Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-10-01 / 40. szám
Libanonban Szíria szítja a viszályt Aki mer az nyer? , Libanonban hetek óta miniháború dúl. Kirobbantója a tavalyi libanoni hadjárat vesztese, Szíria, amelyet időközben szovjet patrónusa újból állig felfegyverzett. E fegyverek egy része a Beirút körüli Shuf hegyekből lövi Libanon fővárosát. Amerikai és francia katonákat öldöstek a srapnerek. Igazi célpont azonban Amin Gemayel libanoni elnök. Szíria libanoni szövetségesei, a Palesztinai Felszabadítási Mozgalom visszaszivárgott partizánjai és a hegyi lakók drúz muzulmánok azért harcolnak most, hogy Libanon nyugat-barát orientációjú elnökének Gemayelnek uralmát gátolják és gyengítsék. Gemayel segélykiáltásaira az USA és Franciaország eddig csupán félkézzel segítette őt. A Beirut közelében horgonyzó hadihajóikról amerikai tüzérség lőtte a drúz tüzérséget, valamint francia és amerikai repülőgépek pásztázták a Shuf hegyeket. A tüzérségi tűz tárgyalásokkal elegyedik Szíria ura Assad, amíg libanoni előőrsei az új ellenségeskedést kirobbantották, önmaga a zöldposztós tárgyalóasztal mellé ült és ott reméli beseperni a nyereséget. Assad szimultán két békeközvetítővel is tárgyal egyszerre. Robert McFarlane Ronald Reagan elnök új amerikai megbízottja az egyik, és Idin szultán, szaúdi arábiai herceg a másik. A hetek óta tartó titkos tárgyalások folyamán Assad békefeltételei lassan kibontakoznak: Szíria diktátora, a jelenlegi Nyugat-barát libanoni elnököt szeretné hatalom nélküli bábbá átváltoztatni. A mostani Nyugat-barát muzulmán miniszterelnököt el akarja helyéről mozdíttatni, hogy helyébe Szíria-barát muzulmánt nevezzenek ki. És a keresztény elnök, Gemayel, jórészt keresztényekből álló libanoni hadseregét sem kívánja bebocsájtani a Shuf hegyekbe. Assad követelésére oda csakis a libanoni rendőrség léphet be, az új rendőrség, amelyet majd Libanon új szíria-barát muzulmán miniszterelnöke szervezne meg. Röviden tehát, Assad azt kívánja, hogy a proamerika és pro-francia, Nyugat-barát orientációjú Gemayel helyett egy szíriai befolyás alatt lévő muzulmán kormány vezesse Libanon ügyeit. Ebbe a kormányba Assad követelésére helyet foglalna Khalid Jumblad is a drúz vezér, aki Szíria kívánságára kirobbantotta ezt az újabb háborút. Assad ellenkezőleg a téves hittel, Libanon megosztása helyett egységes Libanont akar. Éspedig egy Szíria által befolyásolt baloldali Libanont. Ellenkező előjellel ugyanazon fáradozik, amivel Izrael próbálkozott tavalyi győzelme után, amikor Jeruzsálem Gemayel vezetése alatt pro-izraeli és Nyugat-barát Libanont igyekezett létesíteni. Izrael kísérlete kudarccal végződött és végül Bégin is belebetegedett és belebukott. Assas hazárdjátéka, háttérben a Szovjetunióval, mint fegyverszállítóval és védnökkel, ennél jóval több sikerrel kecsegtet. 1947-ben született, Vietnam visszahatására és egy újabb vietnami konfliktus keletkezésének megakadályozására. Ez a törvénycikk előírja, hogy amennyiben egy elnök külföldre amerikai csapatokat küld és azok ott hadiállapotba jutnak, erről a tényről a Fehér Háznak tájékoztatnia kell a törvényhozókat és az ettől számított 60 nap eltelte után a kongresszus a küldetés végét vetheti és többségi szavazatával hazarendelheti a külföldre rendelt katonákat. A törvénycikk talán alkotmányellenes, mert a kongresszus lecsípett az elnök hatásköréből. Ezért Nixon óta minden amerikai elnök élesen ellenzi a war powers törvénycikket és vonakodik annak törvényességét elfogadni. Reagan elnök Libanonnal kapcsolatban vonakodott bejelenteni az amerikai csapatok hadiállapotba kerülését. Azzal érvelt, hogy ez megkötné kezét az ellenfeleknek határidőt adna és reményt, hogy 60 nap múlva felülkerekednének. Figyelmeztette a kongresszust, hogy beavatkozásával gyengítené az amerikai kormány külpolitikáját. A demokraták viszolyogva bár, de elvben