Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-10-15 / 42. szám

Elérkezett-e az ideje annak, hogy Reagan lelépjen? A múlt héten ilusztris vendég kommentátorral t­öltöttük ki ezt a helyet. Andropov eexelenciája­­­­nak adtuk át a szót. Választásunkat a rákövet-­­­kező hétvég igazolta: Az egész világ azt vitatta,­­ mit mondott és miért Moszkva jelenlegi ura? ! A kísérlet, — vendég-kommentátor választása, — olyan sikernek bizonyult, hogy ezen a héten­­ ugyanezzel próbálkozunk. Két véleményt közlünk, s egyik sem a miénk. De mindkettőt bevezetővel és f­utóhanggal láttuk el.­­ E hetivendég-kommentátoraink ugyanarról a­­ témáról értekeznek: ,,Ideje-e annak, hogy Ame­rika 40. elnöke, Ronald Reagan nyugalomba vo­­­­nuljon?”­­ . Időrendi sorrendben az első ilyen vélekedés a New York Times korábbi szerkesztője John Oakes tollából jelent meg, — történetesen ugyanazon a napon, szeptember utolsó szerdáján amikor And­­­­ropov kirohanását részletesen leközölte a New York Times. Andropov szavait a vezércikk-oldalon követte Mr. Oakes vélekedése. Ez természetesen a vélet­len összjátéka volt, de a két cikket végigolvasva úgy tűnt előttünk, mint hogy ha Andropov epés be­szédére Oakes adna azonnali választ. Az olvasót most egy kis játékra késztetjük. Ve­gye elő ismét Andropov kommentárét, tekintsen bele, azután olvassa végig Oakes úr véleményét. Reagan háborúba sodródik Az ENSZ-ben elmondott beszéde annyira külön­bözött mindattól ami három esztendős kormány­zatát jellemzi, hogy az ember önkéntelenül ezt kérdezi önmagától: „Mi történt vele? Megszállta a Szentlélek? Born Again Christian lett belőle?” A magyarázat valószínűleg más. Ahogy közele­dik az elnökválasztás úgy télják, taszigálják ta­nácsadói az elnököt a „halk retorika irányába”. Reagan bunkót ajánl minden egyes probléma­­ megoldására és ez annyi amerikait döbbent meg és tölt el félelemmel, hogy környezete most taná­csosnak véli tompítani az ijesztő benyomást. Bármi legyen is a valóság, Reagan most kimon­dotta: „Nukleáris háborút nem lehet megnyerni, egy ilyen háborút nem szabad megvívni!” Igen ám, de Reagan nukleáris politikája nem kü­lönbözik az oroszokétól, mindketten a fölényre tö­rekszenek ami csakis a nukleáris összecsapáshoz vezethet. Reagan nem fél egy ilyen háború veszé­­seitől, egyedül a béke az amiért nem hajlandó kockázatot vállalni. Amint ezt az elmúlt hetek során egyre világo­sabban kimutatta cselekedeteivel, Mr. Reagan in­tellektuális és vérmérséklet terén alkalmatlan arra, hogy észszerű külpolitikát kövessen, sőt mi több olyat amelynek törvényes alapja van! . Mivel támasztja alá a cikkíró súlyos vádjait? Szakítsuk itt meg, — a tömörítés kedvéért, John Oakes cikkét. — Amíg majdnem minden liberális kollégája dicsérte Reagan „mértéktartó válaszát” a délkoreai gép lelövése után, Oakes túl soknak és törvénytelennek találta Reagan cselekedeteit. Mit? Adjuk át ismét John Oakesnek a szót: „Azt, hogy hallgatólagosan bátorította New York és New Jersey államok kormányzóit, hogy ezek ne engedélyezzék az Aeroflot leszállását repülőterei­ken. És amikor ezt a törvénytelen cselekedetet Jean Kirkpatrick ENSz fődelegátus és az ő papa­­gály-szerűen utánzó helyettese, Charles Lichten­stein még tetézték azzal, hogy az ENSz tagjait sértegették és az USA területéről való távozásra bíztatták őket. Reagan ahelyett, hogy reájuk cá­folt volna, még ráduplázott! A külpolitika más aspektusaiban is Reagan el­nök bebizonyította, hogy nem tiszteli a törvényt, az emberi jogokat, a polgári szabadság­jogokat és fittyet hány még a józan észnek is. A Szovjetunió paranoiás