Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-11-05 / 45. szám

A Szovjetunió elvesztette egyik gyarmatát az amerikai kontinensen Az elkövetkezőkben Patrick Buchanan washingtoni konzervatív kommentátort szólaltatjuk meg, aki így összegezi a grenadai partraszállás jelentőségét:• „Most már hárman vagyunk!” — mondotta Fidel Castro felköszöntőjében Nicaraguában a szandinista forradalom győzelme után. Grenada felszabadítása óta Dr. Castro másodmagára maradt. Kuba és Nicaragua a Szovjetunió egyetlen két megmaradt amerikai gyarmata. Ezúttal első ízben történt, hogy a klasszikus kommunista recepttel létesített csatlós országot (előbb államcsíny révén megdöntötték a törvényes kormányt, majd rendőrállamot létesítettek, ezt kubai meg szovjet tanácsadók építgették tovább újabb puccs stb.) ezúttal először történt, hogy egy igen csatlós országot amerikai tengerészgyalogosok rohammal szabadítottak fel. Ezzel a ténnyel Reagan elnök Havannában és Moszkvában harsogó üzenetet küldött: A Brezsnyev doktrína Carib tenger térségére nem terjeszthető ki! Nem kétséges, hogy Fidel Castro Havannában és az Ortega fivérek Nicaraguában érteni fognak az üzenetből. Grenada parányi terület, csupán egy sziget, amely alig kétszer akkora mint Washington városa. De a terjeszkedő szovjet birodalom számára kiváltó ugródeszkául szolgált a közép-amerikai térség felé való behatolásra. Stratégiai fontossága mélytengeri kikötője és katonai repülőtere miatt szinte felbecsülhetetlen értékű. Most azonban Reagan merész húzása a sakktáblán a Szovjetunió előre tolt bábját egyszerűen elseperte onnét. A katonai akcióra az alkalmat Bishop miniszterelnök legyilkolása szolgáltatta. Ez a személyi vonzerővel rendelkező marxista grenadai politikus négy esztendővel ezelőtt államcsíny révén ragadta magához Grenadában a hatalmat éspedig Kuba titkos segítségével. Négy esztendővel később azonban Morris Bishop, Castro kreatúrája és pártfogoltja egyre elégedetlenebb volt a keleti gyámkodással. Noha Grenadának nem volt kereskedelmi kapcsolata Moszkvával, székhelyén, St. George városában a szovjet nagykövetség személyzete 32 főre nőtt. Moszkva nagykövete egy KGB tábornok volt. A valutát hozó nyugati turisták mind elmaradtak, helyüket a kubaiak, líbiaiak foglalták el, ezek jöttek-mentek ezrével anélkül, hogy Bishop kormányának előzetes beleegyezését kikérték volna. Bishop megunta szerepét, kapkodva bár, de közeledni kezdett Washingtonhoz, szabadulni akart pártfogóinak szoros öleléséből. Egy héttel ezelőtt saját kormányának vonalasabb tagjai és katonai parancsnoka puccsot hajtott végre ellene, háziőrizetbe helyezték, innét hívei szabadították ki, de a Kuba kiképezte grenadai hadsereg újra letartóztatta és kabinetjének jórészével legyilkolta a miniszterelnököt. Ez a brutális cselekedet és a Carib tengeri szomszédok együttes segélykérése adott Reagannak alkalmat a váratlan és villámgyors beavatkozásra. Ebből az első tanulság az, hogy a Vietnam okozta amerikai paralízisnek vége van, az USA úgylátszik ismét képes katonai kezdeményezésre, ha saját vitális érdekeinek védelméről van szó. Castro legközelebbi szövetségesét és csatlósát vesztette el. Grenada terveiben kettős szerepet játszott, ugródeszka volt Nicaragua és a többi közép-amerikai ország irányába és állomás afrikai kalandjainak erősítése és utánpótlása szempontjából. Grenada felszabadulásával a Carib térségben erősen változott az erők egyensúlya. Jamaicában a szavazók űzték ki a hatalomból Michael Monty prokasztro szocialista politikust, aki Jamaicát Kuba és Moszkva mellé szerette volna állítani. Utóda Seaga az új miniszterelnök nemcsak az államgazdaságot hozta helyre, hanem országát visszavezette a nyugati táborba és egyike volt a Carib államoknak, amelyek Washingtontól kértek segítséget Grenada felszabadítására. Castro szempontjából