belementek egy kompromisszumba, a 60 nap helyett 18 hónapos határidőbe. Tartottak attól ugyanis, hogy az elnökválasztási esztendőben a republikánusok esetleg őket vádolhatják Libanon elvesztésével. A war powers törvény körüli kompromisszumot még alá sem írták, de máris mind a Fehér Ház, mind a kongresszus meggondolták magukat és esetleg létrejötte előtt széteshet a kompromiszszum. A libanoni beavatkozás Washingtonban hallatlanul népszerűtlen E sorok írásakor még nem tudjuk a Fehér Ház és a kongresszus tervezett kompromisszumának sorsát. Ami a kongresszust illeti, ez a jelek szerint máris megbánta, hogy elvileg kitolta a 60 napos határidőt. Ezzel ugyanis hozzájárult az amerikai katonák jelenlétének meghosszabbításához és így ahhoz, hogy a saját részéről is felelősséget vállalt. Ez együtt jár azzal, hogy amennyiben Libanonban a Reagan-i politika félresikerülne, — ami nagyon valószínű, — úgy a választási évben a demokraták nem mondhatják. Lám ha mi vezettük volna az ügyeket Libanonban minden másként történt volna. Miért van az amerikai politika Libanonban eleve kudarcra ítélve? A válasz: Mert semmi kilátás sincs a győzelemre. Libanonban polgárháborúval és külföldi invázióval áll az Egyesült Államok szemben. A maronita keresztények, és a muzulmánok különböző szektái évtizedek óta esküdt ellenségei egymásnak és mindegyiknek hagyományos szokása nem csupán az egymás elleni könyörtelen harc hanem ebbe külső szövetségeseknek bevonása és így a konfliktus kiterjesztése. Ezért párosul polgárháború állandóan külföldi invázióval. Ezidőszerint Amerika a békefenntartó kényelmetlen szerepéből még kényelmetlenebb feladatra kényszerül. A kormányra került maronita keresztények aktív támogatójaként esetleg belesodródhatik egy szélesebb fegyveres konfliktusba. Reagan elnök pontosan tudja, hogy a katonai megoldás ki van zárva. Szíria nagyobb haderejével és kezében a legújabb szovjet fegyverekkel olyan katonai erő, amellyel Libanon újkeletű hadserege nem tudna harcba bocsátkozni. Amerika ezt szintén nem teheti, ha csak nem kíván egy közel-keleti balkán háborút kirobbantani, amely könnyen tovább terjedhet. Katonai téren az ütőkártyák mind Szíria elnökének Assadnak kezében vannak. Hogyan keveredtünk Libanonba? Frissítsük fel emlékezetünket annak megértésére, hogy miért lövik a drúz hegyi lakók az amerikai marineket és miért viszonozzák ezek a tüzet? A múlt héten volt egy éves évfordulója a libanoni vérfürdőnek a palesztínai menekültek táborába. Izrael megszálló csapatai libanoni keresztény szövetségeseiket a fallangistákat bízták meg két palesztíniai tábor őrizetével. Ezek ott példátlan vérengzést vittek végbe. Gemayel, libanoni elnök a nemzetközi békefenntartók visszarendelését kérte és kapta a tragédia bekövetkezte után, így tértek tehát vissza az amerikai, a francia, az olasz és az angol katonák Libanonba. Egy esztendővel később még mindig ott állomásoznak, de újabban valamennyien célpontként is szolgálnak a fővárost övező hegyekre kiépült ellenséges állásokból. Izrael hátrább vonult, kiürítette a Shuf hegyláncon eddig elfoglalt állásait és 40 millió dolláros védelmi vonalat épített ki Dél-Libanonban, hogy innét saját északi határait biztosítsa. Szíria Bekaa völgyét és Észak Libanont továbbra is megszállva tartja és jelenleg ez a legnagyobb katonai erő egész Libanonban. Libanon elnöke, Gemayel egyedül Beirutot és ennek közvetlen környékét birtokolja. Nemrég felállított és amerikai kiképzésű hadserege állandó harcra kényszerült és túlerővel áll szemben. A nemzetközi békefenntartók önmaguk pedig két tűz közé szorultak és állandó veszteségeknek vannak kitéve. Az ellenséges tűz nem csupán a drúz felkelőktől jön. A Palesztínai Felszabadítási Mozgalom is visszacsempészte embereinek egy részét Libanonba. Kadhafi viszont Líbiából küldött „önkénteseket”. Mesterlövészek célozzák az amerikaiakat és a