Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-11-12 / 46. szám
Reagan rálépett a kígyó farkára A moszkvai rádió angol nyelvű világadásában Egyébként a rangooni merénylet, az egyik legez, a hét közepén: ,,Ronald Reagan egy látványosabb terrorista cselekedet teljesen hidecsipőből lövöldöző cowboy, azzal a különbséggel, gén hagyta a nemzetközi hírközlő médiát, az álhogy ő nem válogatja célpontját, ide-oda lövöldöz, dozatok temetése óta senki sem beszél róla, elsőmindenkit leterít. Vér tapad a cowboy kezéhez. A sorban azért, mert az áldozat Dél-Korea, a nem baj ott rejlik, hogy neki nem csak pisztolya van, egészen demokratikus és élesen antikommunista de egy napon ugyanezt teszi majd az űrrakéták- ország volt, ezért ez nem érdekes. Ami most érdekel, ha nem akadályozzuk meg idejében!Ékesebb az, hogy Reagan elmegyógyintézet ápolt-Primitíven hangzó kommentár? Egyáltalában jait irtja. Ez a világhír, nem! Aznap amikor elhangzott, az amerikai hírközlő média ezt harsogta: A grenadai hadműveletek során a marine csapatok tévedésből egy ideggyógyintézetet lőttek és 50 elmebeteget terítettek le. Ugyanezen a napon az amerikai kongresszus War Power Act-ra hivatkozva megszavazta a 60 napos határidőt a csapatok visszavonulására, hogy megkösse az elnök kezét, noha ő a legfőbb hadúr, és a kizárólag törvényhozásra jogosult kongresszus beavatkozása a végrehajtó hatalomba valószínűleg törvénytelen cselekedet. Mindegy. Ezt a hadurat gyűlölik a demokrata törvényhozók egy része és gúzsba szeretnék őt kötni. Ezután ők szeretnének dönteni a hadműveletek folytatásának szükségességéről. Az a néhány száz férfi és nő, többnyire ügyvéd, aki a kongresszusban ül és egy teljes esztendeig vitatkozik a költségvetésről, de egy év sem elegendő számukra, hogy ezt meg tudják szavazni. A hadviseléshez talán jobban értenek! Ami azonban igazán felháborította az amerikai hírközlőket ez a következő: Nem értesítette őket előre a Reagan kormány, hogy Grenadában inváziót tervez. Nem szállította őket rohamcsapataival egyidőben a csatatérre. A hírközlő média elit tagjai Barbados szigetén taposták egymás lábát napokig. És amikor a CBS helikoptert bérelt és Grenada fölé küldte embereit, az amerikai légierő gépei elhesegették onnét a helikoptert és visszafordulásra kényszerítették. ,,Mit takargat hát Reagan Grenadában?” Ordította az amerikai hírközlő média. Miért nem enged oda bennünket a nép képviselőit, hogy kötelességünket, a közönség tájékoztatását teljesíthessük? — kérdezte felháborodottan az NBC orákuluma, John Chancellor 36 órával a grenadai partraszállás után, vitriolos támadást intézve a Reagan kormány ellen. A rákövetkező estén Dan Rather a CBS esti műsorában a Pentagon által kibocsátott Granadáról szóló filmet a következő felírással vetítette a képernyőben: Az amerikai honvédelmi minisztérium szerkesztésében és ennek cenzúrájával készült film! Ezután Dan Rather bíztatta nézőközönségét nézze továbbra is a CBS programját, mert ebben cenzúrázatlan jelentéseket is láthat majd! A New York Times megfeledkezve korábbi vezércikkeinek aránylagos mérsékletéről, Grenada után 4-5 napon keresztül ostorozta Reagant felesleges és meggondolatlan partraszállásáért! Majd ennek sikere után azért, hogy az olcsó győzelem a fejébe szállt és a Grenada High, majd újabb szélsőséges és meggondolatlan cselekedeteket válthat ki a Reagan kormányból. A New York Times támadásaihoz a mérsékelt hírben álló Christian Science Monitor is csatlakozott cikkek özönével, és természetesen még jobban a Washington Post! Az amerikai hírközlő média haragjára, mindez a népből a kívánttal ellenkező hatást váltotta ki: A grenadai partraszállás kezdete óta Reagan akcióját az amerikaiak nagy többsége támogatta. Különösen az elmúlt csütörtöki elnöki beszéd óta. Most 53 % helyesli a grenadai inváziót 68 % pedig azt, hogy a bombarobbanások ellenére Reagan a marine csapatokat továbbra is Beirutban tartja. Azt