Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-10-29 / 44. szám
Clark távozik a Fehér Házból, belügyi kinevezése külpolitikai vihart keltett Egy héttel ezelőtt Reagan elnök bombát dobott a saját házába. A hétvégére készülő Washington csütörtök este értesült arról, hogy a lemondásra kényszerült James Watt belügyminisztert az elnök legbizalmasabb külpolitikai tanácsadója, William Clark a nemzetbiztonsági tanács vezetője váltja fel. Első hallásra ez a hír hihetetlennek tűnt. Schultz külügyminiszter aznap délben ebédelt Clark-kal, akivel a hírközlő média szerint újabban gyakori nézeteltérései voltak. Ebédpartnere nem tálalta a külügyminiszternek új kinevezését. Délután az elnök a Távolnyugatról vallásos konferenciára Washingtonba érkezett konzervatív női kongresszussal közölte először Clark új beosztását: „Szintén Nyugatról származó, vallásos és rendkívül szolid kandidátust állítok a belügyminisztérium élére!” — mondotta nekik az elnök. A konzervatív tábort végtelenül feldúlta Watt kikényszerített lemondása. Immár a második média áldozat, az első N. Murford a környezetvédő hivatal vezetője volt. A Watthoz hasonló elveket valló, de nálánál jóval tapintatosabb és diplomatikusabb Clark kinevezése a belügyminisztérium élére, az első pillanatban így tűnt legalábbis, ez volt a konzervatív szárny sajgó sebére. A fehér házi tanácsadó trojka, James Baker a vezérkari főnök, Mike Beaver, a helyettese, Ed Meese a politikai tanácsadó, szintén csak csütörtökön ebéd után értesültek Reagan elnök döntéséről. Tanácsukat előzetesen nem kérte ki. Schultz külügyminiszternek délután 3 órakor telefonálták meg a hírt. A fővárosban délután 5 óra tájt kezdett szállingózni. De az esti 7 órás TV műsornak már ez volt a főtémája. Clark kinevezése enyhítette a Watt végta sebet, de azt az esti 7 órás TV-hírek meghallgatása után már mindenki tudta a konzervatív táborban, hogy egy még mélyebb sebet vágott rajtuk. Amennyiben Clark nincs többé a Nemzeti Biztonsági Tanács élén, nem egyértelmű-e ez azzal, hogy az amerikai politikából a konzervatív szárny befolyása teljesen eltűnik? Schultz külügyminiszter dominál majd és rajta keresztül a ködös ülep, a State Department diplomatái, meg a Fehér Ház pragmatikus vezető bürokratái, James Baker és Mike Beaver, így hát Washingtonban nyomban elterjedt a hír: Clarkot ezek irtották ki. Az ő intrikái miatt veszítette el pozícióját. • És a konzervatív tábor hirtelen rádöbbent, hogy amit a belpolitikában nyert általa, azt most a külpolitikai befolyás révén elvesztette. Clark mindenkinél közelebb állt Reaganhez A kinevezés okozta döbbenetet a demokraták osztották. „Clark kinevezése érthetetlen, valóságos sokkot kaptam tőle!” — mondotta Tim O’Neill, a házelnök. Az ő sokkjánál még sokkal nagyobb volt az iszonyat amit a környezetvédők éreztek, akik már jóelőre köszörülték késüket Watt utódjának kinyírására, bárki legyen is az. Éspedig már a kinevezés kongresszusi megerősítését célzó kihallgatások során. Clark kinyirása, — ezt nyomban tudták, — lehetetlen feladat. Alapos tapasztalattal rendelkezik az ilyesfajta kihallgatásokat illetően. Reagan legrégibb munkatársát, William Clarkot hívta elnökválasztása után a külügyminisztériumba és nevezte ki ott a második helyre. Egész Washington tudta mi volt Clark feladata. A hisztérikus hírben álló Haig külügyminiszter szemmeltartása. Clark kongresszusi kihallgatásakor a hírközlő média kitűnően szórakozott. Kiderült, hogy a korábbi kaliforniai rancher, aki Reagan kormányzó kabinetfőnöke volt 8 esztendőn keresztül, majd a kaliforniai Legfelsőbb Bíróságon szolgált, a külügyekről keveset tudott. Fogalma sem volt például arról, hogy kicsoda Zimbabwe miniszterelnöke. Washington hónapokig nevetett ezen a