Grenada elvesztése folytatása a katasztrófa-sorozatnak, amelyet Reagan uralomra jutása jelent Fidelnek. Angolában a kubaiak vesztesége egyre növekszik, El Salvadort nem sikerült lerohannia, ott zsákutcába jutott. És most Nicaraguában is támadják a sandinista kormányt száműzött nicaraguaiak amerikai segítséggel. És most Grenadát vesztette el Castro. Nem kétséges, hogy Mexikó és még néhány környező államot leszámítva, ha nyíltan nem is, de titokban nagyon sok latin-amerikai állam tapsolja Reagan kiállását. Ami az amerikai belpolitikát illeti, Reagan alkalmasint új tekintélyt szerzett magának egyre kiábrándultabb konzervatív támogatói sorában. Elsősorban a déli államokban, míg Északon a tőle elpártolt amerikai munkásosztályból fognak sokan visszatérni hozzá. Mindez szükséges ahhoz, hogy újbóli jelöltetése esetén választási győzelmét biztosítsa. Természetesen ára is lesz a grenadai akciónak. A McGovern—Cranston féle baloldali demokraták kígyót-békát kiabálnak majd az elnökre, szélsőséges régimódi hadihajókkal hadakozó imperialistának nevezik majd őt. Arról azonban megfeledkeznek hogy ezzel önmagukat a szandinisták mellett sorakoztatják fel és ezzel még jobban elidegenítik az amerikai interlandot, az amerikai középosztályt, amely McGovern-t már 1972-ben oly csúfosan megbuktatta. Az európai baloldal Amerika ellenes érzelmeit most kitombolja majd Reagan ellenes kirohanásokkal. Az ENSZ diplomatái habzó szájjal ordítoznak. És lesz jó egynéhány amerikai kommentátor, aki Grenada felszabadítását a példátlan mészárláshoz hasonlítja amelyet a Szovjetunió vitt végbe Afganisztán 15 milliós népe ellen, ahol az oroszok félmillió embert mészároltak le. Mindez nem újdonság. De ami nagy újság az a következő: Ronald Reagan az első amerikai elnök, aki felszabadított egy szovjet gyarmatot, hogy viszszaadja neki szabadságát és visszavezesse a demokrácia és a Nyugat táborába. De mi lesz Libanonnal? A héten két magasrangú amerikai tartott szemlét Beirutban, a romok és az Egyesült Államok ottani veszteségei felett. Kelly tábornok a tengerész gyalogosok parancsnoka könnyezett, amikor halott és sebesült bajtársait szemlélte. Bush alelnök kitüntetéseket osztott és fogadkozott, hogy a gyáva terroristák nem lesznek kihatással az amerikai külpolitika alakulására. Tartunk tőle, hogy ezt a fogadalmat nehéz lesz beváltani. Eddigi számadás szerint 221 marine életébe került kaszárnyájuk felrobbantása, de a helyszíni kiértékelés szerint, amelyet a Wall Street Journal politikai munkatársa végzett, Amerika politikai károk terén ennél jóval érzékenyebb veszteséget szenvedett Beirutban. Libanoni megfigyelők mondották az amerikai tudósítónak, hogy az USA óriási presztízs vereséget szenvedett a vasárnapi merényletből kifolyólag és ennek árát végülis az USA libanoni védence Amin Gemayel fizeti majd meg. Szerintük Gemayel eddigi uralmon maradását kizárólag az amerikai támogatásnak köszönhette. A közel-keleti megfigyelők első reakciója véres vasárnapi eseményekre: „Amennyiben az amerikaiak önmaguk védelméről sem képesek gondoskodni, hát hogyan tudnák Gemayelt megvédeni?” Ugyanígy hiszik az Amerikával szimpatizáló mérsékelt arabok, hogy az amerikai részről történt fogadkozások és sötét fenyegetések a merénylet után szintén káros kihatással járnak majd, mert mindeddig nem követték őket tettek. Ennek az lesz a következménye, hogy az USA-t a Közel- Keleten papír tigrisnek tekintik. Mit tehetne Amerika Libanon megmentésére? Ezt a beirúti vérfürdő feletti felháborodásában hangosan először Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter mondotta ki: „Ami történt az azért történt, mert Libanonban megváltozott az erők egyensúlya. Mindaddig amíg ezen újból nem változtatunk, nem várható változás. Hogy lehetne megváltoztatni az ottani erők egyensúlyát? Amennyiben Szíriát