cselekedete, a délkoreai gép lelövetése logikusan azt sejttetik, hogy bármi ami a nukleáris egyensúlyt veszélyezteti, az csak növeli a valószínűségét annak, hogy az oroszok rajtaütésszerű nukleáris támadást hajtsanak vég­re az Egyesült Államok ellen és így vegyék elejét annak, hogy Amerika ugyanezt tegye ellenük. És mégis a Reagan kormány felhasználta a dél­koreai gépincidenst arra, hogy keresztül hajtsa az MX-rakétákat és egyéb nukleáris fegyvereket a kongresszuson. Ezek mind megbontják a nukleáris egyensúlyt, mert elhárítás helyett inkább a rajtaütés fegyve­reinek tekinthetők. Az ENSZ-ben megütött békülékeny hang ellenére Reagan három esztendő óta háborús légkört ter­jeszt a világban és az oroszok ebben bőségesen tá­mogatják. A kongresszusnak még van elég hatalma ahhoz, hogy megakadályozza hogy a reaganizmus há­borúba sodorja Amerikát. Kérdés azonban, hogy van-e ehhez elegendő bátorságai­ért ellentétben majdnem minden amerikai szak­­tővel a New York Times volt szerkesztője szerint a­ két szuperhatalom között nukleáris erő terén egyensúly volt mindaddig, amíg a háborús uszító Reagan ezt az egyensúlyt fel nem borította. 3. John Oakesnak nem lesz nyugodt pillanata mindaddig amíg a reaganizmus fenyegetése el nem múlik. A kongresszust bíztatja ennek f­elszámol­sára, de maga sem hiszi, hogy ez a biztatás siker­rel jár. Cikkét talán azért írta, hogy a választó­polgárokra gyakoroljon hatást. 4. A békét Oakes szavaiból kitűnően csakis úgy lehet megőrizni, ha Amerika semmi olyant nem tesz ami a Szovjetuniónak nem tetszik. Elérkezett-e az ideje, hogy Reagan nyugalomba vonuljon? Ez a javaslat nem Andropov és szövetségesei­nek táborából hangzott el. Még csak nem is az el­lenzéki demokraták vetették fel. Szülőatyja a re­publikánus párt jobbszárnyának legékesebb szavú tollforgatója William Safire, akit lapunkban gyak­ran idéztünk. E cikkének fontossága miatt me­gint egyszer ezt tesszük. Safire a „New Right”, a konzervatív jobbszárny Reagan pragmatikus külpolitikája felett érzett ke­serű kiábrándulásának kimondója. De mert egyike a legbrilliánsabb és legvitriolosabb amerikai toll­­noknak, ezúttal a tőle megszokott tökéllyel szúrja éles tollát az újbóli elnökjelöltetést előkészítő Reagan handwagonba. Most pedig átadjuk a szót William Safirenak. Mindenki unszolja őt lépjen fel ismét Tiszteletteljes kórus­ ismételgeti: „Indul-e is­mét Reagan, avagy sem?” — Ehelyett azonban okosabb lenne, a könnyen megválaszolandó kér­dést feltenni: „Okos dolog lenne-e Ronald Reagan részéről, ha ismét jelöltetné magát és újból küzde­­ne megválasztásáért?” A Fehér Ház-beli munkatársai ezt lihegik: „Igen­is hiszen Ő nélkülözhetetlen ember!” A republikánus párt ugyanezt mondja: „Indulnia kell a párt érdeke miatt. Különben is túl késő lenne arra, hogy bármelyik más republikánus sikeres választási hadjáratot építhessen fel magának.” . Az elnök régi barátai pedig ezzel bíztatják: „Fel kell lépnie, hogy befejezze a befejezetlen munkát. És hogy végét vesse az egy mandátumos republi­kánus elnökség átkának. Egyetlen mandátum alatt semmit sem lehet elérni, teremtsen ismét hat pre­cedenst a két mandátumos republikánus elnökség-Reagan kevésbé kiszámítható, mint követői Ronald Reagan azonban történetesen ugyanaz az ember aki a kormánytanács termében, a Fehér Házban összes elődjei közül a hallgatag Kálvin Quick képét akasztotta ki, azét az elnökét, aki a Fehér Házban minden unszolás ellenére csupán egyetlen mandátumot töltött le, és az újbóli jelöltetését ké­rő kórusnak ezt a kurta elutasító választ adta: „Úgy döntöttem, hogy 1928-ban nem lépek