kihallgatáson. De hamarosan kiderült, hogy a hallgatag Clark, mások meghallgatásában is kiváló. És csodálatos ösztönnel válogatta azokat akiket meghallgatott. Clark Haig kezeléséhez is értett. És a külügyeket gyorsan eltanulta. A külügyminisztériumban ezután többé nem nevettek rajta, kezdték őt tisztelni. A Fehér Ház pincéjének rabja szabadulni akart Amikor Clark meghonosodott a State Departmentben,ekkor rántotta ki őt onnét Reagan és nevezte ki második pozíciójába. A Nemzeti Biztonsági Tanács élére került, a Fehér Ház alagsorába, hogy ott Richard Allent felváltsa. A konzervatív külpolitikai szakértőt, Allent a hírközlő média távolította el helyéről. Névlegesen egy értéktelen ajándék miatt kellett távoznia, amit egy japáni tudósítótól kapott és amit nyomban feledett. Valójában igazi bűnének a kemény vonalat követő külpolitikai nézeteit tartották. Allen ment, Clark jött Clark mint Haig tábornok és Dr. Henry Kissinger, valamint Zbigniew Brzezinsky utóda? Az elnök külpolitikai tanácsadója? Ugyan kérem! Washington megint vonaglott a nevetéstől. William Clark közel két esztendőt töltött ezután a Fehér Ház alagsorában. A hét 7 napján keresztül napi 14-15 órát dolgozott, rajt tartva szemét a világ összes válságán. És ott is hallgatag maradt. Nem szerepelt TV-műsorokban. Nem adott interjúkat. Nem volt primadonna, mint Kissinger, vagy Brzezinsky. És jól megfért előbb Haig, majd Schultz külügyminiszterekkel. És majdnem mindenben megegyezett Caspar Weinberger honvédelmi miniszterrel. Hála Clarknak hosszú ideig nem volt differencia a Fehér Ház, a State Department és a Pentagon között. Egészen addig amíg a közép-amerikai és közel-keleti válságok során a szintén keményebb vonalat követő Clark tanácsát követte a Reagan kormány és ez differenciákat okozott a pragmatikus utat kívánó diplomaták, valamint a Fehér Ház között. Az elnök újraválasztásán spekuláló „pragmatikus” fehér házi tanácsadók szintén kifogásolták az alagsor főnökének, a Nemzeti Biztonsági Tanács vezetőjének politikáját. William Clark belefáradt a megfeszített munkába és az állandó vitákba. Végülis önmagát ajánlotta Watt megüresedett örökébe. Amennyiben ezt nem kapta volna meg, esetleg kaliforniai ranchez lett volna a második választása, a visszavonulás. Reagan szempontjából Clarknak a kormányba való kinevezése három óriási előnnyel jár: 1. Az elnök megtarthatta Clarkot a maga közelében. 2. Hasonló nézetű, de kevéssé vitatott utódot talált Wattnak. 3. És arra is számíthat, hogy Clark újabb könynyebb beosztásában a választási esztendőben külpolitikától a belpolitikáig mindenben támogathatja főnökét, az elnököt. Eddig tehát mindez tiszta előny az elnök szemszögéből nézve. A konzervatív szárny Kirkpatrik nevét dobja a játszmába A konzervatív szárny azonban önmaga aláásásának tekintette Clark távozását a Fehér Ház alagsorából. A hét vég során Caspar Weinberger honvédelmi miniszter és William Casey CIA főnök állítólag erőteljesen érveltek amellett, hogy Clarkot Jean Kirkpatrik asszony, Amerika ENSZ-beli nagykövete váltsa fel. A távozó Clark önmaga helyett eddigi helyettesét Robert MacFarlaint, a korábbi marine őrnagyot ajánlotta, aki eddig már három elnök alatt szolgált a Nemzeti Biztonsági Tanácsban. Clark azzal érvelt, hogy ő rendelkezik a legnagyobb tapasztalattal. Az elnök is hajlott efelé a megoldás felé. Weinberger és Casey, nem azért érveltek MacFarlain ellen, mintha annak politikai beállítottságát helytelenítenék. Azt kifogásolták, hogy nincs elég presztízse ahhoz, hogy a külügyminiszterrel és az őt tanácsoló pragmatikusokkal szembehelyezkedjék és őket ellensúlyozza. Ami viszont azt is jelentené, hogy a honvédelmi miniszter és a CIA vezetője külpolitikai kérdésekben gyakran szembe találná