Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-10-01 / 40. szám

Libanonban Szíria szítja a viszályt Aki mer az nyer? , Libanonban hetek óta miniháború dúl. Kirobban­tója a tavalyi libanoni hadjárat vesztese, Szíria, amelyet időközben szovjet patrónusa újból állig felfegyverzett. E fegyverek egy része a Beirút kö­rüli Shuf hegyekből lövi Libanon fővárosát. Ameri­kai és francia katonákat öldöstek a srapnerek. Iga­zi célpont azonban Amin Gemayel libanoni elnök. Szíria libanoni szövetségesei, a Palesztinai Felszabadítási Mozgalom visszaszivárgott parti­zánjai és a hegyi lakók drúz muzulmánok azért harcolnak most, hogy Libanon nyugat-barát orien­tációjú elnökének Gemayelnek uralmát gátolják és gyengítsék. Gemayel segélykiáltásaira az USA és Francia­­ország eddig csupán félkézzel segítette őt. A Bei­rut közelében horgonyzó hadihajóikról amerikai tüzérség lőtte a drúz tüzérséget, valamint francia és amerikai repülőgépek pásztázták a Shuf hegye­ket. A tüzérségi tűz tárgyalásokkal elegyedik Szíria ura Assad, amíg libanoni előőrsei az új ellenségeskedést kirobbantották, önmaga a zöld­posztós tárgyaló­asztal mellé ült és ott reméli be­seperni a nyereséget. Assad szimultán két béke­közvetítővel is tárgyal egyszerre. Robert McFar­­lane Ronald Reagan elnök új amerikai megbízott­ja az egyik, és Idin szultán, szaúdi arábiai her­ceg a másik. A hetek óta tartó titkos tárgyalások folyamán Assad békefeltételei lassan kibontakoz­nak: Szíria diktátora, a jelenlegi Nyugat-barát libano­ni elnököt szeretné hatalom nélküli bábbá átvál­toztatni. A mostani Nyugat-barát muzulmán mi­niszterelnököt el akarja helyéről mozdíttatni, hogy helyébe Szíria-barát muzulmánt nevezzenek ki. És a keresztény elnök, Gemayel, jórészt ke­resztényekből álló libanoni hadseregét sem kíván­ja bebocsájtani a Shuf hegyekbe. Assad követelésére oda csakis a libanoni rend­őrség léphet be, az új rendőrség, amelyet majd Libanon új szíria-barát muzulmán miniszterelnö­ke szervezne meg. Röviden tehát, Assad azt kívánja, hogy a pro­­amerika és pro-francia, Nyugat-barát orientáció­jú Gemayel helyett egy szíriai befolyás alatt lé­vő muzulmán kormány vezesse Libanon ügyeit. Ebbe a kormányba Assad követelésére helyet fog­lalna Khalid Jumblad is a drúz vezér, aki Szíria kívánságára kirobbantotta ezt az újabb háborút. Assad ellenkezőleg a téves hittel, Libanon meg­osztása helyett egységes Libanont akar. Éspedig egy Szíria által befolyásolt baloldali Libanont. Ellenkező előjellel ugyanazon fáradozik, amivel Izrael próbálkozott tavalyi győzelme után, ami­kor Jeruzsálem Gemayel vezetése alatt pro-izraeli és Nyugat-barát Libanont igyekezett létesíteni. Izrael kísérlete kudarccal végződött és végül Bégin is belebetegedett és belebukott. Assas hazárdjátéka, háttérben a Szovjetunió­val, mint fegyver­szállítóval és védnökkel, ennél jóval több sikerrel kecsegtet. 