egyelőre még senki sem mérte fel, hogy mit vesztett Grenadánál az amerikai hírközlő média. De a százalék arányról egyelőre nem is tudunk beszámolni. Valószínűnek tűnik, hogy az amerikai nép ellenszenve még inkább növekszik azok ellen. Akik önmagukat, — mint John Chancellor,— a nép képviselőjének vallják. Az amerikai nép úgy érzi, hogy a hírközlő médiát sohasem választotta meg erre a szerepre, aroganciája és saját véleménye pedig egyre inkább eltér az átlagos amerikai nézeteitől. Reagan rálépett a kígyó farkára, — mondotta egy politizálásra hajlamos washingtoni taxisofőr utasának. A kígyó ezt nem szereti, ezért rángatózik most Moszkva és a nemzetközi hírközlő média! Ügyvédek inváziója Grenadában Sol Linowitz, aki szintén ügyvéd és idősebb demokrata potentát, a Washington Postban cikkezett és elmélkedett a grenadai partraszállás jogtalanságáról: „Amennyiben valóban az amerikai térség veszélyeztetése váltotta volna ki ezt a törvényes cselekedetet, úgy nem lett volna-e helyesebb, hogy ha az O.A.S.-hez, az Amerikai Államok Szövetségéhez fordultunk volna mielőtt partra szállunk? Linowitz ezalatt azt értette, hogy a Carib tengeri államok kérésének meghallgatása helyett, az Amerikai Államok Szövetségénél kellett volna kopogtatni, ahol a hozzájárulást természetesen megtagadták volna, különösen hogy ha ezt az Egyesült Államok kéri. A másik aki a kérésre hivatalos lett volna, Morris Bishop, Grenada legyilkolt miniszterelnöke, sírjából ezt nehezen tehette volna! Ugyanakkor ügyvédek százai ágálnak és érvelnek most afelett, hogy joga volt-e az Egyesült Államok elnökének mások határát átlépni? Idegen területet megszállni, még akkor is, hogy ha a szomszédok kérték föl őt erre, jól tudva hogy ott mi folyik és saját szigeteik jövője felett aggódva! Az egyik Reagant támogató Carib tengeri fekete miniszterelnök, aki történetesen nem ügyvéd, józan paraszti ésszel így magyarázta egy interjúban miért látja az Egyesült Államok beavatkozását jogosultnak: Amennyiben a szomszédom veri a feleségét, nem avatkozhatok be, mert ez az ő magánügye. De ha agyonverte a feleségét és felgyújtotta a házát, és sorra lövöldözi le gyerekeit, akkor igenis hívhatom a tűzoltókat és magam,is berohanhatok, hogy megmentsem legalább gyerekeit! Minderre jogom van saját házam védelmében, a gyerekek megmentése pedig emberi kötelességem. Grenadában pontosan ez történt, most mégis többszáz ügyvéd böngészi a Rio-i Szerződést, a Brit Államközösségi Szerződést és még egy tucat nemzetközi szerződés apró betűit, így keresik a kákán a csomót. És Teddy Kennedy, aki szintén megszerezte több iskolai csalás után ügyvédi diplomáját, törvényhozó kollégáinak a Reagan jogtiprás feletti felháborodásában ugyanezen a napon megint egyszer javasolta a nukleáris befagyasztás azonnali befagyasztását. Ez azonban egyértelmű lett volna az egyoldalú leszereléssel és ezért Kennedy javaslatát még a liberális kollégák is elutasították, érezve hogy ez nem alkalmas pillanat. Mit takargat Reagan Grenadában? őfelsége az angol királynő, szobrot leplezett le Erzsébet királynő, a Vasöklü Hölgy és más angol dignitáriusok társaságában leleplezte néhai nagybátyja, Lord Mountbatten szobrát Londonban. Egykori indiai alkirály, Indiát és Pakisztánt vezette a függetlenségbe és valószínűleg többet tett a népek felszabadításáért, mint a legtöbb élő ember ezen a földkerekségen. Életét mégis ír terroristák oltották ki, akik állítólag szintén népük felszabadításáért küzdenek. Lord Mountbatten halászhajójára annyi robbanóanyagot csempésztek, hogy ezzel egy kisebb beiruti kaszárnyát is levegőbe lehetett volna röpíteni. Többé nincs életben, emlékét csak szobra hirdeti. Claire Sterling, a nemzetközileg ismert írónő, a terrorhálózat szakértője és tanulmányozója, meg van győződve arról, hogy az ír terroristákat ugyanazok támogatják és képezik ki, akik Rómában lelőtték a pápát, Grenadában a pálmafák árnyékában fél Közép-Amerika