Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-10-29 / 44. szám

Clark távozik a Fehér Házból, belügyi kinevezése külpolitikai vihart keltett Egy héttel ezelőtt Reagan elnök bombát dobott a saját házába. A hétvégére készülő Washington csütörtök este értesült arról, hogy a lemondásra kényszerült James Watt belügyminisztert az elnök legbizalmasabb külpolitikai tanácsadója, William Clark a nemzetbiztonsági tanács vezetője váltja fel. Első hallásra ez a hír hihetetlennek tűnt. Schultz külügyminiszter aznap délben ebédelt Clark-kal, akivel a hírközlő média szerint újabban gyakori nézeteltérései voltak. Ebédpartnere nem tálalta a külügyminiszternek új kinevezését. Délután az elnök a Távolnyugatról vallásos kon­ferenciára Washingtonba érkezett konzervatív női kongresszussal közölte először Clark új beosz­tását: „Szintén Nyugatról származó, vallásos és rend­­­kívül szolid kandidátust állítok a belügyminiszté­rium élére!” — mondotta nekik az elnök. A kon­zervatív tábort végtelenül feldúlta Watt kikénysze­­rített lemondása. Immár a második média áldo­zat, az első N. Murford a környezetvédő hivatal vezetője volt. A Watthoz hasonló elveket valló, de nálánál jó­val tapintatosabb és diplomatikusabb Clark ki­nevezése a belügyminisztérium élére, az első pil­lanatban így tűnt legalábbis, ez volt a konzerva­tív szárny sajgó sebére. A fehér házi tanácsadó trojka, James Baker a vezérkari főnök, Mike Beaver, a helyettese, Ed Meese a politikai tanácsadó, szintén csak csütör­tökön ebéd után értesültek Reagan elnök döntésé­ről. Tanácsukat előzetesen nem kérte ki. Schultz külügyminiszternek délután 3 órakor telefonálták meg a hírt. A fővárosban délután 5 óra tájt kezdett szállin­gózni. De az esti 7 órás TV műsornak már ez volt a főtémája. Clark kinevezése enyhítette a Watt végta sebet, de azt az esti 7 órás TV-hírek meghallgatása után már mindenki tudta a konzervatív táborban, hogy egy még mélyebb sebet vágott rajtuk. Amennyiben Clark nincs többé a Nemzeti Biz­tonsági Tanács élén, nem egyértelmű-e ez azzal, hogy az amerikai politikából a konzervatív szárny befolyása teljesen eltűnik? Schultz külügyminiszter dominál majd és rajta ke­resztül a ködös ülep, a State Department diplo­matái, meg a Fehér Ház pragmatikus vezető bü­rokratái, James Baker és Mike Beaver, így hát Washingtonban nyomban elterjedt a hír: Clarkot ezek irtották ki. Az ő intrikái miatt veszí­tette el pozícióját. • És a konzervatív tábor hirtelen rádöbbent, hogy amit a belpolitikában nyert általa, azt most a kül­politikai befolyás révén elvesztette. Clark mindenkinél közelebb állt Reaganhez A kinevezés okozta döbbenetet a demokraták osz­tották. „Clark kinevezése érthetetlen, valóságos sokkot kaptam tőle!” — mondotta Tim O’Neill, a házelnök. Az ő sokkjánál még sokkal nagyobb volt az iszo­nyat amit a környezetvédők éreztek, akik már jó­­előre köszörülték késüket Watt utódjának kinyírá­sára, bárki legyen is az. Éspedig már a kineve­zés kongresszusi megerősítését célzó kihallgatá­sok során. Clark kinyirása, — ezt nyomban tudták, — le­hetetlen feladat. Alapos tapasztalattal rendelke­zik az ilyesfajta kihallgatásokat illetően. Reagan legrégibb munkatársát, William Clark­ot hívta elnökválasztása után a külügyminiszté­riumba és nevezte ki ott a második helyre. Egész Washington tudta mi volt Clark feladata. A hisz­térikus hírben álló Haig külügyminiszter szem­­meltartása. Clark kongresszusi kihallgatásakor a hírközlő média kitűnően szórakozott. Kiderült, hogy a ko­rábbi kaliforniai rancher, aki Reagan kormány­zó kabinet­főnöke volt 8 esztendőn keresztül, majd a kaliforniai Legfelsőbb Bíróságon szolgált, a kül­­ügyekről keveset tudott. Fogalma sem volt például arról, hogy kicsoda Zimbabwe miniszterelnöke. Washington hónapokig nevetett ezen a kihallga­táson. De