1947-ben született, Vietnam visszahatására és egy újabb vietnami konfliktus keletkezésének megaka­dályozására. Ez a törvénycikk előírja, hogy amennyiben egy elnök külföldre amerikai csapato­kat küld és azok ott hadiállapotba jutnak, erről a tényről a Fehér Háznak tájékoztatnia kell a tör­vényhozókat és az ettől számított 60 nap eltelte után a kongresszus a küldetés végét vetheti és többségi szavazatával haza­rendelheti a külföld­re rendelt katonákat. A törvénycikk talán alkot­mányellenes, mert a kongresszus lecsípett az elnök hatásköréből. Ezért Nixon óta minden amerikai elnök élesen ellenzi a war powers törvénycikket és vonakodik annak törvényességét elfogadni. Reagan elnök Libanonnal kapcsolatban vonako­dott bejelenteni az amerikai csapatok hadiállapot­ba kerülését. Azzal érvelt, hogy ez megkötné ke­zét az ellenfeleknek határidőt adna és reményt, hogy 60 nap múlva felülkerekednének. Figyelmeztette a kongresszust, hogy beavatko­zásával gyengítené az amerikai kormány külpoli­tikáját. A demokraták viszolyogva bár, de elvben bele­mentek egy kompromisszumba, a 60 nap helyett 18 hónapos határidőbe. Tartottak attól ugyanis, hogy az elnökválasztási esztendőben a republikánusok esetleg őket vádolhatják Libanon elvesztésével. A war powers törvény körüli kompromisszumot még alá sem írták, de máris mind a Fehér Ház, mind a kongresszus meggondolták magukat és esetleg létrejötte előtt­ széteshet a kompromisz­­szum. A libanoni beavatkozás Washingtonban hallatlanul népszerűtlen E sorok írásakor még nem tudjuk a Fehér Ház és a kongresszus tervezett kompromisszumának sorsát. Ami a kongresszust illeti, ez a jelek szerint máris megbánta, hogy elvileg kitolta a 60 napos határidőt. Ezzel ugyanis hozzájárult az amerikai katonák jelenlétének meghosszabbításához és így ahhoz, hogy a saját részéről is felelősséget vál­lalt. Ez együtt jár azzal, hogy amennyiben Libanon­ban a Reagan-i politika félre­sikerülne, — ami na­gyon valószínű, — úgy a választási évben a demok­raták nem mondhatják. Lám ha mi vezettük volna az ügyeket Libanonban minden másként történt volna. Miért van az amerikai politika Libanonban ele­ve kudarcra ítélve? A válasz: Mert semmi kilátás sincs a győzelem­re. Libanonban polgárháborúval és külföldi invázió­val áll az Egyesült Államok szemben. A maronita keresztények, és a muzulmánok kü­lönböző szektái évtizedek óta esküdt ellenségei egymásnak és mindegyiknek hagyományos szoká­sa nem csupán az egymás elleni könyörtelen harc hanem ebbe külső szövetségeseknek bevonása és így a konfliktus kiterjesztése. Ezért párosul polgárháború állandóan külföldi invázióval. Ezidőszerint Amerika a békefenntartó kényel­metlen szerepéből még kényelmetlenebb feladat­ra kényszerül. A kormányra került maronita ke­resztények aktív támogatójaként esetleg belesod­ródhatik egy szélesebb fegyveres konfliktusba. Reagan elnök pontosan tudja, hogy a katonai megoldás ki van zárva. Szíria nagyobb haderejé­vel és kezében a legújabb szovjet fegyverekkel olyan katonai erő, amellyel Libanon újkeletű had­serege nem tudna harcba bocsátkozni. Amerika ezt szintén nem teheti, ha csak nem kíván egy kö­zel-keleti balkán háborút kirobbantani, amely könnyen tovább terjedhet. Katonai téren az ütőkártyák mind Szíria elnöké­nek Assadnak kezében vannak. Hogyan keveredtünk Libanonba? Frissítsük fel emlékezetünket annak megértésé­re, hogy miért lövik a drúz hegyi lakók az ameri­kai marineket és miért viszonozzák ezek a tüzet? A múlt héten volt egy éves évfordulója a liba­noni vérfürdőnek a palesztínai menekültek tábo­rába. Izrael megszálló csapatai libanoni keresz­tény szövetségeseiket a fallangistákat bízták meg két palesztíniai tábor őrizetével. Ezek