forradalmasítására elegendő fegyvert halmoztak fel és a tőle néhány mérföldre fekvő kis szigetre majdnem ezer géppisztolyt szállítottak, és akik Burma fővárosában Rangoonban felrobbantották Dél-Korea fél kormányát. Nyolcra bővült a demokrata önjelöltek száma Eddig heten voltak, mint a gonoszok, számuk most nyolcra bővült. Jesse Jackson a chicagói néger lelkészpolitikus polgárjog mozgalmi vezető engedett a feketék tömegeinek, akik beszédeitől feltüzelve mindenüt ezt kiáltották feléje: „Run... Jesse... run! Indulj az elnökségért!” A többi demokrata önjelölt ezért nem lelkesedett különösen, tartva attól, hogy Jackson belépése a versenyfutásba tőlük szedné el a feketék szavazatát és ezzel nemcsak saját esélyeik gyengülnének, hanem a demokraták táborát is megosztaná és végeredményben Jackson Ronald Reagan újraválasztását segítené elő. A néger lelkész-vezért számosan óva intették a versenybe való belépéstől. Jackson azonban másként döntött, azzal érvelt, hogy az ő kandidátussága kiábrándult és szavazástól tartózkodó fiatal négerek tömegeit vennék rá, hogy iratkozzanak fel a választási listára és tömegesen szavazzanak, ami viszont a feketék politikai befolyását növelné 1984-ben. És amennyiben a fekete szavazatok nem is lennének elegendőek ahhoz, hogy Jackson elnyerje az elnökjelöltséget, a lelkész azzal érvel, hogy támogatói révén lehetőséget szerez annak eldöntésére, hogy végülis ki legyen majd a demokrata párt elnökjelöltje. Jackson, hogy a négerek mellett még több támogatást szerezzen magának, arra is elkötelezte magát, hogy győzelme esetén alelnöki partnereként nőt választana. Ezzel igyekezik a női felszabadítási mozgalom szavazatait megszerezni. Ebben az igyekezetében azonban az egyik legliberálisabb demokrata kandidátus máris megelőzte, a kaliforniai Ellen Kranston szenátor, aki azt ígérte, hogy saját győzelme esetén ő Gloria Steinenet, az egyik legmilitánsabb női mozgalmi alakot választaná alelnökjelöltjeként. Jackson és Kranston mérsékeltebb demokrata ellenfelei félhangon most azt mormolják, hogy a néger lelkész Kranstonon csakis azzal tudna túltenni, amennyiben ő egy még szélsőségesebb női politikust választana alelnökjelöltjeként, mondjuk Bella Abzugot. A republikánus mezőnyben a konzervatív szárny viszont ezt mormolja: Talán vannak Amerikában alelnökjelöltségre alkalmas nők, de egyikük sem olyan rátermett, mint Jean Kirkpatrick ENSZ nagykövet és Reagan elnök okosan tenné, ha őt választaná saját partnereként. Afganisztán Habsburg Ottó Afganisztánnak 1979- ben a Szovjetunió által történt lerohanása után, amelyet „energikus” nyugati megnyilatkozások és az afgán nép váratlanul erős ellenállása követett, fokozódik a csend a hősi ország körül. A nemzetközi politikának más gondjai vannak és az emberek lépésről-lépésre hozzászoknak ahhoz, hogy a szovjet által erőszakkal hatalomba ültetett Babrak Karmait tekintsék az ország jogos, bár kellemetlen miniszterelnökének. Az afganisztáni menekültek száma, mint a vietnámiaké, állandóan nő. Ez persze pénzbe kerül és terheli a lelkiismeretnyugtatóul hivatalosan sokat hangoztatott szomszéd iránti szeretet gondolatát. Viszont a szerencsétleneknek van egy előnyük: ha erősödik a nyomás arra, hogy mégis kellene tenni valamit, mindig hivatkozhatnak az élelmiszer- és gyógyszerszállításokra, amelyek persze három millió menekült esetében csupán csepp a tengerben. De jók arra, hogy eltereljék a figyelmet a tényleges helyzet megvitatásáról. A kérdés ugyanis az, vajon a humanitárius segélynyújtás pótolhatja-e az igazi politika hiányát. A valóságban két alapvető kérdés merül fel: mik a Szovjetunió céljai ezen a területen és mennyi ideig tarthat az afgánok ellenállása a jelenlegi körülmények között. Moszkva politikája az eddigi események tükrében nem más mint egyenes folytatása a cárok egykori politikájának. A Kreml törekvése az, hogy újabb területeket vegyen birtokba, hogy azután onnan, adandó