Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-12-17 / 51. szám
1 6. oldal Arafatot megmentheti a kompromisszum, de a PLO utolsó napjait éli_________ Yasser Arafatot, aki még mindig a PLO politikai vezetője, nemrégiben egy angol hetilap így nevezte: A Közelkeleti Politika Houdinija. A megjelölés egyáltalában nem indokolatlan. Az elmúlt esztendőben Arafatnak sikerült elmenekülnie Beirutból (Libanon), több, mint hatezer katonájával együtt, annak ellenére, hogy az izraeliek Libanon egyharmadát elfoglalták és Arafat minden egyes hadállását körülvették. Arafat ebben az évben visszaérkezett Libanonba és jelenlegi főhadiszállása Tripoliban van, amely Észak-Libanon egyik kereskedelmi kikötővárosa. Arafat ellenfelei a PLO-n belül elhatározták, hogy végülis megbuktatják és heteken keresztül úgy tűnt, hogy ez sikerülni fog, mivel számuk sokkal nagyobb, mint azoknak a száma, akik a PLO frakcióin belül hűségesek Arafathoz. Annak ellenére, hogy helyzete reménytelennek látszott, Arafat nem adta meg magát. Arafat nyilvánvalóan elhatározta, hogy a végsőkig tartani fogja magát Tripoliban, mert abban reménykedett, hogy végülis valamelyik arab kormány segítségére siet. Az események azt igazolták, hogy Yasser Arafat számítása nem volt helytelen: Szaúd- Arábia és Szíria külügyminiszterei, majdnem egy hétig Damascusban tartott tárgyalások után, nyilvánosságra hozták, hogy elkészítettek egy olyan kompromisszumot, amely Arafat és ponz egyik palesztinai menekült fizikai ellenfelei számára egyaránt elfogadható lehet. Ez a bejelentés pontosan egy nappal azután érkezett, hogy a PLO — Arafat beleegyezésével, sőt javaslatára — fogolycserét hajtott végre Izraellel. Arafat 6 izraeli katonát (mindegyiküket 1982 szeptember óta tartották fogságban) visszaadott Izraelnek, Izrael pedig cserében szabadon engedett 4,500 Palesztinát és libanoni katonát. Különleges módon, Arafat ezzel megszerezte Izrael bizalmát és a groteszk helyzet az, hogy Izrael a jelen pillanatban szívesebben venné, ha Arafat maradna, minthogy megbuktassák, egyszerűen azért, mert Arafat nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy Izraellel tárgyalásokat kezdjen, míg a PSO-n belüli politikai ellenfelei kijelentették, hogy erre semmiféle körülmények között nem hajlandók. A Szaúdi Arábia-i és a szíriai külügyminiszter tábor lakói rokonszenv-tüntetés közös nyilatkozatban jelentette ki: Arafat és a PLO-n belüli, politikai ellenfelei elfogadták azt a kompromisszumos javaslatot, amelynek értelmében „állandó” fegyverszünetre kerül a sor Arafat és ellenfelei között és Arafat, katonáival együtt, két héten belül elhagyja Tripolit. Úgy látszik azonban, hogy sem az „állandó fegyverszünet”, sem pedig Arafaték távozása Tripoliból nem történik meg — egyszerűen azért, mert az Arafat-ellenesek közvetlenül az „állandó fegyverszünet” megkötése után támadást indítottak Arafaték ellen. A szíriai kormány, amely a lázadókat támogatja, felajánlotta Arafatnak: minden feltétel nélkül hagyja el Tripolit és ebben az esetben megszünteti a lázadók támogatását. Nem lehetetlen, hogy Arafat ezt az újabb kompromisszumot elfogadja. Ebben az esetben az történik, hogy Yasser Arafat egy katonai vereséget politikai győzelemmé tett. A szíriaiaknak érdekük hogy Arafat ne haljon meg Tripoliban, mert ebben az esetben mártír lenne. Yasser Arafatot tehát ez az újabb komendeztek Yasser Arafat mellett, romisszumos lehetőség megmentheti, de kétségtelennek tűnik, hogy a PLO sohasem lesz az, ami azelőtt volt. A PLO, mint politikai szervezet, utolsó napjait éli: a lázadóknak sikerült megtörniük Yasser Arafat egyeduralmát, de vele együtt a PLO-t is tönkretették. Visszatekintve a PLO múltjára, megállapíthatjuk, hogy létezése sokkal inkább hátrányos, mint előnyös volt a hazátlan palesztínaiak számára. A PLO számára terrorcselekmény szervezője és végrehajtója volt és aligha valószínű, hogy a hazátlan palesztínaiaknak ilyen „képviseletre” volt szükségük — még akkor is, ha önmaguk ennek gyakran nem voltak tudatában. * • ' / -i V- Polgári személyek csónakokon menekülnek Tripoliból (Libanon), miközben a kikötővárosban tüzek lángolnak. Operett-választások Nemzeti Kínában Nemzeti Kínában (Taiwan) nemrégiben parlamenti választásokra került a sor és mint mindig, ezek a választások most is operettszerűek voltak. Nemzeti