Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-09-24 / 39. szám

Az amerikai—szovjet viszony mélypontra jutott Moszkva kiutasította a leningrádi amerikai kon­zulhelyettest, David Agustenborg­ot és feleségét Denise-t „piert kémkedésen érték őket!” Ezt a bejelentést a KGB tette közzé és a TASS iroda kürtölte világszerte a hét elején. A washing­toni külügyminisztérium azonnali válasza: „Az USA augusztus folyamán két szovjet diplomatát Washingtonban nemkívánatos személyiségnek nyilvánított és hazatanácsolt.” Ez a bejelentés a tény első ízben történő felfedé­se. Sejtteti azt is, hogy a szovjet akció tulajdon­képpen viszont válasz inkább, mint­sem kémek tet­tenérése. Az amerikai külügyminisztérium nyilat­kozata különben egy meglepetést is tartalmazott: „Erőteljesen tiltakozunk a fizikai bántalmazás miatt, amelynek David Austenberg leningrádi amerikai konzulhelyettes lett kitéve.” Ennyi a be­jelentés. A többit a képzeletre kell bíznunk, hogy mi is történt a KGB és az amerikai konzulhelyettes között. A State Department nem árulta el ki volt a két ki­utasított szovjet kém. Az Associated Press hírügy­nökség tudni véli, hogy mindkettő katonai attasé­ként szerepelt a washingtoni szovjet amerikai nagykövetségen: Yury Petrovics Leonov, helyettes légiattasé volt az egyik és Anatoli Jevgenyevics Stritko a másik. Az előbbit augusztus 19-én az utóbbit augusztus 17-én nyilvánította Washington „persona non grata”-nak, de az orosz kémeknek Amerikában fi­zikai bántódásuk nem esett, Washingtonban ugyan­is ez nem szokás. Mindezzel egyidőben a moszkvai amerikai nagy­­követség jegyzéket kívánt átnyújtani a szovjet külügyminisztériumnak, kártérítést követelve a koreai gépen elpusztult 61 amerikai polgár életéért. Szovjet részről visszautasították a jegyzék elfo­gadását és sajtóértekezleteik során szovjet szó­vivők kijelentették: Moszkva nem fizet, a felelős­séget Washingtonra hárítja, arra aki kémgépet kül­­dött felségterületére. Viselje az a teljes felelősséget. Amerikai részről természetesen ezt a választ nem tartották kielégítőnek és most más fórumo­kon keresztül követelik tovább az anyagi kárté­rítést. Diplomáciai szakértők szerint a hidegháború, az 1950-es esztendők óta nem ért el a két szuper­­hatalom viszonya olyan mélypontot, mint ahol jelenleg tart­ légiforgalmat ellenőrző szervét, hogy ez lépjen közbe és vizsgálja ki a koreai gép tragédiáját. A Szovjetunió fenyegetése: A jövőben is lelő minden területére tévedt gépet, senkit sem ijesz­tett meg jobban mint a pilótákat. Tévedni emberi dolog, az ő mesterségük pedig a repülés. Senki sem szereti, ha a szovjet helyi parancsnokok saját döntésük útján célponttá választhatja őket, ha a balsors úgy hozná, hogy övezetébe tévednek. És a sajtókonferenciák: A Szovjetunió ha a nemzetközi fórumokon vesztett is, a honi színté­ren harcolva igyekezett ezt ellensúlyozni. A múlt hét végén egybecsődítették a Moszkvá­ban működő nemzetközi sajtót és az egyik legfon­tosabb szovjet tábornok térkép előtt kezében pálcával ismertette a koreai gép történetének szovjet változatát. Úgy ahogy ezt egy héttel az esemény után Moszkvában koholták, és az ameri­kai magyarázat hézagainak láncra fűzésével tá­lalták. A szovjet tábornok teljesítménye jelentős volt. A TASS távirati iroda küldötteit mellbevágta a sok tiszteletlen