ott példát­lan vérengzést vittek végbe. Gemayel, libanoni el­nök a nemzetközi békefenntartók visszarendelé­sét kérte és kapta a tragédia bekövetkezte után, így tértek tehát vissza az amerikai, a francia, az olasz és az angol katonák Libanonba. Egy esztendővel később még mindig ott állo­másoznak, de újabban valamennyien célpontként is szolgálnak a fővárost övező hegyekre kiépült ellenséges állásokból. Izrael hátrább vonult, kiürítette a Shuf hegy­láncon eddig elfoglalt állásait és 40 millió dollá­ros védelmi vonalat épített ki Dél-Libanonban, hogy innét saját északi határait biztosítsa. Szíria Bekaa völgyét és Észak Libanont továbbra is meg­szállva tartja és jelenleg ez a legnagyobb kato­nai erő egész Libanonban. Libanon elnöke, Gemayel egyedül Beirutot és en­nek közvetlen környékét birtokolja. Nemrég fel­állított és amerikai kiképzésű hadserege állandó harcra kényszerült és túlerővel áll szemben. A nemzetközi békefenntartók önmaguk pedig két tűz közé szorultak és állandó veszteségeknek van­nak kitéve. Az ellenséges tűz nem csupán a drúz felkelőktől jön. A Palesztínai Felszabadítási Mozgalom is­ visszacsempészte embereinek egy részét Libanon­ba. Kadhafi viszont Líbiából küldött „önkéntese­ket”. Mesterlövészek célozzák az amerikaiakat és a franciákat, jól tudva, hogy az őket ért veszte­ségek odahaza aláássák majd a honi front morál­ját és végülis Szíria elnökének, Assadnak kezé­be kerül Libanon egésze, vagy ennek jó része. Az elnök és a kongresszus kompromisszuma A kongresszus szabadságáról visszatérve azon nyomban a war powers törvénycikkre hivatkozott. Az Egyesült Államok három lehetősége Amerika három különböző utat követhet Liba­nonban, és mindhárom módfelett kevéssé kívána­tos. Az első: A marine csapatok és a többi nemzet­közi békefenntartó egységek visszavonása lenne. Éspedig arra való hivatkozással, hogy Libanon polgárháborújának megoldása Libanon népének feladata. Igen ám, de az amerikai csapatok és a nemzet­közi egységek visszavonása a Gemayel kormány azonnali szétesését és egy újabb vérfürdőt okoz­hatna. És ezzel együtt járna a Szovjetunió hely­beli szövetségeseinek olcsó és azonnali diadala. Az USA ezért hatalmas árat fizetne, nem csu­pán közel-keleti barátai ábrándulnának ki belőle, hanem világszerte Amerika szövetségeseinek hite megrendülne Washingtonba. A második lehetőség: Ez valószínűleg a politi­ka, amelyet a Reagan kormány jelenleg követ. A libanoni elnököt és ennek újkeletű hadseregét tá­mogatja, a lehető legkorlátozottabban, de lehető­vé téve, hogy ők végezzék el a véres munkát. Ez még mindig jobb a közvetlen beavatkozás­nál. De hosszú távon eleve vesztésre van ítélve ez a politika, mert Szíria és a Szovjetunió, valamint libanoni titkos szövetségeseik a végtelenségig el­húzhatják a küzdelmet állandóan fokozhatják a ka­tonai nyomást és a végső győzelem ezen az úton is az övék. Békezarándoklat Moszkvába Szeptember harmadi­kén világszerte osztat­lan megdöbbenést kel­tett a hír, hogy a Szov­jetunió hadirepülőgépe­inek egyike, egy Dél- Koreába igyekvő Boeing 747-es utasszállító repü­lőgépet 269 polgári sze­méllyel a fedélzetén rakétával megsemmisí­tett. A gép valamennyi utasa a tengerbe ve­szett. Ez a példátlan tö­meggyilkosság az egész morális alapon álló em­beriséget felháborítot­ta. Mint