alkalomkor, tovább törjön előre. A cél a meleg tenger, főleg a Perzsa öböl elérése. Az orosz nagyhatalom lépésrőllépésre halad ebben az irányban, mígnem hatalmi körébe vonhatja a világ legfontosabb olajszállító útját. Afganisztán előtt ez nehezen elérhető cél volt, mert Irán komeini uralomra jutása ellenére olyan hatalom, amellyel számolni kell. Viszont Pakisztánnal más a helyzet. Ez egy új, nagyobbára mesterséges ország, amelyben komoly belső feszültség dúl, a különböző törzsek között. Még nem érte el az egységes állam, még kevésbé a nemzet állapotát. Ezért Pakisztán szinte eszményi célul kínálkozik a destabilizálásra és az azt követő hódításra. Már most, amikor az afgánok még hősiesen ellenállnak, komoly kísérletek folynak erre Beludzsisztán határvidékének nyugtalanítása által. Ebből a szemszögből nézve, Afganisztán logikus lépésnek látszik egy hosszúlejáratú politika sakktábláján, amelynek annál jobb kilátása van sikerre, mivel az egész szubkontinens, az India és Pakisztán között fennálló állandó versengés és New Delhi vezetőinek szemfényvesztő politikája miatt semmiféle számottevő erőt nem jelent Moszkva szemében. Egyedül kínaiak ismerik fel a veszélyt teljes mértékben, viszont Pekingnek még évekig hiányoznak az eszközei ahhoz, hogy a szovjet politikát ezen a területen hatálytalaníthassa. Pillanatnyilag az afgán ellenállás fékezi a szovjet előrehaladást, de vajon meddig tudja ez a hős hegyi nép folytatni az oly egyenlőtlen erőkkel folyó harcát a hatalmas szovjet hadigépezettel szemben? Az afgánok sajnos a legjobb úton vannak arra, hogy kiirtsák őket. Mintegy tizenhárom milliónyi lakosságukból már vagy három milliót vesztettek a külföldre való menekülés által. Az Egyesült Nemzetek kísérlete, hogy ezeket arra bírja, térjenek viszsza elnyomóik karmai közé, époly bőre, mint amilyen kilátástalan. Az afgánok ugyanis nem a harctól való félelmükben, mint inkább az elnyomás elől menekültek át a határon. Mivel ennek nem lesz vége, viszszatérésükkel sem lehet számolni. Ehhez a három millióhoz hozzáadandó a harcban elesettek nehezen megállapítható száma. Lehet, hogy közel egy millió emberről van szó. A szovjet haderő által a falvak ellen folytatott irtóháború és a kémiai fegyverek tömeges bevetése óta a veszteségek megsokszorozódtak és a jövőben előreláthatólag emelkedni fognak. Növeli a pusztulást az éhség és a betegségek, valamint az orvosságok hiánya. Végül terjedni kezd az afgánok körében a reményvesztettség, amelynek oka a demokratikus hatalmak gyenge magatartása. Néha ugyan szóba kerül az afgán kérdés az Egyesült Nemzetekben, de az nem sokat segít az érdekelteken. Nekik fegyverekre és erőteljes diplomáciai segítségre van szükségük. Washington törekvései ezen a téren elakadtak az európai hatalmak hihetetlenül gyenge magatartásán. Pedig a tényleges segítség veszélyei távolról sem volnának akkorák, mint elmaradásuk következményei, hosszú távlatban. Gondoljunk csak arra, mi történt volna, ha a szovjet helyett az amerikaiak vonultak volna be Afganisztánba? Nem kérdés, hogy Moszkva, mint Vietnám esetében, azonnal nagyarányú fegyverszállításba kezdett volna és megkapta volna ún. reálpolitikusaink és a hírközlő eszközök dicséretét. A nyugati konstruktív politika hiánya azt eredményezi, hogy az afgánok gyengülnek és Moszkva további lépéseket tehet uralmának megszilárdítására. Nálunk ugyanis könnyen felejtenek, de Moszkvában nem. Ki emlékszik ma közülünk arra, hogy az első világháború vége felé volt egy független Georgiai Köztársaság, amelyet a nagyhatalmak, Oroszországot is beleértve, elismert. Ennek az országnak demokratikus kormánya volt. Az 1918. május 26-án tartott szabad választásokon a szociáldemokraták 640 ezer, két nacionalista párt 125 ezer és a kommunista párt 24 ezer szavazatot kapott. Az utóbbi kérésére azonban a Szovjetunió 1921- ben kimondotta az ország bekebelezését, ami ellen a nép 1924-ben fellázadt. A szabadságért küzdők hősi