franciákat, jól tudva, hogy az őket ért veszteségek odahaza aláássák majd a honi front morálját és végülis Szíria elnökének, Assadnak kezébe kerül Libanon egésze, vagy ennek jó része. Az elnök és a kongresszus kompromisszuma A kongresszus szabadságáról visszatérve azon nyomban a war powers törvénycikkre hivatkozott. Az Egyesült Államok három lehetősége Amerika három különböző utat követhet Libanonban, és mindhárom módfelett kevéssé kívánatos. Az első: A marine csapatok és a többi nemzetközi békefenntartó egységek visszavonása lenne. Éspedig arra való hivatkozással, hogy Libanon polgárháborújának megoldása Libanon népének feladata. Igen ám, de az amerikai csapatok és a nemzetközi egységek visszavonása a Gemayel kormány azonnali szétesését és egy újabb vérfürdőt okozhatna. És ezzel együtt járna a Szovjetunió helybeli szövetségeseinek olcsó és azonnali diadala. Az USA ezért hatalmas árat fizetne, nem csupán közel-keleti barátai ábrándulnának ki belőle, hanem világszerte Amerika szövetségeseinek hite megrendülne Washingtonba. A második lehetőség: Ez valószínűleg a politika, amelyet a Reagan kormány jelenleg követ. A libanoni elnököt és ennek újkeletű hadseregét támogatja, a lehető legkorlátozottabban, de lehetővé téve, hogy ők végezzék el a véres munkát. Ez még mindig jobb a közvetlen beavatkozásnál. De hosszú távon eleve vesztésre van ítélve ez a politika, mert Szíria és a Szovjetunió, valamint libanoni titkos szövetségeseik a végtelenségig elhúzhatják a küzdelmet állandóan fokozhatják a katonai nyomást és a végső győzelem ezen az úton is az övék. Békezarándoklat Moszkvába Szeptember harmadikén világszerte osztatlan megdöbbenést keltett a hír, hogy a Szovjetunió hadirepülőgépeinek egyike, egy Dél- Koreába igyekvő Boeing 747-es utasszállító repülőgépet 269 polgári személlyel a fedélzetén rakétával megsemmisített. A gép valamennyi utasa a tengerbe veszett. Ez a példátlan tömeggyilkosság az egész morális alapon álló emberiséget felháborította. Mint olvashattuk, szovjet katonai repülőgépek kísérték többszáz mérföldön át áldozatukat. Ötvenegyperces beszélgetést vettek hangszalagra Japánban, mely igazolja, hogy a látási viszonyok tökéletesek voltak, a B-747-es jelzőlámpái működtek és a gyilkosságot elkövető gép a Sakalin szigeten levő bázisról kapta utasítását az áldozatok megsemmisítésére. A Szovjetunió először tagadta az egészet, de a bizonyítékok súlya alatt elismerte a modern történelemben példa nélkül álló tömeggyilkosságot. Azóta pedig szokásához híven arcátlanul hazudik, sőt azzal vádolta a repülőtársaságot, hogy Amerika részére akart kémkedni. (Természetesen ehhez 269 polgári utasra volt szüksége.) Amerika és a Nyugat kormányai kapkodnak, különböző szankciókat emlegetnek, de eddig csak az amerikai és kanadai munkásság bojkottálja a bűntettet elkövető államot. Még jól emlékszünk rá, hogy két hónappal ezelőtt a vérzőlelkű Békeszervezetek és Egyházak, milyen jajveszékelést rendeztek, amikor Kanada kormánya engedélyezte a Cruise Missilek irányító szerkezetének a kipróbálását. Én több, mint egy hétig vártam, hogy azok, akik kizárólag azért, mert hazánk NATO kötelezettségének és saját biztonságának érdekében az engedélyezés miatt vigíliákat rendeztek, jajveszékeltek, toporzékoltak, béketüntetéseket organizáltak, mikor lépnek a színre, hogy ezt a gyalázatosságot elítéljék. Hiába vártam. A buzgó Angela Browning, a United Church szószólója Mrs. Green, aki kormányunkat Kanada szégyenének nevezte, Mr. Stark, aki a bíróságnál akart eljárni az emberi jogok és az ország biztonsága megsértéséért, az N.D.P. szószólója Paline Jewett, aki az ország „fekete péntekjének” nevezte az engedély napját a felháborodott szakszervezeti vezetők mélyen hallgattak és hallgatnak, mind a mai napig, mert a gaztettet Nagy Patrónusuk követte el, nem valamelyik nyugati ország. Az sem tűnt fel a sajtónak, hogy