magát a State Departmenttel. Clark eddig egyensúlyban tartotta a három fontos minisztériumot és a fehér házi tanácsadó testülettel való kapcsolatukat. Kiderült az is, hogy Kirkpatrick asszony maga is változást kívánt. Épp úgy torkig volt az ENSZ-szel, mint Clark a Fehér Ház pincéjével. Nemrég memmorandumot küldött Clarknak és ajánkozott arra, hogy más beosztásra vezényelt helyettesét, McFarlaint ő váltsa fel. E memmorandum elküldésekor Jean Kirkpatrick még mit sem tudott arról, hogy Clark sem marad a helyén. A konzervatívok nyomására mit sem hallgatva, Reagan elnök a maga feje után ment és MacFarlaint nevezte ki Clark helyébe. A konzervatív szárny jajkiálltással válaszolt. Kirkpatrick asszony felvonta szemöldökét, kijelentette: Az elnök privilégiuma azt választani akit ő kíván, amit a nagykövetnő a maga részéről teljes mértékben támogat. És az esztendő végéig változatlanul helyén marad az ENSz-ben lévő posztján. Ez azt is jelenti, hogy az ENSz idei közgyűlésének végezetével Kirkpatrick esetleg távozni szándékozik. Jean Kirkpatrick kiválását Reagan elnök minden áron szeretné megakadályozni. McFarlain kinevezésének bejelentése előtt az elnök egy órát tárgyalt a Fehér Házban ENSZ főmegbízottjával. Washingtonban azt is rebesgetik, hogy esetleg kreálnak Kirkpatrick számára egy megfelelő külpolitikai állást a Nemzeti Biztonsági Tanács keretén belül. De mit tarthat megfelelőnek a kabinet minisz-Nyugat-Európa örömmel látta Clark távozását és Schultz külügyminiszter befolyásának növekedését Az általános washingtoni vélemény, hogy William Clark belügyminisztersége, az amerikai külpolitika irányítását teljes mértékben Schultz külügyminiszter kezébe juttatja. Nyugat-Európa fővárosaiban az amerikai konzervatívok bánatával egyenlő arányban álló örömet okozott ez a tény. A nyugat-európaiak gyanakodva tekintettek Clark kemény vonalára, Kirkpatrick szókimondására és szívesebben látják a türelmesebb, óvatosabb George Shultzot mint az amerikai külpolitika irányítóját, így MacFarlain kinevezése kedvező sajtót fog kapni Nyugat-Európában. És kiválasztása bizonyos fokig máris az 1984-es amerikai elnökválasztás befolyására történhetett. Az amerikai hírközlő média útmutatása alapján Ronald Reagant Nyugat-Európában és mindenütt a múltban élő hidegháborús hősnek festették le, akinek kevés köze van a mához és a realitáshoz, és aki meggondolatlan kirohanásaival feleslegesen felingerelte a szovjet medvét és ezzel veszélybedöntheti a világot. Erre ráunva Reagan elnök és a pragmatikus fehér házi tanácsadók most minden kérdésben az óvatos középutat követik, és ahol csak lehet óvakodnak a szembekerüléstől. Nyugat-Európa így hát tapsolni fog a washingtoni bölcs személycserének. És az amerikai hírközlő média? Ideig-óráig! Igazában jobban szerette volna, ha Kirkpatrick asszony kerül a Fehér Ház alagsorába és „a szélsőséges kinevezést” ők kipellengérezhették volna. Eltekintve természetesen attól az aggodalmuktól, hogy az alapos külpolitikai ismeretekkel rendelkező és brilliáns szellemi képességekkel megáldott Kirkpatrick asszony esetleg egy Falkland-szerű közép-amerikai huszárvágással biztosítja Reagan elnök újraválasztását. Ez a médiának ugyancsak nem lett volna ínyére! Az amerikai elnökválasztás máris nagyban folyik a TV képernyőjén, s az olvasót talán nem fogja meglepni ha kereken kimondjuk, hogy az ABC, a CBS, avagy az NBC és a közönségszolgálat PBS TV egyetlen egyiküknek sem Reagan, vagy a republikánusok a kedvenc jelöltjeik, így hát a média érzelmei a Watt—Clark—McFarlain ügyben megosztott. Valójában máris sajnálja Watt távozását, és tart tőle, hogy Clarkba kevésbé tud majd belekötni. És tart attól is, hogy MacFarlain a Fehér Ház pincéjében hála hosszú politikai