harc árán felszabadították az ország területének felét, mígnem a vörös hadsereg teljes bevetése vérbe nem fojtotta küzdelmüket. De a szovjet csak akkor avatkozott be teljes erővel, miután megbizonyosodott arról, hogy a Nyugat nem fog semmit sem tenni. Ezt a Népszövetség egy akkori, a georgiai helyzettel foglalkozó határozata szolgáltatta számukra, amely így szólt: „A Népszövetség gondos figyelemmel kíséri a világ ezen részén folyó eseményeket és tekintetbe vesz minden kínálkozó alkalmat, amely békés eszközökkel és a nemzetközi jog szabályainak megfelelően biztosítaná ebben az országban a viszonyok normalizálódását”. Pontosan ugyanezeket az üres szavakat használják ma is az Egyesült Nemzetekben, ha ezt a kérdést egyáltalán tárgyalják és az Afganisztánnal foglalkozó, más összejöveteleken. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Moszkvában nem veszik komolyan a Nyugatot. A szovjet diplomácia ugyanis, ellentétben sok európai politikussal a helyzeteket a cselekvések és nem felelőtlen, elcsépelt szólamok alapján ítéli meg. 3. oldal Akiket az asztal körül kergettek... A közelmúltban néhány napos értekezletet tartott Genfben nyolc libanoni politikai frakció. Ez korántsem jelenti azt, hogy Libanonban „mindössze” 8 politikai frakció van. Az igazság az, hogy a libanoni politikai frakciók száma tizenhat. Ezek a frakciók azonban a „legjelentősebbek” — mondta Gemayel elnök, aki egyébként az egyik legkisebb frakció vezetője. A cél az volt , amint azt Mr. Gemayel hangsúlyozta, — hogy „valamiféle kompromisszum útján” békét teremtsenek Libanonban. Az értekezlet kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Egy nyugatnémet újságíró megkérdezte a libanoni elnököt: — Miért éppen Genfben és miért nem Libanonban rendezik értekezletüket a libanoni politikai frakciók? Nem lett volna-e észszerűbb — tette hozzá a naiv riporter, — ha tekintve, hogy Libanonról és libanoni politikai frakciókról van szó és a libanoni békéről, az értekezletet például Beirutban tartották volna? Mr. Gemayel válasza: — Az értekezletnek „semleges területen” kellett történnie. Ezután két és fél napig tartott, amíg a résztvevő frakciók vezetői megegyeztek a tárgyalóasztal formájában. Miután ebben végülis megegyeztek, megkezdődött az értekezlet, amelynek már első órájában két lényeges körülmény vált nyilvánvalóvá: az egyik az volt, hogy az arab nyelv kiválóan alkalmas arra, hogy a vitatkozó felek ékesszólóan sértegessék egymást. A másik körülmény: Germayel elnökön kívül valójában senki sem akart békét. A többség győzött, semmiféle lényeges békeegyezmény nem született és Libanonban a helyzet változatlan. Fülöp-szigeti fejlemények A helyzet kissé megnyugodott a Fülöp szigeteken. Talán mert a nyugati hírközlő média túlságosan el volt foglalva Grenadával és Libanonnal. Talán azért, mert Marcos elnök új független vizsgáló bizottságot nevezett ki a legyilkolt ellenzéki vezér Benigno Aquino haláláért való felelősség megállapítására. Marcos elnök az utódlás aggasztó kérdését is rendezte. Kijelentette, hogy halála, vagy betegség miatt történő akadályoztatása esetén, a mindenkori miniszterelnök és kormány vezetné 60 napig az ügyeket, ami után is új választást tartana az ország területén. Marcos ellenzéke attól tartott, hogy a 66 esztendős megrokkant egészségű elnök felesége Imelda és Fabian Ver, a hadsereg főparancsnoka ragadnák magukhoz az uralmat. Az amerikai bankköröket viszont az a hír nyugtatta meg, hogy Fesar Virata a jelenlegi miniszterelnök lenne Marcos utódja. Virata ugyanis a miniszterelnöki poszt mellett a pénzügyminiszteri tárcának is betöltője és a Fülöp szigetek egyik legkiválóbb gazdasági szakértője. A Fülöp szigetek 18 milliárd dollárral tartozik a Nyugatnak és a jelenlegi miniszterelnök a legalkalmasabb személy arra, hogy ennek lefizetését garantálja. A Fülöp szigetek anyagi helyzete valamivel jobb, mint a latin-amerikai kontinens legnagyobb adósaié.