kérdés, amit a nyugati tudósí­tók a tábornok úrnak szegeztek. Ilyenhez az oro­szok nincsenek szokva. És a sok válasz, amit a tábornok adott türel­mesen a kérdések özönére, felfedve az alá- és fö­lérendeltségeket, a szovjet katonai gondolkozást és még sok egyebet, amit Moszkva eddig gondo­san titkolt, szintén szokatlan volt a szovjetek számára. Moszkvában nem szoktak sajtókonferenciát tar­tani, ilyesmit csakis Gromikó engedhetett meg magának, a túlélés mestere, aki Sztálintól számít­va eddig mindenkit sikeresen túlélt. A Szovjetunió bombázó gépeket küldött Japán irányába A múlt hét péntekén Moszkva közölte Tokió­val, hogy a japán tengeren hadgyakorlatba kezd. Ugyanebben az időpontban egy kis japáni flotta és néhány amerikai hajó túl a szovjet vizeken, nem­zetközi övezetben a dél-koreai gép lezuhanásá­nak közelében nyomokat keresett, holttesteket, vagy a gép szétroncsolt darabkáit. A jelzett szovjet hadgyakorlat kezdete előtt szov­jet repülőgépek és hajók közelítették meg a baleset színhelyén nyomozó japán és amerikai flotillát. Megjelenésükkel igyekeztek ennek munkáját za­varni. A szovjet hadgyakorlat bejelentése 24 órá­val követte az ENSz Biztonsági Tanácsának dön­tését, mely elítélését a koreai airline 747-es gépének lelövését és az ezt követő tömegtragédiát, a 269 utas halálát. Nyomban az ENSz nyilatkozat után 8 nyugati or­szág pilótái, beleértve Finnországot is, hét hetes, illetve 60 napos bojkottot mondtak ki a Szovjet­unióba való repülés és az onnét érkező szolgálat felfüggesztésére. Ez a bojkott azonban csupán kor­látolt eredményt ért el, mert három fontos nyugati légitársaság, a svájci SWISS Air, az osztrák Ausztrian Airline és a francia Air France to­vábbra is fenntartották járataikat. És Moszkva a beállott hiányt kelet-európai csatlósainak járatai­val pótolta. Japán, amely szintén kivette részét a bojkottból, célpontja lett a hirtelen elhatározott szovjet had­gyakorlatnak. Tokió egyik hivatalos közege szerint a szovjet hadihajók éles töltényekkel felszerel­ve léptek a japán tenger két különböző zónájába. Majd a gyakorlat befejezése után két szovjet Backfire bombázó gép és két Badger felderítő gép­től kísérve a japáni sziget Shado közelében japán légiterébe lépett be és 186 mérföldre közelítette meg a fővárost, Tokiót. Négy különböző japáni katonai repülőtérről ez­­után 8 japán katonai gép sietett a betolakodók fogadására. Ezek nyomban visszafordultak és hazarepültek. A Szovjetunió attitűdje, mondotta Shintaro Ane japán külügyminiszter kihívó és felelőtlen! ENSZ-határozat és váratlan sajtóértekezletek Moszkvában Az ENSz Biztonsági Tanácsa 10 napos vajúdás és Jean Kirkpatrick asszony amerikai fődelegátus erőteljes és fáradhatatlan sürgetése után 9 szava­zat többséggel elítélte a dél-koreai gép tragédiáját és sürgette körülményeinek kivizsgálását. Csupán egyetlen ország a vádlott, a Szovjetunió szavazott ellene és ezzel megvétózta a javaslat el­fogadását. Négy ország Nicaragua, Kína, Guiana és Zimbabwe tartózkodtak a szavazástól. Az ügy a biztonsági tanácstól természetesen máshova tevődött át és más nemzetközi fórumon folytatódik. E hét végén Montreálban a pilóták nemzetközi szervezete kérte az ENSz nemzetközi Mit gondolnak a nyugati kollégák sikerült-e az egész? Ezt kérdezték aggodalmasan a szovjet tudósí­tók amerikai és egyéb