és baloldali muzulmán vazallusait szovjet támogatóival egyetemben kiszorítanák Libanon kétharmadából. Ez egy esetleges együttes amerikai—izraeli katonai akciót jelentene,'' éspedig nagymérvűt. Ettől az ötlettől még a Pentagon is tartózkodott a tanácskozó asztal mellett, tartva attól, hogy ha Amerika Izraellel együttesen lépne fel, úgy a szovjet tábor az összes arab országba befeketítené Washingtont, agresszióval vádolná Amerikát és azzal, hogy Izrael érdekeiért harcol a Közel- Keleten. A Reagan kormány Izraeltől ezért annyira óvakodott, hogy a beirúti robbantást követően még a felajánlott kórházi segítséget sem fogadta el az amerikai sebesültek számára. Az egyik amerikai reménység továbbra is az, hogy a Svájcban tervezett libanoni frakciókat békéltető tárgyaláson sikerül valamilyen politikai megoldást találni és ezután a nemzetközi békefenntartók és így az amerikaiak is végleg kivonulhatnak Libanonból. Igen ám, de Szíria a megbeszélés megfigyelője katonailag továbbra is Libanonban marad, így akármilyen politikai formulát találnak a libanoni probléma megoldására hosszú távon Szíria nyerne belőle és rajta keresztül a Szovjetunió. omolgálapua A Szabad Európa Rádió új igazgatója ______________ A Szabad Európa Rádió október közepétől kezdve új igazgatót kapott. George Urban-nak hívják, magyar származású. Londonban élt és világnézeti szempontból közelebb áll a Reagan kormányzathoz, mint elbocsájtott elődje, Jim Brown, akit az egyetemek világáról ültetett ennek a fontos rádiónak igazgatói székébe az előző demokratikus kormányzat. George Urban filozófus és újságíróként kereste eddig kenyerét. Eheti kommentárunk helyén egyik legutóbbi írását mutatjuk be, interjút amelyet Jean Kirkpatrick-kal, az ENSZ-fődelegátussal készített a hírközlő média szerepéről ésennek eszmei beállítottságáról. Ebből a beszélgetésből, mind a kérdezőről, mind a kérdezettről érdekes kép bontakozik ki. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! PnéncEnD o o o Nicaragua békegalambot ereget Reagan elnök közép-amerikai politikája, már a grenadai partraszállás előtt is úgy látszik eredményt ígért, ezt az ellenség hirtelen megváltozott magatartásából is ki lehet olvasni. Nicaragua szandinista vezetői a múlt héten Washingtonban szerződést javasoltak az Egyesült Államoknak, amelyben ígéretet tennének arra, hogy saját területüket semmi olyan célra nem engedik felhasználni, ami az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztetné. Ígérik, hogy a jövőben nem tűrik el hogy területükön keresztül fegyvert csempészének, ott terroristákat képezzenek ki és azokat Nicaragua szomszédai ellen vessék be. Hmm!... Érdekes változás! Korábban Nicaragua azt ígérte, hogy saját forradalma határ nélküli lesz, és ezt egész Közép-Amerikára, Latin- Amerikára kiterjeszti. • • Ütött az igazság kimondásának órája Ritka eset az, ami- ] kor előre meg lehet mon- ] dani egy időpontot, mi- ] kor következik be törté- • nelmi fordulat. Az idei évben már volt néhány ] ilyen, hosszú távlatban jelentős dátum, bár végkifejlődésüket ma még nem tudjuk lemérni. Vonatkozik ez a júniusi angliai és a március 6-i német választásokra. Ugyancsak belekerülhet a történelemkönyvekbe az Al-Fatah lázadás a Bekaa völgyében. Most, október hónapban az amerikai középtávú rakétáknak Európában való elhelyezése körül dúló ellentétek kerülnek előtérbe. Most derül ki, milyen erős is az öncsinálta békemozgalom és most fog bebizonyosodni, hogy vannak-e még valójában kormányaink. A vita — szóban, de az erőszak alkalmazásával is — különleges perspektívában és néha szinte kísérteties keretben folyik. Ebben a vonatkozásban elsősorban azt a ritkán felvetett kérdést kell feltennünk, vajon egyáltalán demokratikus jogállamokban élünk-e? Állami rendünk lényege ugyanis az, hogy az ember mindent szabadon megvitathat, de