Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-11-12 / 46. szám

Reagan rálépett a kígyó farkára A moszkvai rádió angol nyelvű világadásában Egyébként a rangooni merénylet, az egyik leg­­ez, a hét közepén: ,,Ronald Reagan egy látványosabb terrorista cselekedet teljesen hide­csipőből lövöldöző cowboy, azzal a különbséggel, gén hagyta a nemzetközi hírközlő médiát, az ál­­hogy ő nem válogatja célpontját, ide-oda lövöldöz, dozatok temetése óta senki sem beszél róla, első­mindenkit leterít. Vér tapad a cowboy kezéhez. A sorban azért, mert az áldozat Dél-Korea, a nem baj ott rejlik, hogy neki nem csak pisztolya van, egészen demokratikus és élesen antikommunista de egy napon ugyanezt teszi majd az űrrakéták- ország volt, ezért ez nem érdekes. Ami most érde­­kel, ha nem akadályozzuk meg idejében!É­kesebb az, hogy Reagan elmegyógyintézet ápolt-Primitíven hangzó kommentár? Egyáltalában jait irtja. Ez a világhír, nem! Aznap amikor elhangzott, az amerikai hír­közlő média ezt harsogta: A grenadai hadműve­­letek során a marine csapatok tévedésből egy ideggyógyintézetet lőttek és 50 elmebeteget terí­tettek le. Ugyanezen a napon az amerikai kongresszus War Power Act-ra hivatkozva megszavazta a 60 napos határidőt a csapatok visszavonulására, hogy megkösse az elnök kezét, noha ő a legfőbb had­úr, és a kizárólag törvényhozásra jogosult kong­resszus beavatkozása a végrehajtó hatalomba valószínűleg törvénytelen cselekedet. Mindegy. Ezt a hadurat gyűlölik a demokrata törvényhozók egy része és gúzsba szeretnék őt kötni. Ezután ők szeretnének dönteni a hadműveletek folytatásának szükségességéről­. Az a néhány száz férfi és nő, többnyire ügyvéd, aki a kongresszus­ban ül és egy teljes esztendeig vitatkozik a költ­ségvetésről, de egy év sem elegendő számukra, hogy ezt meg tudják szavazni. A hadviseléshez ta­lán jobban értenek! Ami azonban igazán felháborította az amerikai hírközlőket ez a következő: Nem értesítette őket előre a Reagan kormány, hogy Grenadában invá­ziót tervez. Nem szállította őket rohamcsapatai­val egyidőben a csatatérre. A hírközlő média elit tagjai Barbados szigetén taposták egymás lábát napokig. És amikor a CBS helikoptert bérelt és Grenada fölé küldte embereit, az amerikai légierő gépei elhesegették onnét a helikoptert és visszafordu­lásra kényszerítették. ,,Mit takargat hát Reagan Grenadában?” Ordí­totta az amerikai hírközlő média. Miért nem enged oda bennünket a nép képvise­lőit, hogy kötelességünket, a közönség tájékoz­tatását teljesíthessük? — kérdezte felháborodot­tan az NBC orákuluma, John Chancellor 36 órával a grenadai partraszállás után, vitriolos támadást intézve a Reagan kormány ellen. A rákövetkező estén Dan Rather a CBS esti műsorában a Pentagon által kibocsátott Grana­dáról szóló filmet a következő felírással vetí­tette a képernyőben: Az amerikai honvédelmi minisztérium szerkesz­tésében és ennek cenzúrájával készült film! Ezután Dan Rather bíztatta nézőközönségét nézze továbbra is a CBS programját, mert ebben cenzúrázatlan jelentéseket is láthat majd! A New York Times megfeledkezve korábbi ve­zércikkeinek aránylagos mérsékletéről, Grenada után 4-5 napon keresztül ostorozta Reagant feles­leges és meggondolatlan partraszállásáért! Majd ennek sikere után azért, hogy az olcsó győzelem a fejébe szállt és a Grenada High, majd újabb