fel is­mét elnökjelöltnek!” Reagan nagyon valószínűleg az a típus aki sárga jegyzetfüzete fölé hajolva nem csupán a pluszra tekint, de a mínusz oszlopot is végig böngészi a mérleg elkészítésekor. Zárjuk ki az esetleges vereség lehetőségét. Ez­­elől megfutamodni gyávaság lenne, ami nem Rea­gan jellemvonása. A vereség egyébként sem való­színű. Zárjuk ki a kort is. Egy 72 esztendős amerikai még tíz, vagy több évre számíthat, így hát a kor sem akadály. Felesége erős fogyása és fáradt külseje ok he­lyett inkább kifogás lehetne ha feladná a hivatalt, amelynek­­megszerzésére a házaspár 12 esztendőt fordított életéből. Mindez nem lenne elegendő ok a lelépésre­ ragaszkodott elveihez. A külpolitikában azonban meglepő módon ultra-pragmatikusnak, megalku­vónak mutatkozott. Miután Reagan, akit azért választottak meg hogy keményen álljon ki, a külpolitikában jóval mérték­­letesebbnek bizonyult mint hitték hívei, középutas külpolitikájának végrehajtására alkalmasabb lenne egy új elnök, akit egy ilyen programmal választanak meg. Ha Reagan új célkitűzése, a hétente politika, — elmenve olyan mérvig, hogy a Szovjetunió ma­gatartásától függetlenül is hajlandó a fegyverekről tárgyalni Moszkvával, h­ogy e feladat megvalósí­­tására nem lenne-e alkalmasabb egy nálánál jó­val alkalmazkodóbb elnök, akinek specialitása a halk retorika? Az elkövetkező négy esztendő Reagan gyenge oldalait domborítaná ki Ronald Reagant elsősorban a belpolitika érdek­li. Ezen a téren szerzett tapasztalatokat és ért el nagy eredményeket. De most úgy tűnik, hogy az 1980-as esztendő közepén olyan vezetőre lesz majd szükség, aki a nemzetközi stratégiához ért, ennek részleteit és nagyvonalait tudja kidolgozni. Amennyiben Reagan ismét jelöltetné magát és nyerne,­­ hamarosan Lame Duck lenne, vagyis el­nök akinek a mandátuma lejáróban van, egyike lenne azoknak a kihunyt tűzhányóknak, ahogy Disraeli, az angol miniszterelnök jellemezte a XIX. században a politikust, aki még hatalmon van, de aki előtt már nem áll politikai jövő. A kongresszus, amely a War Power Act révén vérszemet kapott és kedvet a külpolitikába való beavatkozásra, a jövőben ellenzéki álláspontot fog­lal majd el a Fehér Házzal szemben. Annál is inkább, mert a 84-es amerikai választá­son dupla annyi republikánus mandátuma forog kockán, mint demokratáé. Nagyon könnyen előfor­dulhat tehát, hogy a szenátus jelenlegi republiká­nus vezetése a demokraták kezébe csúszik. Ebben az esetben Reagan második mandátuma vétóval telített vetélkedés lenne két szomszédvár, a Fehér Ház és a Kongresszus között. A következő négy esztendőben az elnöknek többet kell majd dolgoznia A legkeményebb rutinmunka, ami a válságokat leszámítva most az elnökre hárul: az országosan közvetített sajtóértekezletre való felkészülés. Ez kétnapos kemény munkát jelent, a kormány összes intézkedéseinek pontos ismeretét, rengeteg házi­feladat bemagolását. Ronald Reagan két hónap óta nem tartott igazi sajtókonferenciát. A dolgok könnyebb végét fog­ta meg. Például a Fehér Házba invitálta Merv Griffint, a celebritások szakértőjét és az ő tiszteletteljes faggatásával helyettesítette a hiányzó hírhiéná­kat. Ilyesfajta kibúvókra a jövőben nem lesz módja. A kórus, amely azt hajtogatja, hogy az elnöknek fogalma sincs arról ami körülötte történik, a vál­ságok és botrányok szaporodásával a jövőben csak erősbödni fog. Reagan lelépése nem jelentené a republikánus párt, vagy a konzervatívizmus alkonyát Amennyiben Mr. Reagan a visszavonulás mel­lett döntene, George Bush az alelnök, vagy Howard Baker a szenátus többségének jelenlegi vezetője