az utolsó szó a többségé, amely előtt a demokratikus kisebbségnek meg kell hajolnia. A rakéták állomásoztatásának kérdése kétségtelenül meg lett már vitatva minden vonatkozásában. A választásokon a többség félreérthetetlenül azoknak adott mandátumot, akik azoknak elhelyezése mellett foglaltak állást , amennyiben a genfi leszerelési tárgyalások időközben nem mutatnak tényleges előrehaladást. Amikor most egy kisebbség utcai felvonulásokkal megkísérli, hogy ezt a demokratikusan hozott döntést megváltoztassa, úgy ez nyílt jogsértés és a szabadság alapelvével való visszaélés. Ha az ember meghallgatja az ún. pacifisták érveit, úgy azok alig különböznek azoktól, amelyeket annak idején a nácik hoztak fel a weimari köztársasággal szemben. Ugyanazt az arroganciát és elbizakodottságot mutatják, amellyel nem hajlandók elfogadni a többség határozatát csupán azért, mert meg vannak győződve saját álláspontjuk csalhatatlanságáról. Hogy ez a beállítottság hova vezethet, azt bőségesen meg Habsburg Ottó mutatta nekünk a történ elem. A baj az, hogy a legtöbb demokráciát zajkoló mai ember nem tudja mi történt a múltján és ezért könnyen felül a totalitarizmus ügynökeinek és a széllámosoknak. Jellemző a botcsinál-i a pacifistákra az is, milyen torzított képet olkotnak maguknak a viágról. Már több mint tíz éve annak, hogy rakéták — a szovjet SS-ek — az európai városokra vannak irányítva. Ezt tudni kellene mindenkinek, annak is, aki nem olvas rendszeresen újságot. A Szovjetunió már most abban a helyzetben van, hogy földrészünk legtöbb városát atombombáival megsemmisítse. De ez úgy látszik nem izgat senkit. Legalábbis nem hallottunk ez ellen semmiféle erélyes felszólalást. Legtöbbször nem is beszéltek erről a kérdésről. Azokat pedig, akik fel merték hozni, hidegháborús uszítóknak bélyegezték. Csak miután a szabadon választott többség elhatározta, hogy tesz valamit az egyensúlynak legalább részbeni helyrebillentésére, akkor lovagolták meg a „békére való törekvés” és az atombombától való félelem gondolatát teljes erővel. A hivatásos békeharcosok köreiben csak a szovjet városokat fenyegető veszélyről beszélnek, a német és belga lakosság sorsa nyilván nem érdekes. Pedig a nyugat által felállítandó fegyverek kizárólag védelmi természetnek és a Szovjetuniónak csupán kis részét érnék el. Nem kevésbé hihetetlen a Szovjetuniónak az Egyesült Államokkal való egy síkra helyezése, sőt ezen túlmenően az a beállítás, amely a Kremlt bizonyos erkölcsi magaslatra helyezi vele szemben. Pedig tagadhatatlan tény, hogy a szovjet a második világháború óta tizenhárom azelőtt önálló államot, köztük kilenc európait, erőszakkal vont hatalmi körébe. Ugyanezt senki sem mondhatja el az Egyesült Államokról. Akik a San Salvadorban lévő amerikai katonai tanácsadókra hivatkoznak egyszerűen elferdítik a tényeket. Hogyan lehet összehasonlítani akár ötven amerikai szakértő jelenlétét tizenhat Kelet-Németországban állomásozó szovjet divízióval, vagy 40 ezer kuba katonával, akik Angolában egy a nép által gyűlölt rezsimet tartanak hatalmon? Az Egyesült Államok tárgyalnak Középamerikában, ezzel szemben a szovjet csapatok cselekesznek Afganisztánban. Csodálatos az is, hogy olyan emberek, akiknek legalább félig józanul kellene gondolkodniok, oly könnyen lépre mennek „a biztonság gyengeség által” propaganda-szólamnak. Teljes komolysággal képesek azt állítani, hogy egy tisztán védelmi fegyverkezés Moszkva támadásra beállított arzenáljával szemben növeli a háborús veszélyt. A történelem is arra tanít, amire oly kevesen hallgatnak manapság, hogy a háborúk rendesen ott törnek ki, ahol a békés fél nem elég erős ahhoz, hogy elrettentse a támadásra készülőt. Hitler sem merte volna soha bűnös terveit valóra váltani, ha a nyugati hatalmak nem folytattak volna oly gyenge politikát. „Békeharcosaink” ezzel