hamarosan kiderült, hogy a hallgatag Clark, mások meghallgatásában is kiváló. És cso­dálatos ösztönnel válogatta azokat akiket meghall­gatott. Clark Haig kezeléséhez is értett. És a külügye­­ket gyorsan eltanulta. A külügyminisztériumban ezután többé nem nevettek rajta, kezdték őt tisz­telni. A Fehér Ház pincéjének rabja szabadulni akart Amikor Clark meghonosodott a State Depart­­mentben,­­ekkor rántotta ki őt onnét Reagan és ne­vezte ki második pozíciójába. A Nemzeti Bizton­sági Tanács élére került, a Fehér Ház alagsorá­ba, hogy ott Richard Allent felváltsa. A konzervatív külpolitikai szakértőt, Allent a hírközlő média távolította el helyéről. Névlegesen egy értéktelen ajándék miatt kellett távoznia, amit egy japáni tudósítótól kapott és amit nyom­ban feledett. Valójában igazi bűnének a kemény vonalat követő külpolitikai nézeteit tartották. Allen ment, Clark jött Clark mint Haig tábornok és Dr. Henry Kissin­ger, valamint Zbigniew Brzezinsky utóda? Az el­nök külpolitikai tanácsadója? Ugyan kérem! Wa­shington megint vonaglott a nevetéstől. William Clark közel két esztendőt töltött ezután a Fehér Ház alagsorában. A hét 7 napján keresztül napi 14-15 órát dolgozott, rajt tartva szemét a vi­lág összes válságán. És ott is hallgatag maradt. Nem szerepelt TV-műsorokban. Nem adott interjú­kat. Nem volt primadonna, mint Kissinger, vagy Brzezinsky. És jól megfért előbb Haig, majd Schultz külügy­miniszterekkel. És majdnem mindenben megegye­zett Caspar Weinberger honvédelmi miniszterrel. Hála Clarknak hosszú ideig nem volt differencia a Fehér Ház, a State Department és a Pentagon között. Egészen addig amíg a közép-amerikai és közel-keleti válságok során a szintén keményebb vonalat követő Clark tanácsát követte a Reagan kormány és ez differenciákat okozott a pragmati­kus utat kívánó diplomaták, valamint a Fehér Ház között. Az elnök újraválasztásán spekuláló „pragma­tikus” fehér házi tanácsadók szintén kifogásolták az alagsor főnökének, a Nemzeti Biztonsági Ta­nács vezetőjének politikáját. William Clark belefáradt a megfeszített munká­ba és az állandó vitákba. Végülis önmagát aján­lotta Watt megüresedett örökébe. Amennyiben ezt nem kapta volna meg, esetleg kaliforniai ranchez lett volna a második választása, a visszavonulás. Reagan szempontjából Clarknak a kormányba való kinevezése három óriási előnnyel jár: 1. Az elnök megtarthatta Clarkot a maga köze­lében. 2. Hasonló nézetű, de kevéssé vitatott utódot talált Wattnak. 3. És arra is számíthat, hogy Clark újabb köny­­nyebb beosztásában a választási esztendőben kül­politikától a belpolitikáig mindenben támogat­hatja főnökét, az elnököt. Eddig tehát mindez tisz­ta előny az elnök szemszögéből nézve. A konzervatív szárny Kirkpatrik nevét dobja a játszmába A konzervatív szárny azonban önmaga aláásá­­sának tekintette Clark távozását a Fehér Ház alag­sorából. A hét vég során Caspar Weinberger honvédelmi miniszter és William Casey CIA főnök állítólag erőteljesen érveltek amellett, hogy Clarkot Jean Kirkpatrik asszony, Amerika ENSZ-beli nagyköve­te váltsa fel. A távozó Clark önmaga helyett eddigi helyette­sét Robert MacFarlaint, a korábbi marine őrna­gyot ajánlotta, aki eddig már három elnök alatt szolgált a Nemzeti Biztonsági Tanácsban. Clark azzal érvelt, hogy ő rendelkezik a legnagyobb ta­pasztalattal. Az elnök is hajlott efelé a megol­dás felé. Weinberger és Casey, nem azért érveltek Mac­­Farlain ellen, mintha annak politikai beállított­ságát helytelenítenék. Azt kifogásolták, hogy nincs elég presztízse ahhoz, hogy a külügyminiszterrel és az őt tanácsoló pragmatikusokkal szembehe­lyezkedjék és őket ellensúlyozza. Ami viszont azt is jelentené, hogy a honvédelmi miniszter és a CIA vezetője külpolitikai kérdésekben gyakran szembe találná magát a State