tapasztalatának, kevesebb okot ad majd a támadásra. Ami Kirkpatrick asszonyt illeti, a média őt addig fogja üldözni kérdéseivel: „Hogyan érez most amikor mellőzték és nem tartották érdemesnek előléptetésre?” — amíg veszi kalapját, bocsánat kézitáskáját és távozik majd az ENSZ-ből, vissza az egyetemek világába. Ami szintén kitűnő lesz az amerikai hírközlő média szempontjából, mert ekkor meg lehet majd írni: „Lám ismét elmélyült a szakadék Reagan és a nők között!” Nincs kétség többé, ismét javul a helyzet. A gazdaságkutató intézetek összes jelentései és a józan számok mind azt mutatják, hogy túljutottunk a gazdasági mélyponton. Ez mindenekelőtt három országra vonatkozik, az Egyesült Államokra, Angliára és Nyugat- Németországra. Továbbá kisebb mértékben Japánra is. Az utóbbinál azonban tekintetbe kell vennünk, hogy ezt az országot a válság kevésbé érintette, mint a többi iparosított államot. Ezért ami a többi országban javulásnak számít, az Japánban természetesnek tűnik. Már maga ez a különbség rámutat arra a figyelemreméltó tényre, hogy a gazdasági helyzet alakulását, illetve javulását nem lehet az egész világon egy kaptafára húzni. Az egyes országok ugyanis politikájuknak megfelelően, különbözően reagálnak a változó viszonyokra. Az időbeli sorrendnek megfelelően, a fejlemények nem követik egymást egyöntetűen. A visszaeső konjunktúra első fázisában például a hanyatlás már megin dkkad már Habsburg Ottó dúlt, holott a foglalkoztatottság még teljes volt a munkapiacon. Csak egy évvel utána éreztette hatását a munkanélküliség terén. Azt várhatnók, hogy fordított esetben is ugyanez a helyzet áll elő. A konjunktúra hatása csak bizonyos idő után érezteti hatását részben azért, mert a sok vállalkozó még nem bízik a jó hírekben és vár míg azok megerősítést nyernek. Vagyis időbeli különbség áll elő azok és annak kihatása között. Ezért a munkapiacon a javulás nem várható egyik napról a másikra. Ritkán szentelnek figyelmet annak, hogy egyes országokban, mint Franciaországban és Spanyolországban még nincsen jele a fellendülésnek. Mindkét országban szocialista kormányok vannak ma uralmon. Mitterrand és Felipe Gonzales voltak azok, akik a gazdasági helyzetet bizonytalanná tették. Franciaországban az államosítások és a közalkalmazottak számának felduzzasztása, Spanyolországban a Rumasa üzem állami kezelésbe vétele és pártalkalmazottak tömeges felvétele eredméteri ranggal rendelkező Kirkpatrick asszony azután, hogy eljövendő külügyminiszterként emlegették őt, de most még a Nemzeti Biztonsági Tanács vezetőjének megürült pozíciójára sem őt választotta ki az elnök, nyerték, hogy a vállalatok elvesztették vállalkozó kedvüket. Ezt pedig nem lehet állami rendelkezésekkel helyreállítani. Ennek folytán az a helyzet állott elő, hogy a gazdasági fellendülés ténylegesen úgyszólván csak azokban az országokban érezhető, amelyekben konzervatív kormány van uralmon. Az más lapra tartozik, hogy a hírközlő eszközök nagy része ezt nem hajlandó tudomásul venni, sőt még becsmérlik is ezeket az országokat azért, hogy a munkapiacon nem tudtak javulást elérni, ami újabb bizonyíték arra, hogy milyen mesterségesen elferdített képet tárnak az olvasók és nézők elé. Egy gazdasági fellendülés kezdete mindig kritikus időszak. A múlt tapasztalata azt mutatja, hogy az emberek aránylag türelmesek a nehéz időkben, de alig tudják visszatartani magukat ha érzik, hogy hajnalodik. Nem csoda tehát, hogy ilyenkor növekszik a kormányokra nehezedő nyomás a javulás gyorsítására, ami pedig tragikus következményekkel járhat. Ha a viszonyok nálunk javulóban vannak, úgy azt mindenekelőtt az infláció leküzdésének köszönhetjük. Nem ismételhetjük eleget, hogy a pénz romlása mindig a munkanélküliség emelkedését