szél­sőséges és meggondolatlan cselekedeteket válthat ki a Reagan kormányból. A New York Times támadásaihoz a mérsékelt hírben álló Christian Science Monitor is csatlako­zott cikkek özönével, és természetesen még job­ban a Washington Post! Az amerikai hírközlő média haragjára, mind­ez a népből a kívánttal ellenkező hatást váltot­ta ki: A grenadai partraszállás kezdete óta Rea­gan akcióját az amerikaiak nagy többsége támo­gatta. Különösen az elmúlt csütörtöki elnöki beszéd óta. Most 53 % helyesli a grenadai inváziót 68 % pedig azt, hogy a bombarobbanások ellenére Reagan a marine csapatokat továbbra is Beirutban tartja. Azt egyelőre még senki sem mérte fel, hogy mit vesztett Grenadánál az amerikai hírközlő média. De a százalék arányról egyelőre nem is tudunk beszámolni.­ Valószínűnek tűnik, hogy az amerikai nép ellenszenve még inkább növekszik azok ellen. Akik önmagukat, — mint John Chancellor,— a nép képviselőjének vallják. Az amerikai nép úgy érzi, hogy a hírközlő médiát sohasem választotta meg erre a szerepre, aroganciája és saját véleménye pedig egyre inkább eltér az átlagos amerikai nézeteitől. Reagan rálépett a kígyó farkára, — mondotta egy politizálásra hajlamos washingtoni taxisofőr utasának. A kígyó ezt nem szereti, ezért rángatózik most Moszkva és a nemzetközi hírközlő média! Ügyvédek inváziója Grenadában Sol Linowitz, aki szintén ügyvéd és idősebb de­mokrata potentát, a Washington Postban cikkezett és elmélkedett a grenadai partraszállás jogtalan­ságáról: „Amennyiben valóban az amerikai tér­ség veszélyeztetése váltotta volna ki ezt a törvé­nyes cselekedetet, úgy nem lett volna-e helyesebb, hogy ha az O.A.S.-hez, az Amerikai Államok Szövetségéhez fordultunk volna mielőtt partra szállunk? Linowitz ezalatt azt értette, hogy a Carib tenge­ri államok kérésének meghallgatása helyett, az Amerikai Államok Szövetségénél kellett volna ko­pogtatni, ahol a hozzájárulást természetesen meg­tagadták volna, különösen hogy ha ezt az Egye­sült Államok kéri. A másik aki a kérésre hivatalos lett volna, Mor­ris Bishop, Grenada legyilkolt miniszterelnöke, sírjából ezt nehezen tehette volna! Ugyanakkor ügyvédek százai ágálnak és érvel­nek most afelett, hogy joga volt-e az Egyesült Államok elnökének mások határát átlépni? Idegen területet megszállni, még akkor is, hogy ha a szomszédok kérték föl őt erre, jól tudva hogy ott mi folyik és saját szigeteik jövője felett aggódva! Az egyik Reagant támogató Carib tengeri feke­te miniszterelnök, aki történetesen nem ügyvéd, józan paraszti ésszel így magyarázta egy interjú­ban miért látja az Egyesült Államok beavatko­zását jogosultnak: Amennyiben a szomszédom veri a feleségét, nem avatkozhatok be, mert ez az ő magánügye. De ha agyonverte a feleségét és felgyújtotta a házát, és sorra lövöldözi le gyerekeit, akkor igenis hívhatom a tűzoltókat és mag­am,is berohanhatok, hogy meg­mentsem legalább gyerekeit! Minderre jogom van saját házam védelmében, a gyerekek megmentése pedig emberi kötelességem. Grenadában pontosan ez történt, most mégis többszáz ügyvéd böngészi a Rio-i Szerződést, a Brit Államközösségi Szerződést és még egy tucat nemzetközi szerződés apró betűit, így keresik a ká­kán a csomót. És Teddy Kennedy, aki szintén megszerezte több iskolai csalás után ügyvédi diplomáját, törvény­hozó kollégáinak a Reagan