Departmenttel. Clark eddig egyensúlyban tartotta a három fontos minisztériumot és a fehér házi tanácsadó testü­lettel való kapcsolatukat. Kiderült az is, hogy Kirkpatrick asszony maga is változást kívánt. Épp úgy torkig volt az ENSZ-szel, mint Clark a Fehér Ház pincéjével. Nemrég mem­­morandumot küldött Clarknak és ajánkozott arra, hogy más beosztásra vezényelt helyettesét, Mc­­Farlaint ő váltsa fel. E memmorandum elküldé­sekor Jean Kirkpatrick még mit sem tudott arról, hogy Clark sem marad a helyén. A konzervatívok nyomására mit sem hallgatva, Reagan elnök a maga feje után ment és Mac­Farlaint nevezte ki Clark helyébe. A konzervatív szárny jajkiálltással válaszolt. Kirkpatrick asszony felvonta szemöldökét, kije­lentette: Az elnök privilégiuma azt választani akit ő kíván, amit a nagykövetnő a maga részéről tel­jes mértékben támogat. És az esztendő végéig változatlanul helyén marad az ENSz-ben lévő poszt­ján. Ez azt is jelenti, hogy az ENSz idei közgyűlé­sének végezetével Kirkpatrick esetleg távozni szándékozik. Jean Kirkpatrick kiválását Reagan elnök min­den áron szeretné megakadályozni. McFarlain ki­nevezésének bejelentése előtt az elnök egy órát tárgyalt a Fehér Házban ENSZ főmegbízottjával. Washingtonban azt is rebesgetik, hogy esetleg kreálnak Kirkpatrick számára egy megfelelő kül­politikai állást a Nemzeti Biztonsági Tanács ke­retén belül. De mit tarthat megfelelőnek a kabinet minisz-Nyugat-Európa örömmel látta Clark távozását és Schultz külügyminiszter befolyásának növekedését Az általános washingtoni vélemény, hogy Wil­liam Clark belügyminisztersége, az amerikai kül­politika irányítását teljes mértékben Schultz kül­ügyminiszter kezébe juttatja. Nyugat-Európa fő­városaiban az amerikai konzervatívok bánatával egyenlő arányban álló örömet okozott ez a tény. A nyugat-európaiak gyanakodva tekintettek Clark kemény vonalára, Kirkpatrick szókimondá­sára és szívesebben látják a türelmesebb, óvato­sabb George Shultzot mint az amerikai külpoliti­ka irányítóját, így MacFarlain kinevezése kedvező sajtót fog kapni Nyugat-Európában. És kiválasztása bizo­nyos fokig máris az 1984-es amerikai elnökválasz­tás befolyására történhetett. Az amerikai hírközlő média útmutatása alapján Ronald Reagant Nyugat-Európában és mindenütt a múltban élő hidegháborús hősnek festették le, akinek kevés köze van a mához és a realitáshoz, és aki meggondolatlan kirohanásaival feleslegesen felingerelte a szovjet medvét és ezzel veszélybe­döntheti a világot. Erre ráunva Reagan elnök és a pragmatikus fehér házi tanácsadók most minden kérdésben az óvatos középutat követik, és ahol csak lehet óva­kodnak a szembekerüléstől. Nyugat-Európa így hát tapsolni fog a washingtoni bölcs személycse­rének. És az amerikai hírközlő média? Ideig-óráig! Igazában jobban szerette volna, ha Kirkpatrick asszony kerül a Fehér Ház alagsorába és „a szél­sőséges kinevezést” ők kipellengérezhették volna. Eltekintve természetesen attól az aggodalmuk­tól, hogy az alapos külpolitikai ismeretekkel ren­delkező és brilliáns szellemi képességekkel megál­dott Kirkpatrick asszony esetleg egy Falkland-sze­­rű közép-amerikai huszárvágással biztosítja Rea­gan elnök újraválasztását. Ez a médiának ugyancsak nem lett volna ínyére! Az amerikai elnökválasztás máris nagyban fo­lyik a TV képernyőjén, s az olvasót talán nem fog­ja meglepni ha kereken kimondjuk, hogy az ABC, a CBS, avagy az NBC és a közönségszolgálat PBS TV egyetlen egyiküknek sem Reagan, vagy a republikánusok a kedvenc jelöltjeik, így hát a média érzelmei a Watt—Clark—Mc­Farlain ügyben megosztott. Valójában máris sajnálja Watt távozását, és tart tőle, hogy Clarkba kevésbé tud majd bele­kötni. És tart attól is, hogy MacFarlain a Fehér Ház pincéjében hála hosszú politikai tapasztalatának, kevesebb okot ad majd a