vonja maga után. Helmut Schmidt állítását, hogy jobb egy 5 %-os infláció mint egy 5 %-os munkanélküliség, a tények világosan cáfolják. Az infláció és a munkanélküliség ugyanis sziámi ikrek. Munkanélküliség volt már a fáraók és a régi arabok idejében és az már akkor is csak a pénz értékének helyreállításával volt orvosolható. Minden fellendülés egy másik döntő előfeltétele a termelő erők szabaddá tétele az adók és az állami kiadások csökkentése által. Ezen a téren is rendesen azt követelik a kormányoktól, hogy minél gyorsabban, minél több pénzt teremtsenek elő, akár a kiadások növelése árán is. Elfelejtik azt, hogy az állami kézen átmenő pénz mindig értékveszteséget von maga után. A tíz ujjunkon kiszámíthatjuk, hogy az államkincstár kezelésében lévő bármely pénzösszegnek mintegy 20 %-át emésztik fel az adminisztrációs költségek. Ezzel szemben a gazdasági életben szabadon forgó pénz 100 %ban a munka és fogyasztópiac szolgálatába marad. Minden adóemelés már csak azért is káros hatású, mert tőkét von ki a gazdasági életből. Az adók improduktívak azért is, mert a pénzt a termelési szektorból az állami közigazgatásba szivattyúzzák át, ami az inflációt szolgálja. Ezért gazdasági stabilitás csak a közkiadások csökkentése által érhető el. Ezen egyszerű igazságokat nem szabad elfelejteni most, amidőn egy újabb gazdsági felvirágzás küszöbén állunk. A konzervatív kormányoknak nagy bátorságra és előrelátásra lesz szükségük, hogy ne térjenek le a bölcs politika útjáról. Bíztatásul szolgál számukra, hogy eddigi eljárásuk gyümölcsei máris mutatkoznak. Vigyázniuk kell arra, hogy a fellendülés még gyenge sarjait megvédjék. Joggal mondhatjuk ma azt, hogy már pirkad az ég alja. Ennél többel még nem dicsekedhetünk. Lehetőségek nyílnak számunkra, de még nem lehetünk egészen biztosak a jövőben. Hogy ezek lehessünk, ahhoz elsősorban bátorságra, realitásra és egyenes politikai vezetésre van szükség. t . A NASA 25. születésnapja A washingtoni Repülés és Űrrepülési Múzeumban ünnepelték, Reagan elnök jelenlétében. A tágas hodályban, ahol az első parányi űrhajókat állították ki. Az ország jobb befektetést nem eszközölhetett volna az űrkutatásnál. Ez reményt nyújt majd a jövőre és végtelen kilátásokkal kecsegtet, — mondotta Reagan elnök. Az elnök burkoltan utalt a tíz év előtti rövidlátásra, amikor Mondale, a jelenleg élenjáró demokrata kandidátus ellenezte az űrprogramot. „Most dolgozzuk ki az amerikai Űrrepülés elkövetkező negyedévszázadának tervét, — mondotta az elnök a születésnapi ünnepségen. Véres államcsíny Grenadában A Kubával szomszédos kis sziget, ahol Castro segítségével Bishop miniszterelnök népi demokráciát rendezett be és hatalmas repülőteret épített állítólag szovjet gépek leszállására, most államcsíny színhelye lett. Maurice Bishop miniszterelnököt helyettese Bernard Coard letartóztatta és háziőrizetbe helyezte a múlt hét végén. A helyettes miniszterelnök, Coard azt kifogásolta, hogy Bishop a szocialista államgazdaság útjáról visszakanyarodik kissé a kapitalizmus felé, nyugati befektetőket keres és távolodik a népi demokrácia útjáról. Bishop letartóztatása után a sziget elszegényedett népe mellette tüntetett, a kormány több miniszterének biztosítására visszahódították Bishopot, vállukra emelték és nagy diadallal vitték a főváros St. George főterére, hogy ott beszédet intézzen hozzájuk. Ekkor támadt a tömegre a grenadai ÁVO sortüze. Állítólag Bishop volt a népi demokratikus rendőrség első áldozata. A tömeg a lövöldözésre szétszaladt. Grenada rádióállomása ezután ostromállapotot rendelt el és kijárási tilalmat hirdetett. Amennyiben Coard kerülne kormányra még biztosabb lenne, hogy Grenada Castro ugródeszkájaként szolgálna a közép-amerikai kalandozásra.