szemben mindent leszerelnének, még a rendőrséget is feloszlatnák. Amíg nem tanulnak meg logikusan gondolkozni nem veheti őket komolyan senki. Ha az ember a hivatásos ún. békeapostolos érveit hallgatja a szellemes francia mondás jut eszébe: rien ne donne la sensation de l’infini, comme la bétise humaine (semmi sem érzékelteti jobban a végtelent, mint az emberi butaság). A történelmi igazság szellemében viszont meg kell azt is állapítanunk, hogy a maihoz hasonló tévelygések nem a mi korunk monopóliuma. Volt már erre példa a múltban is, nem egyszer. Olvassuk csak el a görög Demosthenes egyik híres , ,filippikáját’ ’, amelyben ezeket mondta: „valahányszor valaki Fülöpről beszél nektek, soraitokban mindig szólásra emelkedik valaki, aki megmagyarázza milyen gyönyörűség a békés élet és hogy milyen sokba kerül egy hadsereg fenntartása. Vigyázzatok, tönkre akarnak ■ tenni benneteket — kiváltanak fel — miközben kezüket dörzsölik, hogy ti hiszékenységtekben időt adtok nekik, hogy jobban felkészüljenek , ellenetek céljaik megvalósítására”. Ha maceidóniai Fülöp nevét Andropovéval helyettesítjük, a mai helyzetre tökéletesen alkalmazhatjuk ezeket a szavakat. Amerika újabb ünnepnapja: Martin Luther King születésnapja A szenátus óriási többséggel, 78:22 ellenében, eleget tett a feketék kívánságának. A washingtoni polgárjogi tüntetés huszadik évfordulója alkalmából Martin Luther King születésnapját a nemzeti ünnepek közé iktatják. Yesse Helms dél-karolinai konzervatív republikánus szenátor ellenezte csupán, mondván túl korán lenne, mert King politikai múltjáról nem tudunk eleget. Nyomozást indítottak ellene annak idején és az iratokat 50 esztendős zár alá vették. A King-féle ünnep vitája éles összetűzésekre vezetett a kongresszusban, többek között Helms és Edward Kennedy szenátorok összecsapásához. Reagan elnök, aki jobb szerette volna a Kingre való emlékezés másfajta módját, kijelentette mégis aláírja az új törvényt, mert a szándék szimbólumát elegendőnek tartja. Amerikának ma nagy napja volt, mondotta Roretta King, Martin Luther King özvegye, aki szintén jelen volt a kongresszusban a szavazáskor. Ki is Moynihan new yorki szenátor? Mario Cuomo, New York újdonsült demokrata párti kormányzója az ellenzéki párt új csillaga, az AFL-CIO szakszervezeti tömörüléshez hasonlóan korán kiállt Walter Mondale kandidátusa mellé. Ezzel elősegítette a volt alelnököt, hogy közelebb kerüljön a demokrata párti elnökjelöltség elnyeréséhez. Annál is inkább, mert Cuomo maga mellett Patric Moynihan new yorki demokrata szenátort is felvonultatta és őt Mondale táborába csalta. Annál meglepőbb, mert korábban Moynihan a neo-konzervatívokkal fújt egy követ és állandóan antikommunista kijelentéseket tett. Még korábban ENSZ fődelegátussága idején akárcsak Jean Kirkpatrick asszony Moynihan is ostorozta a világszervezetet képmutatásáért, különös tekintettel ennek erkölcsi magatartása, illetve ennek hiánya miatt. .. ... Nos ami Patrick Moynihan erkölcsi magatartását illeti, Washingtonban egyre többen kérdezik hová is tartozik tulajdonképpen Moynihan? Alig mutatták be a Right stuff című filmet, Moynihan sietett azt fellengzősen dicsérni és a lehető legelismerőbben nyilatkozott John Glenn, a korábbi űrrepülő hőstetteiről, ami szerinte jóval többet jelent az ország szempontjából, mint az hogy ha valaki alelnökként szolgálta Amerikát. (Értsd alatta Walter Mondale-t!) Moynihan, amint az amerikai politikai mondás megállapítja: A szája mindkét sarkán keresztül beszél. És mindegyik sarokból mást mond. Ez sajnos számos washingtoni politikusra illik. Moynihan akárhova tartozzon is, annyi bizonyos, hogy nem Jean Kirkpatrick. Csupán egy ékesszavú, éleseszű politikus, aki kitűnően érzi magát a szenátorok exkluzív klubjában és el van szánva arra, hogy annak életfogytiglani tagja marad.