Kína különleges parlamenti rendszerének lényege: a parlamenti képviselőket nem meghatározott időtartamra, hanem életfogytiglan választják. Amikor haláluk következtében egy bizonyos számú képviselői pozíció megürül, a megürült képviselői pozíciók betöltésére választásokat írnak ki. Ezt a rendszert a néhai Chiang Kai-shek vezette be és azóta is változatlan. A 71 megürült képviselői szék közül 62 széket Chiang Kai-shek Nacionalista Pártja kapta, vagyis a szavazatok 87 százalékát. Ezek a képviselők csatlakozni fognak a többi 272 parlamenti képviselőhöz, akiknek mindegyikét még 1948- ban választották meg és még mindig életben vannak. Két körülményt érdemes figyelembe vennünk a taiwani parlamenti választásokat illetően. Az egyik az, hogy Nemzeti Kínában a parlamentnek pusztán dekoratív szerepe van, a határozatokat az uralmon lévő vezető hozza, aki jelenleg a néhai Chiang Kai-shek fia. A másik körülmény az, hogy a taiwani parlamenti képviselők mindegyike aggastyán: átlagos életkoruk 78 év, a legutóbbi választáson azonban néhány „fiatal” is bekerült a parlamentbe — átlagos életkoruk „mindössze” 66 év. A sandinisták engedékenyek — Amerika elhagyja a lázadókat? Nemrégiben a CIA olyan különleges jelentést juttatott el a Fehér Házhoz, amelyet titkosnak és szigorúan bizalmasnak nyilvánítottak, ennek ellenére a jelentés — mint mindig — nyilvánosságra került. A jelentés leglényegesebb részletei — a „Time” nevű politikai hetilap jelentése szerint — a következők: A CIA becslése szerint az Amerika által támogatott és harcoló lázadók száma maximálisan 12.000 és katonai felszerelésük és kiképzésük mindenképpen elégtelen és nem teszi őket képessé arra, hogy a marxista sandinista kormányt megbuktassák. A sandinisták hadereje hozzávetőlegesen 100.000 katona és felszerelésük „elsőrangú”. Egyelőre hivatalosan meg nem erősített értesülések szerint a Fehér Ház arra gondol és azt tervezi, hogy megszünteti a nicaraguai lázadók két év óta tartó támogatását. Ennek az okai állítólag a következők: A lázadóknak csak abban az esetben van reményük arra, hogy a jelenlegi marxista kormányt eltávolítsák, ha az Egyesült Államok jelentékenyen növeli támogatását és aligha lehetséges. Ronald Reagan ebben az esetben a kongresszus jelentős ellenzésével találkoznék és mindenfajta jelentős amerikai támogatás azzal a veszéllyel járhat, hogy Amerika újabb Vietnamban találja magát. Ezt a Reagan-adminisztráció, különösen most, amikor az elnökválasztás éve közeledik, nem kockáztathatja meg. A másik ok: az amerikai külügyminisztérium attól tart, hogy Amerika további, vagy éppen megerősített támogatása következtében, a későbbiek folyamán az Egyesült Államoknak be kellene engednie politikai menekültekként sokezer nicaraguai lázadót, akinek harcát Washington támogatta. Ez ugyanazt a problémát jelentené, mint amikor évekkel ezelőtt Amerikának be kellett engednie — kénytelenkelletlen — sokezer délvietnami politikai menekültet. Jelentkezésük az amerikai politikai, gazdasági és pénzügyi élet,ben nem nevezhető rendkívüli sikernek. Ugyanekkor Managuából származó jelentések közölték: a nicaraguai sandinista kormány 10,000 lázadónak általános amnesztiát ajánlott és felajánlotta egyúttal, hogy a már külföldre menekült lázadók büntetlenül viszszatérhetnek és minden állampolgári jogukat visszakapják. A nicaraguai kormány kétségtelenül szeretne véget vetni a hosszú és véres polgárháborúnak és Amerika a jelek szerint szeretné magát leválasztani a nicaraguai problémától és alighanem ez a pont az, ahol Managua és Washington érdeke és szándéka találkozik. Az „örökéletű Joe” most tanulmányoz Brian Mulroney, a Progresszív Konzerva- tív párt országos vezetője, a közelmúltban beszédet mondott Torontóban a „World Congress of Free Ukrainians” szervezete előtt. Beszédét körülbelül nyolcezer ukrán-kanadai hallgatta végig. Mr. Mulroney ezúttal bejelentette: Elődjét, Joe Clarkot, azzal a feladattal bízta meg, hogy tanulmányozza a fegyvercsökkentési és leszerelési problémát nemzetközi vonalon. — Egy konzervatív kormány programjának egyik legfontosabb pontja a világbéke lenne — mondta Mr. Mulroney, majd hozzátette: Azért határoztam el, hogy ilyen nemzetközi tanulmányra szükség van, mert tisztában vagyok azzal, hogy társadalmunk túlélésében döntő szerepet játszik fegyvercsökkentés