támadásra. Ami Kirkpatrick asszonyt illeti, a média őt ad­dig fogja üldözni kérdéseivel: „Hogyan érez most amikor mellőzték és nem tartották érdemesnek előléptetésre?” — amíg veszi kalapját, bocsánat kézitáskáját és távozik majd az ENSZ-ből, vissza az egyetemek világába. Ami szintén kitűnő lesz az amerikai hírközlő mé­dia szempontjából, mert ekkor meg lehet majd ír­ni: „Lám ismét elmélyült a szakadék Reagan és a nők között!” Nincs kétség többé, ismét javul a helyzet. A gazdaságkutató inté­zetek összes jelentései és a józan számok mind azt mutatják, hogy túl­jutottunk a gazdasági mélyponton. Ez min­denekelőtt három or­szágra vonatkozik, az Egyesült Államokra, Angliára és Nyugat- Németországra. Továb­bá kisebb mértékben Japánra is. Az utóbbi­nál azonban tekintetbe kell vennünk, hogy ezt az országot a válság ke­vésbé érintette, mint a többi iparosított álla­mot. Ezért ami a többi országban javulásnak számít, az Japánban természetesnek tűnik. Már maga ez a kü­lönbség rámutat arra a figyelemreméltó tény­re, hogy a gazdasági helyzet alakulását, il­letve javulását nem le­het az egész világon egy kaptafára húzni. Az egyes országok ugyan­is politikájuknak meg­felelően, különbözően reagálnak a változó vi­szonyokra. Az időbeli sorrend­nek megfelelően, a fejle­mények nem követik egymást egyöntetűen. A visszaeső konjunktúra első fázisában például a hanyatlás már megin­­ dk­kad már Habsburg Ottó dúlt, holott a foglalkoz­tatottság még teljes volt a munkapiacon. Csak egy évvel utána éreztet­te hatását a munkanél­küliség terén. Azt vár­hatnók, hogy fordított esetben is ugyanez a helyzet áll elő. A kon­junktúra hatása csak bi­zonyos idő után érezteti hatását részben azért, mert a sok vállalkozó még nem bízik a jó hí­rekben és vár míg azok megerősítést nyernek. Vagyis időbeli különb­ség áll elő azok és an­nak kihatása között. Ezért a munkapiacon a javulás nem várható egyik napról a másikra. Ritkán szentelnek fi­gyelmet annak, hogy egyes országokban, mint Franciaországban és Spanyolországban még nincsen jele a fel­lendülésnek. Mindkét országban szocialista kormányok vannak ma uralmon. Mitterrand és Felipe Gonzales voltak azok, akik a gazdasági helyzetet bizonytalan­ná tették. Franciaor­szágban az államosítá­sok és a közalkalmazot­tak számának felduz­zasztása, Spanyolor­szágban a Rumasa üzem állami kezelésbe vétele és pártalkalmazottak tö­meges felvétele eredmé­teri ranggal rendelkező Kirkpatrick asszony az­után, hogy eljövendő külügyminiszterként emle­gették őt, de most még a Nemzeti Biztonsági Tanács vezetőjének megürült pozíciójára sem őt választotta ki az elnök, nyerték, hogy a válla­latok elvesztették vállal­kozó kedvüket. Ezt pe­dig nem lehet állami rendelkezésekkel hely­reállítani. Ennek folytán az a helyzet állott elő, hogy a gazdasági fellendü­­­­lés ténylegesen úgyszól­ván csak azokban az or­szágokban érezhető, amelyekben konzerva­tív kormány van ural­mon. Az más lapra tarto­zik, hogy a hírközlő esz­közök nagy része ezt nem hajlandó tudomásul ven­ni, sőt még becsmérlik is ezeket az országokat azért, hogy a munkapia­con nem tudtak javulást elérni, ami újabb bizo­nyíték arra, hogy milyen mesterségesen elferdí­tett képet tárnak az ol­vasók és nézők elé. Egy gazdasági fellen­dülés kezdete mindig kritikus időszak. A múlt tapasztalata azt mutatja, hogy az embe­rek aránylag türelme­sek a nehéz időkben, de alig tudják visszatar­tani magukat ha érzik, hogy hajnalodik. Nem csoda tehát, hogy ilyen­kor növekszik a kormá­nyokra nehezedő nyo­más a javulás gyorsítá­sára, ami pedig tragikus következményekkel jár­hat. Ha a viszonyok nálunk javulóban vannak, úgy azt mindenekelőtt az in­fláció leküzdésének kö­szönhetjük. Nem ismé­telhetjük eleget, hogy a pénz romlása mindig a munkanélküliség emel­kedését vonja maga