nyugati kollégáiktól. Ezek nem tudtak pontos válasszal szolgálni. Hasonló cirkuszt a nyugatiak Moszkvában nem láttak a II Világháború óta. Akkor mutogattak utoljára tér­képek előtt tábornokok. De mert akkoriban TV még nem volt, csupán a rádió mikrofonjai és film­híradó kamerái voltak a tanúk. Moszkvában azonban a sajtókonferencia annyi­ra megtetszett a hivatalos köröknek, hogy e héten még egy újabbat rendeztek. Ezúttal magasrangú szovjet kormányszemélyi­ség nyugtatta meg a Nyugatot, hogy a Szovjetuni­ót a történtek nem fogják a genfi fegyverkorláto­zási tárgyaláson rábírni nagyobb engedékenység­re ,és arra, hogy elfogadja az újabb amerikai ra­kéták bebocsátását Nyugat-Európában. Amennyiben az amerikaiak ilyesmit merészel­nének, mondotta a szovjet szóvivő, úgy mi még újabb rakétákat szegezünk majd Európára és fegyverkezés még jobban felgyorsul. A világ ezáltal még veszélyesebb lesz, amiért megint csak Amerikát terheli majd a felelősség Pedig már amúgyis Washington túl veszélyessé tette a helyzetet amikor koreai kémgépet küldött hozzánk, hogy nálunk kémkedjen. Ki használja kémkedésre a polgári légi járatot? Jack Anderson a jólértesült washingtoni hírma­gyarázó, akinek specialitása munkatársai révén az államtitkok elcsenése és azoknak szellőztetése a következőket állítja a koreai gép tragédiájával kapcsolatosan: A CIA szigorúan bizalmas jelzésű jelentése sze­rint a Szovjetunió pontosan tudta, hogy a légiterü­letére betévedt idegen gép polgári utasszállító jambó jet volt. Nem tévedésből lőtte azt le, hanem szándékosan. Kémkedésért azért gyanította, mert saját maga a Szovjetunió összes polgári járatát, az Aeroflot gé­peket szüntelenül külföldi kémkedésre használja fel. Az Aeroflot gépek szenszitív lehallgató készülék­kel vannak mind felszerelve. Két ízben is előfor­dult már, hogy amikor az amerikai honvédelmi főparancsnokság titkos riadó gyakorlatot tartott, az Aeroflot hirtelen megváltoztatta washingtoni járatának rögzített menetrendjét, és úgy indította gépét, hogy az lehallgathassa a titkos hadgyakor­latot. Az Aeroflot minden egyes gépén a KGB embe­rei gondoskodnak arról, hogy a személyzet és az utasok Nyugaton ne disszidálhassanak, ők keze­lik a lehallgató készülékeket is. Röviden, minden egyes Aeroflot gép kémszolgálatot teljesít. Feltételezve ezt másokról is, amikor a dél­koreai gép a Szovjetunió távol-keleti katonai ugró­deszkája a Japántól 1945-ben elvett és azóta kato­nai arzenállá kiépített Kuril szigetcsoport közelé­ben haladt el, a Szovjetunió úgy érezte, hogy leg­titkosabb terveit lesik el. Itt egy hatalmas légitámaszpontot épített ki, az év eleje óta 23 szovjet MiG gépet rendelt ide, ra­kéta kilövő állomást is létesített, a legmodernebb radar berendezés védi a hadikikötőt, valamint egy földrengés jelző intézet azzal a valószínű feladat­tal, hogy a tengeralattjárók elleni védelmet szol­­gálja. A Szovjetunió ki tudja miért még tankokat is kül­dött a Kuril szigetekre. Ennek a katonai bázisnak közelébe tévedve a dél-koreai utasszállító gép meg­pecsételte saját halálos ítéletét. Tévedést a Szovjetunió csakis azzal követett el, folytatja Anderson, mert a 007-es járat nem kém­kedett, és az amerikai utasszállítók sem teszik ezt. Az Egyesült Államoknak ilyesmire nincs szük­sége, az űrből többet és jobban lát és hall, mint ezt a Szovjetunió