ezen a gépen utazott Senator MacDonald, a kimondottan antikommunista világnézetű John Birch Society elnöke, hogy Dél-Korea nemzeti ünnepén beszédet mondjon. Nekem a dolog nagyon gyanús és felmerül a jogászok első kérdése: ,,Cui prodest?” Kinek az érdeke? Ilyen mély hallgatás után ma reggel megdöbbenéssel olvastam a Toronto Star c. lap első oldalán, hogy a Christian Initiativ of Peace nevű egyházi koalíció küldöttséget indított Moszkvába, könyörögni az atomháború elkerüléséért. Ennek a vezetőit itt felsorolom, hogy mindenki tudja, kik azok a gyáva, hontalan megalkuvók, akik istentagadó barátaikhoz mennek, mint a csúszó-mászók. Itt a dicső keresztény vezetők névsora: Rév. Paul Hansen katolikus lelkész, Clarke MacDonald a United Church moderátora, John Hess Menonita lelkész, Deirdre McLoughlin tanár, Andrea Currie, a Keresztény Ifjúsági Mozgalom elnöke és Clifford Elliot a Bloor Str. United Church lelkésze. (Toronto Star.) Ezek a „hasznos hülyék”, mint Lenin mondta, elmentek könyörögni oda, ahol kenetteljes szavakkal megvigasztalják őket, de azt nem mondják meg nekik, hogy az elsők lesznek, akiket felakasztanak, ha sikerül Kanadában megvetni a lábukat, mert a szovjet, amely teljes erővel ápolja a hazafiasságot, nagyon jól tudja, hogy az, aki saját hazáját elárulja, az őket még inkább el fogja árulni. Sister Mary Jo Leddy a Catholic New Times segédszerkesztője nem átallotta kijelenteni, hogy mi mindnyájan felelősek vagyunk a tömeggyilkosságért, mert hagytuk, hogy a konfliktus Nyugat és Kelet között így kiéleződjön. A moszkvai programjukat is közölte ez a szégyenteljes társaság. Szerdán meglátogatják a Kremlint és leveleket olvasnak fel Vasily Kuznetsovnak, a Szovjetunió alelnökének. Azonkívül megkérik, hogy ne indítsanak atomtámadást ellenünk. Meglátogatják az Orosz Ortodox Egyházat és az egyetlen Moszkvában működő Zsinagógát. Beszélgetni fognak egyszerű orosz polgárokkal, hogy mi a véleményük a dolgokról. Azonban ezt elfecsegni igen nagy kár volt, mert mindenki előtt — hacsak nem gyengeelméjű — azonnal kitűnik, hogy a fenti „Ájtatos” szervezetek és a küldöttségben lévő vezetőik alaposan megszervezték a látogatást. Ugyanis a Star híradásának utolsó mondata így hangzik: „Leddy says the delegation will have some time to meet ordinary Russians with whom they can speak with aid of two interpreters provided by the Canadian Embassy.” Vagyis: lesz alkalmuk beszélgetni az egyszerű szovjet polgárokkal tolmács által, akiket a kanadai követség bocsát rendelkezésükre. (Ezek megbízhatók?) Sok szerencsét kívánunk a kedves nővérnek és a tiszteletes uraknak. A többi már nem újság. Mit várhatunk pl. egy olyan egyháztól, amelynek a vezetője tavaly, 1982 húsvéti prédikációja után, mint ezt valamennyi kanadai lap megírta arra szólította fel az ünneplő gyülekezetét, az istentisztelet után picketteljen a templom előtt, hogy a kanadai hadsereget oszlassák fel, mert veszélyezteti a békét. Ezek megjönnek elégedetten és elragadtatva beszélnek a moszkvai fogadtatásról. A lényeges dologról pedig elismétlik, hogy a tömeggyilkosságért az egész emberiség felelős, akárcsak Krisztus megfeszítéséért. Ez lesz az eredmény, melyet én várok és azt hiszem nem fog csalódás érni, mert aki már megalkuvással megy valahova, az még a legcsekélyebb lehetőségét is elvesztette annak, hogy megtudja az igazságot és egy gaztettért elégtételt kapjon. (F.I.) A Rádió Martit megszavazta a kongresszus, de felhígítva pének tájékoztatására. Fidel Castronak ez az ötlet egyáltalában nem tetszett. Azzal fenyegetőzött, hogy a Marti Rádió létesítését megtorolja majd, éspedig az amerikai kommerciális adóállomások zavarásával. A kongresszus a fenyegetéstől úgy megijedt, hogy a Marti ügyet évről-évre halogatta. A dél-koreai gép tragédiáját követő felbőszült közhangulatot kihasználva a Reagankormány megint egyszer benyújtotta a Marti