olvashattuk, szovjet katonai repülő­gépek kísérték több­száz mérföldön át áldo­zatukat. Ötvenegyper­ces beszélgetést vettek hangszalagra Japánban, mely igazolja, hogy a látási viszonyok tökéle­tesek voltak, a B-747-es jelzőlámpái működtek és a gyilkosságot elkö­vető gép a Sakalin szi­geten levő bázisról kap­ta utasítását az áldoza­tok megsemmisítésére. A Szovjetunió először tagadta az egészet, de a bizonyítékok súlya alatt elismerte a mo­dern történelemben pél­­da nélkül álló tömeggyil­kosságot. Azóta pedig szokásához híven arcát­lanul hazudik, sőt azzal vádolta a repülőtársa­ságot, hogy Amerika ré­szére akart kémkedni. (Természetesen ehhez 269 polgári utasra volt szüksége.) Amerika és a Nyugat kormányai kapkodnak, különböző szankciókat emleget­nek, de eddig csak az amerikai és kanadai munkásság bojkottálja a bűntettet elkövető ál­lamot. Még jól emlékszünk rá, hogy két hónappal ezelőtt a vérzőlelkű Bé­keszervezetek és Egyhá­zak, milyen jajveszéke­lést rendeztek, amikor Kanada kormánya enge­délyezte a Cruise Missi­­lek irányító­ szerkezeté­nek a kipróbálását. Én több, mint egy hétig vártam, hogy azok, akik kizárólag azért, mert hazánk NATO kötele­zettségének és saját biztonságának érdeké­ben az engedélyezés mi­att vigíliákat rendez­tek, jajveszékeltek, to­­porzékoltak, béketünte­téseket organizáltak, mikor lépnek a színre, hogy ezt a gyalázatos­ságot elítéljék. Hiába vártam. A buzgó Ange­la Browning, a United Church szószólója Mrs. Green, aki kormányun­kat Kanada szégyené­nek nevezte, Mr. Stark, aki a bíróságnál akart eljárni az emberi jogok és az ország biztonsága megsértéséért, az N.D.P. szószólója Paline Je­wett, aki az ország „fe­kete péntekjének” ne­vezte az engedély nap­ját a felháborodott szak­­szervezeti vezetők mé­lyen hallgattak és hall­gatnak, mind a mai na­pig, mert a gaztettet Nagy Patrónusuk követ­te el, nem valamelyik nyugati ország. Az sem tűnt fel a sajtónak, hogy ezen a gépen utazott Se­nator MacDonald, a ki­mondottan antikommu­­nista világnézetű John Birch Society elnöke, hogy Dél-Korea nemzeti ünnepén beszédet mond­jon. Nekem a dolog na­gyon gyanús és felme­rül a jogászok első kér­dése: ,,Cui prodest?” Kinek az érdeke? Ilyen mély hallgatás után ma reggel megdöb­benéssel olvastam a To­ronto Star c. lap első ol­dalán, hogy a Christian Initiativ of Peace nevű egyházi koalíció küldött­séget indított Moszkvá­ba, könyörögni az atom­háború elkerüléséért. Ennek a vezetőit itt fel­sorolom, hogy minden­ki tudja, kik azok a gyá­va, hontalan megalku­vók, akik istentagadó barátaikhoz mennek, mint a csúszó-mászók. Itt a dicső keresztény vezetők névsora: Rév. Paul Hansen katolikus lelkész, Clarke Mac­Donald a United Church moderátora, John Hess Menonita lelkész, Deird­­re McLoughlin tanár, Andrea Currie, a Ke­resztény Ifjúsági Moz­galom elnöke és Clifford Elliot a Bloor Str. Uni­ted Church lelkésze. (Toronto Star.) Ezek a „hasznos hü­lyék”, mint Lenin mond­ta, elmentek könyörög­ni oda, ahol kenetteljes szavakkal megvigasz­talják őket, de azt nem mondják meg nekik, hogy az elsők lesznek, akiket felakasztanak, ha sikerül Kanadában megvetni a lábukat, mert a szovjet, amely teljes erővel ápolja a hazafiasságot, nagyon jól tudja, hogy az, aki saját hazáját elárulja, az őket még inkább el