erőteljes középutas utódot ígérne. Ami pedig a kemény vonalat illeti, Jack Kemp a buffalói képviselő, volt sport­sztár és a Reagan gazdasági recept egyik kiagyalója mint elnökjelölt, és Jean Kirkpatrick asszony, az amerikai ENSZ­­fődelegátus, mint alelnök-jelölt­ a kiábrándult kon­zervatívokat nyomban visszaterelné a republiká­nusok táborába. És ugyanakkor kilőné a demokra­ták egyik fő vádját: Reagan és a republikánusok nem kellenek a nőknek, szakadék tátong a kor­mánypárt és a női szavazók között. Ha Reagan utódja egy fiatalabb jelölt lenne (mint Bush, Baker, avagy Kemp!) akiknek kilátásuk van a győzelemre és arra, hogy a Fehér Házban két mandátumot szolgáljanak le és ott nyolc eszten­dőt töltsenek el, úgy ezzel voltaképpen a repub­likánus párt jövő kilátásai rózsásabbak lennének, mint egy újra megválasztott Reagan-nal az élen. A választásra éhes választók még négy eszten­dős Reagan-kormányzás végefelé a 80-as évek vé­gén bizonyára belecsömörlenének a konzervatív kormányzásba, változást és éles balkanyart köve­telnének Amerika részéről. A nyugalomba­ vonulás nem feltétlenül a favágáshoz való visszatérés Amennyiben Reagan a lelépés mellett döntene, ez nem jelentené azt, hogy más sem maradt szá­mára, mint fa­aprítás a reanch-en, a kerítés javít­gatása, és himbálózás a hintaszékben. Mint volt elnök, Ronald Reagannak lennének ugyan kollégái,­­ de közöttük ő lenne az egyetlen, aki nem vesztette el a Fehér Házat, hanem önként és győzelmesen távozott onnét, ő lenne az egyetlen bajnok a többi vesztes között. Ez azt jelentené, hogy a TV, a rádió és a lapok kommentárt közlő oldalai mind nyitva állnának előtte. Reagan lenne a legbefolyásosabb és a leg­tiszteltebb amerikai kommentátor. Egy eszmei elgondolás meg nem alkuvó hirdetője, ahelyett hogy kényszerből állandó kompromisszumokra kényszerülne, mint egy ostromlott politika vég­rehajtója. És ha Reagan pályafutása TV-sorozattá válna, úgy az ő története a Győzelem a Tengeren soro­zathoz hasonlítana. Vajon vissza­vonul-e Reagan? A fogadást kötők sorában óriási többség mond­ja azt, hogy nem! De okosan tenne-e, ha mégis lelépne? E sorok írója szerint feltétlenül igen, habár elis­merem, hogy ezt a kijelentést a jövőben esetleg még keservesen megbánhatom. Például abban az esetben, ha az ő távollétében, 1984-ben a McGovern­izmus győzedelmeskedne. Most azonban mégis azt gondolom, hogy Reagan elnök azzal tenné a legnagyobb szolgálatot hazá­jának, ha átadná a staféta­botot valaki másnak, aki képes arra, hogy frissen startoljon az általa kijelölt mezőnyben. Lábjegyzet Oakes aggodalmaihoz 1. A New York Times korábbi szellemi irányító­ja, példátlan ellenszenvet árul el országa vezető­­je­ ellen és őt hibáztatja a világ minden veszélyé­ért és feszültségéért. 2. Oakes veszélyt már azért sem látott Reagan, Ennél döntőbb megfontolásokat találhatunk Belpolitikai feladatát Reagan sikeresen befe­jezte. Azért jött Washingtonba, hogy végét vesse a katasztrofális inflációnak. És hogy végét vesse Amerika katonai gyengülésének, az állandó lesze­relésnek és visszavonulásnak. Végül pedig azért, hogy a szüntelenül emelkedő adózásnak is véget­vesse. Mindhárom célkitűzését megvalósította, jövő esztendőben a gazdasági talpraállás csökkenteni fogja a deficitet, és a munkanélküliek száma is tovább csökken majd. Reagan úgy távozhat, mint az elnök, akinek Amerika gazdasági virágzását köszönheti. Ennyi eredmény után a jövőben a kudarcra több a kilátás Reagan jelenlegi külpolitikai célkitűzéseit egy utód jobban valósíthatná meg. Ronald Reagan a belpolitikában következetesen Washington