és a lefegyverzés. Három kisgyermekem van és olyan világot akarok rájuk hagyni örökségül, amelyet nem tart rettegésben egy atomháború lehetősége. Mr. Clark a Progresszív Konzervatív Párt nevében és személyes képviselőmként fogja végezni ezt a tanulmányt. Később Brian Mulroney kijelentette az újságírók előtt: Joe Clark valószínűleg több külföldi országba fog ellátogatni tanulmányútja során, többek között a Kínai Népköztársaságba és a Szovjetunióba is. Mr. Mulroney bejelentésével kapcsolatban talán nem érdektelen két körülményre felhívnunk a figyelmet: A konzervatívok Pierre Trudeau nemzetközi békekörútját kezdettől fogva értelmetlennek nyilvánították, azzal az indokolással, hogy a fegyvercsökkentés és leszerelés kérdésében kizárólag a két világhatalom, Amerika és a Szovjetunió, illetékes és képes dönteni és, mindenfajta „közvetítés” értelmetlen. A Progresszív Konzervatív Párt hivatalos álláspontja most nyilvánvalóan megváltozott, annak ellenére, hogy a konzervatívok eredeti érvelése észszerű. A helyzet azonban az, hogy mint ahogyan Mr. Trudeau nemzetközi béke körútjára azért került sor, mert a parlamenti választások időpontja közeleg és egy ilyen „béke körút” mindig eredményesen használható fel egy politikai küzdelemben, a konzervatívok felismerték, hogy — éppen ezért — nekik is csatlakozniuk kell egy ilyen erőfeszítéshez a szavazatok megszerzése érdekében. A másik körülmény: Jelentős az, hogy a kanadai konzervatívok politikai magatartása egyre közelebb kerül az amerikai politikai magatartáshoz. Első példája ennek az volt, amikor a Progresszív Konzervatív Párt vezető-választó konvencióján annak idején az amerikai rendszer érvényesült: a pályázók fokozatosan adták át szavazataikat az esélyesebbeknek. Joe Clark kijelentésének is amerikai hagyományai vannak: az amerikai politikai küzdelmekben szokásos eljárás az, hogy a győztes politikus később valamilyen jelentős (vagy jelentősnek tűnő) politikai mellékszerepet juttat egykori, legyőzött ellenfelének. Brian Mulroney Az ottawai bürokraták fantasztikus vendéglője A vendéglőben annyi speciális vaskés van, hogy ez a mennyiség 105 esztendőre elegendő és annyi fehér busboy kabát van, hogy ez a menynyiség bőségesen fedezi a szükségletet az elkövetkező 84 évre. A felmérés szerint a parlamenti vendéglő árpolitikája a legteljesebb mértékben zűrzavaros: ugyanazért a szendvicsért az egyik nap 75 centet számítottak fel, míg a következő napon 2,95 dollárt. Ugyanaz az ebéd az egyik nap két dollárba Egy ottawai vendéglői szakemberekből álló csoport a közelmúltban szemügyre vette a federális képviselőház vendéglőjében uralkodó körülményeket és a következők derültek ki: A Parlament vendéglőjében annyi élelmiszert dobnak ki, hogy ez évenként 24.000 dollárjába kerül a kanadai adófizető polgároknak. A vendéglőben annyi evőeszköz van, hogy azok felhasználásával körülbelül háromezer vendéget lehetne kiszolgálni egyidőben, habár a vendégek száma ugyanabban az időpontban ki került, míg a következő kán múlja felül az ötven napon 8,95 dollárt számítottottak fel. Kapitalizmus a Szovjetunióban? Néhány hónappal ezelőtt a Szovjetunióban különleges rendszert vezettek be egyes nehézipari gyárakban. Az új rendszer lényege az volt, hogy a munkások úgynevezett termelési csoportokat alakítanak. A gyár vezetősége nem személyenkénti órabért fizet ezek után a munkásoknak, hanem a munkabért a termelési csoport kapja és annak tagjai határozzák el, hogy a csoport egyes tagjai milyen magas órabért kaphatnak, attól függően, hogy munkájuk milyen eredményes és milyen termelékeny volt. A Kommunista Párt Központi Bizottsága és a kormány a közelmúltban közös nyilatkozatot bocsátott ki, amelynek lényege: ez a módszer rendkívül eredményesnek bizonyult és „ajánlatos”, hogy a közeljövőben minden gyár hasonló termelési és hasonló bérezési rendszert vezessen be. (A Szovjetunióban az „ajánlatos” jelző mindig azt jelenti, hogy „kötelező”. ( Szerk.) A Szovjetunióban tehát nemsokára olyan termelési és bérezési rendszert fognak bevezetni, amely tipikusan kapitalista jellegű: a dolgozók annyit fognak keresni, amennyit termelnek. Grenadában még mindig vannak amerikai katonák és visszatérésük ideje bizonytalan. Érdekes, hogy az amerikai katonák több, mint egyharmada a nő. A képen Karen White őrmestert láthatjuk.