eddig feltételezte. És a száraz­földről is, így Észak-Japánból a Hokkaidoban lé­tesített 69-20-as számú titkos elektronikus lehall­gató állomáson elejétől végéig követte a dél-koreai gép tragédiáját, amint ez az utóbb rekonstruált felvétel halmazból kiderült. A kelet-nyugati tengely Habsburg Ottó A világgazdasági vál­ság idején került felszín­re európai rendszerünk­nek egy gyengesége, helytelen felépítése. Gazdasági fejlődésünk nincsen egyensúlyban, ami negatív hatással van az egész közösségre. Ezenkívül bizonyos régi előírásaink már nem il­lenek bele mai környe­zetünkbe. Európa közlekedési hálózata azt mutatja, hogy kitűnő észak-déli összeköttetésekkel ren­delkezünk. Ez vonatko­zik mind a víziutakra, mind az utakra és a va­­sutakra. Ez utóbbinál különös szerepet játszik Franciaország rendkí­vül centralizált köz­lekedési hálózata, ahol gyakorlatilag minden vasútvonal Párizsba ve­zet. Ennek következté­ben sokszor gyorsabb egyik helyről a másikra Párizson át menni, mint közvetlen, egyenes irányban. Mivel a közlekedés a gazdasági élet éltető ereje, annak iránya a közlekedés tengelyét követi. Ennek az a követ­kezménye, hogy a mai Európa közepén vannak túlfejlesztett zónák, míg legkeletibb részein egyes széles területsá­vokra joggal mondhat­juk, hogy kimaradtak a hálózatból. Különösen súlyosan érinti ez a kö­rülmény a szovjet blokk mentén lévő vidékeket. Ezeket nemcsak a köz­lekedési hálózat termé­szetes hiányosságai sújtják, hanem az is, hogy a kommunista re­­zsimek brutális módon szétrombolták a ha­gyományos közlekedési vonalakat. Olyan hely­ségek, amelyek a határ­zóna közelében vannak, vagy közel esnek a kommunista országok­hoz, csak egy irányban fejlődhetnek gazdasági­lag. Súlyosbítja ezt az a tény, hogy a mestersé­ges ma már, áthághatat­­lanná tett határok a la­kosság rendes mozgását is lehetetlenné teszik. Ez magyarázza meg azt a rendkívüli, majdnem fenyegetőnek mondható demográfiai fejlődést, amely Európa két leg­súlyosabban érintett nagyvárosában, Ber­linben és Bécsben állott elő. Az Európai Közösség feladata, hogy építő reálpolitikát kezdemé­nyezzen ebben a kérdés­ben. Vagyis különös fi­gyelmet kellene szentel­ni azoknak a vidékek­nek, amelyek gazdasági fejlődését a kedvezőtlen közlekedési rendszer akadályozza. A gyakor­latban ez azt jelenti, hogy a kizárólagosan észak-déli irány ellen­­súlyozására megte­remtsünk egy kelet-nyu­gati közlekedési ten­gelyt. Hogy egy ilyen terv je­lentős anyagi befekte­téssel járna, az magától értetődik. Nemzeti síkon nem is lehet megoldani. A jövő vetületében a gaz­dasági csomópontokat nem lehet országos, ha­nem csak regionális ala­pon kiépíteni. Ez annál nehezebb kérdés, mert nemcsak a Közösség egyes városairól van szó, hanem olyan álla­mokról is, amelyek an­nak idején az Európai Közösségbe fognak tar­tozni. Legkézenfekvőbb lenne egy egész Európá­ra, vagy legalább egész Nyugat-Európára kiter­jedő elgondolás, amely­ből nem maradhatnának ki például a spanyol ki­kötők sem. Ebben a te­kintetben is a jövő fejlő­dési irányára kell gon­dolnunk. A Közösségbe tartozó országokat csak lépés­­ről-lépésre lehetett meggyőzni ezekről a vi­lágos és korunk­ paran­­csolta szükségességek­ről. A regionális politi­kusoknak nem volt köny­­nyű feladata, mert a jö­vő követelményeinek tárgyilagos megítélése és a