meghódítása és a Potomac partján töltött évek története Utóhang a Kékújság részéről Ismételten emlékeztetjük az Olvasót arra, hogy kommentárunkat ezúttal John Oakestől és William Safiretől kölcsönöztük. A tőlük telhető legpontosabb formában tolmá­csoltuk mindkét írást. Emlékeztetjük az Olvasót arra is, hogy Safire ez utóbbi cikke megírásakor elsősorban a konzerva­tív kemény vonalat követők kiábrándulásának adott kifejezést. Elképzelhető, hogy maga sem gondolja, vagy kí­vánja komolyan Reagan visszavonulását. Ennek kimondása kissé „Jese Majesté”-nek tűnik, felségsértésnek. Vagy legalábbis meg­hökkentő, megüti a fület. Lehetséges az is, hogy William Safire, aki fikciót is ír, ezúttal játszadozott csupán amikor leült a tisz­ta papír elé és megírta azt, hogy mi lenne ha...? Mindenesetre a témából egy módfelett eredeti cikket kanyarított ki. Akár az volt a szándéka, hogy sokk-kezelésben részesítse vele Reagan elnö­köt és visszatérítse őt a keményvonalú külpoliti­kához,­­ de még akkor is, ha ennek az ellenkező­je állana fenn és a kommentátor valóban komolyan gondolná, hogy Reagan lelépésével szolgálná leg­jobban saját krónikáját és a hazáját! prop Mi szivárgott ki a Varsói Szerződés tagállamainak konferenciájából? A konferencián részt vett a Varsói Szerződés mind a hét tagállama: a Szovjetunió, Cseh­szlovákia, Bulgária, Ma­gyarország, Lengyelor­szág, Románia és Kelet- Németország, ezenkívül Mongólia, Laosz, Viet­nám és Kuba. Ezen or­szágok kommunista pártjainak képviseleté­ben az illetékes közpon­ti bizottsági titkárok je­lentek meg. Az MSzMP Aczél Györgyöt és Óvári Miklóst, az ideológiá­ért, tájékoztatásért, meg a propagandáért fe­lelős titkárokat, vala­mint Szűrös Mátyást, a központi bizottság nem­zetközi ügyekkel foglal­kozó titkárát küldte a szovjet fővárosba. A hivatalos közlemény szerint az értekezleten arról tanácskoztak, ho­gyan, milyen ideológiai és propaganda eszkö­zökkel, módszerekkel küzdjenek az amerikai középhatósugarú raké­ták nyugateurópai tele­pítése ellen. A moszk­vai tájékoztató nem tar­totta fontosnak megem­líteni azt a döntő körül­ményt, hogy a NATO csak abban az esetben állítja hadrendbe közép­hatósugarú fegyvereit, ha a genfi szovjet-ame­rikai leszerelési tárgya­lásokon november köze­péig nem jönne létre megegyezés. Ugyan­csak nem tért ki a moszkvai közlemény ar­ra, hogy a szovjet SS 20- as rakétákat már évek­kel ezelőtt felállították és csupán ezek ellensú­lyozására telepíti majd a NATO az amerikai ra­kétákat. A 11 kommunista párt megegyezett abban, hogy a leszerelés kérdé­sében propagandájuk a Varsói Szerződés ez évi prágai januári csúcs­­értekezletén elfogadott határozatán és a kelet­európai párt,illetve ál­lamfők júniusi moszkvai találkozójáról kiadott közleményen alapul. A mostani konferencia — állapítja meg a TASZSZ hírügynökség — „to­vábbi lépéseket is” meg­vitatott. Nyugati megfigyelők szerint a tanácskozás­ról kiadott közlemény hangneme valamivel szelídebb, mint ahogyan azt várták. A közlemény szerint a résztvevő fe­lek egyetértettek ab­ban, hogy az új ameri­kai középhatósugarú rakéták nyugateurópai hadrendbe állítása „minden vonatkozás­ban súlyosbítaná a nem­zetközi helyzetet”. Hogy milyen konkrét ellen­lépésekre készül a Szov­jetunió a genfi tárgya­lások kudarca esetén, az nem derül ki a moszkvai jelentésből. Épp ezért tartják a nyugati elem­zők a Szovjetunió el­hangzott fenyegetőzé­sét mérsékeltnek. Felté­telezik, hogy Ceaucescu román államfő külpoliti­kájának szellemében a román küldöttség állás­­foglalása mérséklően hatott a moszkvai köz­lemény­­ megszövegezői­re.

Next