jogtiprás feletti fel­háborodásában ugyanezen a napon megint egyszer javasolta a nukleáris befagyasztás azonnali be­fagyasztását. Ez azonban egyértelmű lett volna az egyoldalú leszereléssel és ezért Kennedy javaslatát még a liberális kollégák is elutasították, érezve hogy ez nem alkalmas pillanat. Mit takargat Reagan Grenadában? őfelsége az angol királynő, szobrot leplezett le Erzsébet királynő, a Vasöklü Hölgy és más an­gol dignitáriusok társaságában leleplezte néhai nagybátyja, Lord Mountbatten szobrát Londonban. Egykori indiai alkirály, Indiát és Pakisztánt ve­zette a függetlenségbe és valószínűleg többet tett a népek felszabadításáért, mint a legtöbb élő em­ber ezen a földkerekségen. Életét mégis ír terro­risták oltották ki, akik állítólag szintén népük felszabadításáért küzdenek. Lord Mountbatten halászhajójára annyi robbanó­anyagot csempész­tek, hogy ezzel egy kisebb beiruti kaszárnyát is levegőbe lehetett volna röpíteni. Többé nincs élet­ben, emlékét csak szobra hirdeti. Claire Sterling, a nemzetközileg ismert írónő, a terrorhálózat szakértője és tanulmányozója, meg van győződve arról, hogy az ír terroristákat ugyanazok támogatják és képezik ki, akik Rómá­ban lelőtték a pápát, Grenadában a pálmafák ár­nyékában fél Közép-Amerika forradalmasítására elegendő fegyvert halmoztak fel és a tőle néhány mérföldre fekvő kis szigetre majdnem ezer gép­pisztolyt szállítottak, és akik Burma fővárosá­ban Rangoonban felrobbantották Dél-Korea fél kormányát. Nyolcra bővült a demokrata önjelöltek száma Eddig heten voltak, mint a gonoszok, szá­muk most nyolcra bő­vült. Jesse Jackson a chicagói néger lelkész­politikus polgárjog moz­galmi vezető engedett a feketék tömegeinek, akik beszédeitől feltü­zelve mindenüt ezt ki­áltották feléje: „Run... Jesse... run! Indulj az elnökségért!” A többi demokrata ön­jelölt ezért nem lelkese­dett különösen, tartva attól, hogy Jackson be­lépése a versenyfutásba tőlük szedné el a feke­ték szavazatát és ezzel nemcsak saját esélyeik gyengülnének, hanem a demokraták táborát is megosztaná és végered­ményben Jackson Ro­nald Reagan újraválasz­tását segítené elő. A né­ger lelkész-vezért szá­mosan óva intették a versenybe való belé­péstől. Jackson azonban más­ként döntött, azzal ér­velt, hogy az ő kandidá­­tussága kiábrándult és szavazástól tartózkodó fiatal négerek tömege­it vennék rá, hogy irat­kozzanak fel a választá­si listára és tömegesen szavazzanak, ami vi­szont a feketék politi­kai befolyását növelné 1984-ben. És amennyi­ben a fekete szavazatok nem is lennének elegen­dőek ahhoz, hogy Jack­­son elnyerje az elnökje­löltséget, a lelkész az­zal érvel, hogy támoga­tói révén lehetőséget szerez annak eldöntésé­re, hogy végülis ki le­gyen majd a demokrata párt elnökjelöltje. Jackson, hogy a nége­rek mellett még több tá­mogatást szerezzen ma­gának, arra is elkötelez­te magát, hogy győzel­me esetén alelnöki part­nereként nőt választana. Ezzel igyekezik a női felszabadítási mozga­lom szavazatait megsze­rezni. Ebben az igyeke­zetében azonban az egyik legliberálisabb demokrata kandidátus máris megelőzte, a kali­forniai Ellen Kranston szenátor, aki azt ígérte, hogy saját győzelme esetén ő Gloria Steinen­et, az egyik legmilitán­­sabb női mozgalmi ala­kot választaná alelnök­­jelöltjeként. Jackson és Kranston mérsékeltebb demokra­ta ellenfelei