ben elvett és azóta katonai arzenállá kiépített Kuril szigetcsoport közelében haladt el, a Szovjetunió úgy érezte, hogy legtitkosabb terveit lesik el. Itt egy hatalmas légitámaszpontot épített ki, az év eleje óta 23 szovjet MiG gépet rendelt ide, rakéta kilövő állomást is létesített, a legmodernebb radar berendezés védi a hadikikötőt, valamint egy földrengés jelző intézet azzal a valószínű feladattal, hogy a tengeralattjárók elleni védelmet szolgálja. A Szovjetunió ki tudja miért még tankokat is küldött a Kuril szigetekre. Ennek a katonai bázisnak közelébe tévedve a dél-koreai utasszállító gép megpecsételte saját halálos ítéletét. Tévedést a Szovjetunió csakis azzal követett el, folytatja Anderson, mert a 007-es járat nem kémkedett, és az amerikai utasszállítók sem teszik ezt. Az Egyesült Államoknak ilyesmire nincs szüksége, az űrből többet és jobban lát és hall, mint ezt a Szovjetunió eddig feltételezte. És a szárazföldről is, így Észak-Japánból a Hokkaidoban létesített 69-20-as számú titkos elektronikus lehallgató állomáson elejétől végéig követte a dél-koreai gép tragédiáját, amint ez az utóbb rekonstruált felvétel halmazból kiderült. A kelet-nyugati tengely Habsburg Ottó A világgazdasági válság idején került felszínre európai rendszerünknek egy gyengesége, helytelen felépítése. Gazdasági fejlődésünk nincsen egyensúlyban, ami negatív hatással van az egész közösségre. Ezenkívül bizonyos régi előírásaink már nem illenek bele mai környezetünkbe. Európa közlekedési hálózata azt mutatja, hogy kitűnő észak-déli összeköttetésekkel rendelkezünk. Ez vonatkozik mind a víziutakra, mind az utakra és a vasutakra. Ez utóbbinál különös szerepet játszik Franciaország rendkívül centralizált közlekedési hálózata, ahol gyakorlatilag minden vasútvonal Párizsba vezet. Ennek következtében sokszor gyorsabb egyik helyről a másikra Párizson át menni, mint közvetlen, egyenes irányban. Mivel a közlekedés a gazdasági élet éltető ereje, annak iránya a közlekedés tengelyét követi. Ennek az a következménye, hogy a mai Európa közepén vannak túlfejlesztett zónák, míg legkeletibb részein egyes széles területsávokra joggal mondhatjuk, hogy kimaradtak a hálózatból. Különösen súlyosan érinti ez a körülmény a szovjet blokk mentén lévő vidékeket. Ezeket nemcsak a közlekedési hálózat természetes hiányosságai sújtják, hanem az is, hogy a kommunista rezsimek brutális módon szétrombolták a hagyományos közlekedési vonalakat. Olyan helységek, amelyek a határzóna közelében vannak, vagy közel esnek a kommunista országokhoz, csak egy irányban fejlődhetnek gazdaságilag. Súlyosbítja ezt az a tény, hogy a mesterséges ma már, áthághatatlanná tett határok a lakosság rendes mozgását is lehetetlenné teszik. Ez magyarázza meg azt a rendkívüli, majdnem fenyegetőnek mondható demográfiai fejlődést, amely Európa két legsúlyosabban érintett nagyvárosában, Berlinben és Bécsben állott elő. Az Európai Közösség feladata, hogy építő reálpolitikát kezdeményezzen ebben a kérdésben. Vagyis különös figyelmet kellene szentelni azoknak a vidékeknek, amelyek gazdasági fejlődését a kedvezőtlen közlekedési rendszer akadályozza. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kizárólagosan észak-déli irány ellensúlyozására megteremtsünk egy kelet-nyugati közlekedési tengelyt. Hogy egy ilyen terv jelentős anyagi befektetéssel járna, az magától értetődik. Nemzeti síkon nem is lehet megoldani. A jövő vetületében a gazdasági csomópontokat nem lehet országos, hanem csak regionális alapon kiépíteni. Ez annál nehezebb kérdés, mert nemcsak a Közösség egyes városairól van szó, hanem olyan államokról is, amelyek annak idején az Európai Közösségbe fognak tartozni. Legkézenfekvőbb lenne egy egész Európára, vagy legalább egész Nyugat-Európára kiterjedő elgondolás, amelyből nem maradhatnának ki például a spanyol kikötők sem. Ebben a tekintetben is a jövő fejlődési irányára kell gondolnunk. A Közösségbe tartozó országokat csak lépésről-lépésre lehetett meggyőzni ezekről a világos és korunk parancsolta szükségességekről. A regionális politikusoknak nem volt könynyű feladata, mert a jövő követelményeinek tárgyilagos megítélése és a helyi, mindig a legközelebbi választás esélyeit szemmel tartó érdekek kereszttüzében állottak. Mégis joggal lehetünk óvatos optimisták. Az első pozitív lépés ezen a téren az európaparlament határozata volt, amely támogatta a Rajna-Majna- Duna csatorna kiépítését. Ez az ősrégi európai elgondolás lehetővé tenné, hogy végre a Dunakörzet is bekapcsolódjék a nyugateurópai ipari központokba. Csak egy pillantást kell vetnünk a térképre, hogy felismerjük ennek nagy jelentőségét. Ezzel szemben állandóan azt az érvet hozzák fel, hogy nem szabad a csatorna által utat nyitni az állami kézben lévő kereskedelem dömpingárakon szállító hajóinak. Azt állítják, hogy amint azt a Dunán tették, a Rajnán is lehetetlenné tennék a független hajózási vállalatok működését. Attól eltekintve, hogy a jelenlegi megítélés szerint joggal feltételezhetjük, hogy a mostani középeurópai helyzet nem fog soká tartani, megállapíthatjuk azt is, hogy a nyugateurópai államok, illetve az Európai Közösség csökkenthetné ezt a veszélyt. Egy hathatós dömpingellenes törvényre régóta szükség van. Szállítóink és repülőtársaságaink évek óta sürgetik meghozatalát. Semmi akadálya annak, hogy érvénybe lépjen a csatorna megépítése előtt. Ennek segítségével a dumpingáron való szállítás veszélyét ki lehetne védeni, annál is inkább, mert a keleti ajánlatok minősége romlik, áruk viszont mind kedvezőbb. A kettő végeredményében ellenük dolgoznék a nyugati piacokon. A Rajna-Majna-Duna csatorna csak az első lépés lenne. Az úthálózatnál az észak-déli közlekedési tengely kiépítése különösen esedékes. Nemcsak azért szükséges, hogy a Földközi tenger keleti térségét is bekapcsolja az Európai Közösség gazdasági rendszerébe. Mindenekelőtt felmerül a kérdés is, hogy a Passautól délkeletre haladó európai főútvonal miért ér véget Triesztben? Ezen a téren is történt sikeres előkészítő munka, bár a közvetlenül érintett államok mindig újabb és újabb, jogosnak nem tekinthető nehézségeket támasztottak. Az Európa-politikának egyik leglényegesebb alkotórésze a távolabbi jövő szempontjából a regionális tervek megvalósítása. Ezek a határokon túlterjedő tervek összekötő kapocs lesznek népek és országok között. Ugyanis a mai államok legtöbbje a helyi és közigazgatástechnikai érdekek XVIII. és XIX. századbeli gondolkodásának szüleménye. Idejük lejáróban van. A Közösség jövője a regionális elgondolás. Alapja a geopolitikai adottság, amely éppen úgy érvényesül a mikroelektronika és az atomenergia idejében, mint a ló korszakában. A gyakorlati politika feladata, hogy ezt a felismerést valóra váltsa. Az Európa-parlament utat mutatott ebben a kérdésben. Az egyes kormányok még akadályokat gördítenek útjába, de a fejlődést nem tudják megakadályozni. Amerika azon aggódik, hogy máris túl sokat árult el tudásáról Az első szeptember elei munkanapon, amikor a hidegvérét vesztett, haragos George Shultz külügyminiszter sajtóértekezletet tartott Washingtonban és TV-n a világ elé tárta a dél-koreai