fogja árulni. Sister Mary Jo Leddy a Catholic New Times segédszerkesztő­je nem átallotta kijelen­teni, hogy mi mindnyá­jan felelősek vagyunk a tömeggyilkosságért, mert hagytuk, hogy a konfliktus Nyugat és Ke­let között így kiéleződ­jön. A moszkvai program­jukat is közölte ez a szé­gyenteljes társaság. Szerdán meglátogatják a Kremlint és leveleket olvasnak fel Vasily Kuz­­netsovnak, a Szovjet­unió alelnökének. Azon­kívül megkérik, hogy ne indítsanak atomtáma­dást ellenünk. Megláto­gatják az Orosz Ortodox Egyházat és az egyetlen Moszkvában működő Zsinagógát. Beszélgetni fognak egyszerű orosz polgárokkal, hogy mi a véleményük a dolgokról. Azonban ezt elfecsegni igen nagy kár volt, mert mindenki előtt — hacsak nem gyengeelméjű — azonnal kitűnik, hogy a fenti „Ájtatos” szer­vezetek és a küldöttség­ben lévő vezetőik alapo­san megszervezték a lá­togatást. Ugyanis a Star híradásának utolsó mon­data így hangzik: „Led­dy says the delegation will have some time to meet ordinary Russians with whom they can speak with aid of two interpreters provided by the Canadian Em­bassy.” Vagyis: lesz al­kalmuk beszélgetni az egyszerű szovjet pol­gárokkal tolmács által, akiket a kanadai követ­ség bocsát rendelkezé­sükre. (Ezek megbízha­tók?) Sok szerencsét kívá­nunk a kedves nővér­nek és a tiszteletes uraknak. A többi már nem újság. Mit várha­tunk pl. egy olyan egy­háztól, amelynek a ve­zetője tavaly, 1982 hús­véti prédikációja után, mint ezt valamennyi ka­nadai lap megírta arra szólította fel az ünnep­lő gyülekezetét, az isten­­tisztelet után pickettel­­jen a templom előtt, hogy a kanadai hadse­reget oszlassák fel, mert veszélyezteti a békét. Ezek megjönnek elége­detten és elragadtatva beszélnek a moszkvai fo­gadtatásról. A lényeges dologról pedig elismét­­lik, hogy a tömeggyil­kosságért az egész em­beriség felelős, akár­csak Krisztus megfeszí­téséért. Ez lesz az eredmény, melyet én várok és azt hiszem nem fog csalódás érni, mert aki már megalkuvással megy valahova, az még a legcsekélyebb lehető­ségét is elvesztette an­nak, hogy megtudja az igazságot és egy gaz­tettért elégtételt kap­jon. (F.I.) A Rádió Martit megszavazta a kongresszus, de felhígítva pének tájékoztatására. Fidel Castronak ez az ötlet egyáltalában nem tetszett. Azzal fenyege­tőzött, hogy a Marti Rá­dió létesítését megtorol­ja majd, éspedig az ame­rikai kommerciális adó­állomások zavarásával. A kongresszus a fenye­getéstől úgy megijedt, hogy a Marti ügyet év­­ről-évre halogatta. A dél-koreai gép tra­gédiáját követő felbő­szült közhangulatot ki­használva a Reagan­­kormány megint egy­szer benyújtotta a Mar­ti Rádió ügyét a kong­resszusnak. Ezúttal az ötletet a törvényhozók végre el­fogadták éspedig a kong­resszus mindkét házá­ban. Úgy tűnt, hogy a Marti Rádió hosszas va­júdás után végre meg­születik. Igen ám, de Fidel Castro azonnal megis­mételte korábbi fenye­getését. Amennyiben a Marti megszólal az éter hullámain, úgy Castro zavarni fogja az ameri­kai kommerciális állo­mások adásait. Az ember, azt hinné, hogy Amerika válasza erre: Próbáld meg és majd meglátod, hogy mi történik. Azonban valami egé­szen más volt a válasz. Az amerikai rádió-köz­vetítők szövetsége súlyos aggodalmának adott hangot a Marti Rádió­val kapcsolatban. Erre Welcker Connecticut