helyi, mindig a leg­közelebbi választás esé­lyeit szemmel tartó ér­dekek kereszttüzében ál­lottak. Mégis joggal le­hetünk óvatos optimis­ták. Az első pozitív lépés ezen a téren az európa­­parlament határoza­ta volt, amely támo­gatta a Rajna-Majna- Duna csatorna kiépíté­sét. Ez az ősrégi európai elgondolás lehetővé ten­né, hogy végre a Duna­­körzet is bekapcsolódjék a nyugateurópai ipari központokba. Csak egy pillantást kell vetnünk a térképre, hogy felismer­jük ennek nagy jelentő­ségét. Ezzel szemben ál­landóan azt az érvet hoz­zák fel, hogy nem szabad a csatorna által utat nyitni az állami kézben lévő kereskedelem dömpingárakon szállító hajóinak. Azt állítják, hogy amint azt a Dunán tették, a Rajnán is lehe­tetlenné tennék a füg­getlen hajózási vállala­tok működését. Attól eltekintve, hogy a jelenlegi megítélés szerint joggal feltételez­hetjük, hogy a mostani középeurópai helyzet nem fog soká tartani, megállapíthatjuk azt is, hogy a nyugateurópai ál­lamok, illetve az Euró­pai Közösség csökkent­hetné ezt a veszélyt. Egy hathatós dömping­elle­­nes törvényre régóta szükség van. Szállítóink és repülőtársaságaink évek óta sürgetik meg­hozatalát. Semmi aka­dálya annak, hogy ér­vénybe lépjen a csator­na megépítése előtt. En­nek segítségével a dum­­pingáron való szállítás veszélyét ki lehetne vé­deni, annál is inkább, mert a keleti ajánlatok minősége romlik, áruk viszont mind kedvezőbb. A kettő végeredményé­ben ellenük dolgoznék a nyugati piacokon. A Rajna-Majna-Duna csatorna csak az első lé­pés lenne. Az úthálózat­nál az észak-déli közle­kedési tengely kiépítése különösen esedékes. Nemcsak azért szüksé­ges, hogy a Földközi tenger keleti térségét is bekapcsolja az Európai Közösség gazdasági rendszerébe. Mindenek­előtt felmerül a kérdés is, hogy a Passautól dél­keletre haladó európai főútvonal miért ér véget Triesztben? Ezen a té­ren is történt sikeres előkészítő munka, bár a közvetlenül érintett ál­lamok mindig újabb és újabb, jogosnak nem te­kinthető nehézségeket támasztottak. Az Európa-politiká­nak egyik leglényege­sebb alkotórésze a távo­labbi jövő szempontjá­ból a regionális tervek megvalósítása. Ezek a határokon túlterjedő tervek összekötő kapocs lesznek népek és orszá­gok között. Ugyanis a mai államok legtöbbje a helyi és közigazgatás­technikai érdekek XVIII. és XIX. századbeli gon­dolkodásának szülemé­nye. Idejük lejáróban van. A Közösség jövője a regionális elgondolás. Alapja a geopolitikai adottság, amely éppen úgy érvényesül a mik­roelektronika és az atom­energia idejében, mint a ló korszakában. A gyakorlati politika fel­adata, hogy ezt a felis­merést valóra váltsa. Az Európa-parlament utat mutatott ebben a kér­désben. Az egyes kor­mányok még akadályo­kat gördítenek útjába, de a fejlődést nem tud­ják megakadályozni. Amerika azon aggódik, hogy máris túl sokat árult el tudásáról Az első szeptember elei munkanapon, amikor a hidegvérét vesztett, haragos George Shultz kül­ügyminiszter sajtóértekezletet tartott Washing­tonban és TV-n a világ elé tárta a dél-koreai gép tragédiáját és bizonyítékait, az Egyesült Államok ezzel nemcsak a Szovjetuniót leplezte le, hanem saját hadititkait is elárulta. Többek között azt, hogy sikerült megfejtenie a vörös hadsereg katonai rejtnyelvét és a kulcs bir­tokában a titkos szovjet katonai üzeneteket