félhangon most azt mormolják, hogy a néger lelkész Kranstonon csakis az­zal tudna túltenni, amennyiben ő egy még szélsőségesebb női po­litikust választana al­­elnökjelöltjeként, mond­juk Bella Abzug­ot. A republikánus me­zőnyben a konzervatív szárny viszont ezt mor­molja: Talán vannak Amerikában alelnökje­­löltségre alkalmas nők, de egyikük sem olyan rátermett, mint Jean Kirkpatrick ENSZ nagy­követ és Reagan elnök okosan tenné, ha őt vá­lasztaná saját partne­reként. Afganisztán Habsburg Ottó Afganisztánnak 1979- ben a Szovjetunió által történt lerohanása után, amelyet „energikus” nyugati megnyilatkozá­sok és az afgán nép vá­ratlanul erős ellenállása követett, fokozódik a csend a hősi ország kö­rül. A nemzetközi politi­kának más gondjai van­nak és az emberek lé­­pésről-lépésre hozzá­szoknak ahhoz, hogy a szovjet által erőszakkal hatalomba ültetett Bab­rak Karmait tekintsék az ország jogos, bár kel­lemetlen miniszterelnö­kének. Az afganisztáni menekültek száma, mint a vietnámiaké, állandóan nő. Ez persze pénzbe kerül és terheli a lelkiismeretnyugtató­­ul hivatalosan sokat hangoztatott szomszéd iránti szeretet gondola­tát. Viszont a szeren­csétleneknek van egy előnyük: ha erősödik a nyomás arra, hogy még­is kellene tenni valamit, mindig hivatkozhatnak az élelmiszer- és gyógy­szerszállításokra, ame­lyek persze három mil­lió menekült esetében csupán csepp a tenger­ben. De jók arra, hogy eltereljék a figyelmet a tényleges helyzet meg­vitatásáról. A kérdés ugyanis az, vajon a hu­manitárius segélynyúj­tás pótolhatja-e az iga­zi politika hiányát. A valóságban két alap­vető kérdés merül fel: mik a Szovjetunió céljai ezen a területen és mennyi ideig tarthat az afgánok ellenállása a je­lenlegi körülmények kö­zött. Moszkva politikája az eddigi események tükré­ben nem más mint egye­nes folytatása a cárok egykori politikájának. A Kreml törekvése az, hogy újabb területeket vegyen birtokba, hogy azután onnan, adandó alkalomkor, tovább tör­jön előre. A cél a meleg tenger, főleg a Perzsa öböl elérése. Az orosz nagyhatalom lépésről­­lépésre halad ebben az irányban, mígnem ha­talmi körébe vonhatja a világ legfontosabb olaj­­szállító útját. Afganisz­tán előtt ez nehezen el­érhető cél volt, mert Irán komeini uralomra jutása ellenére olyan hatalom, amellyel szá­molni kell. Viszont Pa­kisztánnal más a hely­zet. Ez egy új, nagyob­­bára mesterséges or­szág, amelyben komoly belső feszültség dúl, a különböző törzsek kö­zött. Még nem érte el az egységes állam, még kevésbé a nemzet álla­potát. Ezért Pakisztán szinte eszményi célul kínálkozik a destabilizá­­lásra és az azt követő hódításra. Már most, amikor az afgánok még hősiesen ellenállnak, komoly kísérletek foly­nak erre Beludzsisztán határvidékének nyugta­­lanítása által. Ebből a szemszögből nézve, Af­ganisztán logikus lépés­nek látszik egy hosszú­­lejáratú politika sakk­tábláján, amelynek an­nál jobb kilátása van sikerre, mivel az egész szubkontinens, az India és Pakisztán között fenn­álló állandó versengés és New Delhi vezetőinek szemfényvesztő politi­kája miatt semmiféle számottevő erőt nem je­lent Moszkva szemében. Egyedül kínaiak isme­rik fel a veszélyt teljes mértékben, viszont Pe­­kingnek még évekig hi­ányoznak az eszközei ahhoz, hogy a szovjet po­litikát ezen a területen hatálytalaníthassa. Pillanatnyilag