után. Helmut Schmidt állítását, hogy jobb egy 5 %-os infláció mint egy 5 %-os munkanélkü­liség, a tények világosan cáfolják. Az infláció és a munkanélküliség ugyan­is sziámi ikrek. Munka­­nélküliség volt már a fá­raók és a régi arabok idejében és az már ak­kor is csak a pénz érté­kének helyreállításával volt orvosolható. Minden fellendülés egy másik döntő előfel­tétele a termelő erők szabaddá tétele az adók és az állami kiadások csökkentése által. Ezen a téren is rendesen azt követelik a kormányok­tól, hogy minél gyor­sabban, minél több pénzt teremtsenek elő, akár a kiadások növelé­se árán is. Elfelejtik azt, hogy az állami kézen át­menő pénz mindig érték­veszteséget von maga után. A tíz ujjunkon ki­számíthatjuk, hogy az államkincstár kezelé­sében lévő bármely pénzösszegnek mintegy 20 %-át emésztik fel az adminisztrációs költsé­gek. Ezzel szemben a gazdasági életben sza­badon forgó pénz 100 %­­ban a munka és fogyasz­tópiac szolgálatába ma­rad. Minden adóemelés már csak azért is káros hatású, mert tőkét von ki a gazdasági életből. Az adók improduktívak azért is, mert a pénzt a termelési szektorból az állami közigazgatásba szivattyúzzák át, ami az inflációt szolgálja. Ezért gazdasági stabilitás csak a közkiadások csökkentése által érhető el. Ezen egyszerű igazsá­gokat nem szabad elfe­lejteni most, amidőn egy újabb gazdsági felvirág­zás küszöbén állunk. A konzervatív kormá­nyoknak nagy bátor­ságra és előrelátásra lesz szükségük, hogy ne térjenek le a bölcs poli­tika útjáról. Bíztatá­sul szolgál számukra, hogy eddigi eljárásuk gyümölcsei máris mu­tatkoznak. Vigyázniuk kell arra, hogy a fel­lendülés még gyenge sarjait megvédjék. Joggal mondhatjuk ma azt, hogy már pirkad az ég alja. Ennél többel még nem dicsekedhe­tünk. Lehetőségek nyíl­nak számunkra, de még nem lehetünk egészen biztosak a jövőben. Hogy ezek lehessünk, ahhoz elsősorban bátor­ságra, realitásra és egyenes politikai veze­tésre van szükség. t .­ A NASA 25. születésnapja A washingtoni Repülés és Űrrepülési Múzeum­ban ünnepelték, Reagan elnök jelenlétében. A tá­gas hodályban, ahol az első parányi űrhajókat ál­lították ki. Az ország jobb befektetést nem eszközölhetett volna az űrkutatásnál. Ez reményt nyújt majd a jövőre és végtelen kilátásokkal kecsegtet, — mon­dotta Reagan elnök. Az elnök burkoltan utalt a tíz év előtti rövidlátás­ra, amikor Mondale, a jelenleg élenjáró demokra­ta kandidátus ellenezte az űrprogramot. „Most dolgozzuk ki az amerikai Űrrepülés elkö­vetkező negyedévszázadának tervét, — mondotta az elnök a születésnapi ünnepségen. ­ Véres államcsíny Grenadában A Kubával szomszédos kis sziget, ahol Castro segítségével Bishop miniszterelnök népi demok­ráciát rendezett be és hatalmas repülőteret épí­tett állítólag szovjet gépek leszállására,­­ most államcsíny színhelye lett. Maurice Bishop miniszterelnököt helyettese Ber­nard Coard letartóztatta és háziőrizetbe helyezte a múlt hét végén. A helyettes miniszterelnök, Co­ard azt kifogásolta, hogy Bishop a szocialista ál­lamgazdaság útjáról visszakanyarodik kissé a ka­pitalizmus felé, nyugati befektetőket keres és tá­volodik a népi demokrácia útjáról. Bishop letartóztatása után a sziget elszegénye­dett népe mellette tüntetett, a kormány több mi­niszterének biztosítására visszahódították Bishop­­ot, vállukra emelték és nagy diadallal vitték a fő­város St. George főterére, hogy ott beszédet in­tézzen hozzájuk. Ekkor támadt a tömegre a grenadai ÁVO sortü­­ze. Állítólag Bishop volt a népi demokratikus rend­őrség első áldozata. A tömeg a lövöldözésre szétszaladt. Grenada rá­dióállomása ezután ostrom­állapotot rendelt el és kijárási tilalmat hirdetett. Amennyiben Coard kerülne kormányra még biz­tosabb lenne, hogy Grenada Castro ugródeszkája­­ként szolgálna a közép-amerikai kalandozásra.

Next