érti, ezeket követi és nyomban felhasználja. Mielőtt Schultz külügyminiszter ezt világgá kür­tölte volna, Washingtonban lázas vita folyt arról, hogy az Egyesült Államoknak érdekében áll-e mindennek elárulása. A CIA ezt élénken ellenezte. Az elnök és az al­­elnök és több fontos munkatársuk a Labor Day miatt szabadságon voltak távol a fővárostól. Végülis Kaliforniából érkezett a döntés, William Clark, a nemzeti biztonsági tanács vezetője, aki szintén ott vakációzott és az elnökkel kapcsolatot tartott felhatalmazta Scultz külügyminisztert, hogy feltárhatja a bizonyítékokat. Amikor a legfelsőbb vezetés így döntött, úgy éreztem több forog kockán mint csupán hadititok. A Szovjetunió a dél-koreai gép lelövetésével az egész világgal került szemben. Amennyiben ezt Wa­shington nem használja fel és nem aknázza ki, úgy többet mulaszt, mint amit kockáztat tudásá­nak leleplezésével. A Szovjetunió természetesen nyomban megvál­toztatta katonai rejtjelkulcsát. 3. oldal Róma: Az új fekete pápa egy holland jezsuita A jezsuita rend, a legnagyobb és a legbefolyá­sosabb katolikus szerzetes­rend főnökét nevezik fe­kete pápának, egyszerű fekete reverendája miatt. Középkortól kezdve a jezsuiták gyóntatták és látták el tanáccsal az uralkodókat, vezették a ka­tolikus országok uralkodó osztályának fiú-nevelő intézeteit. A modern időkben a jezsuita rend volt a római katolikus egyház elit élcsapata, ha úgy­tetszik marine osztaga a rohamra kész tengerész gyalogság. Még modernebb időkben VI. Pál pápasága óta a Jézus társaság rendjének tagjai politizálni kezd­tek, liberális nézeteket vallottak és egyre balolda­­libb álláspontot foglaltak el világi és egyházi ügyekben egyaránt, így szembe kerültek előbb Pál pápával, majd utódjával I. János Pállal. No­ha rendjük alapítója a spanyol Loyolai Szent Ig­nác azért létesítette a Jézus Társaságot, hogy a pápaság védelmezője legyen a reformáció ellen. Pál pápa és I. János Pál szótlanul tűrték a jezsu­iták lázadását. A lengyel pápa II. János Pál azon­ban kereken kimondotta, főleg a jezsuiták miatt. A papságnak a politikától tartózkodnia kell, fel­adata a lelkek gondozása. II. János Pál nyilváno­san megróta a jezsuiták fegyelem­sértő magatar­tását. A rend spanyol főnöke, Pedro Arupe, akit időköz­ben gutaütés ért, ezután lemondott a vezetésről. 28 elődje után ő volt az első aki ilyesmit cseleke­dett. II. János Pál pápa ideiglenes vezetőt neve­zett ki a jezsuiták élére 1981-ben. Két esztendős átszervezés után e héten a világ minden tájáról 211 jezsuita delegátus érkezett Rómába és ott új rendfőnököt választott. Peter-Hans Colevenbach­­nak hívják, 17 évig Beirutban élt, a jezsuiták kö­zel-keleti rendfőnöke volt, Libanonra, Egyiptomra és Szíriára terjedt ki hatásköre. Az új jezsuita rendfőnök nyelvész, 8 nyelvet beszél, közöttük ki­válóan oroszul is. Colevenbach atya felfogásában konzervatív, a fegyelem és az engedelmesség híve, nézetei erő­sen hasonlítanak a lengyel pápáéhoz. A holland rendfőnök vezetése alatt a jezsuiták a Vatikánnal szembeni berzenkedése nyilván le­­csendesül. És valószínűleg a rend régi tekintélye is helyre áll. A jezsuiták lázadásának évei alatt, 1965-től nap­jainkig, a Jézus társaság létszáma 36 ezerről 26 ezerre zsugorodott. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicago és Környéke Szerkesztősége

Next