ál­lam balrahajló liberá­lis republikánus szená­tora és Zorinsky, de­mokrata párti képviselő ismét agitálni kezdtek a Marti ellen. Újabb kongresszusi huzavona, végül egy kompromisszumos ki­egyezés. A Marti meg­születhet, de nem önálló vezetéssel, mint a Sza­bad Európa Rádió, amely kizárólag Ame­rika Hangja alá lenne rendelve. A kompro­misszum a készülő Mar­tit dupla gúzsba kötöt­te: Amerika Hangja lesz a felettese és ennek fe­lettese a United State Information Agency pe­dig az ellenőr. A Reagan kormány, amely újabb összecsa­pás helyett a kompro­misszumot igyekezik a kongresszussal létrehoz­ni, ezt a felhígítást kevés lelkesedéssel, de valószínűleg elfogadja. Éspedig azért, mert úgy véli, hogy ha nem is kapta meg az annyira szükségesnek tartott Martit felhígítás nél­kül, még a felhígított rádió­állomás is haszno­sabb, mint ha ismét el­húznák az ügyet. Sajnos ennek az érve­lésnek a fordítottja is fennáll. Ilyen körülmé­nyek között a Marti messze nem lesz olyan hatásos, mint lehetett volna, hogy ha szaba­dabb kezet kap. Amerika Hangjának is egyik fő problémája, hogy nincs belső sza­badsága, mint a BBC- nek, a USIA ellenőrzi és parkolja berkeiben ha­zarendelt diplomatáit, akik a rádiózáshoz mit sem értenek. Röviddel Ronald Rea­gan elnökké választása után a Reagan-kormány felhatalmazást kért a kongresszustól, hogy Rádió Marti néven (Mar­ti Kuba szabadsághőse volt, akinek részben füg­getlenségét köszönhet­te a szigetország!) spa­nyol­ nyelvű, a Szabad Európa Rádióhoz hason­ló adóállomást létesít­sen a kongresszus. A Castro rendszer ellen­­súlyozására és Kuba­né-A harmadik megoldás: Nagyméretű amerikai katonai beavatkozás. Éspedig akkora erővel, hogy ez biztosítsa a győzelmet. Ezt az utat már a korábban említett okok mi­att az Egyesült Államok szintén nem követheti Libanonban. Marad hát az elkerülhetetlen konklúzió: katonai megoldás helyett polgári megoldás az egyetlen ész­szerű lehetőség. Assad üdül, miközben amerikai és francia vér folyik Libanonban Sajnos a politikai játszmában is az ütőkártyák jórésze megint Assad kezébe kerültek. A szíriai elnök a Földközi tengeren lévő strand­városban nyaral. Robert McFarlane Reagan elnök közel-keleti békeküldöttje napok óta vár damasz­kuszi visszatérésére és arra, hogy őt fogadja. Amerika szíriai nagykövete minden nap több­ször telefonál a külügyminisztériumba és követeli, hogy Assad elnök fogadja a Fehér Ház küldöttjét. A válasz minden esetben az, az elnök szabadsá­gon van a külügyminiszter szívesen fogadja he­lyette Reagan elnök küldöttjét. Egész Damaszkusz pontosan tudja, hogy a szíriai külügyminiszter döntést a maga részéről nem hoz­hat, ez kizárólag a diktátor, Assad privilégiuma. A libanoni polgárháború mindaddig nem fog vé­­get érni, amíg a belső küzdőfelek külső támogatói egymással nem egyeznek meg abban, hogy véden­ceik hogyan osztják meg egymás között a hatal­mat és milyen feltételek mellett hajlandóak be­szüntetni a polgárháborút. Izrael visszavonult Libanon jórészéből. A poli­tikai osztozkodásban ettől fogva keveset számít. Szíria teljes katonai erejével és összes titkos szö­vetségesével továbbra is Libanonban maradt, így nem csupán a katonai, de a politikai ütőkár­tyák is Assad kezében vannak. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!

Next