gép tragédiáját és bizonyítékait, az Egyesült Államok ezzel nemcsak a Szovjetuniót leplezte le, hanem saját hadititkait is elárulta. Többek között azt, hogy sikerült megfejtenie a vörös hadsereg katonai rejtnyelvét és a kulcs birtokában a titkos szovjet katonai üzeneteket érti, ezeket követi és nyomban felhasználja. Mielőtt Schultz külügyminiszter ezt világgá kürtölte volna, Washingtonban lázas vita folyt arról, hogy az Egyesült Államoknak érdekében áll-e mindennek elárulása. A CIA ezt élénken ellenezte. Az elnök és az alelnök és több fontos munkatársuk a Labor Day miatt szabadságon voltak távol a fővárostól. Végülis Kaliforniából érkezett a döntés, William Clark, a nemzeti biztonsági tanács vezetője, aki szintén ott vakációzott és az elnökkel kapcsolatot tartott felhatalmazta Scultz külügyminisztert, hogy feltárhatja a bizonyítékokat. Amikor a legfelsőbb vezetés így döntött, úgy éreztem több forog kockán mint csupán hadititok. A Szovjetunió a dél-koreai gép lelövetésével az egész világgal került szemben. Amennyiben ezt Washington nem használja fel és nem aknázza ki, úgy többet mulaszt, mint amit kockáztat tudásának leleplezésével. A Szovjetunió természetesen nyomban megváltoztatta katonai rejtjelkulcsát. 3. oldal Róma: Az új fekete pápa egy holland jezsuita A jezsuita rend, a legnagyobb és a legbefolyásosabb katolikus szerzetesrend főnökét nevezik fekete pápának, egyszerű fekete reverendája miatt. Középkortól kezdve a jezsuiták gyóntatták és látták el tanáccsal az uralkodókat, vezették a katolikus országok uralkodó osztályának fiú-nevelő intézeteit. A modern időkben a jezsuita rend volt a római katolikus egyház elit élcsapata, ha úgytetszik marine osztaga a rohamra kész tengerész gyalogság. Még modernebb időkben VI. Pál pápasága óta a Jézus társaság rendjének tagjai politizálni kezdtek, liberális nézeteket vallottak és egyre baloldalibb álláspontot foglaltak el világi és egyházi ügyekben egyaránt, így szembe kerültek előbb Pál pápával, majd utódjával I. János Pállal. Noha rendjük alapítója a spanyol Loyolai Szent Ignác azért létesítette a Jézus Társaságot, hogy a pápaság védelmezője legyen a reformáció ellen. Pál pápa és I. János Pál szótlanul tűrték a jezsuiták lázadását. A lengyel pápa II. János Pál azonban kereken kimondotta, főleg a jezsuiták miatt. A papságnak a politikától tartózkodnia kell, feladata a lelkek gondozása. II. János Pál nyilvánosan megróta a jezsuiták fegyelemsértő magatartását. A rend spanyol főnöke, Pedro Arupe, akit időközben gutaütés ért, ezután lemondott a vezetésről. 28 elődje után ő volt az első aki ilyesmit cselekedett. II. János Pál pápa ideiglenes vezetőt nevezett ki a jezsuiták élére 1981-ben. Két esztendős átszervezés után e héten a világ minden tájáról 211 jezsuita delegátus érkezett Rómába és ott új rendfőnököt választott. Peter-Hans Colevenbachnak hívják, 17 évig Beirutban élt, a jezsuiták közel-keleti rendfőnöke volt, Libanonra, Egyiptomra és Szíriára terjedt ki hatásköre. Az új jezsuita rendfőnök nyelvész, 8 nyelvet beszél, közöttük kiválóan oroszul is. Colevenbach atya felfogásában konzervatív, a fegyelem és az engedelmesség híve, nézetei erősen hasonlítanak a lengyel pápáéhoz. A holland rendfőnök vezetése alatt a jezsuiták a Vatikánnal szembeni berzenkedése nyilván lecsendesül. És valószínűleg a rend régi tekintélye is helyre áll. A jezsuiták lázadásának évei alatt, 1965-től napjainkig, a Jézus társaság létszáma 36 ezerről 26 ezerre zsugorodott. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicago és Környéke Szerkesztősége