Rádió ügyét a kongresszusnak. Ezúttal az ötletet a törvényhozók végre elfogadták éspedig a kongresszus mindkét házában. Úgy tűnt, hogy a Marti Rádió hosszas vajúdás után végre megszületik. Igen ám, de Fidel Castro azonnal megismételte korábbi fenyegetését. Amennyiben a Marti megszólal az éter hullámain, úgy Castro zavarni fogja az amerikai kommerciális állomások adásait. Az ember, azt hinné, hogy Amerika válasza erre: Próbáld meg és majd meglátod, hogy mi történik. Azonban valami egészen más volt a válasz. Az amerikai rádió-közvetítők szövetsége súlyos aggodalmának adott hangot a Marti Rádióval kapcsolatban. Erre Welcker Connecticut állam balrahajló liberális republikánus szenátora és Zorinsky, demokrata párti képviselő ismét agitálni kezdtek a Marti ellen. Újabb kongresszusi huzavona, végül egy kompromisszumos kiegyezés. A Marti megszülethet, de nem önálló vezetéssel, mint a Szabad Európa Rádió, amely kizárólag Amerika Hangja alá lenne rendelve. A kompromisszum a készülő Martit dupla gúzsba kötötte: Amerika Hangja lesz a felettese és ennek felettese a United State Information Agency pedig az ellenőr. A Reagan kormány, amely újabb összecsapás helyett a kompromisszumot igyekezik a kongresszussal létrehozni, ezt a felhígítást kevés lelkesedéssel, de valószínűleg elfogadja. Éspedig azért, mert úgy véli, hogy ha nem is kapta meg az annyira szükségesnek tartott Martit felhígítás nélkül, még a felhígított rádióállomás is hasznosabb, mint ha ismét elhúznák az ügyet. Sajnos ennek az érvelésnek a fordítottja is fennáll. Ilyen körülmények között a Marti messze nem lesz olyan hatásos, mint lehetett volna, hogy ha szabadabb kezet kap. Amerika Hangjának is egyik fő problémája, hogy nincs belső szabadsága, mint a BBC- nek, a USIA ellenőrzi és parkolja berkeiben hazarendelt diplomatáit, akik a rádiózáshoz mit sem értenek. Röviddel Ronald Reagan elnökké választása után a Reagan-kormány felhatalmazást kért a kongresszustól, hogy Rádió Marti néven (Marti Kuba szabadsághőse volt, akinek részben függetlenségét köszönhette a szigetország!) spanyol nyelvű, a Szabad Európa Rádióhoz hasonló adóállomást létesítsen a kongresszus. A Castro rendszer ellensúlyozására és Kubané-A harmadik megoldás: Nagyméretű amerikai katonai beavatkozás. Éspedig akkora erővel, hogy ez biztosítsa a győzelmet. Ezt az utat már a korábban említett okok miatt az Egyesült Államok szintén nem követheti Libanonban. Marad hát az elkerülhetetlen konklúzió: katonai megoldás helyett polgári megoldás az egyetlen észszerű lehetőség. Assad üdül, miközben amerikai és francia vér folyik Libanonban Sajnos a politikai játszmában is az ütőkártyák jórésze megint Assad kezébe kerültek. A szíriai elnök a Földközi tengeren lévő strandvárosban nyaral. Robert McFarlane Reagan elnök közel-keleti békeküldöttje napok óta vár damaszkuszi visszatérésére és arra, hogy őt fogadja. Amerika szíriai nagykövete minden nap többször telefonál a külügyminisztériumba és követeli, hogy Assad elnök fogadja a Fehér Ház küldöttjét. A válasz minden esetben az, az elnök szabadságon van a külügyminiszter szívesen fogadja helyette Reagan elnök küldöttjét. Egész Damaszkusz pontosan tudja, hogy a szíriai külügyminiszter döntést a maga részéről nem hozhat, ez kizárólag a diktátor, Assad privilégiuma. A libanoni polgárháború mindaddig nem fog véget érni, amíg a belső küzdőfelek külső támogatói egymással nem egyeznek meg abban, hogy védenceik hogyan osztják meg egymás között a hatalmat és milyen feltételek mellett hajlandóak beszüntetni a polgárháborút. Izrael visszavonult Libanon jórészéből. A politikai osztozkodásban ettől fogva keveset számít. Szíria teljes katonai erejével és összes titkos szövetségesével továbbra is Libanonban maradt, így nem csupán a katonai, de a politikai ütőkártyák is Assad kezében vannak. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!