az af­gán ellenállás fékezi a szovjet előrehaladást, de vajon meddig tudja ez a hős hegyi nép foly­tatni az oly egyenlőtlen erőkkel folyó harcát a hatalmas szovjet hadi­gépezettel szemben? Az afgánok sajnos a legjobb úton vannak ar­ra, hogy kiirtsák őket. Mintegy tizenhárom milliónyi lakosságuk­ból már vagy három mil­liót vesztettek a külföld­re való menekülés által. Az Egyesült Nemzetek kísérlete, hogy ezeket arra bírja, térjenek visz­­sza elnyomóik karmai közé, époly bőre, mint amilyen kilátástalan. Az afgánok ugyanis nem a harctól való félelmük­ben, mint inkább az el­nyomás elől menekültek át a határon. Mivel en­nek nem lesz vége, visz­­szatérésükkel sem lehet számolni. Ehhez a három millió­hoz hozzáadandó a harc­ban elesettek nehezen megállapítható száma. Lehet, hogy közel egy millió emberről van szó. A szovjet haderő által a falvak ellen folytatott irtóháború és a kémiai fegyverek tömeges be­vetése óta a vesztesé­gek megsokszorozódtak és a jövőben előrelát­hatólag emelkedni fog­nak. Növeli a pusztulást az éhség és a betegsé­gek, valamint az orvos­ságok hiánya. Végül terjedni kezd az afgánok körében a re­­ményvesztettség, amely­nek oka a demokratikus hatalmak gyenge maga­tartása. Néha ugyan szóba kerül az afgán kér­dés az Egyesült Nemze­tekben, de az nem sokat segít az érdekelteken. Nekik fegyverekre és erőteljes diplomáciai segítségre van szüksé­gük. Washington törek­vései ezen a téren el­akadtak az európai ha­talmak hihetetlenül gyenge magatartásán. Pedig a tényleges segít­ség veszélyei távolról sem volnának akkorák, mint elmaradásuk kö­vetkezményei, hosszú távlatban. Gondoljunk csak arra, mi történt volna, ha a szovjet helyett az ame­rikaiak vonultak volna be Afganisztánba? Nem kérdés, hogy Moszkva, mint Vietnám esetében, azonnal nagyarányú fegyverszállításba kez­dett volna és megkapta volna ún. reálpolitiku­saink és a hírközlő esz­közök dicséretét. A nyugati konstruk­tív politika hiánya azt eredményezi, hogy az afgánok gyengülnek és Moszkva további lépése­ket tehet uralmának megszilárdítására. Ná­lunk ugyanis könnyen felejtenek, de Moszkvá­ban nem. Ki emlékszik ma közü­lünk arra, hogy az első világháború vége felé volt egy független Geor­giai Köztársaság, ame­lyet a nagyhatalmak, Oroszországot is bele­értve, elismert. Ennek az országnak demokra­tikus kormánya volt. Az 1918. május 26-án tar­tott szabad választáso­kon a szociáldemokra­ták 640 ezer, két nacio­nalista párt 125 ezer és a kommunista párt 24 ezer szavazatot kapott. Az utóbbi kérésére azon­ban a Szovjetunió 1921- ben kimondotta az or­szág bekebelezését, ami ellen a nép 1924-ben fel­lázadt. A szabadságért küzdők hősi harc árán felszabadították az or­szág területének felét, mígnem a vörös hadse­reg teljes bevetése vér­be nem fojtotta küzdel­müket. De a szovjet csak akkor avatkozott be tel­jes erővel, miután meg­bizonyosodott arról, hogy a Nyugat nem fog semmit sem tenni. Ezt a Népszövetség egy akko­ri, a georgiai helyzet­tel foglalkozó határoza­ta szolgáltatta számuk­ra, amely így szólt: „A Népszövetség gondos fi­gyelemmel kíséri a világ ezen részén folyó esemé­nyeket és tekintetbe vesz minden kínálkozó alkalmat, amely békés eszközökkel és a nem­zetközi jog szabályai­nak megfelelően bizto­sítaná ebben az ország­ban a viszonyok norma­lizálódását”. Pontosan ugyanezeket az üres szavakat hasz­nálják ma is az Egye­sült Nemzetekben, ha ezt a kérdést egyáltalán tárgyalják és az Afga­nisztánnal foglalkozó, más összejöveteleken. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Moszkvában nem veszik komolyan a Nyugatot. A szovjet diplomácia ugyanis, ellentétben sok európai politikus­sal a helyzeteket a cse­lekvések és nem felelőt­len, elcsépelt szóla­mok alapján ítéli meg. 3. oldal Akiket az asztal körül kergettek... A közelmúltban né­hány napos értekezletet tartott Genfben nyolc libanoni politikai frak­ció. Ez korántsem jelen­ti azt, hogy Libanonban „mindössze” 8 politikai frakció van. Az igazság az, hogy a libanoni poli­tikai frakciók száma ti­zenhat. Ezek a frakciók azonban a „legjelentő­sebbek” — mondta Ge­­mayel elnök, aki egyéb­ként az egyik legkisebb frakció vezetője. A cél az volt , amint azt Mr. Gemayel hang­súlyozta, — hogy „vala­miféle kompromisszum útján” békét teremtse­nek Libanonban. Az ér­tekezlet kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Egy nyugatnémet újság­író megkérdezte a liba­noni elnököt: — Miért éppen Genf­ben és miért nem Liba­nonban rendezik érte­kezletüket a libanoni politikai frakciók? Nem lett volna-e észszerűbb — tette hozzá a naiv ri­porter, — ha tekintve, hogy Libanonról és li­banoni politikai frakci­ókról van szó és a liba­noni békéről, az értekez­letet például Beirutban tartották volna? Mr. Gemayel válasza: — Az értekezletnek „semleges területen” kellett történnie. Ezután két és fél na­pig tartott, amíg a részt­vevő frakciók vezetői megegyeztek a tárgyaló­­asztal formájában. Mi­után ebben végülis meg­egyeztek, megkezdődött az értekezlet, amelynek már első órájában két lényeges körülmény vált nyilvánvalóvá: az egyik az volt, hogy az arab nyelv kiválóan alkalmas arra, hogy a vitatkozó felek ékesszólóan sérte­gessék egymást.­­ A másik körülmény: Ge­r­mayel elnökön kívül valójában senki sem akart békét. A többség győzött, semmiféle lényeges bé­ke­egyezmény nem szü­letett és Libanonban a helyzet változatlan. Fülöp-szigeti fejlemények A helyzet kissé megnyugodott a Fülöp szigete­ken. Talán mert a nyugati hírközlő média túlságo­san el volt foglalva Grenadával és Libanonnal. Talán azért, mert Marcos elnök új független vizs­gáló bizottságot nevezett ki a legyilkolt ellenzéki vezér Benigno Aquino haláláért való felelősség megállapítására. Marcos elnök az utódlás aggasztó kérdését is rendezte. Kijelentette, hogy halála, vagy betegség miatt történő akadályoztatása esetén, a minden­kori miniszterelnök és kormány vezetné 60 napig az ügyeket, ami után is új választást tartana az ország területén. Marcos ellenzéke attól tartott, hogy a 66 eszten­dős megrokkant egészségű elnök felesége Imelda és Fabian Ver, a hadsereg főparancsnoka ragad­nák magukhoz az uralmat. Az amerikai bankköröket viszont az a hír nyug­tatta meg, hogy Fesar Virata a jelenlegi minisz­terelnök lenne Marcos utódja. Virata ugyanis a miniszterelnöki poszt mellett a pénzügyminiszte­ri tárcának is betöltője és a Fülöp szigetek egyik legkiválóbb gazdasági szakértője. A Fülöp szigetek 18 milliárd dollárral tartozik a Nyugatnak és a je­lenlegi miniszterelnök a legalkalmasabb személy arra, hogy ennek lefizetését garantálja. A Fülöp szigetek anyagi helyzete valamivel jobb, mint a latin-amerikai kontinens legnagyobb adósaié.

Next